Amikor a Luc Besson által jegyzett Yamakasit láttam, fáradtan legyintettem csak, ez az őrület is csak egy túl kreatív rendező-producer agyszüleménye. Aztán láttam az extrém sportra specializálódott csatornán, majd a valamelyik jackass-típusú produkcióban is hasonló csávókat, már tudtam, hogy igenis van ilyen sport. Bár véleményem szerint ennek gyakorlása kizárólag olyanoknak ajánlott, akik eddig legalább két vonat elé fekvést túléltek, továbbá rendszeresen 380 voltos feszültségű ipari áram bizgerálásával mulatnak, és ezek után még valami extra izgalomra vágynak. Akik még mindig nincsenek képben, azoknak legyen elég annyi, a Yamakasik olyan utcagyerekek (18-20 éves srácok), akik a számukra predesztinált hagyományos életpályát, a drogos-díler-elítélt/hulla karrier kizárólagosságát elvetve, egy másik, szintén életveszélyes sportba kezdtek. Ennek lényege a különböző városi tereptárgyak, háztetők, hidak, lépcsők meghódítása, bármiféle eszközök nélkül, kéz- és láberővel, macskaügyességgel. A meghódítás a megmászását jelenti, majd egy ugrással tovább a következő párkányra, majd onnan a földre, majd vissza a gyaloghíd korlátjára.

Az első bevetésük jó cél érdekében történt, egy szívbeteg kisfiú életmentő műtétjére szereztek pénzt, a törvény “szabados” értelmezésével, ez alkalommal az egész csapat Bangkokba költözik, szabadságkedvelő fiatalok lévén, ott látják biztosítottnak további töretlen sportfejlődésüket, ráadásul rengeteg felhőkarcoló és egyéb modern épület található ott, és az élet olcsó. Azt persze nem gondolják, hogy az emberélet is olcsó, szerencsétlenségükre egy maffiaháború kellős közepébe csöppennek. Az első Yamakasi-film forgatókönyvírójából ez alkalommal rendezővé debütált Julien Seri a filmtörténetben talán először egy filmbe hozta össze a kínai Triádokat és a japán Yakuzát. A harmadik klasszikus maffiaszervezetet, a szicíliai Maffiát pedig a Keresztapa-trilógia karakteres zenei motívumait sejtető kísérőzene idézi meg, némileg vicces hatást keltve. Tehát három maffia egy filmben!

A Yamakasik olyan bambuszállványzaton kezdenek nyaktörő gyakorlatokat végezni, amely a Yakuza-közeli galeri felségterülete, így lesz némi csetepaté, ám a galerifőnök húga szerelmes lesz az egyik Yamakasiba, így a kis röpke csapat nem tudja megúszni a különböző maffiacsoportok érdeklődését. Csihi-puhi, még a thai-boxot is megtanulják. A vége jó, ha a vége jó. Talán ennyiből is levehető, nem erőssége a filmnek a sztori, de gondolom, nem is az volt a lényeg. Inkább, hogy legyen egy film, amelyben ezek az amúgy halál szimpatikus fazonok, észvesztő és akrobatikus sportjuknak egy új filmet szentelhessenek, amely telis-tele van az ő mutatványaikról készült észvesztően akrobatikus felvételekkel. Jöttek is a Yamakasi-srácok, csináltak még egy filmet, egy olyan Kill Billeset. Forgattak Bangkokban, mert az jó hely. Van benne kis nindzsás cucc is, meg kardozásos cucc is, meg sok szép ember, meg pici love. Meg sok tuti zene.

Ha egy filmhez elég ennyi, akkor ez mind benne van, aki szereti az ilyet, az nyilván szeretni fogja a filmet is. A Yamakasik mutatványai valóban szédületesek, bravúrosan fotografáltak, billen a nézővel a moziszék 50 méter magasságban, a bambuszállvány tetején, ahogy kell. Tériszonyos nézőknek nem is ajánlott a film megtekintése, bár ők valószínűleg nem is érdeklődnek ilyesféle alkotások iránt. Ütős a zene, bár átlagosnál erősebb kultúrtörténeti, földrajzi és külpolitikai ismerettel rendelkező nézők azért olykor a fejüket foghatják, hiszen a három maffia-dolgon túl, vicces a Bali szigeti Kecak-szertartás zenéje egy Yamakasi-mutatvány alatt, mintha J.S.Bach Magnificatja szólna a torinói Téli Olimpia sírepülő-döntője alatt. De ez is lehet ízlés kérdése, persze. Azonban valódi, jól kidolgozott figurák, dramaturgiailag alaposan kisakkozott szituációk izgalmas és hiteles összefűzése nélkül ez a film nehezen nevezhető filmnek, csupán egy látványos, zenés extrémsport-klippnek.