“A spanyol film politikailag hatástalan, társadalmilag hamis, iparilag angolkóros, intellektuálisan igen csekély értékű, esztétikailag értéktelen.” Ez a kíméletlen minősítés bizonyos Juan Antonio Bardem nevű spanyol rendezőtől származik, még 1955-ből. Akkor még Franco tábornok diktálta a hatalmat Spanyolországban, rezsim volt az, ráadásul kőkemény. Azóta Franco végre meghalt, s többek között, ám e cikk szempontjából azonban elsősorban a spanyol film is megváltozott. Bardem megállapításai közül szinte bizonyos, hogy mára egyik sem állja meg a helyét, sőt éppen ellenkezőleg

Azonban a számottevő változások ellenére még mindig sok dolog változatlan Spanyolországban, többek között a közmondásos “macho” mentalitás. Valószínűleg ezért is keltett oly nagy feltűnést, és aratott több fesztiválon is díjesőt Icíar Bollaín rendező Többet ne! című filmje, amely témaválasztásában nagyot vállalt: a családon belül megjelenő erőszakra irányította a figyelmet. Nagy szó ez egy nőtől bárhol a világon, de még nagyobb egy olyan hagyományosan férfiközpontú társadalomban, mint a spanyol. Valószínűleg a sokszázéves katolikus tradíció által erősített családközpontúság, miszerint a család szent, belső élete pedig a külvilág számára zárt, valamint a már említett “machoizmo” (a.m. túlhangsúlyozott férfiasság) és a hagyományos spanyol büszkeség miatt is tabu a család visszás belügyeinek bemutatása. A család feje a férfi, teljhatalmú ura és parancsolója minden családtagnak. Az, hogy néha hatalomgyakorlás közben eljár a keze, az természetes. Erre jön ez a nő, és készít egy metsző pontosságú pszichológiai látleletet a családját terrorizáló férfiről, így direkte, de általánosító erővel. A filmet a a szakma fesztiváldíjai mellett több millió néző is kitüntette figyelmével Spanyolországban, és csak bízom benne, nálunk sem tűnik el nyomtalanul az érdektelenségbe.

Komoly aktualitása van ennek a filmnek hazánkban is, amely véresen komoly témafelvetése mellett ráadásul jó is. Icíar Bollaín úgy beszél erről a valóságban vér- és könnyáztatta problémáról, hogy filmjében nincs egy csepp vér sem, egy erőszakos jelenet látható csupán, ám az is zseniálisan úgy van megoldva, hogy akár tűnhet gyengéd simogatásnak is. Csupán Pilar, az ezt elszenvedő nő arcán látható páni félelemből (és az egész filmből, természetesen) tudhatjuk miről is van szó tulajdonképpen. Antonio, a férj (és a vele együtt terápiára járó sok más férfi) figurája, motivációi, indulatai elképesztő hitelességgel vannak bemutatva és megjelenítve. Luis Tosar vérfagyasztó alakítása olyan agresszív és brutális, hogy a tűsarok.org című ismert női szájt egyik fórumozója jogosan írta ezt: Remegtem a székben, annyira féltem a pasitól. Pilar, akinek megformálásával Laia Marull hasonlóan döbbenetes teljesítményt nyújt, csak úgy beszél a filmben, mikor éppen megenyhül vadállati dühű férje iránt: … szeretem, ahogy néz rám, azzal az intenzív nézésével… Valóban félelmetes…

Nagy erőssége a filmnek, hogy megpróbál mélyére ásni, megérteni azt a paradox (ám általános) helyzetet, miért nem tud kilépni a tarthatatlanná váló helyzetből egyik fél sem. Antonio nem egyértelműen rossz ember, megpróbál önerejéből is kilábalni ebből a szituációból, ám ez nem sikerül neki. Terápiára jár, erőlködve próbál eleget tenni a pszichológus által javalltaknak, ám gyenge és újra és újra felszínre tör belőle a sarokba szorított állat fékevesztett dühe. Pilar menekülésével kezdődik a film, mégis visszatér férjéhez, hiába próbálják visszatartani őt rokonai, barátnői. Kettejük közül a férfi a vesztes, Bollaín ítélete megsemmisítő ránk, pasikra nézve, ám ettől függetlenül, igaz és jogos. És gyanítom, pszichológiailag, szociológiailag is hiteles. Megrázó, egyben megtisztító erejű filmjének megtekintését kötelezővé tenném, ha rajtam múlna, mindenkinek. Ezt a filmet látva, már bizonyosan nem mondaná azt Juan Antonio Bardem, amit a cikk elején idéztem.