Nem félek (Io non ho paura, 2003)

Móriczi sűrűségű, balladisztikus thrillert alkotott Gabriele Salvatores a neves kortárs író, Niccolo Ammaniti regényéből, amely bár nem hibátlan, mégis több szempontból kiemelkedik a nemzetközi filmtermésből.

Az egyik ilyen, hogy kevés film tudja következetesen és főleg, hitelesen ábrázolni a gyermeki nézőpontot, és ebből elmesélni egy történetet. Kezdjük ott, hogy mi már nem tudjuk, milyen a gyermeki nézőpont, valamilyen okból ahogy felnövünk, ezt elfelejtjük, jó esetben halvány emlékképek maradnak meg csupán. Érvényes ez rám, aki ezt olvassa, aki e filmet írta és aki abból a filmet rendezte. Viszont ha valami erőltetetten gyermeki, akkor azt könnyen észrevesszük. Nagyon finom, érzékeny eszközökkel lehet csak megmutatni első látásra nem lényeges dolgokat, apró részleteket, melyekről úgy emlékszünk, gyermekkorunkban is úgy voltak, ahogy a dolgokat láttuk. Salvatores ezt úgy oldja meg, hogy egereket, hangyákat, sünöket és sáskát vág be a filmbe tökéletesen váratlanul, különösebb dramaturgiai indokok nélkül, ahogy egy tízéves gyerek figyelme sem koncentrál még oly erősen: hiába történik fontos dolog, akár éppen vele, emellett észreveszi, hogy pár méterrel odébb egy szöcske ugrál el, a padláson bagoly huhog és hiányzik két cserép a tetőről. Továbbá felnőtt-szemszögből lényegtelen dolgokkal foglalkozik sokszor órákig, míg a “fontos” dolgokat elhanyagolja. A másik fontos dolog a kamera nézőpontja: e filmben mindig egy gyermek szemének magasságához van igazítva, így mi nőzők is ebből látjuk a történéseket, minden felnőttet alulról látunk, akik így óriássá nőnek. Különösen lényeges ez egy olyan filmben, ahol a felnőttek a történet szerint valami gonosz dolgot követnek el.

Salvatores fontos alkotótársa az operatőr: Italo Petriccione, akinek nagyban köszönhető a következetesen végigvitt sajátos vizualitás. De a “gyermeki” nézőpont mellett ügyesen teremt atmoszférát is, még tán soha nem láttunk ilyen végtelenül aranysárgán hullámzó búzamezőket, ennyi égőpiros pipaccsal és ilyen sötétkék égbolttal. Szinte sistereg a forróságtól e vidéki olasz táj, a természet szépsége kemény életet tartogat az embereknek, akik elkeseredésükben és a túlélés reményében szörnyű cselekedetre szánják el magukat. Képzeljük el Tarr Bélát kánikulában. A végletes helyzetbe került emberek végzetes kitörési kísérlete törvényszerűen fullad rettenetes tragédiába, akár esik az eső, mint Tarrnál általában, akár tikkasztó a kánikula, mint itt, Salvatoresnál.

Persze Salvatores filmje inkább egy műfaji kísérlet, illetve Ammaniti történetének a thriller műfaji kereteibe hitchcocki módszerekkel beszorított parafrázisa, amelyben viszont azért akadnak “légbuborékok” az egyre fojtogatóbbnak szánt légkörben, néha enged a suspence. A regény költői képei is olykor banálisan festenek e filmben. Pontszám: 7/10.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.