Bob Dylan életei (I’m Not There, 2007)

Magyarországon talán még ma is viszonylag keveseknek mond valamit, hogy Bob Dylan korszakalkotó, megkerülhetetlen figurája az amerikai kultúrának.

Én is néztem csak annak idején, hogy miért írja Tardos Péter a Rocklexikonban, hogy így meg úgy Bob Dylan. A Váhálaszt tesvér, azt fújja mára szél… – még kellett énekelni az úttörőtábor zárásakor körbeült tábortűznél, más mozgalmi dalok mellett. De komolyan, ezért nagy fej Dylan? Mert azt értettük, hogy Jimi Hendrix mekkora gitáros volt, hogy abban biztos lehet valami, amit Allen Ginsberg össze bírt hordani, hogy a szelíd motorosok száguldása a szabadság metaforája, meg hasonlók, de hogy ez az orrhangú, nyafogós faszi miért ekkora bálvány, azt nem tudtuk. Persze, nem nagyon tudtunk angolul…

Ha tudtunk volna angolul, ha tudtunk volna valamit akkor a nyugati világ, az USA, a tőke valódi természetéről, a szabadságról, Istenről és hasonló dolgokról, akkor persze másként vélekedtünk volna: Bob Dylan költő, a szövegeiben nyilvánul meg lényege. Amit akkor nem értettük, ma már talán.

Mondjuk, jelentőségét az is bizonyítja, hogy már életében életrajzi film készül róla, kvázi, mintha életében szobornák a Szabadság-szobor helyébe. Todd Haynes úgy nyúlt Dylanhez, mint kórboncnok a hullához, óvatosan, figyelemmel és némi várakozással. Dylan eddigi élete ugyanis bővelkedett kacskaringókban, stílus-, vallás és fazonváltásokban, amelyekben a rendezőelv csakis a saját öntörvényűsége lehetett. Hívő zsidó családban született, aztán ahogy nőtt, úgy lett ateista, majd keresztény, aztán buddhista, tán még muzulmán is, hogy mára megint ateista legyen. Sztorizó folkénekesből politikai protest songokat éneklő trubadúr lett, aki egyszercsak sutba dobta a dobozgitárt, és magasan tojva az őt kifütyülő folkrajongókra, elektromos rockzenekarral játszott tovább. Aztán készített vallásos gospellemezeket is, meg egy csomó tökéletesen érdektelen önismétlést, hogy napjainkra ismét érdes, markáns, odamondós, tökös lemezeket adjon ki. Megjárta rendes rockerként az alkohol- és drogelvonókat is, ahogyan ez munkaköri kötelesség, de ő élve maradt. A film mégis úgy kezdődik, hogy Bob Dylan a hullaházban fekszik, a boncnok pedig az ipszilonvágást metszi épp a szikével. Todd Haynes nekiáll, hogy megnézze mi van Bob Dylanben.

Nem példanélküli az a megoldás, hogy egy életrajzi filmben több szereplő alakítja a “célszemélyt”, de az mindenképpen egyedülálló, hogy a portréfilm “tárgyát” egy fekete kisfiú, egy nő, néhány fiatalabb, valamint egy idősebb pasas alakítsa. Haynes találmánya zseniális, hiszen éppen ezzel a módszerrel sikerül legrészletesebben feltérképeznie Dylan életét, személyiségét, mintegy “Bob Dylan-menetként”. A fekete vándorzenészektől eredező zenei indíttatását jelenti a fekete, felvágott nyelvű kisrác, a lázadó, protestáló fiatal énekeset már Heath Ledger alakítja a magánéletben, míg koncerten a manapság káromkodó Batmanként szereplő Christian Bale. Ez így önmagában pikáns. A már hisztis rocksztárrá váló Dylant egy újabb pazar csavarral Cate Blanchett formálja, aki ugye, nő. Emellett már nehezen ment el a szakma, egy csomó jelölés mellett Blanchett nyert is számos “legjobb női”-t. Mint Bob Dylan, ez azért szintén pikáns… Hogy ne legyen ennyiben vége a sztárok sorának, Richard Gere az idős Billy-t, a hírhedt balhés kölyköt játssza, akit körülbelül Dylan lelkének előző inkarnációjának tekinthetünk. (Érdekesség, hogy Dylan a zenéjét szerezte és játszott is Sam Peckinpah klasszikus westernjében.)

Egy ilyen szereposztási koncepcióval operáló filmtől persze nem is várhatunk el hagyományos, lineáris cselekéményvezetést, Haynes filmje inkább egyfajta költői jelenetkollázs Bob Dylan életéből, amelyben a időrendben előre-hátraugráló szekvenciákat az adaptált feldolgozásokat meg-megszakító eredeti Dylan-dalok fűznek össze koherens láncolattá. A rendező engedményt nemigen tesz az esetleg a nagyszámú, kurrens sztárok miatt beeső nézők kedvéért, akit eleve nem érdekel Dylan személyisége, az bizony nem kap ettől a filmtől semmit se. Hiszen nincs összefüggő sztori, a sztárok is különböző, ráadásul nem is túl szimpatikus személyiségeket alakítanak, akik ráadásul valójában egyetlen személyt takarnak. Ebből persze következ(het) az is, hogy aki viszont befolyásolva van Dylan által, az valószínűleg egy maradandó élményben részesül. Ez többé-kevésbé így is van, bár ha a rajongásból csak egy kissé emelkedünk el a józan cinizmus felé, akkor a film inkább mutatkozik meg egy tetszetős (értsd: igényesen kivitelett, fekete-fehér és színes anyagokból összeállított) lírai etűdként, mozgó diaporámaként, mint Bob Dylan személyiségének természetrajzaként. Talán az a legoptimálisabb hozzáállás, ha ezt az egészet egy kissé elszállt portrékísérletként fogjuk fel, így hümmögve simogathatjuk állunkat/tekergethetjük a fülünk mögötti hajtincset: hmmm, érdekes, érdekes. De pontot ne adjunk rá túl sokat: 6/10.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

7 hozzászólás a(z) Bob Dylan életei (I’m Not There, 2007) bejegyzéshez

  1. Sabbatius Emericus Pummershein szerint:

    Szervusz Sanyi, olvasta lak, s a királyi többes – ha annak szántad, míg soraidat szántottad, ment csak meg attól , hogy önmagamra, társaságomra, kiterjedt ismerettségi körömre, még a körömrágókkal is számolék, hisz fejükben Nin Csen ék, s az egész 60-as években születettek, kik Beatles-en, Bob Dylan dalain, versein, életének sinusgörbéi tanulmányozásával, Gingsberg, Walt Whitman, Ferlingetti, s a BEAT, mint hipervallás, a Védák, a gnosztikusok, a Szentírás olvasásán nőttünk fel, s olvastunk még mást is ezerrel, októberben J. J.-re, május elsején Tabánba,és az év minden évszakában, nappalon és éjszakában volt zarándokolnivaló, még az első 5-6Szigetig, míg Bazári Majommá nem csökkent értéke. Bár kult-túra még található, még ha nem is olyan ható, mint annak idején. 43 éves vén róka v.ok, lassan meg is v.ulok, mondd nyugodtan, ha úgy érzed , mint tulok! De Bobby Dylanből nem engedek. Már a 70-es évek végén, de a 80-asokban abban sokkban, bőven volt lehetőség, szinte áradt az információ, s már tanultuk, némelyek csak tunyulták az angolt, s a szövegértés Dylan barátunknál nem csupán a nyelvtudás hiányára volt róható, bár zenéje-dalai (láma)olykor álmos, melan-kólikás, egyéb esetekben pergős ritmusú, s hogy a kiejtésre térjek, hát kérlek, az a bizonyos vau-vau, a Bodri, kit már John Lennon is megverselendett, itt van elásva. U.is Bob barátunk igen hanyag e téren, olvastam kritikát, a könyvet egy alkalommal szívesen viszem át, mely aBeatles-ről szól, de anégy bolondgomba, s a mari-hónaaalja tekerő Bob jóbarátok lévén, sok közös élmény, hatás, kölcsönhatás, s vissza meg oda hat-hét tologatás, sok mindent megtudni, bár kritikusi szubjektív v.éle.mény. Vajon él e még? John és George már nem de Bob itt van a tetthelyen, vélem Manhatten-band, és a srác, Rob Allen Zimmermann, származására most nem térek ki, de mit elmondani szeretnék, és bocs érte, hogy jár a szám, de sokszor nem tudom, hogy hányas szám az elég. Dylan itt volt Magyarországon, jugoton és dum-dum India nyomásban lemezei elérhetőek voltak, némelyik hátoldalán az áldott dalszövegekkel, amit a legjobban szerettem a bak elit korszakban, mielőtt egy lemezért pénzt adtam, még a belsejébe is belenéztem, nincs-é benne szövegkönyv. De elérhető, tanulható, nagyon mondom, főleg szerethető volt abból a 18 évesen induló, forradalmár, de nem a mi VIT-es kubanéze forr a dalom, hanem az igazi, amit aztán 89-ben itt Magyarhonban, szép Pannóniában egynéhányan – nem a bársonyszékes, mára hongatyák – megvalósítottunk, köszönjük annak, hogy alkalmunk volt a hanyag szövegmondó, sajátos ake-centius-át beszélgető s énekelő Dylant és John Lennont. A filmet, melyről írsz, alkalomadtán megnézem, s akkor újra, ha-ha gy bennem nyomot, s nem kitéphetetlen gyomot lelkem mezején, bíz mondom újra írok Néked én!

  2. efes szerint:

    @Sabbatius Emericus Pummershein: a királyi többes természetesen nem a 43 évesek összességére, hanem rám és szűk körömre, az 1974-79 között eltöltött balga úttörőévekre vonatkozik, amikor még nem tudtam, ki az a Bob Dylan. A Beatles asszem megvolt már, a dupla piros és dupla kék Dum Dum India-kiadású lemez (amelyik borítóján egy lépcsőházban néznek lefelé) már megvolt apám lemezgyűjteményében. Én akkor még csak a Helter Skeltert, a Back in the USSR és a Hey Jude-ot, tehát a tombolósabb nótákat szerettem róla…

    Bob Dylan él még, köszöni jól van, és igen reszelős jó lemezeket csinál mostanság is, újra, ahogy utaltam is rá.

  3. mustang szerint:

    kivitelett->kivitelezett, csak azért szólok, mert engem idegesít ha elütök, és örülök, ha szólnak érte 🙂

    Egyébként a filmet másodszori nekifutásra tudtam csak megnézni,mert elsőre valami woodstock-os, füves filmnem tűnt, aztán nekiestem, kíváncsian, mint egy ovis, lévén, hogy Dylant nem hallgattam soha, csak tudom, hogy kicsoda, és mit csinál(t).

    Tetszett. Szerintem jól átadja azt az életérzést, amit Dylan közvetít. Az újszerű megoldása, hogy több színész játssza el a figurát nagyon tetszett. A ronda Cate Blanchett irtó jó férfiszínész, meg kéne maradnia az ilyen androgün szerepeknél ahelyett, hogy a dívát erőltetné.

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk a tévében? – Szerda | asanisimasa

  6. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Péntek | asanisimasa

  7. Visszajelzés: Manifesto (2015) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.