Kutyafalvi veszedelem (Dogville, Bárka Színház, 2009.10.14.)

Az világos, hogy ‘egy az egyben’ tökéletesen felesleges vállalkozás lenne színpadra állítani Lars von Trier remek filmjét, a Dogville-t, melynek alapkoncepciója a színházi hatások ‘teátrális’ alkalmazása. Ha egy alapvetően színháznak kinéző filmet vágyunk színpadra alkalmazni, akkor muszáj valami csavart vinni bele, hiszen pusztán reprodukálni a gyakorlatilag megfilmesített színházat, sónak tengerbe lapátolásához hasonló hiábavaló erőfeszítés.

Anger Zsolt és a Bárka társulata Szappanos Gábor fordításában használták fel előadásukhoz Lars von Trier és Christian Lollike forgatókönyvét, melyből azonban csak a történet dramaturgiai vázát tartották meg, a dialógusokat a társulat tagjai találták ki a próbafolyamat során. Angerék színpadi adaptációjának kötelező “csavarja” az lett, hogy egy mai magyar bérházba, a mai magyar valóságba exponálták a történetet. Ide toppan be – szemlátomást üldöztetve – a zilált, törődött, rebbenékeny Angelika (és most már végképp vonatkoztassunk el a filmmel való állandó megfeleltetéssel, a darabban, a koncepciónak megfelelően, végig magyar nevei vannak a szereplőknek). A ház lakói befogadják a lányt, ezzel kezdetét veszi kálváriája – új lakó a házban, idegen betelepülők az országban, menekültkérdés, etnikai, kulturális kisebbségek aktuális problematikája, kézenfekvő értelmezési sorvezetők ezek a darabhoz, amely vastagon hajaz is ezekre. Egy bérház kellően sűrű szövetű modellje a társadalomnak, így az Angelika érkezése által benne keltett hullámok, változások markáns ábrázolására is alkalmas. A próbákon improvizált dialógok olyan hitelességű szövegeket, sőt, ezekből adódva olyan erős és valós szituációkat eredményeznek, melyeket író íróasztalnál soha nem talál ki. Örvendetes tény, s ezt világosan artikulálják is a darab alkotói, hogy gondolnak valamit a film kapcsán, képesek a magyar valóságra aktualizálni von Trier száraz moralizálását, azonban az előadás sajnos ettől még nem lett jó.

Az előadás legfőbb buktatója technikai természetű, ami különösen idegesítő, hiszen viszonylag egyszerűen kiküszöbölhető lenne. Nem tudom elfogadni színházban, főleg egy ilyen kicsi játéktérben a mikroport használatát (fetéve, ha nem zenés műről van szó, ez nem az, bér sok a zene benne, de erről később). Mindenki ugyanabból a hangszóróból szólal meg, miközben előttem össze-vissza mozognak, rohangálnak az üres színpadon. A játék térélménye herélődik ki így a technika felesleges alkalmazása által. Egy színésznek be kell tudnia élőhanggal töltenie egy színházi teret, erre képesek voltak mindig, képeseknek kell lenniük ezután is. A hangszálgyulladás persze lehet felmentő ok, de egy egész társulat sohasem reked le egyszerre. Azonkívül rettenetesen zavaró, amikor a színész egy spontán gesztussal belekap a mikroportba, vagy belefúj egy nagyot, ami a hangszóróban dramaturgiailag indokolatlan hangeffektként, mennydörgésként, atomvillanásként hat. Nem szerettem, nem értettem a darabban nagy számmal, s még nagyobb hangerővel alkalmazott zenéket sem, főleg, hogy néhány instrumentális, hangulatszínező kivételtől eltekintve szöveges, magyar nyelvű popszámokat hallhattunk. A Kispál és a Borz, Quimby, a Csík zenekar és a többi alternatív hangszíntéren menő zenék önmagukban erősek, hatásosak, szövegükben is nívósak, ám ez utóbbival leginkább a nézőt idegenítik el a darab valódi témájától. Néha ugyan felfedezni véltem, hogy a dalok szövegei mintha illusztrálnák a darab történéseit, azonban egy színházban, a színpadon folyó történetnek muszáj olyan erősnek lenni, hogy az ne igényeljen jelenetről jelenetre zenei magyarázatokat. A zene amúgy is olyan erős absztrakt hatás, hogy annak csak a leginkább indokolt drámai szituációban szabadna megszólalnia, minden egyéb ellenkező esetben elidegenít, hatását veszti. Hovatovább, a túl sok zenehasználat gyakran utal rendezői ötletszegénységre is. A második rész elején, amikor a darab amúgy is irritáló slágere (az iciripiciri lencsi lányka…, muhaha) önironikusan időzőjelbe került, még ötletesnek is tűnhetett az egész, de hogy ez az ötlet “üljön”, ahhoz az egész első részben üvöltenie kellett a zenének, ennyit viszont az egész vicc nem ért. Ráadásul ezután a másodikban is végig zene szól, pl. egy jelenetben hosszú percekig Dvorákot hallgat színész, közönség együtt. A közös zenehallgatás egynek elmegy, de semmi esetre sem színházi előadásnak/ban. Így viszont gyakran tűnt úgy, mintha egy gimnáziumi színjátszócsoport szabadult volna be egy stúdióba, ahol mindent bekapcsol, minden potmétert csutkára teker, és bulizni kezd… azonban ennek, ebben a darabban nincs helye.

Színészileg sem erős az előadás. Angelikaként Szorcsik Kriszta annyira alázatos és szelíd, hogy szinte alig lehet észrevenni, a végét viszont jól oldja meg – bár ez inkább rendezői lelemény, a finálé valóban erős. Blaskó Péter (akinek pengeváltása a rendezővel a visszautasított Kossuth-díj kapcsán itt akár izgalmas felhangokat is gerjeszthet a darab értelmezésében) apa, sőt Atya-figurája viszont erős, vészjósló, ő nyújtja a darab egyetlen igazán súlyos színészi jelenését. Dévai Balázs, Tamásként, az Angelikához leginkább vonzódó helybéliként, súlytalan, bár a mérleg nyelve épp így mutat egyensúlyt. A többiek közül Spolarits Andrea kelekótya neohippi feleségfigurája, Margitai Ági számító öregasszonya, Gajdos Béla tutyimutyi férjalakja és Ilyés Róbert vak, cinikus megmondóembere emelhető ki. A többiek észrevétlen teszik a dolgukat, bár Mucsi Zoltánt én már kifejezetten eltiltanám a káromkodástól.

Felesleges a darab elején a beavató funkciójú, didaktikus konferansz, a színházba járó közönség ennél apróbb jelzésekből is ért, nem kell a szájába rágni: ez nem az, amit már láttak, hanem az, ami most, itt van, odakint. Felesleges továbbá a teljesen átmagyarított előadásban az angol cím. A végén ugyan megvan a trieri angol nyelvi játék (dog-god), azonban ezt mindenki ismeri, aki a filmet látta, és valószínűleg ők lesznek túlnyomó többségben az elkövetkezendőkben. De Blaskó figurája/játéka is elég érthető. Az előadásnak azonban ettől függetlenül biztosan lesz közönsége, az erős alapanyagnak hála, érthetően, de a benne rejlő, tagadhatatlanul erős, sőt hiánypótló hatású gondolatmorzsák miatt megérdemelten is. Az igazán jól kidolgozott finálé miatt is érdemes végigülni a három órás előadást, bár nem lesz könnyű. A színházrajongó azonban már jól van trenírozva, ha tapsolni akar a végén, tapsolni fog, ebben semmi sem gátolja meg, gyakran még maga az előadás sem, nemhogy egy kritika…

(A fotókat Garamvári Gábor készítette.)

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Kutyafalvi veszedelem (Dogville, Bárka Színház, 2009.10.14.) bejegyzéshez

  1. drumlin szerint:

    nem volt jó ez így tényleg. de a mellettem ülő hölgy ettől még vadul brávózott a végén, valakinek biztos bejön.

    pl a sötét-zenés intermezzók az egészet szétcsapták.

  2. efes szerint:

    @drumlin: Ja, nyilván, mellettem is tapsoltak, sőt az összes számot végigdobolták a lábukkal helyes gimnazisták…:) Állítólag ezzel a fekete blankokkal a filmes hatást szerették volna erőltetni, háát… A Dogma meg ugye kifejezetten tiltja a a külső zenét, a Dogville persze nem Dogma, de abban is csak egyetlen Vivaldi zeneszám hallatszik…

  3. Visszajelzés: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése, Örkény István Színház « asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.