Charlie Kaufman minden bizonnyal egy elvetélt pszichológus, sőt inkább egy pályaelhagyó, freudinánus analista, ennek ellenére/éppen ezért Hollywood kedvenc forgatókönyvírója, ha csak díjak özönére jelölt és azokból kisbőröndnyit el is nyert filmjei témáját nézzük. John Malkovich-menet – bizarr trip a híres színész agyába, Libidó – minden benne van a címben, ugyanúgy, mint ahogy a Veszedelmes elme stb. és Makulátlan elme stb. címéből is egyértelmű az író pszichologizálásra való erős hajlandósága. Az Adaptációban már egészen odáig ment, hogy direktben saját magát szedte két személyiségbe, hogy őket összeütköztetvén még többet meg tudjon fékezhetetlenül makulátlan elméjének valódi természetéről. Az eredmény egyik olvasatban tipikus értelmiségi köldöknéző picsogás önnön tehetségtelenségéről (hiábavalóságról, magányról, ilyenekről), a másik olvasat egójának frenetikus hatású és szellemes részeredményeket produkáló széthasítása, mely komoly tanulságokkal szolgálhat a köldökfilmet néző értelmiségi saját egójának megértéséhez is. Én a másodikat olvasom.

Eljött hát az a pillanat is, amitől nyilván sokan tartottak, Charlie Kaufman megelégelte, hogy mindenféle amatőr (Michael Gondry, Spike Jonze, George Clooney…🙂 “összebarmolja” agyalós forgatókönyveit, így a Kis-nagy világ első saját rendezése, persze saját könyvéből. Kiről szólna, ha nem saját magáról, így az Adaptáció kapcsán említett kétféle olvasat itt is működik. A picsogós nyavalygás fokozottan, hiszen itt Kaufman egy Caden Cotard nevű színházi rendező bőrébe bújik, akinek az élete semmi másról nem szól, csak önnön személyiségének nyalogatásáról. Philip Seymour Hoffman óriási csecsemőre emlékeztető fizimiskája erre abszolúte alkalmas, hiszen ha semmilyen grimaszt nem gyúr az arcára, akkor is olyan képet vág, mint aki minden pillanatban sírva fakad. (Legalábbis tudja az ilyet is, Hoffman kurva jó színész. Az egyik legjobb, most.) Aki ebben a filmben a nyavalygást veszi észre, az valószínűleg végig se fogja nézni, úgyhogy számára léc. Aki viszont hajlandó Kaufmannal (látványosan, Hoffmannal) menni, az egy briliáns logikával szerkesztett, filozofikus látomást kap ajándékba, amely az élet legegyszerűbb, egyben legmegfejthetetlenebb dolgaival foglalkozik, mégpedig az élet értelmével, a szeretettel és a halállal. És nemcsak foglalkozik, hanem válaszokat is ad, melyek ugyan nem eredetiek, bár nem is lehetnek, hiszen ezek azóta készen vannak, mióta az embernek öntudata van, azonban sohasem árt ezekkel időszakonként szembesülni. “Élj úgy, ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned!” – Cotard-Hoffman-Kaufman egész életében a nagy előadást rendezi, ami nem más, mint saját maga élete. hogy ez romos, kusza és olykor bizony sivár, az egy dolog, attól függ, honnan nézzük. Ha távolabb lépünk, még tán akkor sem fogja be tekintetünk azt az óriási távlatot, melyet egy emberöltő áthidal, a filmbéli rendező is folyamatosan gyötri magát, közben mégis létrejön a nagy előadás.

Simán, puhán ömlenek egymásba a film tér- és idősíkjai, a Cotard élete hiánytalanul és a maga teljességében pereg le a rendelkezésre álló két órában, ám nagyon megéri figyelni a kis részletekre, dátumokra is, de főleg az időre. Csattanós lesz. Persze, nem hibátlan film ez, nem könnyű nézni, és ha lankad a figyelmünk, könnyen el is tévedhetünk. Kaufman nem is nagyon segíti a néző könnyebb tájékozódását, Cotard karaktere sem túl szimpatikus, hogy sorsát szívesen kövessük, dilemmáiban osztozzunk, Hoffman pazar alakítása és Kaufman irodalmi igénnyel megfogalmazott mozgóképei, igényes és egyedi párbeszédei, mintegy mellesleg odatett látomásai (pl. egy háttérben elúszó Zeppelin),  visznek magukkal. Asanisimasa szerint Charlie Kaufman egotripje 8/10.