A thaiföldi Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje nyerte el az Arany Pálmát az idei, 63. cannes-i filmfesztiválon. A zsűri, ezzel a sokakat meghökkentő döntésével vagy a spiritualizmus és a képek atmoszférateremtő ereje iránti affinitását bizonyította, vagy csupán salamoni döntést hozott: az a film kapta a fődíjat, amely egyetlen ízében-másodpercében sem emlékeztet semmire, mit manapság általánosan filmnek szokás tartani. 

A thaiföldi film

Buddha végtelen kegyelméből szeptemberben egy hónapot tölthettem Thaiföldön, nem először. Nem a kedvelt turistaközpontokban töltöttem időt, hanem nyakamba véve hátizsákomat, buszon jártam be e csodás ország vidékeit, így az átlag turistánál talán mélyebb, az igazsághoz talán picit közelebb álló benyomásaim adódtak erről a mienktől gyökeresen különböző kultúráról. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy most én fogom megmondani erről a filmről a megfellebbezhetetlen tutiságot. Létezik thaiföldi filmgyártás, hogyne létezne. Van egy elég jó nevű fesztiváljuk is Bangkokban, ahol például a Meseautó remake-je is igen szép közönségsikerrel szerepelt anno, Stohl Bucit pedig hollywoodi sztároknak kijáró felhajtással ünnepelték. Azért kanyarodnék innen a thai filmhez, mert e filmnek ottani sikere igencsak jellemzi a thaiok filmes ízlését: a thai film túlnyomó részt az ehhez hasonló, sőt még ennél is sablonosabb, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő csapás is: a nemzeti sporton, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti, többé-kevésbé tiszta zsánerek (krimi, thriller, filmvígjáték, stb.) jobbára ismeretlenek, illetve az „eredetibbnél is eredetibb” másolt DVD-ken jelennek csak meg, ugyanazok, mint nálunk, szintén óriási sikerrel, tegyük hozzá. Művészfilm, mint olyan, nem létezik. A gyönyörű nevű Apichatpong Weerasethakul (továbbiakban: Joe, így nevezi őt a lusta nyugati újságíró-társadalom…:) is (tényleg csak néhány hasonló utat járó kollégájával egyetemben) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja sorba filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel Joe meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához.

Boonmee bácsi története

A film főszereplője egy súlyosan vesebeteg, középkorú bácsi, aki a halálra készülődvén, utolsó útjára indul a dzsungelbe. Közben szellemekkel, régen meghalt szeretteivel is találkozik, valamint az történik, ami a címben is áll: visszaemlékszik elmúlt életeire, melyekből talán kiderülnek mostani halálának közvetlen és áttételes okai is. A film története ennyi, de az idén negyvenéves, amúgy építész végzettségű Joe éppen erről híres, hogy filmjei történet nélküliek. Nincs bennük dráma, nincs katarzis – egyenletesen peregnek, mint „hőseinek”, a vidéki átlagembereknek átlagos életeik is peregnek napról napra. A pláne ott van, ahogy ezt a joviális banalitást Joe megmutatja.

A kép és a szellem ereje

A Boonmee bácsi…-ban is gyönyörűen komponált, nyugodt képek hullnak a vásznon, olyan monoton ritmusban, ahogyan a buddhista monkok mondják mantráikat, a képeken viszont olykor szinte már megmosolyogtatóan közönséges, hétköznapi jeleneteket (pl. vacsora a teraszon, semmitmondó csevegéssel) látunk. Ám ezekbe sokszor a maga legnagyobb természetességével mindig kerül valami egyáltalán nem odavaló, rendkívüli. Hirtelen egy szellem jelenik meg, akivel az élők szinte azonnal szóba elegyednek, a lépcsőn egy vörösen izzó szemű majomember közelít, őt is hellyel kínálják. De láttam saját szememmel, hogy ez a transzcendentális spiritualizmus mennyire mélyen ott van a thaiok mindennapjaiban: szinte minden ház előtt alaposan feldíszített szellemházikó látható, hogy a szellemek ott tanyázzanak inkább, a templomokat marcona kődémonok őrzik, és nagy sértés megsimogatni bárki feje búbját, hiszen úgy megsértenék a csakráját. A filmben szinte minden jelenet statikus, néhol már, persze, a megfelelő pillanatban, egészen fotográfiává merevedik. Megértésükhöz nem kell a buddhista tanokban való mély jártasság, elég csak elfogadni, hogy vallásuk egyik alappillére a lélekvándorlás, valamint elegendő nyitott elmével Joe méltóságteljes képei felé fordulni, és úgy rábízni magunkat, mint ahogy rábízzuk magunkat a templomok kerengőiben masszírozó thai asszonyságok kezeire. Az így átélt élmények egyszerre fizikaiak és transzcendentálisak. E különleges film valóban esemény, nem olyan, amit otthon csak úgy betolunk a videóba, így megtekintésének is eseménynek kell lenni. Azon keveseknek, akik már régóta várnak egy olyan filmre, amiért valóban érdemes moziba menni, itt a megfelelő alkalom.

Asanisimasa: 8/10