Minden idők egyik legszebb, legmeghatóbb magányról és elesettségről szóló filmje Werner Herzog ’79-es Nosferatuja. Gyakorlatilag snittről snittre megfelel Murnau 1922-es, őseredeti Nosferatujához (ami megtekinthető teljes egészében, például itt), az mégis elsősorban a fekete-fehérben megfestett fény-árnyék-játék által kiváltott hatásokkal vált az expresszionista művészeti irányzat egyik mozgóképes mintadarabjává, ez a jó értelemben vett remake (remek) pedig ízig-vérig romantikus alkotás, mégpedig a klasszikus műfaji definíció szerint.

A főalak természetesen ezúttal is Drakula gróf, Klaus Kinski egyik nagy alakításában azonban már inkább egy csúf junkie, mint emberfeletti szörny. Megjelenése inkább lárvaszerű, halottszürke kopasz feje, karikás szemei inkább emlékeztetnek egy morfinistára, lebernyegszerű óriási fülei a denevér vészjóslóan kiterjesztett szárnyait, míg tűszerű fogai és hosszú karmai a pestist terjesztő patkányt idézik – egyik sem cukimuki kedvenc, de meg is jelenik mindkettő, méghozzá igen nagy számban a filmben. Herzognál Kinski Draculája alapvetően szenved. Szenved az éhségtől, vágyik a vérre, mohón, mintha drog lenne, de ennél még jobban szenved a magánytól, az örök élet kínjától. Figurája inkább szánalmas, mint rettenetes, bár a dögvész kísérti, amerre jár. Lassú, lajhárszerű mozgása is inkább beteges érzetet kelt, bár talán ennél fogva még félelmesebb, mintha egyszerű, megszokott horroralak lenne. A benne rejtőző romantikus szenvedély okozza halálát is, a film csodálatos fináléjában – Lucy, a tiszta szívű lány felkínálja hosszú, ívelt nyakát a vámpírnak, hogy kedvét töltse rajta, amit Drakula nem képes abbahagyni, így nem veszi észre, hogy közben felkelt a számára végzetes nap. Lucyt Isabelle Adjani jeleníti meg. Megjeleníti, nem pedig alakítja: megjelenít egy áttetsző, tünékeny angyali lényt, a vámpír egyedüli méltó ellenfelét, csábítóját és önfeláldozó gyilkosát. Arca, alakja mintha Modigliani Madonnája lenne, filmben való megjelenése viszont éppen Drakula tökéletes párja. A szép és a szörnyeteg – egy újabb romantikus toposz. Kettősükhöz képest a Bruno Ganz által játszott Jonathan (Lucy férje, ugye, akinek köszönhetően mozdult ki Drakula erdélyi fellegvárából) csak mellékfigura, akinek feladata a cselekmény továbbgörgetése.

A film képi világa is egyértelműen a romantikában gyökerezik, mégpedig Caspar David Friedrich festészetében (galéria itt). Drakula kastélya, az oda vezető hosszú út, az erdélyi környezet filmbéli képei kvázi konkrét Friedrich-idézetek, de még az amszterdami városi jelenetek is inkább idézik a nagy német kora-romantikus festőt, mint a kissé korábbi németalföldi mestereket, ami pedig talán kézenfekvőbb lenne. Herzog célja ezzel is nyilvánvalóan a romantikus stílt vizualitásában is egyértelműen képviselő filmköltemény megalkotása volt. Asanisimasa: 10/10