Nagyon kell tudnia pengeélen táncolni annak a rendezőnek, aki különböző, egymástól tízezer kilométerre és majd’ ugyanennyi kultúrára lévő műfajokat próbál összeházasítani. Nem mintha eddig nem lett volna példa szamurájok kalandjaira a Vadnyugaton, sőt, már cowboyok is tettek látogatást a Felkelő Nap földjén, de láttunk már német grófokat, magyar huszártiszteket, sőt egyenesen űrbéli idegeneket is westernekben. Nincs új a nap alatt az elsőfilmes, így a fentiekből következően, komoly egóval rendelkező dél-koreai Sngmoo Lee bemutatkozó filmjében, amely egyelőre nálunk is az angol címen fut (értsd: emlegetik): The Warrior’s Way, tehát A harcos útja. A valódi bushido-ról azonban csak érintőlegesen esik szó, a film egy igazi őrült műfaji kavalkád, vérbő, B-kategóriás hentelős-komédia, vaskos és konkrét spagetti-western környezetben. Az említett pengeélen táncolás Sngmoo komának az ábra szerint nem nagyon jött be, mert filmje óriásit hasalt, 2010-ben benne volt a három legnagyobb buktában. (40 millió dolláros büdzséből csupán 11 millió csöpögött vissza, értsd: worldwide)

Nem tudom. Nem rossz pedig, én kifejezetten jól szórakoztam az első 15-20 perc után, ennyi kellett ugyanis, hogy megszokjam a film modorát és színeit. Persze, Sngmoo koma nem találta fel e filmmel a spanyolviaszt, az ötlet már minimum 3-szor el lett sütve, hogy a nagy keleti (ezúttal hadd legyen mindegy, hogy hongkongi, japán avagy koreai) harcos, bérgyilkos, ninja, bárki addig végzi szent küldetését odahaza, hogy nem marad tovább maradása fővesztés nélkül, és útja Amerikába veti. Ott aztán próbálja leplezni valódi képességeit, itt például mosodás lesz, de hát a vér nem válik vízzé. Itt a szerelem, valamint az otthon ragaszkodása az, ami gerjeszti a víz vérré válását, a harcos azonban teszi dolgát. és járja útját, hozzávetőlegesen a bushido kérlelhetetlen szabályai szerint.

Sngmoo Lee ügyesen ötvözi a szamuráj- és ninjafilmek műfaji kliséit a western, de főleg a spagetti western kötelező kellékeivel, a vége felé már néhány kifejezetten üdítő viccet is megenged magának (hóember? :D). Persze, minden igazi távol-keleti tempóban és ízléssel felpörgetve, felnagyítva, begyorsítva és lelassítva. Sztori egy alap western-történet, a Hogyan forgassunk átlagos westernfilmet? tankönyv első fejezetéből, istenháta mögötti városkával, nagyon rossz emberekkel, jó emberekkel, valamint bosszúval és párbajokkal. Sok párbajjal. Nem ez a lényeg, ha már beindul a film, hanem a hentelés (kaszabolás, vérfürdő, stb.). Ez süt, ahogyan kell, látványos is, meg minden. Ezt nagyon tudják arrafelé. Sngmoo ráadásul ide is csempész humort, igazi Tarantinósat. De ami furcsa, hogy a vérfürdő közben van szeme és agya a romantikus szálakra is, ami nem sikkad el egészen a film végéig. Egyáltalán, az egész filmet átlengi valami szomorú melankólia, amit más jellegű távol-keleti filmekben már sokszor éreztünk, én azonban ilyen vicces-vérontós verzióban még nem láttam. Tarantino jut eszembe megint, a Kill Bill melankóliája. A film téglavörös-vérvörös színvilága, a poros préri mélyén veszteglő cirkusz groteszk arcai és bizarr atmoszférája pedig a kitűnő Carnivale-sorozatot… Szóval, én bírtam ezt a bukós filmet, ami (számomra legalábbis) kifejezetten szórakoztató lötyögésnek bizonyult, így vasárnap délután. Asanisimasa: 6/10