Brutális közhely, hogy a rákbetegség nem kegyelmez. De nem kegyelmez a nézőnek Andreas Dresen sem, amikor a filmművészetben szokásos hatásokat sorjázó, részvétteljes, érzelmes, könnyes dráma helyett a maga egzakt, borzalmas ridegségében mutatja meg egy agytumorban haldokló fiatal férfi utolsó hónapjait.

Kinek?

Én is megyek! – mondta a barátnőm, amikor szóltam neki, hogy moziba megyek, Mit nézünk? – Egy német filmet, ami egy agytumorban haldokló férfi utolsó hónapjairól szól… – feleltem. Egy pillanatig sem lepődtem meg, amikor párom inkább a házimunka, és a másnapra való főzés mellett döntött, hiszen ki az, aki csak úgy, szórakozásként, idő elütése végett beül egy olyan filmre, amely ilyen komor témával foglalkozik? Mégha valami könnyes hollywoodi vígjáték lenne, amiben egy utolsó stádiumú rákbeteg felrúgva egész addigi életét, mindent olyan felelőtlen marhaságot megcsinál, amit addig sohasem mert? Esetleg egy hatalmas ívű dráma, egy nagy színész mélyen átélt alakításában, ami a tragédia drámai eszközeinek segítségével tisztázhatná a kérlelhetetlen halál misztériumát, mintegy felkészítve a nézőt a soha nem tudni, mikor bekövetkező elkerülhetetlenre? De Dresen nem kínál semmi efféle „kalandokat” Járhatatlan út című új filmjében, hanem igazi aprólékos, németes precizitással szembesít mindazzal, amivel egy ember, illetve közvetlen lakókörnyezete szembesülhet egy olyan tragédia kapcsán, mint egy operálhatatlan, végstádiumú rák. De hogy kinek készíti Dresen e filmet, azt nem tudom. Csak úgy spontán, mindenféle érintettség nélkül, igen komoly lelkierő, és a valóság megismerése iránti mély elkötelezettség szükséges megtekintéséhez (vagy kvázi munkaköri kötelességtudat, mint esetemben), azonban mindenképpen megéri a befektetett energiát, hiszen nem mindennapi „élménnyel” lesz gazdagabb a néző e film után.

A színész

Előzetes tájékozódás híján akár dokumentumfilmnek is gondolhatnánk a Járatlan utat, annyira hitelesen rajzolódik ki benne ennek a betegség okozta leépülésnek borzalmas folyamata, de erről szó sincs. „Csupán” egy minden szempontból a legapróbb momentumig hiteles játékfilmről beszélünk, melyet nagyrészt színészek játszanak el. Akadnak persze önazonos szerepeket játszó civilek is, mint például az orvos, aki a nyitójelenetben közli a letaglózó hírt, de a fontosabb figurákat színészek alakítják, nem is akárhogyan. A főszerepben például a fiatal Rajhona Ádámra emlékeztető küllemű Milan Peschel (Frank) mozgásban, tekintetben, minden apró rezdülésben végig maximális kontroll alatt tartott, átgondolt alakításával úgy nyűgözi le a nézőt, hogy közben megidézi benne a betegség látványa okozta természetes viszolygást is. Szerintem komolyabb teljesítményt nyújt, mint hasonló szerepben Matthieu Amalric és Javier Bardem együttesen, pedig ők is döbbenetesek. Természetesen ehhez méltó a többi színészi jelenlét is, különösen a két, saját nevén, kvázi önmagát játszó gyermek, a természetes kezdeti önző részvétlenségükkel, bátortalanságukkal és értetlenségükkel, és ahogyan lassan megértik apjuk állapotát és felnőnek az elkerülhetetlen elvesztéséhez.

A környezet

Komoly gondot fordít Dresen filmje környezetének aprólékos megmutatására is. Ismét egy városszéli kertvárosban vagyunk, valahol Németország keleti részén. „Micsoda szörnyű környék!” – mondják róla Frank jólszituált szülei, ahogyan Mercedesükön beteglátogatóba érkeznek. Nálunk ez a „szörnyű környék” persze, a felső középosztály puccos „kis-Rózsadombja” lenne, de ezt írjuk a két világ közti életszínvonal-különbség számlájára. Frank amúgy raktáros, felesége villamosvezető. A filmbéli pontos környezetábrázolás jelentősége a hitelességen kívül elsősorban annak hangsúlyozása lenne, hogy az itt ábrázolt esemény, ez a folyamat nem osztályspecifikus, hanem bárkivel, bármikor megtörténhet. Frank és családja mindenben átlagos, szürke, középszerű német polgár. Egy kocsi, két gyerek és legalább négy szoba.

A rideg tényállás

Dresen ezúttal sem kívánta megúszni témáját. Ahogyan egyik előző filmjében az időskori szexet, ezúttal a szörnyű halált ábrázolja kendőzetlenül. Nem fél azonban az érzelmek ábrázolásától sem, hiszen akad a filmben könny, jajveszékelés, sőt, fájdalomtól vonyítás is, ezek azonban a maga természetességükben jelennek meg, nem afféle drámai eszközként, hatáskeltő effektusként. Megmutat mindent, mégsem pornográf. A szinte naturalista valósághűséget olyan banális jelenetek húzzák alá, mint a Frank iPhone-ra rögzített, tétován filozofálgató videónaplója, aztán a kisfiú megejtően pofátlan vágya apja szupertelefonjára, valamint a fizikai és szellemi leépülés olyan banális momentumai, mint a gyerekbútor-szerelés kudarca, a lakásban való eltévedés, bevizelés, és a többi. Maga a film lelket terhelő, igen nyomasztó élmény, amitől csak a főszereplő halála szabadít meg – így téve az egészet igazán méllyé és igazzá. Asanisimasa: 9/10