Magyar címe (még) nincs az Ain’t Them Bodies Saintsnek, ami műfajilag dráma. Egy szerelmespárt választ ketté a bűn, ám azok a sírig és azon túl is szeretik egymást, Tennessee Williams, Nick Cave és Andrew Dominik modorában. David Lowery nagyjátékfilmes írói/rendezői bemutatkozásában ugyanis ezen tanár urak munkássága érhető nyomon – ez a film nagyon nagy hibája, illetve egyben erénye is.

Erénye, hogy egy újabb, eléggé hangulatos, lebegős, elnyújtott nu-westernnel lett gazdagabb az amerikai filmművészet, hibája viszont az, hogy egy nem túlzottan eredeti és összefogott mű tette meg ezt vele. Casey Affleck mintha a néhány évvel korábbi Jesse James meggyilkolása (stb.) című, szintén igen-igen melankolikus hangulatú moziból mentette volna át magát és az időtlen hangulatot, még a kísérőzene is gyakran idézi Warren Ellis delejes muzsikáját, csak éppen itt a reszelős hegedű helyett bendzsóhúrok pengenek. Affleck a törvényen kívüli figura a filmben (itt Bobnak hívják), ő Clyde a Bonnie és Clyde-ból, aki Bonnie-val (itt Ruth – Rooney Mara), valamint egy haverjukkal kirabolnak valamit, ám rövidesen az őket üldöző rendőrökkel vívott tűzharcban alulmaradnak – s bár Ruth, mintegy véletlenül, lelő egy rendőrt, ám Bob megy helyette a börtönbe. satöbbi, satöbbi, nem részletezem, mert Lowery számára is csak apropó a rablás, lövöldözés, börtön, majd börtönből szökés, szajrévisszaszerzés, lövöldözés, hajtóvadászat cselekményakciói (Orfeusz alászáll), a film valójában nem szól másról, mint a szerelemről, a vágyakozásról és a várakozásról. Szinte aggályosan ügyel a rendező arra, nehogy minden részlet kiderüljön magáról a bűnről, ami tulajdonképpen megakadályozza a szerelmespár szerelmének beteljesülését. Mintha a bűn maga természetes, általános állapot lenne, melyet bizonyos emberek úgy, olyan természetességgel, szinte foglalkozásszerűen űznek, mintha villanyszerelők, adminisztrátorok, papok, neadjisten, rendőrök lennének. Csak éppen az a baj, hogy egy filmben ha lövés dördül, ott bizony dráma fakad és ha annak szálait hagyjuk a levegőben elszállni, akkor a nézőnek lesznek bizonyos hiányérzetei.

A hangulat szinte balladai. A párbeszédek csak elvétve tartalmaznak összetett mondatokat, azonban egy idő után igen viccesen hangzik, amikor a történet szereplői (mert ők egyszerű, Missouri-állambeli pógárok) a lelkükben dúló, igen bonyolult érzelmeket vakkantásszerű tőmondatokban kényszerülnek kinyilvánítani, a rendezői koncepciónak megfelelve. Egy idő után pont olyan érzésem volt e filmet nézve, mint amit Hofi Géza olyan pompásan megfogott unikális Rózsa Sándor-paródiájában – ettől kezdve viszont, képtelen voltam komolyan venni ezt az egészet. Ám ez is a baj ezzel a filmmel, hogy író-rendezője viszont túlzottan, szemmel láthatóan és füllel hallhatóan komolyan veszi említett példaképeit, azonban ez a hézagosan előadott szerelmi történet nem tölti meg ezt a rajongói hevületet olyan tartalommal, hogy az maradandó lehessen. Ettől persze, még lehet szeretni, de csak másodsorban – ha nem unjuk el magunkat előtte… Asanisimasa: 5/10