Boris Vian méltán kultikus regénye talán harminc éve került a kezembe, nagyjából egy “kalapban” Kerouac Útonjával, Burroughs Meztelen ebédjével, Mailer A hóhér dala című portréregényével, Keyes Száll a kakukk fészkére és a többi efféle beat, jazz, hippi, vagy milyen szubkulturális irományokkal, de megmondom őszintén, minden nyilvánvaló erénye ellenére, eltűnt a forgatagban. Legalábbis ki nem emelkedett ebből a kalapból, mint önmaga farkán felkapaszkodó fehér nyuszi, és Jean Sol Partre zseniális szójátékán, valamint általában a fergetegesen burjánzó szójátékokon kívül másra nem emlékszem. De utóbbiakból is csak annyira, hogy voltak – de idézni már nem tudnék közülük. Ja, meg hogy lótuszvirág nő a lány mellében…

Ehhez képest Michael Gondry Tajtékos napok-adaptációja kifejezetten jól sikerült, hiszen sikerrel idézte fel bennem az évtizedek óta nem olvasott sorokat. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt, megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint Viané. Az ő fantáziája olyan szertelenül csapongó, őrült módon kreatív, hogy képes legyen legalább megközelítően olyan világot létrehozni, mint a Tajtékos napoké, persze, ehhez neki is töméntelen pénz kell, amit nem kapna meg mondjuk az iszonyat tehetséges, de névtelen és ifjú kolléga… Arról nem is szólva, hogy az övé is csupán egy olvasat. Pont a Vian-féle szürreális, irodalmi világ az, amelyik a legjobban veszi igénybe az olvasói képalkotó fantáziát, ami túlzás nélkül, annyi formában jelenik meg, ahány olvasó olvassa ugyanazt a szövetet. Én, mivel alig emlékeztem az eredetire, ezt a Gondry-féle olvasatot mégis el tudtam fogadni, mert tökéletesen fel tudta idézni bennem Vian olvasásának általam már elfeledett élményét.

Persze, van azért az  olyan parttalanul áradó kreativitásnak is árnyoldala, mint amivel Gondry bombázza le a nézőket. Az első percekben még elkápráztat, hamarosan azonban már elkezd zsongani a fejünk, káprázni a szemünk a folyvást tekergő, nyúló, pörgő és dimenziókat váltó, barokkosan túlpakolt képektől, s meg kell vallani, amikor Gondry nem “atmoszférát termet”, hanem olyan “apró-cseprő” dolgokkal kell foglalkoznia, mint a történetmesélés, akkor bizony rögtön unalmassá is válik. (Persze, Vian története egyáltalán nem ördöglakat, kb. annyi, mintha Puccini Bohémélet című operájának librettóját egy részeg tördelőszerkesztő átírta volna… Az pedig tudvalevő, hogy az operákat nem feltétlenül az agyoncizellált cselekményükért szeretjük.) Ezzel együtt szép ötlet, ahogyan a csiricsáré színes világ a végére tompa szürkébe megy át, miközben minden átsző az enyészet…

Míg a szereplőkkel általában nincs bajom, pont olyan kissé elrajzolt, groteszk karakterek, mint ami Gondry látomásához kell, de Audrey Tautou kissé öregecske már ehhez a szerephez. Nem kínos módon, de azért öreg. Sok idő, sok -többségében gyengécske- film eltelt már Amélie Poulain pajkoskodásai óta, márpedig a tüdőbajban (lótuszvirág) haldokló Chloé szívszorító melodrámája igazán akkor lenne hatásos, ha Chloé húszéves, hamvas, szinte érintetlen ifjú hölgy. Tautou pedig már mindezen túl van. Nem tetszett továbbá az sem, hogy Gondry többször elengedte a jazzt, és olykor popzenét lopott be helyére, holott Boris Vian és a jazz egy és ugyanaz, szerves, elválaszthatatlan egység. Oké, nem az a korosztály – de akkor is. (Persze, ahol még az ún. “szakértők” sem értik annak a mondatnak a lényegét, hitelességét, hogy “Magát Duke Ellington hangszerelte?“, ott ennek tényleg nincs jelentősége. Szólhatna akár putty-putty technó is…) Asanisimasa: 7/10