Andrei Zvyagintsev (általában az orosz nevek angol átírását használom az egyszerűség kedvéért) és Oleg Negin forgatókönyve nem véletlenül hozta el az idei (2014-es) cannes-i fesztivál Legjobb Forgatókönyvnek járó díját, hiszen a Leviatán című film mintegy 140 perces tablója úgy ábrázolja a mai Oroszország jellemző társadalmi és erkölcsi állapotát, hogy a cselekményében masszívan támaszkodik a bibliai Jób könyvének, valamint a német Kleist Kohlhaas Mihály című klasszikusának motívumaira, egy szabad, asszociatív adaptációban. Átfogó, összegző jellegű, amolyan “igazi, oroszosan nagy” művel állunk szemben tehát, mely nagy igazságok megfogalmazásának igényével áll elő és hovatovább ezeket -minden, a közönség köréből netán felhangzó, cinikusan ostoba röhögés ellenére- meg is teszi.

Az esetlegesen felharsanó röhögés elsősorban azoknak a maguk groteszk elrajzoltságában is gyönyörű jeleneteknek szólhat, melyeken a film kemény, sarkkörön túli vidékek fagyott föld-keménységű lakói az intenzív vodkafogyasztás autentikus módozatait mutatják be. Nem vacakolnak centekkel, féldecikkel, a poharat tele kell tölteni és punkt um. Egy hajtásra kiinni és MINDIG harapni utána valamit, ha lehet, jó, olajos zakuszkát, füstölt halat, ilyesmit. Persze, mindennek, minden óvintézkedés ellenére, hamar meglátszik a hatása is: filmen eddig még soha, sehol nem láthattunk ennyi gyönyörűen bekarmolt részeget… Azok a vizenyős, bamba tekintetek, azok a tétova mozdulatok, az a biztos pont után valahol nagyon mélyen kutakodó imbolygások önmagukban megérnek vagy 4-5 Oscar-díjat, hiszen azt mégsem hiszem el, hogy az amúgy bonyolult jeleneteket valódi részegségben játszották volna el a remek színészek. Lényeg az, hogy az ember uszkve két liter vodka után furán néz már ki a fejéből és ez, kívülről nézve, talán vicces is lehet… a történet azonban, melyben ezeket az állapotokat megtörténnek, korántsem vicces.

Nikolai (Aleksey Serebryakov) az isten háta mögött, a Kóla-félsziget egyik kisvárosát övező dombok tetején saját erejéből építette fel kis házát, ahol szándékai szerint együtt fogja leélni életét feleségével, valamint fiával. A helyi hatalmasság, a magát kiskirálynak képzelő polgármester azonban szemet vet Nikolai telkére és kisajátítási eljárást kezdeményez, nevetséges kárpótlással. Nikolai azonban nem hagyja magát és pert kezdeményez a hatalom ellenében, melyhez segítségül hívja régi katonatársát, Dmitrit (Vladimir Vdovichenkov), aki Moszkvában ügyvéd. A segítség meg is érkezik, és úgy tűnik, ügyük sikert arat, azonban váratlanul Nikolai csehovian elvágyódó felesége, Lilya (Elena Lyadova) összeszűri a levet a moszkvai ügyvéddel, miközben a polgármester is ellentámadásba lendül…

Nikolai, a Kóla-félszigeti Kohlhaas. Nem lócsiszár, hanem autószerelő. A helyi kiskirály el akarja venni házát, műhelyét, csakis azért, mert megteheti. Nikolai, tisztes, becsületes kisember azonban igazát védve nekimegy a hatalomnak, aki viszont hárítja a támadást, sőt, Nikolaiból csinál bűnöst. Egyrészről maró kritikája ez a történet a putyini (és minden korábbi) Oroszország hatalmi struktúrájának és a hatalomgyakorlás erkölcsének, melyhez kenetteljesen asszisztál, és amit igazol a pravoszláv egyház. Nikolai figurája egyben a bibliai Jób megfelelője is, hiszen a film egy másik vetülete az ő szenvedéstörténete, miszerint mi végre kell neki szenvednie, hiszen bűnt nem követett el? Miért sújtja őt az egyik tragédia a másik után és miért őt kiáltják ki bűnösnek a végén? Isten, akit Nikolai megtagad, nem nyújt neki segítséget, sőt, az őt látszólag imádó, de az összes bibliai főbűnt rendszeresen gyakorló hatalommal teázik. A címbeli tengeri szörny (ezúttal bálna), jellemző csavarral, itt a pusztulást, a terméketlenséget, jövőtlenséget jelképezi, ellentétben az eredeti, bibliai funkciójával. Pontos allegóriája ez történet a hatalom által kizsákmányolt mindenkori orosz (és tán nemcsak orosz) szegénység és a kizsákmányoló hatalom viszonyának.

A film alkotóit megihlette továbbá egy Marvin John Heemeyer nevű amerikai autószerelő története is, aki úgy vette fel a harcot a műhelyére szemet vető cementüzemmel, hogy egy hatalmas, golyóálló dózert épített, amivel aztán ledózerolta az üzem vezetőségének, valamint a polgármesternek házait, központját – majd végzett magával. Ez a történet is megérne egy filmet, a Leviatán hőse azonban ennél jóval spirituálisabb utat jár be, tragédiáját pedig az alkotók képesek általános érvényű példázattá nemesíteni.

Minden ízében, eresztékében orosz a film, azonban legalább ennyire modern is. Az általa bemutatott hatalomkritika példamutatóan bátor, ismerve a putyini diktatúra ez irányban tanúsított keménységét. A fényképezés (Mikhail Krichman) lenyűgöző, a kietlen, ridegségében, kietlenségében is lélegzetelállító északi tájból szinte obeliszkként emelkedik ki Nikolai, a kisember tragédiája, miközben e ritkás népsűrűségű vidéken pontosan kirajzolódnak a társadalmi erővonalak, embertípusok, valamint a jellemző szokások is. Parádés színészi teljesítmények borulnak egymásba a vodkáspohár felett, talán csak Lylia gondosan és frissen fazonírozott szeméremszőrzete nyújt bizarr látványt ezen a világvégi tájon. Hossza ellenére levegős, de mégis sűrű filmdráma a Leviatán, méltó az orosz film legjobb hagyományaihoz.

Asanisimasa: 9/10