A világ nem fekete és fehér, annyi igazság van, ahány ember, és a többi közhellyel összhangban, nyilván nem minden palesztin vérben forgó szemű, őrült, fanatikus terrorista és nem minden izraeli zsidó ajvékolva hajlongó paranoid pszichopata, miközben nyilván vannak köztük ilyenek is, olyanok is, valamint egy csomó más jellemző tulajdonsággal bíró férfi, nő, öreg és gyerek. Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy mindegyikük ember, egy csomó jó és rossz tulajdonsággal, aki a tőle telhető alapossággal megpróbálja követni vallását, kulturális hagyományait, megpróbál élni ott, ahová született. Mégis baromi könnyen sütögetjük a bélyeget a másikra, anélkül, hogy ismernénk körülményeit, lehetőségeit és korlátait.

A Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is jelölt palesztin Omar című filmnek például zsidó az egyik producere, valamint a stáb jónéhány tagja, holott ebben a filmben aztán tényleg nincs egyetlen pozitív színben feltűnő zsidó szereplő, holott a napjainkban játszódó történet a Ciszjordániát Izraeltől elválasztó biztonsági fal két oldalán játszódik egy olyan zűrzavaros szituációban, ahol nálam komolyabb embereknek sem sikerül rendet rakni. Szembetűnő a filmet író és rendező Hany Abu-Assad egyoldalú, elkötelezett szemlélete, még akkor is, ha az mindezek -és a történet végkifejlete- ellenére mégis alapvetően humanista, a film szereplői pedig messze nem őrült terroristák – bár nem is patyolat tiszta-lelkű grállovagok. Emberek, három (pontosabban négy) palesztin fiatal, akik számára megkérdőjelezhetetlen gyűlöletük az őket a külvilágtól szegregáló fal (és a mögötte lévő zsidó állam) iránt, de ugyanilyen megkérdőjelezhetetlenül természetes vágyuk a szabadság és a szerelem iránt.

Abu-Assad eszébe sem jut, hogy felmentse hőseit a gyilkosság (egy véletlenszerűen kiválasztott izraeli katona lelövése) elkövetésének bűne alól, ami a film fő konfliktusát jelenti, sőt, azt is megmutatja, milyen tervszerűen képezték ki magukat a merényletre. Még morálisan is “idézőjelezi” azt azzal, hogy míg maga a merénylet lesből elkövetett, sumák tett, addig a címszereplő Omar (Adam Bakri kvázi önazonos alakítása) van annyira tökös (más szemszögből őrült), hogy puszta kézzel nekimenjen az őt igazoltatáskor szívató, élesre töltött fegyvert szorongató izraeli katonáknak. Ezt a szabadságharcos attitűdöt Abu-Assad a mai palesztin fiatalok természetes életformájaként mutatja be, ami, legalábbis érintőlegesen ismerve az ottani politikai helyzetet, érvényesnek tekinthető (nem úgy, mint például vezérünk legnagyobb jóindulattal is csupán búsképű lovagként handabandázó szélmalomharcnak becézhető “szabadságharca”, mint azt meg mi tudjuk jól…).

A történetnek azonban csupán a hátterét, helyszínét képezi a palesztin-zsidó viszály, annak tárgya valójában egy szerelmi dráma. Az izraeli oldalon élő Omar szerelmes a fal túloldalán lakó gyerekkori barátja gyönyörű húgába, Nadjába (Leem Lubany), akihez nap mint nap, dacolva a lebukás halálos veszélyével, átmászik a tízméteres falon. Az iszlám szokás szerint szűziesen tiszta románcot persze, Omar kihasználja egy jó kis katonai gyakorlatozásra is Tarekkel és Amjaddal, a két régi haverral – de ez ma Palesztinában “életforma”, mint említettem feljebb. Omar lassan halad a cél felé, hogy szertartásosan megkérje a család férfi tagjaitól a lány kezét, közben elkövetik a merényletet is, aminek viszont az lesz a következménye, hogy az izraeli titkosrendőrség elkapja Omart. A börtönben Omar egy fondorlatos ügynök, Rami (Waleed Zuaiter) kezei közé kerül, aki fojtogató hálót sző a szerelmes fiú köré és minden eszközt bevet annak érdekében, hogy Omarből vallomást csikarjon ki. Miközben Omar az izraeli börtönben hallgat, addig a fal másik oldalán elterjed, hogy valaki elárulta Tarekék “szabadságharcos” brigádját…

Omar történetével Abu-Assad nyilván arra kíván rávilágítani, hogy a fal, híradásokban, filmekben talán kevesebbet emlegetett másik oldalán is emberek élnek, akiknek normális életét legalább annyira megnyomorítja a szegregáció, az évtizedek óta állandósult politikai konfliktus, mint amennyire a fal másik oldalán rettegnek tőlük az izraeliek. Mindenki tart mindenkitől, bárki lehet besúgó, bárkit be fel lehet jelenteni bármiért. Az izraeli titkosrendőrség mindent lát, mindent hall és keze mindenhová elér, a Hamasz képzett és kíméletlen fegyveresei pedig nem nézik, kire lőnek, zsidóra vagy palesztinra, ha valakire rásütik a bélyeget, hogy áruló… A palesztin fiataloktól a palesztin társadalom általánosan elvárja a szembenállást, miközben valójában ők sem akarnak mást, mint hasonló korú társaik szerte a világon. Szorult helyzetükben azonban a kihívásokra adott válaszaik is sokkal radikálisabbak, mint azt mi a pesti Belvárosban megszokhattuk.

Asanisimasa: 8/10