A mára már szép emlékű Dr. (jog)Erőss Pál Jogi eseteinek filmes illusztrációit idéző didaktika és Robert Bresson életművének, vagy Ingmar Bergman hatvanas években készült filmjeinek szikár, száraz képi poézise, valamint kíméletlenül őszinte, feltáró erejű látásmód jellemzi az izraeli Ronit és Shlomi Elkabetz igen sok külföldi fesztiválon elismeréssel fogadott Gett – Válólevél című drámáját. A film cselekménye látszólag egyszerű, valójában azonban igen bonyolult, mély és gondolatébresztő. Gyakorlatilag semmi nem történik a filmben, minthogy Viviane (Ronit Elkabetz) el akar válni hites urától, Elishától (Simon Abkarian), és ezért a zsidó vallási törvényeket követve, a rabbinikus bíróság elé járulnak, hogy adja meg az engedélyt arra, hogy a férj megadhassa a válási levelet a feleségnek. A film ezt az öt éven át (!!!) zajló ceremóniát (a zsidó vallási szertartás szerinti válás nem egyszerű procedúrájáról bővebben itt) követi végig számtalan ülésben, kizárólag a bíróság rideg, barátságtalan termében zajló jelenetekben, kizárólag a váló felek, a három rabbiból álló bét din, ügyvédek, tanúk és a jegyző szofer jelenlétében. A nő el akar válni, mert már nem szereti a férfit, a férfi azonban nem nagyon akarja ezt. Az okok, indítékok, az érzelmek és azok hiánya, a körülmények és tulajdonképpen egy házasság története a hosszadalmas per alatti megszólalások alapján derül ki.

Elkabetzék filmjének legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy a magunkfajta gójok számára betekintést enged egy olyan ceremóniába, amiről eleddig nem nagyon lehetett képünk. Azt azért eddig is tudtuk, hogy nem kevés macera van egy rendes kóser háztartás vezetésével, s hovatovább a rendes, vallásos zsidó élettel, úgy önmagában is. Amit viszont itt, egy viszonylag problémamentesnek tűnő -hisz’ számtalanszor elhangzik, hogy semmi különös oka nincs a válásnak, csupán a szeretet hiánya- válás kapcsán látunk, abból igen sokat megérthetünk az egész zsidó létre vonatkozóan is. Természetesen, nem a semmit gurigatják majd’ két óra hosszan a felek; azért felfeslenek dolgok, apró tüskék, sőt, durvább szögek is, melyek közül viszont már sok igencsak általános érvénnyel is bír. A férfi kultúráktól függetlenül hagyományos uralkodó szerepét fantáziátlanul, görcsösen követő, valójában azonban kisszerű, átlagos kvalitású férj, aki képtelen társként, érző lényként nézni feleségére, aki szó szerint fizikailag szenved a szeretetlenségtől, bár kezet soha nem emeltek rá (még csak a kutya sem volt útban). Tételesen az asszony el volt látva mindennel, volt pénz a háztartásra, ruhákra, a gyerekek járhattak iskolába, tehát a vallás törvénye szerint a férj ellátta feladatát. A feleség is, hiszen szült, főzött, vezette a háztartást. A maratoni válási hercehurca arra világít rá metszően éles fénykarikában, hogy a bigott vallásgyakorlás mennyire figyelmen hagyja az embert, az emberi érzelmeket és tulajdonképpen a józan észt.

A film puritán képi világa, a cselekmény szinte repetitív ritmusa és a per szereplőire koncentráló szemlélet ritkán láthatóan intenzív színészi teljesítményekre ad teret. Modern filmeken nem is nagyon látni már ennyire a színészekre, azok gesztusaira, mimikáira, pillantásaira építő történetmesélést, mely azonban még mindig olyan erővel szegez a vászon elé, hogy a néző képtelen kivonni magát a hatás alól. A “valósághű”, az “igazi” nem takarja a hitelességnek azt a fokát, amit a rendező páros, és annak a főszerepet is alakító női tagja, valamint az többi színész teljesít. Döbbenetes erejű, de bensőnket erős abroncsokkal szorító élmény a film, amihez képest még ez a ködös novemberi magyar rögvaló is szabadság langymeleg tavasza…

Asanisimasa: 9/10