Két igazán komoly animációs nagyhatalom létezik manapság. Az egyik az USA, az ő Pixarjával, Disney-birodalmával és a különféle alternatív tyúkudvaraival (South Park & Friends), a másik pedig Japán, ami pedig az animék hazája. (Az észteket most hagyjuk.) Az animék a manga összefoglaló néven emlegetett képregénykönyvekből származtathatók. Ahogy az elnevezés is sejteti, általában azok animált -lélekkel megtöltött- mozgóképes verziói. A műfaj nyugati rajongói ezeket úgyis tudják, hiszen már Pokémonnal és Shongukuval nőttek fel, ma pedig már kenik-vágják, melyik manga/anime kodomó, melyik sónen vagy sódzsó, melyik hentai (különféle műfajok). Az igényesebbek eljutottak például Yoshihiro Tatsumi vagy Hayao Miyazaki tüneményes világáig is (korábban például a Libanoni keringő, a Tatsumi, a Szél támad, A vándorló palota, illetve az Akira és a Ghost in the Shell kapcsán írtam e műfajról), tehát nem akadnak fenn az olyan jellegzetességeken, melyekről első látásra megállapítjuk egy rajzfilmről, hogy ez egy anime. Akik viszont csak ismerkednek e műfajjal, azoknak jó beavatás lehet például a sokak által Miyazaki-tanítványnak tartott Mamoru Hosoda A fiú és a szörnyeteg című filmje, mely van annyira nyugati, hogy itt is közérthető legyen, de annyira japán is, hogy ott se utasítsák el (3 millió japán legalábbis nem tévedhet).

Aki látta a legutolsó (eddig hetedik) Star Warst, vagy legalább egy Transformerst, az le fogja vágni, mi van: a Jó küzdelme a Rosszal. Hogy azért kicsit firkásabb legyen az ábra, azért itt a Jót kezdetben igen gonosznak látjuk, de aztán kiderül, aminek ki kell derülnie; míg aki a hagyományok szerint úgy néz ki, úgy viselkedik, mint a Jó, arról később bebizonyosodik, hogy egy pöffeszkedő pojáca, aki ráadásul kígyót melenget a keblén. Közben úgy járunk át a párhuzamos világokat elválasztó labirintus-mezsgyén, mintha a hétből ruccannánk át egy sörre a hatba. Az emberek megszokott, unalmas, magányos, szürke és rohanó világával párhuzamosan a szörnyek színes, harsány és élettel teli világa található, ami leginkább talán a mesés marokkói városra, Marrakeshre emlékeztet, csak éppen furcsa, állatemberekkel benépesítve. Egy magányos kisfiú -itt Ren, akit ott Kyutának fognak hívni- véletlenül úgy megy világgá, hogy tényleg világgá megy, egy másik világba, ahol bár szörnyek az urak, mégis éppoly emberiek, mint ideát, csak éppen ott még vannak viszonyok, akár ellenségesek, akár barátiak, mindenképpen jobbak, mint itt, ahol semmi nincs.

Bár a mese csúcspontja, igazi japán módra, kifejezetten apokaliptikusra sikeredett, az egész cselekmény mégis ismerős lesz elemeiben. Mindent láttunk már valahol, legfeljebb ebben a konstellációban, ilyen formában még nem. Nekem a Star Wars jutott legtöbbször eszembe, annak ellenére, hogy egy darab űrhajó nincs a történetben, sem lézerkard, sem pittyegő robot. Rengetegszer szóba kerül viszont egy bizonyos erő, a bennünk rejlő gonosz és a pozitív, jó erő hatalma (és küzdelme), van mester-tanítvány viszony, a szörnyvilág főmestere egy nyúlfejű mekegő aggastyán, ha zöld lenne és nem fehér, tiszta Yoda lenne. Satöbbi.

A film japán mércével kifejezetten szelíd, európai mércével kicsit véres. A történet fantáziában, mesésségben, játékosságban nem ér fel Miyazaki csodáihoz, elég bugyuta a sztori, valljuk meg, azonban olyan energiával, olyan mennyiségben kapjuk, hogy mégis le tud kötni (tán egy picit még nyűgözni is). Ami viszont engem (itt is) igazán megfogott, azok a hátterek, a környezet míves, hihetetlenül aprólékos rajzolata – amivel éles kontrasztban van a szereplők és az akciók sík, kétdimenziós, jóval egyszerűbb kidolgozású animációja, melynek biztosan van valami keleti, igen-nagyon filozofikus magyarázata, ami viszont most nem jut eszembe. Szóval, nem 3D, nem CGI, hanem rajzfilm. Maradjunk egyelőre ennyiben. Asanisimasa: 7/10