Park Chan-wook a dél-koreai film talán legismertebb, és Kim Ki-duk mellett legelismertebb reprezentánsa, akit leginkább hírhedt Bosszú-trilógiájáról ismer a tátott szájú nyugati néptömeg. Park (jó lenne tudni, náluk melyik a vezetéknév…) azonban nemcsak vérben és éjfekete humorban tocsogó mozikat csinált, hanem gyakorlatilag az összes műfajban kipróbálta magát. Idén Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt legújabb alkotásában, A szobalányban, úgy tűnik, mintha a három évvel ezelőtti Stokerrel, illetve az immár tíz éves Cyborg vagyok, amúgy minden oké című darabbal elkezdett utat/gondolatmenetet folytatná/gondolná tovább.

A szobalány, az említett Stokerhez hasonlóan, nyugati irodalmi alapanyagból készült. A történet Sarah Waters egyik regényén (Fingersmith – magyarul nem jelent meg) alapul, a cselekmény azonban a múlt század harmincas éveibe, Dél-Korea japán megszállása idejére datálódik át. Azonban suhog a selyem, libben a bársony itt is, hogy sokkal többet ne mondjak. A történet főszereplői ismét csak egy szerelmi háromszög tagjai, két nő és egy férfi, és ha azt mondom, hogy egy nő szerelménél csak két nő szerelme lehet nagyobb szerelem, akkor egyszerre vagyok rejtélyes és lövöm le a film poénját.

Nagyjából arról van szó, hogy egy minden hájjal megkent koreai szélhámos (Ha Jung-woo) meg szeretné kaparintani egy fiatal, gyönyörű és gazdag japán nemesasszony (Kim Min-hee) vagyonát. Céljainak eléréséhez semmitől sem riad vissza. Kitanít egy ifjú zsebtolvajlányt (Kim Tae-ri), akinek szobalányként kell az asszony bizalmába – és természetesen a tárcájának közelébe – férkőznie. Ebben a kölcsönösen egymástól függő érzelmi és hatalmi játékban, melyet még a nemesasszony pikáns hobbiknak hódoló bácsikája (Cho Jing-woong) is bonyolít, semmi sem úgy alakul, ahogy azt bármelyikük eltervezte.

Ez a film is rendkívül szép kivitelű, túlzás nélkül szemet gyönyörködtető látvány. Végletekig kifinomult esztétikájú vizuális élmény. Megkapóan szépek a szereplők (főleg a lányok), a táj, a környezet, a háttér és a belsők látványa minden képben egy-egy komplett, kiállítani való kompozíció. Jelen van, pontosabban, inkább búvópatakként olykor fel-felbukkan Park Chan-wook jellegzetesen fanyar, szinte már morbid humora is, ami egészen sajátos színezetet, hangsúlyokat ad az alapvetően kissé melankolikus, de mélyen romantikus szerelmi történetnek, mely simán, görcsmentesen elegyedik a cselekmény sodrását jelentő háromszoros fordulatú átveréses krimiszerűséggel. E háromszoros fordulat adja a film fejezetszerű, három részre tagolt narratív struktúráját is, melynek indoka az események három különböző nézőpontból való elmesélése. Az első rész a címszereplő szobalányé, a második a nemes hölgyé, míg a harmadikban a szélhámos nézőpontjából látjuk összenőni azt, ami összevaló. Bár maga, a történet tagadhatatlanul hordoz magán valami poszt-viktoriánus finom porréteget, valami Agatha Christie-s rejtelmet, ezeket a távol-keleti helyszín, szereplők és a táj varázsa frissíti fel izgalmassá, amit a merészen erotikus jelenetek csak tovább fokoznak. Emellett, újra feltűnnek Park Chan-wook jellegzetes mániái is, az elmegyógyintézet, a lábfejek és lábköröm, a könnyes, mandulavágású szemek motívuma például a Cyborg vagyok…-ból, a magukra maradt, ám önerejükből mégis továbblépni tudó, fiatal lányok ugyaninnen és a Stokerből… Akadnak erőszakos jelenetek is, melyek azonban nem mérhetők a Bosszú-trilógia erőszak-orgiáihoz, azonban legalább annyira jelentőségteljesek (pl. az arcra adott pofon megalázó jellege) és látunk igen bizarr szcénákat is (pl. a fogcsiszolás), azonban egyöntetűen ki lehet jelenteni, semmi sem öncélú Park Chan-wook filmjében. Mindennek oka van, mindennek célja van, és minden, első látásra talán meghökkentő, talán meg is botránkoztató jelenet, gesztus és látvány csak azért van, hogy gyönyörködjünk, és örüljünk két szép és egymásnak való ember szerelmében. 9/10