Egy tökéletes ételnek tartalmaznia kell az öt alapíz (édes, sós, keserű, savanyú, csípős, vagy más gasztrofilozófiák szerint az “umami“) mindegyikét, természetesen különböző mértékben és arányban. Érvényes ez a süteményekre, tortákra és más édességekre is, és az is elképesztő nagy tévedés, hogy a nagyi isteni sütije csakis édes volt és nagyon finom. Illetve, biztosan nagyon finom volt, de azért volt finom, mert a cukor vagy méz édessége mellett a nagyi egészen biztosan tett a tésztába egy csipet sót, mert “az mindig kell bele”, a csokoládékrémben biztosan érződik egy leheletnyit a csoki természetes ízében mindig ott bujkáló keserűből és valami kis picike-picike fanyarságot is felfedezni vélünk abban az utóíz-cunamiban, amit a süti elfogyasztása után még percekig érzünk a szánkban. Na jó, talán csípni nem csíp, legfeljebb ha a nagyi véletlenül csípős paprikás késsel kente fel a sütire a bevonót, vagy chilis volt az a csoki, amiből a csokikrém készült… (Az “umami”-sok azonban nyilván megtalálják benne umamit).

Eme látszólag offtopic bevezető után talán már világos, hogy A cukrász című izraeli-német romantikus drámát sem szabad holmi émelyítően geil, cukormázas melodrámának tekinteni (miközben a sztoriját felületesen szemlélve lehetne az is, de abban az esetben nem hiszem, hogy ekkora feneket kerítenék köréje, hanem elintézném annyival, hogy geil vacak és kész). Ízekben, színekben, textúrájában, hangulatokban és gondolatban is gazdag, pikáns, mégis tüneményesen intim, személyes, érzékeny kis film Ofir Raul Graizer fesztiválokon és a közönség előtt is szépen futó alkotása (most hirtelen az ugrott be, hogy bizonyos szempontból pont olyan, mint Enyedi Ildikó Testről és a Lélekről alkotott remeklése).

Éhesen, vagy fogyókúra közepette semmi szín alatt ne üljünk be rá, mert már rögtön, a nyitójelenetben olyan gusztusos ételpornót kapunk az arcunkba, hogy besokkolt gyomrunk hangosan fog feljajdulni, ami bizonyosan zavaró lesz a mellettünk ülőkre nézve (elárulom, egy tökéletes állagú, szemmel láthatóan ínycsiklandozó Feketeerdő-torta kelti ezt a riadalmat, melyet a történet egyik kulcsszereplője szolgál fel a másik kulcsszereplőnek, aki érthető és átélhető kéjjel abszolválja a “problémát”). Ráadásul később, a továbbiakban is ki leszünk téve válogatott kínzásoknak, úgyhogy, előtte nincs mit tenni, csak enni.

A vicc azonban az, hogy nem az evésről és nem is a gasztronómiáról, a kulinária gyönyöreiről szól a történet, hanem a szerelemről. Mint a Juliette Binoche Csokoládéja például. Tomas (Tim Kalkhof), aki az őt felnevelő nagymamája mellett tanulta ki a tökéletes sütemények elkészítésének tudományát, egyedül vezet egy kis falatnyi cukrászdát Berlinben. Rendszeres vendége Oren (Roy Miller), aki egy izraeli-német vegyesvállalat képviselőjeként gyakran fordul meg a német fővárosban. A két férfi, a sok édesség közepette lassan, bizonytalanul és megkapó ártatlansággal egymásba szerelmesedik, ám egy nap Orennek -akinek otthon Jeruzsálemben felesége és kisfia van- egy nap nyoma vész. Miután Tomas megtudja, hogy Oren baleset áldozata lett, a számára teljesen idegen kultúrájú városba utazik. Titkolva Orennel való kapcsolatukat, megkeresi a kávézóját éppen megnyitó Anatot (Sarah Adler), Oren feleségét és beáll hozzá segédnek, hogy valahogyan segíteni tudjon a magára maradt özvegyen. Oren iránt érzett szerelme sarkallja erre, tudja, hogy Oren számára, a vele való kapcsolat mellett, mennyire fontos volt a családja.

Tomas felkészületlenül csöppen egy, a saját vallási előírásait komolyan vevő, konzervatív közösségbe, melyben idegenül mozog, mint nem zsidó. Kezdetben érzékeltetik is vele, hogy semmi keresnivalója itt. Tomas véletlenül kiderülő sütemény-tudományának is köszönhetően azonban Anat egyre jobban érdeklődik a szerény, hallgatag, de kedves, szorgalmas fiú iránt, nem sejtve ottlétének valódi okát. Oren édesanyja egyedül az, aki szinte azonnal ráérez Tomas titkára. A történetet író és rendező Graizer biztos kézzel játszik a szereplőit mozgató mély érzelmek “húrjain”. Karakterei árnyalt, plasztikus jellemek, abban azonban megegyeznek, hogy mind magányosak valahol, ki ezért, ki azért. Helyüket, társaikat, sőt, tulajdonképpen létük értelmét keresik. A külső körülmények nem kedveznek egyiküknek sem. Oren és Tomas szerelme nem lehet teljes, mert Oren számára ugyanolyan fontos a családja is, ami tulajdonképpen vesztét is okozza. Az özvegyen maradt Anat elutasítja környezete vallásosságát, de kibújni sem tud ez alól, hiszen kávézójának szüksége van a rabbi kóserságot bizonyító pecsétjére. Tomas süteményeinek köszönhetően hatalmas a kis kávézó forgalma, de Tomas gój, tehát bármikor rásüthetik a kávézóra a bélyeget, hogy nem kóser, ami a vallásos Jeruzsálemben egyenlő a csőddel. A bigott, kirekesztő és elutasító atmoszférát még erősíti is ahogyan a közvélekedés szerint forró, napos Jeruzsálem megmutatkozik a filmben: hideg van, szinte állandóan esik az eső. A film ritmusát az iszlám müezzinek imára hívó énekéhez hasonló, sábeszt hirdető óbégatás tagolja monoton.

Grazier filmjének ritmusa lassú, bőven hagy időt megismerni figuráiban, megérteni motivációikat, bonyolult érzelmeiket, de mégis intenzív, mert amiről beszél, az mélyen megérinti a nézőt. Ráadásul a cselekmény önmagában is izgalmas, mivel mi, nézők a kezdettől ismerjük Tomas (és Oren) titkát, a történet többi szereplője viszont nem, így mi sem tudjuk, hová fut ki az egész. A film igazságát, érzelmi hitelességét bizonyítja végkifejlete, ami mindennek mondható, de cukormázas hazugságnak semmiképpen nem. A szemlátomást mélyen átélt, őszinte színészi teljesítményeken túl szólni kell Omri Aloni bravúros operatőri munkájáról is, mely alapjaiban járul hozzá a film megkapó, intim hangulatához. 9/10