“Minden társadalomnak a jobbá válás, a fejlődés felé kell tartania. A fejlődés alapfeltétele az önkritikára való képesség. Ha azt a helyet bírálom, ahol élek, akkor azt aggodalomból teszem, mert védeni akarom, mert szeretem.” Samuel Maoz mondta ezeket a szavakat arra a bírálatra, melyet Izrael állam “emberminisztere” fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy Maoz -eddig 16 darab különböző díjjal jutalmazott- filmje, a Foxtrot nem hazafias és gúnyt űz az izraeli hadseregből, valamint annak mártírhalált halt katonáiból. Ismerős ez a történet nekünk, még 2012-ből, Fliegauf Csak a szél című filmje okán, mármint, hogy bizonyos hatalmi tényezők a saját érdekeiknek megfelelően próbálják árnyalni egy film jelentését, illetve magukra vállalják annak megfelelő értelmezését. Én úgy gondolom, hogy azok a nézők, akik beülnek egy filmre, szeretnék saját maguk értelmezni a látottakat és nem szorulnak rá arra, hogy valaki odafentről, a tévedhetetlen hatalomból megmondja nekik, mit és hogyan kell gondolniuk. Mint az oviban, de már ott is igen ciki az ilyesmi…

Nos, én voltam katona, másfél éven keresztül védtem hazámat, Magyarországot a… Sosem felejtem el, ahogy ültünk az őrszobában, én, az őrparancsnok, valamint az éppen pihenő őrök, s ha olyan volt az üti, talán még a fogdából is kiengedtük botrányos ittasság miatt büntetésre oda száműzött társunkat. Naprakész híradósunknak köszönhetően a zártláncú tévén néztük VHS-ről, magyar hangalámondással a Rambót, vagy Michael Dudikoffot, az amerikai nindzsát, vagy Chuck Norrist, ahogy ütközetben eltűnt, majd mindig megkerült, lábunk surciban az asztalon, kezünkben kincstári zsíroskenyér “gyíkhússal” és kerítés mellett növő paradicsommal és percenként röhögtünk fel azon, hogyha ezek a marcona amerikai katonák ránk rontanának, akkor magunkat elnézve, egyedül két vállra fektetnék az egész Varsói Szerződést. Viszont, ha nem volt éppen film, amit magyarul néztünk, akkor magyarul gondolkoztunk, beszéltünk, olvastunk, énekeltünk, ettünk, ittunk, szurkoltunk, tehát éltünk. Nem gondolom, hogy a fegyveres harcra való tökéletes alkalmatlanságunk ellenére kevésbé szerettük volna hazánkat, amit akkor Magyar Népköztársaságnak hívtak, mint azok, akik ma eltorzult arccal döngetik a mellüket, hogy mennyire magyarok, mert éppen annyira nem volt valódi ellenség, aki ránk törjön, mint most.

Izraelben kicsit más a helyzet, mint itt nálunk, a szocializmus hajdani vigyorgó barakkjából megmaradt, fennhéjázó idiokráciában. Például a katonaság még mindig kötelező, ráadásul nem másfél, hanem három év, de a nőknek is kettő, és van ellenség is, igaz, hogy azt gyakorlatilag maguk csinálták (nem kis nemzetközi segítséggel) és maguk is tartják fenn (az egyre nagyobb nemzetközi neheztelés ellenére). Mivel azonban Izraelben a szó hagyományos értelmében vett nyílt háború már régen nincs, a katonai szolgálat az esetek többségében éppen olyan unalmas, lélekölő és teljesen hiábavaló időtöltés, mint számunkra csupán a parancsnoki beszédek lózungjaiban létező ellenség ellen védeni néhány tucat, gyakorlatilag üzemképtelen, régen elavult technikájú, orosz gyártmányú harci járműt. Másképpen mondva, a nekünk kora tavaszias izraeli télben, az eső áztatta Negev-sivatag kellős közepén, egy kihalt országút melletti útzár mellett fagyoskodva nehéz megélni bármiféle fennkölt hazafiasságot, miközben otthon, Tel Avivban a haverok bulira várnak és a szüleid tortát sütnek a szülinapodra. Ugyanígy, büszke, építeni és nem rombolni akaró, gondolkodó, tehetséges értelmiségiként nehéz elfogadni, ha azt a szörnyű hírt kapod két szenvtelen, a részvétet is mereven, egyenruhaként viselő, egyenruhás robottól, hogy fiad, mialatt a kötelező hazafiasságát gyakorolja, szolgálatteljesítés közben elhunyt. Nem bevetésben, nem harcban, valamiféle kibaszott hősként, hanem szolgálatteljesítés közben, valami banális, idétlen nüansz következtében, de közben mindenki úgy tesz, mintha…

Maoz rendkívül érzékeny, finom, de bizonyos pillanataiban vadul morbid humorú filmje ezt a bonyolult, sokkolt lelkiállapotot reprodukálja, szinte laboratóriumi pontossággal. A film első része a szülők fiuk elvesztésének sokkjára történt összeomlását mutatja be: az anya a szó szoros értelmében összeesik, a halálhírt hozó katona valahonnan azonnal nyugtatóinjekciót döf belé, a lónak is elég anyag rögtön kiüti. Apa talpon marad, azonban erős pszichotikus sokkot kap. Az események azonban abszurd fordulatot vesznek. A második rész a fiúé, látjuk az isten háta mögötti őrhelyén őrizni a semmit. Agyrágó, tétlen unalomban való kínlódás abszurd jelenetei. A harmadik rész ismét a szülőké, az igazság, a szeretet és a megbékélés lélekemelő pillanataival. A politikusok által számonkért hazaszeretetről pedig csak annyit, hogy egy fantasztikusan fényképezett (Giora Bejach), szuggesztív színészi játékkal (főleg Sarah Adler és Lior Ashkenazi) előadott, gyönyörű történet ez emberekről, akik megmentésével egy világ menekült meg, de akik elpusztulásával egy világ pusztul el. 9/10