Bár becézik bosszúdrámának, mások meg fekete-komédiának a drámaíróként (Vaknyugat című darabját például még játsszák az Átriumban) is jelentős, de filmjeiről (a remek In Bruges, vagy a szerintem nem igazán sikerült A hét pszichopata) is elismert angol-ír Martin McDonagh idén 7 Oscarra jelölt Három óriásplakát Ebbing határában című moziját, mely valójában egy baromi jól megírt, tűpontos példázat az igazságszolgáltatás erkölcsi-etikai természetéről. Persze, van benne bosszú, sőt mi több, a cselekmény gyakorlatilag egy igen összetett bosszúhadjárat története, mely azonban azzal, hogy tényleg messzemenő részletességgel ábrázolja a tett és ellentett, az ok és a lehetséges okozatok sokféleségét, valamint a rendkívül bölcs végkifejlettel sokkal mélyebben markol bele ebbe a mély témába, mint azt egy átlagos “bosszúfilmtől” elvárhatnók. És igen, olyan bizarr, olykor morbid humorú fordulatok adódnak a cselekményben, olyan cizellált mocskos nyelven beszélnek a szereplők, melyek semmiképpen nem illenek egy filozofikus mélységű alkotáshoz, valójában ezek a “látványosságok” mind csak annak hitelességét támasztják alá.

Ráadásul, a bosszú az igazságszolgáltatás csupán egyetlen, ősi, zsigeri, rusztikus és primitív formája, amelyre azonban ma is van kereslet, tekintve, hogy első, erős felindultságában az ember ritkán gondolkozik. De van azért az első felindultság után van még többféle variáció. McDonagh életművében, nyilván az erős ír katolikus hagyományok miatt is, mindig jelen van az egyházi, biblikus attitűd (említett Vaknyugat című színdarabjának például egy részeges katolikus pap a főszereplője), és az egyház tanításának lényege az igazságszolgáltatás isteni kézbe helyezése. Isten azonban személyesen nem bíráskodik senkin (vagy csak ritkán 🙂 ), így földi intézményrendszere gyakorlatilag saját hatáskörbe vette ezt a fontos tevékenységet. E történet főhőse, Mildred (Frances McDormand) a város határában halálra erőszakolt, majd felgyújtott lányának kíván igazságot szolgáltatni azzal, hogy kétségbeesve harcol azért, hogy előkerüljön az embertelen elkövető. McDonaghra jellemzően, az isteni szolgáltatás egy igen tömör és lényegre törő, pontos monológban lesz elküldve Mildred által a balfenékre, nyilvánvalóan azért, mert ahol egy ártatlan emberrel ilyen borzalmak történhetnek meg, ott sem Isten, sem isteni igazságszolgáltatás nem létezik. Isten kipipálva.

Van még a földi igazságszolgáltatás, tehát elsősorban a törvény, illetve annak őrei. Mildred a film címében említett tárgyak felhasználásával éppen azt szeretné kifejezni, mennyire nincs megelégedve ezek tevékenységével. Érdekes, hogy rövid idő leforgása alatt már a második filmben tűnik fel a “pusztába kiáltott szó” elkeseredett motívuma. Daniel Blake még csak a falra írta dühét a film katartikus csúcspontján, itt Mildred már egyenesen három reklámtáblát bérel ki erre a célra. “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Tehát úgy tűnik, a földi igazságszolgáltatás is impotens, nem működik. McDonagh itt azonban merész ringlispílbe viszi bele hősnőjét, és vele együtt a nézőt is, hiszen míg a francba elküldött pap engedelmesen eltűnt a francba, addig a törvényhozás felkent képviselői menteni próbálják a mundér becsületét és felveszik a harcot – az igazáért küzdő anya ellenében. Mildred Hayes története itt vesz fatális fordulatot, ugyanis rá kell jönnie, hogy az igazság szolgáltatásához először magával, az igazsággal kell tisztában lenni, annak pedig annyi arca van, ahány oldalról nézzük.

McDonagh bravúrosan megírt, pengeéles párbeszédekkel pörgő története minden szempontból különleges darab, amit már a szerintem zseniális címe is jelez. Hosszú, ráadásul nem is könnyen megjegyezhető cím mégis olyan furcsa, egyedi és minden közhelyen túli, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellette. Ami mögötte van, az pedig egy valódi remekmű. Írója-rendezője úgy visz végig ezen az igen bonyolult kérdéskörön, hogy belenyomja arcunk a létező összes megoldásba. Az elején belebokszolunk a levegőbe Mildred akcióját látva, hogy igen, ez a civil kurázsi! Legszívesebben lerúgnánk a fejét annak az elviselhetetlenül pökhendi, részeges és rasszista Dixon seriffhelyettesnek (Sam Rockwell), de a történet folyamán ezt McDonagh megteszi helyettünk, olyan csúnya sorsot írt neki – ám eközben Mildred is veszít erkölcsi fölényéből. És akkor ott van Willoughby seriff (Woody Harrelson) zavarba ejtő karaktere… McDonagh az orrunknál fogva vezet minket az igazság körül, hogy saját szemünkkel lássuk sokféleségét. Jó dolog ilyen tisztán, árnyaltan és szabadon látni a dolgokat, a #metoo, a migránskérdés, illetve az összes szélnek eresztett politikai lufi, az ideológia, sőt ideológianélküliség mai zűrzavarában. Nem tudok hibát felróni ennek a filmnek: 10/10