Jafar Panahi, aki Asghar Farhadin kívül jelenleg a legismertebb iráni filmes (pl. Ez nem egy film, Taxi Teherán), nem forgathat filmet, nem taníthat egyetemen és nem is publikálhat legálisan Iránban, sőt még az országot sem hagyhatja el. Már hosszú ideje csupán gerillamódszerekkel folytathatja hivatását, melynek produktumait barátok, tisztelők csempésznek ki Nyugatra, szinte titkosszolgálati módszerekkel. Az okai ennek viszonylag egyszerűek: Panahi nézetei egyáltalán nem egyeznek a ma hivatalos iráni politikával, a hivatalos vallási és kulturális irányvonallal. Ismerjük a sztorit. Figurája azonban mégis példamutató, hiszen ahogyan a szélnek sem lehet megtiltani, hogy fújjon, a folyónak sem, hogy folyjon, egy művészt sem lehet arra kényszeríteni, hogy ne alkosson. Panahi ráadásul nem alanyi költő, íróasztalfióknak (és egy feltételezett jövőnek) alkotó művész, hanem filmes. Filmet forgatni jóval bonyolultabb dolog, ha az ember el van hatóságilag tiltva ettől a tevékenységtől, hiszen egy filmhez stáb kell, színészek és színésznők, forgatási helyszínek, kamera, világítás, valamint sok-sok pénz. Panahi azonban nem sokat szarakodik ilyesmivel, ha kell, akár egy mobiltelefonnal is filmet készít.

Persze, filmjeitől ne is várjunk szemkápráztató látványzuhatagot, Panahi nem a szemnek, hanem inkább az agynak és a szívnek filmez. Munkái inkább afféle filmes publicisztikák, esszék, melyek nem sodró cselekményükkel, hanem az általuk felvetett gondolatokkal válnak izgalmassá – és mint tudjuk, félelmetes ellenséggé egy gondolkodás szabadságát sátáni mákonynak hívő rezsim szemében. Jelen filmje, a Három nő kérdésfelvetése már önmagában botránykő egy bigott iszlám rendszerben, hiszen azon túl, hogy a művészi alkotótevékenység létére kérdez rá, azt itt elsősorban a művészetet művelő nők szempontjából vizsgálja (vö: a női szabadságjogok helyzete az iszlám társadalmakban), ráadásul a helyi hagyományokhoz és hiedelmekhez mereven ragaszkodó, vidéki kisközösségek viszonyában.

A film sztorija egyszerű: a híres iráni színésznő egy nap videoüzenetet kap a mobiljára egy fiatal lánytól, akit magas pontszámmal felvettek a teheráni színművészeti egyetemre, hogy az öngyilkosságot követ el, mivel a távoli hegyek közti faluban élő családja nem engedi el az egyetemre, mert a falunak és a falu közösségének nincs szüksége komédiásokra. A színésznő (Behnaz Jafari) és férje, a rendező (Jafar Panahi) autóba ül és elutazik abba a kis hegyi faluba, ahonnan a lány az üzenetet küldte, hogy megtudja, mi történhetett… A faluba érve aztán a fővárosi, híres művészek szembetalálkoznak a földközelben élő egyszerű vidéki emberek rögvalóságával.

Panahi ezúttal is érdekes utazásra viszi az erre vállalkozókat. Jellemző, hogy e filmet is tulajdonképpen két helyszínen forgatta: saját autójában, illetve a messzi, azeri határ melletti hegyek között, távol a fővárostól egy eldugott faluban, ahol a helyiek nem is beszélik a hivatalos fárszit, csak a törököt. Szerepek sincsenek, mindenki saját magát alakítja, Jafari Jafarit, Panahi Panahit, az üzenetet küldő Marziyehet Marziyeh Rezaei és a falu lakói a falu lakóit (akik bájos elfogódottsággal és igyekezettel vettek részt a számukra nyilvánvalóan teljesen idegen kalandban, egy film forgatásában). Fogalmam sincs, valójában mennyire hitték el azokat a mondatokat, amiket a filmben elmondanak, hogy mennyire tükrözik azok saját gondolkodásukat, értékrendszerüket, mindenesetre, az a kép, amit általuk Panahi közöl, az -innen távolról- hitelesnek tűnik, és ezzel maga a kérdésfelvetés (tulajdonképpen folytathat-e egy nő művészi tevékenységet, a kívülálló helyiek szempontjából egy teljesen felesleges dolgot?) is érvényes. A kérdésre a válasz ott van a végefőcím előtti utolsó jelenetben – és borítékolom, hogy ezt sem fogja szeretni a teheráni főcenzor. Ne higgyük, hogy Panahi felesége és saját maga által főszerepelt, amatőr háttérrel leforgatott filmje csupán egy száraz, teoretikus dolgozat, mert Panahi önmagára vonatoztatott és a filmben ábrázolt szituációkat megjelenítő iróniája olykor elementárisan szórakoztató, a vidéki élet és a vidékiek bemutatása szeretettel teli. Velük nevetünk rajtuk és talán saját magunkon is. 7/10