Oké, azt most engedjük el, hogy egy társadalomban az emberek élnek békésen egymás mellett, betartva a helyi polgári-, és büntetőtörvénykönyv, valamint a Szentírás és minden ezzel ekvivalens erkölcsi/etikai útmutató összes passzusát, mert ilyen társadalom nem létezik sehol e világon. Egy valódi, normálisnak tekinthető társadalomban az élet úgy zajlik, hogy például: élsz családoddal lakóházadban, amit véres verítékkel, CSOK-kal, vagy csókosan, hitelből vagy bárhogyan szereztél magadnak. Melletted viszont már épül a másik lakóház, a társadalom egy másik, amúgy veled mindenben egyenrangú tagjának. Ez zajjal jár, kosszal, zűrzavarral, de tudomásul veszed. Csupán azért szólsz a művezetőnek, hogy este hat után és hétvégén, amikor pihenésre, csendre vágysz, ha lehetséges, ne akkor flexeljék a zsaluzatot, vagy mi a tökömet, ne akkor véssék a vasbeton falba a villanyvezetékeket. A művezetőt, persze, hajtja a főnöke, hogy tartsa a határidőt, és tegnap is lelépett egy komplett brigád “osztrákba” fusizni, a cement is késett már megint – úgyhogy, kénytelen akkor dolgoztatni, amikor csak tud. Szólsz neki még egyszer. Jó, jó, de csak megy a fúrás. Szólsz még egyszer, már emeltebb hangon. Jó, jó. De csak fúrnak. Jön a k*rvanyád. A tied. Nem, a tied. Dühödben -ergo, jogos felháborodásodban- olyat csinálsz, amit egyébként sosem tennél: pofán locsolod a kerti slaggal. Erre ő véletlenül letöri a kocsid visszapillantóját. De aztán csend. Végre csend. Hétfő reggel: – Figyelj, a múltkor kicsit túltoltuk. – Ja, túl, bocsi. – Oké, te se haragudj. Ennyi a béke és a békés egymás mellett élés.

Persze, ha mondjuk kiszúrod, hogy az ipse mondjuk, roma/szoci/fideszes/ukránromántót, mert úgy néz ki, vagy úgy beszél, ha mondjuk ő kiszúrja, hogy te vagy éppen roma/szoci/fideszes/ukránromántót, vagy akár olyan mély magyar, mint a Marianna-árok, akkor kicsit nagyobb a zűr, de talán egy kicsit hosszabb ordítozással ezt a problémát is el lehet simítani. Vannak azonban a Földnek olyan zugai, ahol az egymás mellett élés konfliktusai olyan régen erednek, hogy arra nekünk szinte még szavunk sincs, ráadásul ha az egyik előhúz jogos igényeire egy 3 ezer éves aduászt, a másik egy 4 ezer évessel tromfolja azt. Mondjuk, az ún. Szentföld.

Ziad Doueiri tavalyi alkotása, A sértés az első film Libanonból, amit Oscar-díjra jelöltek. Libanon földrajzilag, de kulturálisan, etnikailag és vallási értelemben is nyugodtan tekinthető a Szentföld részének. Keresztény és muszlim arabok, valamint jelentős számú szír és palesztin menekült él ebben az országban, igen törékeny békében, melyet a vallási különbözőségek (siita<->szunnita iszlám <->keresztények) mellett a zűrzavaros közös történelem folyamán elszenvedett szörnyűségek fel nem dolgozható emlékei tesznek instabillá. A film sztorijában egy libanoni keresztény autószerelő és egy palesztin származású építésvezető keveredik hasonló konfliktusba, mint amit e cikk elején vázoltam. Csakhogy ez a konfliktus Libanonban hamar casus bellivé eszkalálódik, és egy sima ordítozás, vagy neadjisten, pofonváltás helyett hamar polgárháborús helyzet kirobbanása fenyeget. A banális, tényleg piszlicsáré sértés, amit az egyik a másik fejéhez vágott a vita hevében, olyan sebet tépett fel, mely alatt egy egész nemzet fel nem dolgozott traumája lappang. A két, innen nézve felfuvalkodott kakasnak tűnő férfi macsó veszekedésének elfajulásában, persze, egy csomó külső tényező is közrejátszott, politikusok cinikus, lázító lózungjai, ambiciózus ügyvédek rafinált machinációi benzinként hatnak a bejrúti utcák mélyén rejtőző kiolthatatlan szikrákra.

Doueiri bölcsen, de minden idealizmus nélkül, a történet egy pontján ketté is választja a konfliktust kirobbantó két férfit, és magát, a közben nagyra növő etnikai/vallási balhét, és hitet tesz a kellemetlen, de elkerülhetetlen békekötés mellett. “Senki sem sajátíthatja ki magának az áldozat szenvedését!”- mondatja a film csúcspontján egyik szereplővel, érzékeltetve, hogy egy háborús veszéllyel fenyegető konfliktusban csakis áldozatok vannak, sérelmei, ún. “igazsága” mindenkinek van. A sértés ebből a szempontból tanítani való, közérthető, egyben vitán felül érvényes film a bármilyen okból létrejött konfliktusok kezeléséhez és talán megoldásához, egyben kompakt magyarázat, hogy mi a fene is zajlik ott (itt, amott és bárhol). Remek, mélyen átélt színészi alakítások jellemzik ezt a műfajilag tulajdonképpen tiszta bírósági drámának tekinthető filmet, amit tényleg meg kellene nézni mindenkinek. 10/10