Akár XXL méretű cukiságbombaként is nézhetjük Koreeda Hirokazu alkotását, amit tavaly Arany Pálmával jutalmazott a Cannes-i proccfesztivál tekintélyes zsűrije. A Bolti tolvajok egy része ugyanis zabálnivaló, mandulaszemű kisgyerek, akik valójában fel sem fogják, hogy amit -a címből kikövetkeztethetően- életvitelszerűen tesznek, az törvénybe ütköző, rossz dolog. Persze, a törvény nem ismerete nem mentesít annak hatálya alól, így van ez a mai, modern Japánban is, ahol a történet játszódik, de ennek a film végén lesz csak jelentősége. A két kis cukimuki addig boldogan, szinte gondtalanul teszik dolgukat, amire apjuk (illetve…) tanította őket. Nekik játék az élet, ami viszont így, kívülről nézve igencsak nyomorúságos.

Ezért is lopnak a boltból, hiszen nyilvánvaló családjuk nincs abban a helyzetben, hogy rendesen, pénzért megvegyék a boltban az élelmet, ruhákat, használati cikkeket, amire szükségük van. Apjuk is azért tanítja őket bolti lopásra, mert ez az egyetlen mód, amivel életben tudnak maradni. Mondhatjuk, hogy nincs olyan, hogy egyetlen mód: Koreeda Hirokazu szépen megmutatja, hogy nem, tényleg ez az egyetlen módja a túlélésnek, legalábbis a filmben szereplő család számára mindenképpen. A film azonban messze nem az életben maradásért lopás morális, erkölcsi és etikai kérdésével foglalkozik, ezt kvázi tényként, természetes, adott körülményként, a nyomort pedig környezetként mutatja be – olyan közelről, hogy mi nézők, szinte részt veszünk benne, erre a két órányi vetítésre.

De nem is valami szörnyű szociodráma a film, mert amit látunk, az a szerény, szánalmas körülmények ellenére is kifejezetten idilli: boldog, egymás iránt feltétlen szeretetet és gondoskodást tanúsító családot látunk. Mondom, cukiságbomba. Csak ahogy telik-múlik az idő, úgy fészkelődik belénk valami baljós, rossz érzet… Ami nem is feltétlenül a szemmel látható, nyomorúságos szociális körülményekből fakad, hanem teljesen máshonnan. A kezdeti, engem nagyon távolról Móra -manapság közutálatnak örvendő, de legalábbis lesajnált, számomra azonban meghatározó érvényű- gyönyörűséges-fájdalmas Kincskereső kisködmönjére emlékeztető történet bűndrámába fordul a végére. A külvilág, amit mi normális, hagyományokon és törvényeken alapuló világnak szeretünk hinni, nem tűri meg az ilyen öntörvényű, sajátos életvitelt folytató kisközösségeket, mint amit e film bemutat. Természetesen, kívülről nézve bűnt követ(ett) el mindenki, a tejfogát éppen elvesztő kis Yuritól az írni-olvasni alig tudó “apán” keresztül a sötét múltját nevetgéléssel és joviális sörözgetéssel palástoló nagymamáig. Azonban a Bolti tolvajok keserű végkifejlete, vagy mondjuk azt kérdésfeltevése, így a Családok állítólagos évében, szépen kiugraszt minket jog- és erkölcsbiztonságunk kényelmes karosszékéből.

A cukiságbomba utóíze tehát keserű, ahogyan a valóság, és a benne jelenleg tapasztalható folyamatok sem nevezhetők idillinek: így Koreeda Hirokazu filmje sem hazudik. Hiába árad szinte szemérmetlen módon a képekből a szeretet, az egymás iránti féltés és a feltétlen gondoskodás, olykor már szinte kényelmetlen közvetlen közelről szemlélni az állandóan falatozó, távol-keleti módra szürcsölő, böfögő, csámcsogó szereplőket (abszolút hiteles amúgy állandó evés közben ábrázolni szegénységben élő embereket, hiszen számukra elsődlegesen fontos, hogy a hasuk, a lehetőségek szerint tömve legyen, természetesen a legrosszabb minőségű, legolcsóbb, sokszor lejárt szavatosságú élelmiszerekkel), szánalmas lakhelyüket is naturalisztikusan mutatják meg az alkotók: szinte bőrünkön érezzük az állandó cúgot, az izzadság- és ételszagú ágyneműk és ruhák áporodott szagát, az innen-onnan összehordott, mások által kidobott “kincsek” rothadt bűzét. Nagyon durva, drámai a kontraszt, amivel Koreeda Hirokazu hatásosan tálalja nehezen vitatható értelmű üzenetét. 8/10