Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent daca în istorie vom intra ca barbari, 2018)

A románok körében állítólag él egy legenda, mely kissé maszatolja a második világháborúban töltött “dicső” szerepüket. Kifejezetten pozitív tettként ünneplik, hogy még “idejében” ugrottak ki, Mihály király kommunisták és a demokratikus román ellenállás segítségével végrehajtott puccsának köszönhetően, az ekkor már egyértelműen veszett fejsze nyelének tűnő náci német fegyverbarátságból. Hajlamosak átsiklani afölött, hogy az így 1944 augusztus 23-án (sic!) megbuktatott Ion Antonescu conducător (románul így mondják a führert – később Ceausescut is becézték így…) azelőtt Románia össztermelésének nagy részét önként adta át a baráti német haderőnek, és az általa vezetett Vasgárda sokszor még a tárgyban igazi, németes precizitással dolgozó SS-t is felülmúlta népirtásban és brutalitásban. Hajlamosak a románok úgy tekinteni magukra, hogy náluk például nem bántották a zsidókat. A valóság az, hogy Románia szorosan vett belső területén valóban “visszafogottnak” volt nevezhető a zsidók deportálása (Antonescu állítólag tartott attól, ha bel-Romániában kiirtaná a zsidókat, összeomlana a román gazdaság…), viszont Besszarábiában, Bukovinában és Észak-Erdélyben, tehát a románok által megszállt külső területeken a háború alatt mintegy 420 ezer zsidó halt meg a románok keze által, Antonescu parancsára.

Persze, a szelektív történelmi emlékezetért mi, magyarok sem megyünk ki a spájzba. Nálunk is bevagoníroztak vagy 600 ezer zsidót, ráadásul amikor a románok már elzavarták fasiszta vezérüket, nálunk még csak akkor jött Szálasi, a mi nemzetvezetőnk. Sokan azonban nálunk is kissé idegesen reagálnak arra, amikor előjön a téma. Mi közöm van ahhoz, ami hetvenakárhány éve történt, nem is éltem akkor! – vágja rá vállát rándítva sok magyar és sok román (szerb, szlovák, ukrán, lengyel, osztrák, német és cseh), miközben az antiszemitizmus ma is elevenen ég megfejthetetlen eredetű gyűlöletként szerte Közép-, és Kelet-Európában. Hja, az antiszemitizmus megszűnt, de igény az lenne rá! – fogja meg tűpontosan a mai kor közhangulatát a falfirka. Radu Jude, a példamutatóan őszinte és kemény alkotásokkal előálló román új hullám egyik reprezentánsa új filmjében azzal játszik el, hogy megpróbálja ütköztetni a különböző történelemfelfogásokat, -vélekedéseket és -hiedelmeket, és így, mintegy beszélgetve, egymás álláspontját megismerve segítse a térségre jellemző megosztott társadalmak gyógyulását, saját történelmével, tehát önazonosságával való őszinte szembenézést.

A Bánom is én, ha elítél az utókor így egyszerre esszéfilm, történelmi parabola és szatíra. Ne várjunk olyan íves, gazdagon megfestett tablót, mint amilyen a remek Aferim!, Radu Jude megelőző filmje volt: a forma más, de az összegző, komplexitásra törekvő szemlélet ugyanaz. Ha emlékszünk még Jancsó életművének nagy részét kitevő filmekre, melyek a magyar történelem egy-egy sorsfordító, nagy eseményét, vagy éppen annak egy részletét vagy hátterét világították meg sajátos formanyelvvel, vagy emlékszünk még Kardos Petőfi ’73 című filmjére, Gazdag Gyula Bástyasétány ’74-ére, Jeles Álombrigádjára, akkor nagyjából képben vagyunk e filmet illetően is. Képben, tehát formában. Nagyjából. A történet szerint Mariana (Ioana Iacob), a fiatal, ambiciózus rendezőnő a 123 000 zsidó halálát okozó odesszai pogromra emlékező, nagyszabású utcai performanszra készül. Koncepciója szerint az előadás utalna az összes fellelhető történelmi tényre, adalékra, de a zsidóüldözést tagadó különféle téveszmékre is. A cél érdekében a rendező kizárólag amatőr szereplőkkel (akiket a filmben többségében neves, profi román színészek alakítanak) képzeli el az előadást, ami viszont értelemszerűen egy csomó ügyetlenkedéssel, komikus bénázással jár. Az ifjú, ám az előadás témáját illetően felkészült rendezőnő a rendezés technikai oldalával elszántan küzd, sőt, az időközben megérkező “fontos úr” “kéréseit” is ügyesen kezeli. Azt azonban még ő sem látja előre, hogy az előadás fogadtatása milyen lesz…

A film címe részlet Antonescu azon beszédéből, mely az odesszai mészárlás előtt hangzott el, ám mély, gonosz cinizmusa mégis ijesztően sejlik fel a térség mai, illiberális despotáinak ágáló megnyilvánulásaiban (állítólag készült egy olyan fordítás is, hogy: Aztán majd barbárnak tartanak, oszt’ jónapot!, de ezt végül is okosan elvetette a forgalmazó). A filmbeli előadást rendező Mariana, illetve az általa elsajátított történelmi tudás közel két és fél órán keresztül vívja áldatlan csatáját a ma is élő, létező cinikus ostobaságokkal, a hétköznapi antiszemitizmussal és történelemhamisítással, és félremagyarázással, a védhetetlen, mégis kiirthatatlannak tetsző áldozathibáztatással. Küzdelme sokszor tudálékosnak hat, sokszor didaktikus ízű, azonban figuráján keresztül Radu Jude a vélekedések sokszínűségének kíván teret adni, a maguk relatív “teljességében” kifejtve azokat, s csak bízva, hogy a végén a néző a helyes értelmezést alkotja meg magában. Ez a harc azonban sokszor a maga groteszkségében mulatságos is, ami viszont emberivé teszi, így picit talán meg is könnyíti az esetleges kényelmetlen érzést, amit a kíméletlen valóság okozhat. Mert a film éppen ezt fogalmazza meg a paletta összes színében. 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.