Alekszej Balabanov nevét leginkább talán az 1997-ben bemutatott A fivér című “gengszterfilm” kapcsán ismerhetjük. Legát Tibor Balabanov 2013-ban bekövetkezett halála kapcsán írt nekrológjában egyenesen az orosz Tarantinónak nevezte Balabanovot, s bár ennyi erővel lehetne az orosz Jarmusch is, de leginkább mégis önmaga, Balabanov volt. Tényleg hasonló méretű kultuszt tudott teremteni hazájában és külföldön is, mint Tarantino a Ponyvaregénnyel vagy Jarmusch a Florida a Paradicsommal. A kultuszteremtőket pedig nem másról, hanem önmagukról nevezzük el. Bármelyik filmjét érdemes megnézni, de ezúttal a Mihail Bulgakov részben önéletrajzi ihletésű írásai alapján készült Morfium került sorra, a Filmkedvelők csoportja nevű Facebook-csoportnak köszönhetően.

A történet 1917 reszketős telén játszódik, valahol a forradalmi napokat élő Pétervártól sok száz, de inkább ezer versztára, valahol a végtelen orosz sztyeppe jégbe fagyott sártengerében, egy nyomorúságos falucskában. Frissen végzett fiatal orvos érkezik betölteni a körorvosi állást. Poljakov érthetően még nincs teljesen tisztában a körülményekkel, mint ahogy hivatása napi rutinjával sem, így történik, hogy egyik diftériás betegének ápolása közben olyan helyzetbe hozta magát, hogy maga is megfertőződhetett az akkor még gyilkos kórral. Első pánikreakciójában emberes adag morfiumot küldött be magának intramuszkulárisan, ezzel olyan lavinát indítva el szervezetében, amit ma már drogkarriernek ismernek az addiktológusok. Poljakov doktor rendkívül gyorsan Csáth Géza-i mélységekbe zuhan az isten háta mögött a morfiummámor végtelen örvényébe, a végkifejlet borítékolható.

Az efféle drogkarrierek végkimenetele mindig hasonló ívet fut be, Csáth is megírta az övét, Bulgakov is – ő valahogyan aztán kilábalt a morfiummal való flörtjéből, vesztét végül más okozta (halálának közvetlen oka jóval később hipertóniás vesebetegség volt). De vissza a filmhez: Balabanov és Bulgakov Morfiumja valójában egy pre-Trainspotting, Ilja Repin festményeit idéző képi világban. Balakov igen cselesen egy fagyos, de belül idilli, meleg világba viszi a nézőt. Odakinn süvít a jeges szél, de benn, az alacsony mennyezetes barakkházak szobácskáiban petróleumlámpa sejtelmes fényénél duruzsol halkan a szamovár, csilingelnek a vodkás poharak, roppan a nyáron eltett savanyú uborka, duhaj vigalommal töltik az időt azok, akik tehetik. Akik nem, azok elképzelhetetlen nyomorban, kínok között próbálnak túlélni, napról napra. Tombol a már említett diftéria, a Móránál emlegetett misztikus torokgyík, van, akin eret kell metszeni, mert azzal mindent is lehet gyógyítani, valaki lábán a trojka hajtott át – amputálni kell. De ezek az olykor kifejezetten horrorisztikus jelenetek is valami romantikusan sejtelmes szépséggel vannak ábrázolva. Aztán, ahogy Poljakov doktor morfiumfüggősége egyre jobban elhatalmasodik, úgy tűnik el ebből a festményszerű életképből minden idilli. A végére marad a rideg, fagyos rögvalóság. Az előbbi csendes mulatozás helyszíne leég, a doktor követhetetlen hazudozása lassan már környezete számára is vállalhatatlan, lesz farkaskaland is, mint kötelező orosz téli “kellék”,  “de lehet, hogy csak kutyák voltak azok!”, a városban már jegyrendszer van, részegen dülöngélő ázsiai vöröskatona silabizálja a helyi kórház elmeosztályáról megszökött, elvonási tünetektől remegő Poljakov fordítva átnyújtott papírjait – nem tud olvasni. Az önkéntes elvonóra bevonult fiatal orvos ekkor már menekül, minden és mindenki, de legfőképpen a morfium elől. Egy vérbeli filmes filmjében a főhőst végzete hol máshol érné utol, mint egy moziban. Azt kell mondjam, “minden idők egyik legjobb” drogfilmjét követte el ezzel Balabanov.