Saját szoba: Hangtalan gondolataim (Мої думки тихі / My Thoughts Are Silent, 2019)

Antonio Lukics bemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz Gábor VAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága – csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint nemrég elkészült a folytatás is – ezek szerint az ukrán közönségnek bejött a sztori.)

A szőke, colos és tagadhatatlanul krisztusi fizimiskával rendelkező Vadym (Andrij Lidagovszkij) Kijevben élő hangtechnikus, amatőr komponista. A közelmúltban hagyta ott filmes munkáját, és egy fogászati beavatkozás miatt épp az anyagi csőd peremén egyensúlyoz, amikor szembejön vele élete nagy lehetősége. Új feladata abban áll, hogy hazai állathangokat gyűjtsön egy ukrán származású kanadai megrendelőnek. Ha jól végzi dolgát, akár teljes álláshoz is juthat Kanadában, csakhogy ehhez egy ritka madár, a kihalás szélén álló „rahói réce” énekét kellene mikrofonvégre kapnia. Szülővárosába, Ungvárra érkezvén az akcióra kész Vadym savanyúan veszi tudomásul, hogy gyűjtőútjára az anyja fogja eltaxizni. Már első beszélgetésük alatt érezni a köztük lévő szakadékot; a láncdohányos mama folyamatosan cseszegeti kiskorúként kezelt fiacskáját, csúnya beszédért, bagószagért meg-meglegyinti, miközben Vadik unottan hallgatja a kioktatást, és néha megpróbálja elmagyarázni, mivel is foglalkozik valójában.  Tény, hogy a srác roppantul félszeg (testi adottságait tekintve ez nem csoda), a jövőképe is meglehetősen ködös, a közeljövőt illetően viszont határozott célja van (ennyiben mondjuk, különbözik a VAN Áronjától). Öregedéstől rettegő, egyedülálló anyja (Irma Vitovskaya) most tőle reméli a társaságot, a hazaérkezésén felbuzdulva még wellnessezni is elrángatja.

Road movie-ba csomagolt felnövéstörténetet látunk (bármilyen röhejesen hangzik is így két méter fölött), melynek első fele némafilmbe illő gegek sora; egy részük szellemes, más részük kevésbé. Az ifjú technikus hatalmas boom mikrofonnal járja a vidéket, amit időnként felszerel egy felmosó mophoz hasonlatos szélzajszűrővel („döglött macska”), és képtelen helyzetekbe keveredik. A komédiázás azonban már az út elejétől kezdve fokozatosan visszaszorul, anya és fia közeledésébe mind több drámai elem vegyül, az obligát számonkérésen túl („Vadik, mikor kezdesz el végre normális életet élni?”) a magányos nő saját félelmeit, kétségeit is feltárja. A súlyosabb pillanatok persze – amúgy közép-kelet-európai módra – bohózatba fulladnak. Csöndes, visszafogott bohózatba, hisz Lukics filmje igencsak lassú, rezignált, „hangtalan”. A szótlan Vadik a hangoknak nem forrása, csak rögzítője. A szűkszavú, gyakran néma jeleneteket nagy csöndek festik alá, nincs „kísérő” zene, inkább csak diegetikus, a cselekmény világába illesztett trackek, mint a videójáték visszafogott „retrowave” dallama, a srác kompozíciói vagy a rádióból felhangzó slágerek.

Hősünk „szárnyalni” vágyik, maga mögött hagyni az őt fojtogató, földhöz ragasztó valóságot, melyből bőséges ízelítőt kap az utazás során. Ezt a „földhöz ragadást” a film igen plasztikusan láttatja, a mozgást akadályozó sár egyike azon jelképeknek, amelyekkel a rendező szájbarágósan, de következetesen kiemeli mondandóját. A fekete-fehér nyitójelenetben sorra vonulnak fel a fő szimbólumok, a sár mellett a (tej)fog és a toll – a jelentésüket, gondolom, nem kell magyarázni. A kissé bizarr, kosztümös intrónak látszólag semmi köze a sztorihoz, hacsak nem az, hogy a filmrészletnek talán Vadym a hangfelelőse: a mohácsi vész idején két szerzetes, amolyan középkori Stan és Pan, a kisjézus tejfogára alkuszik egy vándorárusnál. Hogy hatásos-e az ereklye, az már nem derül ki, ám a felcsendülő adventi gregorián a jelenbe is magával hozza a csodavárás hangulatát, az idevágó keresztény utalások pedig az egész filmet végigkísérik. Ami nyugati szemmel talán különös, ukrán fejjel gondolkodva viszont minden másként fest.

Mert a főszereplő szárnyalását nem feltétlenül a saját bénasága akadályozza – elvégre Ukrajnában vagyunk. Nem véletlen, hogy a hatósági jelenetekben a román újhullám fanyar humorát érezzük visszaköszönni, az íróasztalok mögött ugyanazok a korlátolt, paranoiás csinovnyikok terpeszkednek. Az ukrán Y-generáció életérzését markánsan meghatározza a mocsárként visszahúzó társadalmi-politikai környezet. Kitörni nehéz, már-már lehetetlen, legalábbis jó adag szerencse kell hozzá. Jobb híján marad a türelmes várakozás: csöndesen mélázva, de a kalandoktól megerősödve – várni a csodát. (7/10)

A film az HBO GO-n megtekinthető.

Kategória: Film, HBO, HBO GO, Saját szoba
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: „Ha még egyszer valaki azt mondja, … – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.