Akik életkorukból adódóan még élvezhették a kádári barakk “idilli kényelmét”, azok emlékezhetnek arra, hogy szilveszter éjjelének mámoros pillanataiba rendszerint keveredett némi aggodalom is, a következő év fogyasztói árait illetően. Mi lesz drágább és mennyivel? Aztán nem sok minden lett drágább, hiszen nem sok mindent lehetett kapni, és mai aggyal nehéz felfogni, hogy mit jelenthetett akkor egy néhány forintos áremelkedés… Emlékezhetünk aztán arra is, már azok, akik megtanultak a hírek sorai között olvasni, hogy ha Kádár elvtárs váratlanul Csepelen részt vett egy munkásfórumon, ott valószínűleg balhéközeli állapot alakulhatott ki a szocializmust egyre csökkenő lelkesedéssel építő munkáskollektívában, az emelkedő árakkal, a csökkenő életszínvonallal, de akár a rossz minőségű nyersanyagellátással kapcsolatosan; ezt megelőzendő vonult ki a hajdan vörös Csepelre a Főnök, nyilván megerősített titkosszolgálati védelemben, nehogy “történjen valami”. Nehogy történjen valami olyasmi, mint például 1962 június elején történt a testvéri Szovjetunióban, a szépemlékűnek a mi történelmünkben semmiképpen nem mondható Don-folyó környéki Novocserkasszk városában, ahol a városka villanymozdonygyárának munkásai nemes egyszerűséggel sztrájkba kezdtek az amúgy sem kapható élelmiszerek árának emelkedése ellen való tiltakozásul. A példátlan, a szocializmus mennyországának szerepében tündöklő Szovjetunióban elképzelhetetlen esemény sokáig mélyen és szigorúan titkolt, szörnyű tragédiában végződött.

Egészen 2020-ig kellett várni, hogy a suttogva továbbadott pletykákból film, méghozzá aztán egy nemzetközileg elég szépen díjazott szép, nagy mozi kerekedjen. Ehhez a rázós, máig hatóan meredek képzettársításokra alkalmat adó témához természetesen nem nyúlhatott akárki, egy renitens Szerebrennyikov vagy egy Zvjagincev szóba sem jöhetett, így az orosz film egyik legreprezentánsabb képviselője, Andrej (már nem Mihalkov) Koncsalovszkij (angol átírásban Andrey Konchalovskiy) rendezhette meg a filmet, amely a csiklandós felhangokkal bíró Kedves elvtársak! címet kapta a keresztségben. A film ennek megfelelően igen szépen meg is lett csinálva. Az események ábrázolása szinte dokumentumfilmszerűen hű. Ez már az első pillanatban szembe is tűnik, hiszen a rendező fakó (kifakított) fekete-fehérben, a klasszikus 4:3-as képarányban meséli a történetet. Lenyűgöz a helyszínek kronológiai hitelessége is, mind az öltözetek, hajviseletek, berendezési tárgyak és eszközök (még korabeli címkés magyar Unikumot is sikerült szerezniük a filmhez!), mind a használati tárgyak, gépkocsik és minden apró kis bizbasz tekintetében. Úgy gondolom, az események is nagyjából úgy történtek a valóságban, ahogyan ebben a filmben látjuk. A csalafinta dolgok nagyon finoman, nagyon ügyesen pöckölik a figyelmetlenebb néző véleményét a kívánt irányba.

Nem arról van szó, hogy a cselekmény fő alakja, a hithű kommunista Ljuda (Yuliya Vysotskaya remek alakításában) fiktív karaktere zavarja össze a képet. Abszolút reális életút az övé, még abban a szörnyű mókuskerékben is, amibe a forgatókönyvíró (Koncsalovszkij és Elena Kiseleva) kényszeríti. Családja egy tipikus szovjet család modellje: a nő véletlenül esik teherbe a Nagy Honvédő háborúban egy családos férfitől. A lánya a lehetőségek szerint lázad anyja vonalas párthűsége és egyáltalán, minden szabályszerűség ellen, ami egy 18 éves fiatalnál teljesen természetes. A család harmadik generációja a nagypapa, aki ősi ikonokat rejteget ládájában, régi kozák egyenruhája mellett… (Emlékszünk: “Verve fut már sok kozák atamán…”) Ljuda elképedve szembesül, amikor szépen kiszínezett, idealista világképe darabokra törik a valóság fényében, és teljesen összezavarodik, amikor az egyre durvuló eseményekbe keveredő lánya eltűnik. De nini! Váratlanul, egy elegáns rendőrkanyarral farol be a képbe egy emberarcú KGB-ügynök! – Természetesen szó sincs arról, hogy Koncsalovszkij történelmet hamisítana. Csupán a címben is világosan jelzett irány jelzi a bűnösök kilétét. Ennek megfelelően, a helyi pártfunkcionáriusok meglehetősen groteszk módon, néha szinte gügyén reagálnak a történésekre, egytől egyig szánalmas, lefelé taposó, felfelé nyaló és a letolástól rettegő senkik, miközben a fentről, Moszkvából érkező “vezető elvtársak” halk szavú, cinikus, kíméletlen gazemberek. Ahogyan például a munkáshatalom “felkent vezetői” a kazánházon és a csatornákon át menekülnek a pártházból a felbőszült munkáshatalom elől, az már szinte nevetséges, viszont találóan megrendezett, emblematikus jelenet.

A jelenlegi ukrajnai események földrajzilag a filmben látott történet közvetlen közelében zajlanak. Ebből a szemszögből nézve a film nagyon pontosan fogalmazza meg a problémás dolgok orosz típusú megoldásának modelljét és ebből a szempontból még akár bátornak is nevezhetnénk. Teljesen mindegy, hogy milyen politikai rendszerű orosz/szovjet problémamegoldásról beszélünk: a cári Oroszországban, a Fehér Terror idején, Sztálin alatt és azután is éppen ilyen hatékonysággal, humánummal és körültekintéssel old meg politikai, katonai, de akár társadalmi vagy kulturális dolgokat az a bizonyos “Nagy Medve”. Ne legyen kétségeink. Pikáns érdekesség viszont, hogy a film producere egy bizonyos Alisher Usmanov nevű, mindenben is utazó üzbég oligarcha, akit Putyin egyik “mészároslőrinceként” tartanak számon – ami a most folyó ukrajnai szörnyűség árnyékában semmiképpen nem dicsőséges státusz. Ráadásul, Uszmanovot korábban erőszakos bűncselekményekért, többek között nemi erőszakért is elítélték, miközben a gyanú szerint ennél sokkal szerteágazóbb a bűnlajstroma: cégeket einstandol erőszakkal, embereket üldöztet el hazájukból és tesz lehetetlenné – hathatós kormányzati asszisztenciával. Tehát nagyjából egy olyan pofa, mint a filmben a Moszkvából érkező nagyon fontos elvtárs, aki gyakorlatilag elrendelte a tömegbe lövetést. Tehát amikor a zavargásokban eltűnt lányáért aggódó, félőrült Ljuda melle befarol az a sármos, emberarcú KGB-ügynök, hogy a dolgokat a megfelelő irányba terelje/rendezze, akkor gondoljunk bele abba is, hogy aki a tömegbe lőtt, az is KGB-ügynök volt, valamint hogy Oroszországot jelenleg egy hajdani KGB-alezredes irányítja teljhatalommal… Koncsalovszkij tehát csak sikálja, sikálja azt a múltba néző ablakot, hogy minden szégyellősen elkent, letagadott részlet is világosan látszódjon, de csak a mozdulatlan, változatlan, kegyetlen orosz valóság rajzolódik ki részletgazdagon. A film ettől még, de ezekkel együtt is jó.