A világ bemutatása idején nagyjából úgy ment el e film mellett, mint a 2014 (és előzményeiben időtlen idők óta) tartó ukrán-orosz konfliktus mellett. Tulajdonképpen ügyet sem vetett Valentyin Vaszjanovics (angol átírással Valentyn Vasyanovych) mindössze 28 jelenetből álló, esőben, sárban ázó, súlyosan komor hangulatú disztópiájára, az Atlantiszra, hogy aztán a most zajló ukrajnai háborúról szóló rettenetes hírek és még rettenetesebb reakciók fényében bakanccsal való gyomorba rúgással ér fel a filmmel való találkozás (valaki rátalált az HBO kínálatában erre a szinkronizálatlan, magyar felirattal sem rendelkeő filmre, ami aztűn futótűzként rohant végig tegnap a Facebook filmérzékenyebb csoportjain). Vaszjanovics filmjében ugyanis 2025-öt írunk, egy évvel vagyunk az ukrán-orosz háború után. A szürkés, sötét képeken egy kietlen, halottnak tűnő tájon, lepusztult, rozsdás ipari létesítmények között arctalan figurák kóvályognak. Két fazon katonai gyakorlóban kedvtelésből emberi alakokat formáló céltáblákra lövöldözik kedvtelésből. Durván ugratják közben egymást, mígnem az egyik váratlanul lelövi a másikat.

Ez a második jelenet a filmből, az első még durvább. Aztán a többi… A néhány mondatban leírható történetben egy férfit (Andriy Rymaruk) követünk végig néhány napon át. Serhiy végigharcolta a háborút. Az átélt szörnyűségek kiirtottak belőle szinte mindent, érzéketlen zombiként, egykedvűen él egyik napról a másikra. Amikor bezár munkahelye, a kohó, lajtoskocsiban hord vizet vidékre – a háborúban a vizek, a terműföld szennyezetté, fertőzővé váltak, alkalmatlan emberi fogyasztásra, mezőgazdasági termelésre. Amit Vaszjanovics ábrázol, abban nincs semmi magasztos, felemelő, semmi olyan, amiért háborúkat szokás vívni. Még azt sem tudjuk pontosan, végül ki győzött… Nyilvánvalóan sem az oroszok, sem az ukránok. Egyszercsak vége lett, amikor eltűnt a harci kedv, amikor kifogyott a szusz a harcias lózungokból. A film szereplőiben sincs semmi harcias már, legfeljebb önmagukban örlődnek, mint Serhiy. A film fő motívuma a hulla. A háborúban elhunyt emberek oszló maradványai. Miközben minapi hír, hogy az oroszok által megszállt ukrán Mariupol polgármestere szerint a halottakat sem tudják összeszedni, annyira heves tűz alatt vannak, életveszélyes elhagyni a pincéket, a filmben civil önkéntesek exhumálják a háború üszkös romjai alatt a halott katonák maradványait, hogy legalább tömegsírba temethessék őket. A valóság igazolja a film látomásának hitelességét, méghozzá fatális módon: a filmet szintén Mariupolban forgatták 2018 első hónapjaiban.

Vaszjanovics Tarr Béla és Andrej Tarkovszkij nyomán jár a film nyelvében. Esik az eső és sár mindenhol, az emberi lét perifériáján tétován ténfergő entitások, mitn Tarrnál. Serhiy még arcra is stalkeri figura, sőt a Zóna, mint veszélyes helyszín, ahová Serhiynek el kell mennie, még az is Tarkovszkij híres filmjére utal, miközben Vaszjanovics megmarad a föld szintjén. Nem igazán érzek semmilyen spirituális emelkedettséget, semmilyen magasztosságra való törekvést, ebben a világban már kiveszett minden ilyesmi. Ebben a világban legfeljebb túlélni lehet már csak, de legalább egy minimális esély talán még adódik. Csak egy halvány, alig észlelhető esély, egy bátortalanul a földből kikandikáló virág, egy szinte szürreális látvány, a pusztulat felett önfeledten repkedő, vidáman csicsergő madárraj… De a valóságban még nem tartunk itt.

A témában másik fontos film a Donyeci történetek.