Érdekes ívet ír le Jean-Paul Rappeneau pályája, hiszen 1959-ben, kezdő forgatókönyvíróként Louis Malle-lal még a “papa moziját” rombolta a Zazie a metrón-ban, az akkor induló új hullám egyik fontos alapvetésében, annak szaggatott ritmusú, szabad tér- és időkezelésű, impulzív új filmnyelvével. Később aztán, feledve ifjú korának léha forradalmi törekvéseit, amolyan tipikusan francia, kevert műfajú akció-krimi-komédiákat írt és olykor rendezett is, már jellemzően a “papa” modorában. Nagypapa-korba lépve, hetven évesen (2002-ben) aztán mi mást csináljon egy filmes, mint “papa moziját”, a kérdés csak az, hogy minek és főleg, kinek? (Jean-Luc Godard erről azért másként vélekedne, hogy csak az ex-új hullámosoknál maradjunk…) Mindenesetre, a 2003-ban bemutatott Bon voyage minden ízében időutazás, egy ötvenes évek stílusában, modorában és ritmusában megrendezett II.világháborús-romantikus-vígjátékos blődli, igazi “papa mozija”. Éppen olyan, mint amitől akár saját maga is hangosan hortyogott volna az első öt percben, nagyjából fél évszázaddal ezelőtt.

Én háromszor szundítottam bele, pedig a felismerhetetlenségig hamvas húszévesre sminkelt Isabelle Adjani fülsiketítően viháncolja végig a filmet, és Rappeneau sem öreguras tempóban nyomja a gázpedált, mégis annyira unalmas és érdektelen az egész, hogy arra alig találok szavakat. Pedig azt bármikor megnézem, ahogy a hős francia ellenállók szívatják a buta náci németeket, ezúttal még csak nem is azokat a fekete-fehér jellemeket láthatjuk, mint általában, de hát ezt a topikot is felforgatta Tarantino eszement nácivadászaival, hogy messzebb ne menjünk. A XXI. században a legtöbb dolog már komoly idézőjelekbe került, ami bárhogyan is kapcsolódik az előző századhoz, így egészen furcsa hatást kelt a ma mozgóképbe szocializált univerzumában egy negyven-ötven éves modorban, de a negyvenes-ötvenes évek közönségének készített film. Avíttnak, porosnak, modorosnak és idejétmúltnak hat. Anakronizmus. Még akkor is, ha éppen felébredtünk egy fülsiketítő kacajra, egy pisztolylövésre vagy egy fékcsikorgásra és az utána következő negyedórában szórakoztatónak is találjuk. Rövidesen azonban újra elszundítunk, vagy elrévedünk a képernyő mellé, gazdaságpolitikán, karácsonyi ajándékokon és bevásárlólistákon gondolkozunk, ne adjisten, a tegnap látott film képei jutnak eszünkbe. Az a film, amely megengedi a nézőnek ezt, az nem jó film. Pedig a Bon voyage-ban tényleg minden a helyén van, ritmusa, hangulata, üzenete van, lehet szeretni a főszereplőket (Adjani mellett Virginie Ledoyent és Grégori Derangére-t), lehet csodálkozni, hogy Depardieu-ről hova tűnt az orbitális pocakja – mégsem hat. Asanisimasa: 4/10