Bár a történetben a szegény virágáruslány szerelmes lesz a lakásával szemközti romokban megbúvó hajléktalan srácba, akivel aztán szüzességét is elveszti, rövid ideig együtt is vannak, majd évek múltán, amikor újra találkoznak, talán végleg be is teljesül szerelmük, a Velünk véget ér mégsem szimpla, egyfenekű romantikus bájzli. Romantikusnak ugyan romantikus a Coleen Hoover bestsellere alapján Justin Baldoni által rendezett film, méghozzá nagyon romantikus, de szerencsére ízlésesen érzelmes, de cseppet sem csöpögős, igen erős és eléggé soha ki nem beszélt drámai konfliktussal megkavart sztori ez.
Lily Blossom Bloom (milyen név ez egy virágárusnak: Liliom Szirom Virág), akit Blake Lively alakít remekül, ugyanis fiatal lányként szemtanúja volt annak, amint nagyhatalmú apja ököllel veri Lily édesanyját, majd később, amikor találkozik az álompasival, a kockahasú, sármosan egzotikus, gazdag idegsebésszel, az ellenállhatatlanul bimbózó szerelmet hamar beárnyékolja a korábban átélt trauma. Baldoni filmje pszichológiailag hitelesen vezeti le- és fel a sok család életét felborító, olykor tragédiába is fúló párkapcsolati erőszak, melynek agresszív résztvevője legtöbbször egy -valamilyen okból kialakult- frusztrációját feldolgozni nem képes férfi. E történetben is szépen kirajzolódik, hogyan válhat valakiből egy pillanat alatt őrjöngő vadállat, akár még meg is érthető motivációja, azonban Lily bátor válasza radikálisan helyre tesz mindent, mindenkiben. Érzelmileg, és szerintem pszichológiailag is hiteles a film, nagyon erős és elegáns a szépen felvezetett konfliktusra adott megoldása, jók a színészek is, szépek is – a finálé… Oké, el tudom fogadni azt is. Érdemes megnézni.
Négy negyven+-os pasiról, valamint a körülöttük zsongó hölgy-, és családkoszorúról szól ez a látszólag habkönnyű spanyol szappanopera-sorozat. Miközben azonban az Alfahímek egy valóban szórakoztató, nyári bohóság, azért szép sorjában, mondhati tendenciózusan végigveszi a mai kor összes woke-ságát, minden szirszart és bűbájt, amik egy fiatalságukon már túlbukott, de ahhoz még azért tíz, az erőfeszítéstől elfehéredő körömmel kapaszkodó faszi életét tematizálják. Baromi érdekes, hogy a sorozat Spanyolországban készült, és amúgy is nagyon spanyol, már ami a temperamentumát, humorát és szókimondását illeti (szerintem a spanyol az a nyelv, amely még a leghétköznapibb közbeszédben is simán használ olyan szavakat, melyeket a régi időkben legfeljebb csak a kocsisok szűrtek ki a foguk között); baromi érdekes, mert nem véletlenül honosodott meg a világban a farokközpontú világkép, illetve annak egyeduralmát hirdetőkre, hogy macsó, hogy macsóizmus.
Nos, a sorozat úgy kezdődik, hogy ez a négy spanyol alfahim jóbarát, engedve a kor szavának, beiratkozik egy érzékenyítő tanfolyamra, melyet elvégezve, több-kevesebb mértékben megszabadulnak elnyomó vezérhímjellegüktől. Ez aztán nem kevés galibát okoz egy olyan társadalomban, amely magát alapvetően a dühöngő bikával is szembeszálló férfiasság kultuszával azonosítja. A négy pasi pálfordulására, illetve annak kísérletére aztán rátromfol a hölgyek hasonló jellegű, de éppen ellenkező irányú érdeklődése. Pompás, vicces és szórakoztató görbe tükör ez a történet mindennek, ami ma történik a nyugati társadalmakban, a woke-tól a cancel culture-ig, a feminizmustól a mittudoménmégmiig. Külön jó, hogy egy pillanatra sem válik egyik avgy másik irányzat propagandájává, valahogyan minden elemelkedik adott témájától és világosan, közérthetően, de sohasem bántóan, ellenben mulatságosan rámutat annak fonákjára is. Egyetlen egy baja van csak, hogy maga a formátum, a szappanoprea alapvetően a hölgyek kedvenc formátuma, holott igazán akkor lenne szórakoztató, ha ezt kéz a kézben néznék hímtársukkkal – és visítva röhögnének saját magukon. Merthogy erről lenne itt szó… A negyedik évadra picit azért ellaposodik már a kezdeti frenetikus lendület, de azért még mindig jókat mosolyoghatunk magunkon és egymáson, mi, faszik és ti, csajok.
Valahol Észak-Spanyolországban, az óceáni párától állandó ködben úszó hegyek között megbúvó kis falucska életére évek óta eltűnő emberek rejtélye borít árnyékot. Valójában A kristálykakukk egy sorozatgyilkosos thriller, több generáción átívelő -elég jól megírt- cselekménnyel, pici misztikummal (az erdő szellemei), elég jó karakterekkel és sajátos hangulattal, pont jól fog esni, ha unjuk már, hogy mindig Amerikában történnek dolgok… Fontos momentum, hogy a hagyományosan férfiközpontú spanyol társadalomban a nők ellen elkövetett szexuális erőszakot teszi meg fő motivációnak, természetesen nem pozitív előjellel, mégha annak valamiféle misztikus indíttatást is kerít: a szívátültetéses szálat pedig írjuk fel a latin túlzások közé, hisz’ talán éppen ezekért nézünk spanyol filmet és nem uncsi amerikait.
Cuki kis romantikus fantasyt kerekített a Gettómilliomos egyszer már bevált receptúrája alapján Danny Boyle, a Beatles immáron klasszikus számaira. A tutinak tűnő ötlet nekem tetszett, de ahogy nézem, a nép kevésbé volt elragadtatva a Yesterdaytól. Pedig a sztorit ráadásul Richard Curtis, megannyi atombiztos sikerű romantikus komédia szerzője, olykor rendezője szállította, a zene pedig adott – a franc se ismeri ki magát a népakaraton… Pedig a történet kulcsmomentumát jelentős fantasy-elemen kívül tényleg csak jó zenék vannak egy egyszerű, tiszta szerelmi történetben, minimális, de legalábbis ízléses mennyiségű habbal körítve.
Tehát az van, hogy van egy vidéki, árufeltöltőként dolgozó angol/indiai vagy pakisztáni srác, aki jobbára barátait és a helyi pub közönségét szórakoztatja mérsékelt sikerrel saját, gitáron kísért dalaival, csak a szomszéd lány, civilben matektanár, lát benne fantáziát, s talán picit többet is. Egy viharos este -itt a fantasy-elem- egy globális áramszünet zavarja össze a szálakat, minek köszönhetően az emberiség fizikai és nem fizikai memóriájából egy csapásra törlődik a Beatles (és még pár dolog, pl. a Coca Cola) teljes “univerzuma” és csak főszereplő (meg ahogy látni fogjuk, még egy-két ember) emlékszik ezekre a teljes emberiségből. A srác gondol egy nagyot és a Beatles-dalokból, amikre ekkor már mindenki a srác eredeti szerzeményeként tekint, kíván karriert építeni – nem várt óriási sikerrel. Természetesen ez egy tündérmese, tehát a főszereplő srác is alapvetően tisztaszívű alkat és nem akar más tollával ékeskedni, de némi pop/szórakoztatóipari kritika és szövevényes szerelmi zűrzavar után minden a helyére kerül.
Alapvetően persze a Beatles ismert számai viszik a hátukon filmet, amit a főszerepet alakító Himesh Patel lecsupaszított, de tiszta és erőteljes előadásában hallhatunk, olyan valódi világsztár asszisztálásával, mint Ed Sheeran. Boyle pedig van annyira rutinos és biztos kezű rendező, hogy érzi a lényeget és nem bonyolít túl semmit, például a szerelmi szálon, és figyelmen kívül hagy egy csomó, nem feltétlenül, vagy legalábbis itt nem lényeges dolgot. A történet lendületesen tör előre ifjonti hévvel, ahogyan az itt kell – a teljes, széleskörű happy endig, hova máshová. Én ugyan vártam, hogy a még élő két Beatle-ből valaki, vagy akár mindketten belekeverednek valahogyan a sztoriba, de Paul és Ringo helyett csak Johnnal találkozunk, értelemszerűen egy fiktív valóságban. Ettől függetlenül, a film egyszerre tisztelgés a Beatles vitathatatlanul óriási hatású életműve előtt, de mint romantikus fantasy is megállja a helyét.
Ha eddig el sem tudtuk volna képzelni, hogyan lehet egy történetbe szőni a Szőlő utcai típusú nevelőotthoni szexuális zaklatásokat, Antoni Gaudí építészeti örökségét és a “magasabb célú” ingatlankisajátítások okozta családi/társadalmi katasztrófát, akkor minimum kíváncsiságunkat ki is elégítheti az Árnyak városa című thriller-miniszéria. Ha esetleg jártunk már Barcelonában, akkor erre még rájön az “itt is jártam, meg itt is” személyes élménye, és ha esetleg egy szimpla “mit nézzünk meg” bédekkeren túl is kíváncsiak vagyunk a katalán főváros történelmére, a katalánok szuverén nemzeti öntudatára, akkor még egy plusz jár e sorozat mellé.
Ami egyébként kriminek sem rossz, főleg, hogy végül is egészen szépen elmeséli hat részben azt a sztorit, amiben egy nevezőre kerül a fentebb említett három, látszólag egymással semmilyen kapcsolatban lévő dolog. Néhány kissé ügyetlenül megrendezett jelenet, valamint idő előtt, még a cselekmény közepén elkotyogott spoiler, de ezektől eltekintve izgalmas, korrekt kis nyomozós történet zajlik a szemünk előtt, melyben simán megfér a mai katalán közgondolkodás radikális, anarchista irányzatainak csendben összebólintó reprezentációja és Gaudí excentrikus zsenijének tisztelete. Jorge Torgerossa, a sorozat kreátora magától értetődően szövi bele a szokványos krimi cselekményébe Barcelona utóbbi 120 évének történelmét. Remek archív képeket, valamint elgondolkoztató dokumentumait láthatjuk az utazási prospektusok és turisztikai marketingesek által mutatott, idealizált Barcelonának, illetve annak a világnak, ami közvetlenül a turisták által kötelezően meglátogatandó világörökségi helyszínek mögött zajlik. Érdekes kis cucc ez, kisebb hibáival együtt is bírtam. Sajnos, a főszereplő zsarupáros hölgytagját alakító Verónica Echeguit itt láthatjuk egyik utolsó filmes jelensésében: a forgatás befejezése után nem sokkal mindenki előtt titkolt súlyos betegségének szövődményeiben elhunyt. E szomorú hír ismeretében különös fényt kap utolsó filmszereplése.
Életem egyik meghatározó élménye volt a finn Rauni Mollbert 1974-es filmdrámája, a Bűnös dal a föld. Nem azért, mert olyan jó volt, az igazat megvallva, amikor ezt a filmet műsorra tűzték a magyar mozik, kb. 14 éves lehettem és csak bimbózó fogalmaim voltak a filmről, mint művészetről, így megítélni nem tudom milyenségét. Viszont tök egyedül nekem vetítették le a filmet, rajtam kívül senki nem ült a városi mozi 400 fős termében és csak én voltam, meg a film. Kár, hogy nem emlékszem rá, illetve, amire emlékszem, az a sár, sok sár, meg az azt túró finn (vagy ahogy most olvasom, lapp) parasztok, akik valamilyen okból veszekedtek egymással. És hogy lassú volt. Baromi lassan csordogál A bűn földje című idei friss skandináv (svéd) thriller is, de valószínűleg ennél több köze nincs az elébb emlegetett finn drámához.
Nem is lett életem újabb meghatározó élménye. Kifejezetten szenvedtem a mindössze hat epizódnyi történeten, nagyon rezgett a léc, hogy kuka lesz a vége ideje korán – aztán a végkifejletet elérve, kicsit összeállt a kép. Nem mondom, hogy nem érdekes ez a csóró, vidéki svédek között játszódó történet, azonban másik oldala, amit legjobban a mára a krimi/thriller konkrét alműfajjává vált skandináv thriller formában botladozik lépésről lépésre, térdig a mocsárban, ködben, hidegben. Csak éppen annyira közhelyes, hogy szinte fáj. Keménytökű rendőrcsaj, egzotikus (török vagy arab) társsal, a kábítószer rossz, de még rosszabbak, akik eladják a fiadnak-téma, vagy éppen a zsíros EU-földtámogatások körüli mutyihelyzet bár nyilván aktuális, de akkor ezt nem lehet ilyen érdektelenül ábrázolni. A karakterek lehettek volna izgalmasak, de ebből igazán csak a címben említett lápvidék gazdája és a gazdasszonya érdekes valóban. Minden más maché, csinált, erőltetett, közhelyes.
Ha Harlan Coben-krimi, akkor biztosan valami fordulatos, sőt, nagyon fordulatos történet – pont ilyen a Szökevények is. Ez a friss, immár idei regényadaptáció (a Netflix előre leszerződött az íróval egy csomóra, itt van egy csomó már belőle) hozza az elvárt szkilleket, néhány új elemmel. Vagyis, igen sok, eddig nem látott elemmel. Mélyen elrejtett családi titkok, alap, kütyüzés, mint dramaturgiai elem, oké. Kissé béna rendőrök, kontra igazságért helyettük is harcoló apa/fiú/szentlélek, ezúttal apa – pipa. Viszont a szekta-motívum Cobennél eddig nem nagyon volt, itt elég fontos, vaskos szál az alaposan, sőt, már szinte túlzottan összekutyult, többfonatú cselekményben. Feltűnően sok molettecske, egyben már az érettebb korosztályba lépett hölgy is nagyobb szerepet kap az újfent decens, ám meghatározhatatlan angliai helyszíneken/tetthelyen. Ennyire meghatározó sem volt még Cobennél a drog-motívum, amit szinte már az angol társadalmi drámákat idéző hangvételben jeleníti meg a címből is következő csellengő-motívummal együtt az alkotói gárda, miközben a csűrcsavaros sztori a végén szinte hollywoodian melodramatikus családi fináléban zárul.
Az elcsellengett lánya után hajtóvadászatot rendező apa szerepében James Nesbitt mintha George Clooney kissé gyűröttebb testvérbátyja lenne, holott négy évvel éppen ő a fiatalabb… Mindenesetre, én egyszer rámennék erre a hihetetlen hasonlóságra, ha casting director lennék. De nem vagyok. Ez a Coben-történet viszont simán lecsúszott egy délután alatt, nem volt se jobb, se rosszabb, mint ezekből az átlag – az új elemek miatt viszont egy kicsit mégis érdekesebb volt náluk. A szinte már kényszeres “megtekerem az amúgy is megtekert cselekményt és mág a végén is pödrök rajta hármat”-narratíva viszont már szinte mosolyt csal az arcunkra…
Season 1. (2016) – Tényleg furcsa dolog, hogy szinte kizárólag kizárólag agyonhasznált panelekből, de mégis milyen jól sikerült összerakni ezt a horror-scifi sorozatot. A The Duffer Brothers, valamit Shawn Levy által kreált nyolcrészes széria -első évada- minden eleme ismerős lehet Spielberg ET-jéből, a Harmadik típusú találkozásokból, vagy éppen Robert Zemeckis, George Lucas, John Carpenter hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült filmjeinek motívumaiból, valamint Stephen King paranormális tárgyú regényeiből, illetve azok filmes adaptációiból. A cselekmény, annak minden fordulata, minden karaktere olyan közhely, hogy szinte felröhögünk, amikor megjelennek, mégis úgy simulnak egymásba, mint sok-sok agyonjátszott és agyonszeretgetett kicsi legó. Látszik, hogy az alkotók ebben az univerzumban nőttek fel, szinte zsigereikben mozognak annak építőelemei, és azokat készségszinten tudják használni is. Titkos laboratórium valahol az isten háta mögött. Egy indianai kisvárosban gyerekek tűnnek el, ám a keménytökű helyi seriff, valamint az eltűnt gyerekek vagány haverjai, még vagányabb bátyója és a legvagányabb anyuka egy telekinetikus képességű furcsa lány segítségével küzd meg a gyanús tudósokkal, a fekete autós fekete ruhás emberekkel és a “túlsó sötét oldal” rémségeivel.
Season 2. (2017) – Én 1983-ban érettségiztem, úgyhogy nagyjából a legidősebb negyedében vagyok annak a generációnak, amelyik maradéktalanul tudja élvezni a Duffer-tesók scifi-horror sorozatának második évadát. Mivel az első évadhoz képest szinte semmi nem változik a cselekmény továbbgördülésén kívül. Azonban azok a zenék, tárgyak, filmek, ruhák a mi tinédzserkorunkban voltak menők, azokat mi szívtuk magunkba zsigerileg: az utánunk következőknek ezek már a bratyók, sőt, lassan a taták ósdi hülyeségei, az előttünk lévőknek meg nyilván dedós idiótaságok. Ha viszont valamilyen okból ezek a dolgok mégis tetszenének nekik, ezek mindenképpen csak tanult, és nem átélt dolgok, ami azért szubjektív szempontból tök más. Így 40-en, sőt 50-en túl a nosztalgiafaktor azért már elég durván ott sunyít minden egyes józannak és objektívnek hitt észlelésünk, ítéletünk mögött. Hogy a sorozat sztorijáról is mondjak valamit, ebben is alapvetően azok a szálak tetszenek, melyek ezekhez a generációs popkulturális cuccokhoz kapcsolódnak, illetve, amelyek a szereplők egymáshoz való viszonyait tárgyalják. A föld alatt bujkáló szörny cselekményszála számomra már a gagyi katgóriája, de a titkos labor, ami pont úgy néz ki, mint hajdanán a Bécsi úton az a Radelkis nevű ki-tudja-mi, az oké, oké Will parája is, a paramatyizás, telekinézis, mittudomén, de pont egy ilyen szörny? Lehetne bármi más. De szórakoztató kis cucc ez, simán lecsúszik egyben az egész egy vasárnap délután/este, gond nélkül.
Season 3. (2019) – Bármennyire is egyre gagyibb a cselekmény, ez a dimenzión túli, elpusztíthatatlan, véres trutymó, no, és a ruszkik, naná, egész egyszerűen átsüt erről az egészről, hogy az alkotók imádják csinálni. És gyakorlatilag ebben az esetben ennyi elég is, hiszen ezek a csávók tehetséges filmesek. Az általuk reprpodukált univerzum határai amúgy nyilvánvalóan szűkösek, a nyugati popkultúra talán egy évtizednyi termésében merítene mindössze, ellenben ezt a világot olyan aprólékes részletességgel, olyan hihetetlen odafigyeléssel teremtik meg, hogy az mindenképpen lenyűgöző. Abban a tipikus amerikai kertvárosban vagyunk, ahol az amerikai filmek 4/5-e játszódik, épp most mutatták be a Vissza a jövőbe 3-at, 14-15 évesek vagyunk. Továbbra is szinte jelenetről jelenetre filmes utalásözön, popkulturális enciklopédia és szórakoztató mese és brutálisan erős nosztalgiafaktor – már amennyiben tinédzserkorunkat a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, közepén töltöttük (Amerikában, de akár itthon is).
Season 4. (2022) – A Covid miatti leállások miatt kicsit késett a negyedik évad. Hogy ennek, vagy valami másnak köszönhetően, de szerintem elfogyott a szufla az alkotókból (mégha két részben rendezőként egy bizonyos Nimród Antal is besegített). Helyenként már bosszantóan terjengőssé vált a korábban igen feszes ritmusban szőtt cselekmény, egyre kevesebb a humor és egyre több a hosszas, érzelmesnek szánt rinyálás. Mintha Dufferék nagyon akarnának még valamit mondani, de egész egyszerűen már nincs mit – így csak a korábbi dolgokat passzírozzák tovább. Az eddig ügyesen használt zenei körítést is hanyagolják (bár a maga korában is eléggé megosztó Kate Bush vonatkozó 40+-os számából azért sikerült újra TOP10-es slágert csinálniuk – viszont Philip Glass használata az apokaliptikus hangulatú jelenetekben minimum közhelyes), a három-négy szálra szakadt cselekményt is csak szemmel látható üggyel-bajjal sikerült egybefűzniük, egy már-már Gyűrűk ura 3.-szintű, embert próbáló két és fél órás ömlengésben. Más kérdés, hogy filmtörténelem ez a maratoni évadfinálé (én nem nézném végig még egyszer).
Season 5. (2025) – Tehát, arról van szó, hogy az első évadot, tán még a másodikat is elvitte a hátán a nosztalgia. Amikor ezek a történések zajlanak az az a kor, amikor én voltam annyi, mint itt a történetben a szereplők, bár a kor más volt. Ettől függetlenül, ugyanaz, az ET például nagyjából ugyanakkor, max egy évvel később ment a moziban, amikor szerte a világon. Aztán a harmadik-negyedik évadra olyan területre ment el, amiből nem véletlenül nem emlékeztem egy pillanatra sem, mikor nekifogtam ennek az agyonhájpolt befejező évadnak: rétestésztává nyújtott zavaros, émelygős lónyál lett a kezdeti jófej nosztalgiából. Kár érte, de ez így összességében éppenhogy elégséges élmény, az ötödik évad simán kuka.
A Netflix karácsonyi filmje lett Kate Winslet édes-bús rendezői bemutatkozása, a Búcsú June-tól. A cselekményében is karácsony idejére hangolt történet -a forgatókönyvet Winslet Sam Mendes filmrendezőtől született fia, Joe Anders írta- egy súlyosan beteg idős nő (Helen Mirren) haldoklásának története, pontosabban az, ahogyan népes családja, három lánya (Toni Colette, Andrea Riseborough, valamint Kate Winslet), fia (Johnny Flynn), férje (Timothy Spall) és számos unokája végigköveti a nő kórházban töltött utolsó napjait. Szerencsére, a film támájából egyenesen nem következve, alapjában véve derűs: a család ahány tagja, annyiféleképpen lökött, ráadásul a két kisebb nővér régóta húzódó háborús viszonyban van egymással. A legidősebb viszonyt olyan magasan lebeg a saját maga által kreált transzcendens felhőben, hogy a valóság érzékelése is inkább csak viszonylagos nála. Az apa, szintén nem kirobbanva egészségtől a lehető legmeghökkentőbb módon próbálja feldolgozni hitvese közelgő elvesztését…
Winslet fiát, Joe Anderst saját élménye inspirálta a történet megírására (13 éves korában elvesztette szeretett nagyanyját), amit édesanyja rendezett meg (nyilván kért tanácsot férjétől…). Nehezített a pálya abban az értelemben is, hogy magára osztotta az egyik főszerepet is, de elegánsan abszolválta a kétfenekű, ráadásul személyes érintettségű feladatot. Elegáns, visszafogott rendezés. Elvonatkoztatva a személyes dolgoktól, magában a történetben nincs sok egyedi, akad jónéhány ilyen hangvételű, bölcs, okos és szolidan érzelmes film a filmtörténelemben, ennek ellenére, ráadásul a témától függetlenül kifejezetten szórakoztató kis film ez, őszinte, igaz emberi érzéseket fogalmaz meg hitelesen, bájjal és részvéttel – a karácsonyi filmdömpingben idén talán a legjobban. A neves színészi gárda is hozza az elvárt színvonalat.
Remek, de az internetes népszerűségi mutatókban kissé alulértékelt életrajzi mozi a Back to Black, melyben tulajdonképpen minden felesleges bulvársallangtól, lilagőzös lufitól és egyebektől mentesen igen szépen sikerült megidézni Amy Winehouse személyiségét, alakját és tragikusan rövid életének végső szakaszát. A legfontosabb, hogy a rendező Sam Taylor-Johnson mindvégig megmaradt reálisnak, valamint hogy Marisa Abela személyében tökéletes színészt, egyben énekesnőt talált Amy megformálására.
Az egész film megmarad az angol társadalmi drámák kisrealizmusánál, a Camden Town téglaházainak, a helyi közepesen lepukkant pubok sörszagú, billiárdgolyók csattogásától hangos milliőjében és Amy életét alapvetően meghatározó, toxikus szerelmi kapcsolat sem lett romantikusabban ábárzolva, mint amennyire az volt. Amit megtudunk, azt Amy vonatkozó dalainak szövegei hitelesítik. Jók a zenék, nem tudom, mennyire lett Abela hangaj szoftveresen megbindzsizve, vagy mennyire keverték bele Amy eredeti hangját: szerintem semennyire. Abela egy az egyben levette Amy Winehouse énekstílusának sajátos hajlításait, pici, bluesos rekesztéseit és bár külsőleg csak igen messziről hasonlít Amyra, színészileg mégis meg tudta oldani, hogy ne karikatúrája, hanem a lehető leghitelesebben megidézze a kétezeres évek eleji popzene leganakronisztikusabb, egyben legeredetibb világsztárjának világát, alakját és zenéjét. Persze, ahogy a stáblistán látom, a zenei anyagot Nick Cave és állandó tettestársa, Warren Ellis gondozta, tehát számomra ez így kerek és hiteles, ahogy van.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 