A sokszoros Emmy-győztes drámasorozatról eddig csupa jót hallottam, és most, hogy végigértem a második évadon, én sem igen tudok mit hozzátenni. Látni kell. Sokakat persze irritálhat a benne ábrázolt közeg, ez a pöffeszkedő milliárdosvilág, a sztori sincs mesésen kiszínezve, mint a Dallasban, csak a lényegre szorítkozik, mellőzve a szappanoperák öncélú kacskaringóit. Az Utódlás nem szól egyébről, mint a hatalomról, megtartásáról, illetve megszerzéséről, tekintet nélkül a törvényre, erkölcsre, továbbá mindenfajta vérségi kötelékre. Gyilkos szatírába oltott, kőkemény királydráma grandiózus játszmákkal, alantas szurkálásokkal, tökéletesen hozzáillő zenei aláfestéssel.

A történet fókuszában álló Roy család feje, Logan Roy (értsd: le Roi) egy vidámparkokat, tévécsatornákat és egyéb sajtóorgánumokat birtokló, hatalmas médiabirodalom vezetője. Alakját Jesse Armstrong forgatókönyvíró eredetileg Rupert Murdoch médiamágnásról mintázta, de a figura olyannyira tipikus, hogy bármelyik hatalommániás despotát a helyébe képzelhetjük. A sztori Logan nyolcvanadik születésnapján kezdődik; mindenki azt várja, hogy végre megnevezi az utódját, de mint kiderül, eszében sincs. Egy szélütés azonban felülírja az elképzeléseit, és a döntést nem lehet tovább halasztani. Négy gyereke között elkezdődik a versengés, amin az sem sokat változtat, hogy az öreg idővel mégiscsak magához tér. Folyton, szinte epizódonként változnak az erőviszonyok, a kérdés viszont változatlan: kié lesz a korona?

Logan igazi gőgös, kőszívű hűbérúr (Brian Cox száz százalékig azonosul a vén haramiával), de az almák sem estek messze a fájuktól, a hangzatos neveket viselő utódok (Connor, Kendall, Roman és Siobhan) sem sokat hezitálnak, hogyha hátba kell szúrni valakit. Lassan halad előre a cselekmény, jó részét intrika, alkudozás, esélylatolgatás tölti ki, ám az akciótlan, beszélgetős jelenetek messze nem unalmasak. Sőt! Persze, ahhoz, hogy egy családi tanács vagy értekezlet alatt tövig rágjuk a körmünket, elsőrangú forgatókönyvre van szükség, sziporkázó párbeszédekre, no meg kiváló színészekre. Az Utódlás esetében mindegyiket kipipálhatjuk. Rendkívül erősek a karakterek, a figyelmet pedig folyamatosan ébren tartja a jellemek szüntelen hullámzása és a történet ebből fakadó kiszámíthatatlansága. Képtelenség eldönteni, ki lenne alkalmas vezető: az eredetileg kiválasztott, puhány, kokainfüggő Kendall (Jeremy Strong), a semmihez sem értő, cinikus Roman (Kieran Culkin), az ügyesen helyezkedő Siv (Sarah Snook), netán egy külsős?  

Egy részvényárfolyam-esés híre vesztes csatáéval ér fel, egy bizalmatlansági szavazás fölvetése kvázi államcsíny. Shakespeare-i szituációk elevenednek meg ízig-vérig mai kontextusban, miközben az elit figurák szájából lazán röpködnek a „fuck”-ok és az undok, bár szellemes beszólások. (Mindez már ismerős lehet a szintén Armstrong nevével fémjelzett Egy kis gubancból, de szerencsére itt nem zúdul ránk olyan töménységben a szöveg, így jobban kiélvezhetjük.) A humor a szereplők szintjén is jelen van, ilyen Greg és Tom, az ügyefogyott unokaöcskös és az ezerrel taposó új családtag csetlő-botló párosa (a Tomot alakító Matthew MacFadyen-nek sok felejthetetlen pillanatot köszönhetünk), vagy a valóságot hírből sem ismerő, elnöki álmokat dédelgető Connor. Nincs egyvalaki, akivel azonosulni tudnánk, csupa önző, szeretethiányos embert látunk, akik képtelenek őszinte érzelemre és minden percben úgy viselkednek, mintha színpadon lennének. (Ez magyarázza a sok idegesítő zoom-ot, kézikamerázást: a technikai fogás az állandó rivaldafényre utal, amiben hőseink a mindennapjaikat élik.)

Egy általuk tönkretett élet csupán eltussolni való kellemetlenség ennek a minden szociális érzékenységet nélkülöző bagázsnak; ha úgy alakul, lelkifurdalás nélkül öntik kukába a fényűző lakoma összes fogását, amikor meg „vadászni” mennek, régi jó szokás szerint pár méterről lövik halomra az odaterelt vaddisznókat (mellesleg Magyarországon). Az Utódlás zsenialitása, hogy ilyen taszító karakterekkel szemben is képes együttérzést ébreszteni. Sőt, megrendülést – bár utóbb néha (eddig legalábbis mindig) kiderül, hogy megint átvertek. Mindhárom eddigi évad monumentális fináléval zárul, külön-külön mindegyik akkora gyomros, hogy csak úgy szédelgünk tőle – és feldúltan várjuk a folytatást. (9/10)

WIM-mel egyetértve, annyit fűznék még ehhez hozzá, hogy számomra különösen az az ördögi játék tetszett, amit az alkotók a nézővel játszatnak: ösztönösen próbálunk mindig találni egy figurát, aki mellé legalább egy picit odaállhatunk – azonban minden esetben pofára is esünk, mert itt tényleg nincs egy olyan figura, akit a való világban barátunknak hihetnők. Kendall jön előre, szinte már drukkolunk neki, hogy ő lesz az, aki majd jól a helyére teszi ezt a felfuvalkodott, ocsmány bagázst, az öreg Logannal az élen – aztán abban a pillanatban, amikor elvileg be kellene vinnie az (egyik) utolsó, gyilkos döfést, látványosan összeomlik és gyáván megfutamodik. Vagy a kis kretén Roman, akiben végképp nincs semmi szerethető, mégis vannak olyan pillanatok, amikor ő az, akiért szorítunk. Természetesen hiába.

Én szinkronnal néztem, nagyon jó a fordítás (a csúnya szavak használatában valószínűleg még szellemesebb is, mint az eredeti) és nagyon jó a szinkron is, minden fő karakter esetében – igazán minőségi munkát végzett a magyar szinkronstáb. Kiemelném még Nicholas Britell zenéjét, ami nagyban hozzájárul a cselekmény drámai fordulatainak kiemeléséhez, de főleg az egész széria markáns arculatához. Az egyszerű dallamvezetésű leitmotiv, ami valamilyen elektro-rock stílusban szól a főcím alatt, néhol barokkosan burjánzik, máskor komor és vészjósló, mint a nagy német romantikusok vagy éppen játékosan csilingel és álmodozva réved, mint Chopin. Kell még jönnie a negyedik évadnak… (efes – 9/10)