Nos, valóban jutalomjáték ez a Jutalomjáték, mégpedig egy jó, bár a film hírverését kissé cáfolva, nálunk nem annyira ismert brit színésznek, Brian Coxnak. Cox ismert, kipróbált, belevaló figura, elsőrangú karakterszínész. Olyan filmek mellékszerepeiben láthattuk, mint a Trója (Agamemnon), a Bourne-filmek (Ward Abbott), és olyan kiváló sorozatokban, mint például a Deadwood (Jack Langrishe), vagy a minap az első évadával bemutatkozó Háború és béke (Kutuzov). A 2000-es Nuremberg című minisorozatban nyújtott alakításáért Emmyt kapott és Golden Globe-ra is jelölték. 1965 óta filmez, az imdb 209 eddigi filmszerepét jegyzi. Nem akárki tehát Cox, derék iparos és jár neki a jutalomjáték, amit az elvárható magabiztossággal be is húz.

A furcsa inkább az, hogy milyen produkcióban jut neki ez a dicsőség. Edelényi János igen hosszú, és kacskaringós utat járt be, míg eljutott az ő Jutalomjátékáig, mert a film az övé is, legalább annyira, mint Coxé. Az 1977 óta Izraelben élő filmrendező-operatőr nevét elsősorban a 2009-ben szolid, de azért észrevehető sikert aratott Príma primavera című, bankrablásokkal, kurvákkal feldúsított, de de emberi, humánus megközelítéssel elmesélt bohém, modern pikareszk-történetből lehet ismerős. Az idősebbek és a filmművészet iránt jobban érdeklődőknek pedig azt kell tudni Edelényiről, hogy hosszú időn keresztül volt a legendás Fehér György barátja és alkotótársa. A Fehérrel való televíziós együttműködés, az ebből közvetve-közvetlenül fakadó be- és letiltások eredménye volt, hogy Edelényi elhagyta hazáját – a lényeg, hogy esélye nyílt arra, hogy újfent bizonyítson.

A Jutalomjáték tehát egy angol-magyar vígjáték, egy szakmailag eléggé korrekten, nyugodt, konzervatív stílusban, ám a filmbeli környezethez képest olykor kissé mellbevágó szabadszájúsággal levezényelt embermese. Elemei mindenkinek ismerősek lesznek. Lesz, aki a közelmúlt egyik nagy sikerét, a nagyszerű Életrevalókat látja felidéződni, a színház műfajában otthonosan mozgóknak eszébe fog jutni Az öltöztető, Ronald Harwood népszerű darabja, melyből két remek film is készült (ez és ez), nyilván beugrik majd a morcos, öreg Higgins professzor és a bájos, ifjú virágáruslányka története Shaw Pygmalionjából, vagy a My Fair Lady-ből, Shakespeare csodás Learje mellett, amely közvetlen, többször megidézett párhuzamként a cselekmény szerves részét is képezi. Az olykor tényleg szellemes dialógusokban egyébként is hemzsegnek Shakespeare egyéb szövegei, és más színházi, valamint filmes utalások (Hamlet, Rómeó és Júlia, illetve, Molnár Liliomja, vagy éppen Mel Brooks Lenni vagy nem lenni című remek komédiája), melyek a két főszereplő között teljesen helyénvalóak.

Cox Sir Michael Giffordot, egy öreg, súlyos Parkinson-kórban szenvedő, hajdani nagy színészt alakít, akihez apja emlékét igen agresszíven ápoló családja, sok be nem vált előd után egy fiatal, csinos magyar lányt, Horváth Dorottyát (Coco König) szerződteti ápolónak. A nehéz modorú öreg pont úgy támad rá a lányra, ahogyan elődeit is “kivégezte”, de Dorottya meglepetésre bírja a kiképzést. hamarosan kiderül, hogy nehéz sorsa volt, ami megkeményítette, ráadásul színésznek készül, aminek nem is tűnik tehetségtelennek. De leginkább az válik előnyére, hogy érdemben is tud beszélgetni a beteg, öreg színésszel, sőt, humorával és természetes kedvességével Sir Michael rosszkedvének telét tündöklő nyárrá képes változtatni.

A film kedves, szórakoztató élmény, bár inkább tévéfilm, mint moziba való nagyjátékfilm. Nagyrészt a két főszereplő közötti játékot látunk, mely szépen, komótosan működik, a film egyetlen tömegjelenete is egy piciny ékszerdoboznyi színházban játszódik, szóval, inkább intim hangulat vár a nézőkre. A táj is ismerősen fog visszaköszönni a Downton Abbey rajongóinak, valamint jelenlegi életük helyszíneként Angliát választó magyarok tömkelegének. Dorottya magyar relációja, a vendégmunkás lét nehézségei, itt szerencsére burkoltan, jelzésszerűen jelennek meg – a történet nem erről szól. Nincs megerőszakolva a sztori a magyar balsorssal, sőt, Dorottya talpraesettsége, kedvessége kifejezetten üdítően hat egy végül is magyar filmben. Coco König bájos, tehetséges színésznő, félig még magyar is, teljesen rendben van Dorottya karakterében, azonban én szerencsésebbnek, ha úgy tetszik, “hazafiasabbnak” tartottam volna, ha hasonlóan tehetséges és még angolul is jól, bár nyilván akcentussal beszélő magyar színésznők közül került volna ki az, aki alakítja. Most kapásból legalább öt hasonlóan kedves, tehetséges, angolul is jól beszélő, ám teljesen magyar színésznőt tudnék mondani Dorottya szerepére. A minimális akcentus amúgy is követelmény ebben a szerepben. Viszont éppen a szöveg nyelvi finomságai miatt volt kifejezetten káros leszinkronizálni a filmet, egy csomó finomság veszett így el in the translation. Remélhetőleg, így sem dobják ki a kukába, mert azért ezért is kár lenne. 7/10