Miközben mi sem áll távolabb tőlem, hogy a magyar filmeseket ekézzem, azért azt meg szeretném jegyezni, hogy igen aggasztónak tartom jövőnkre nézve azt, ahogyan nálunk mindenki zabszemmel a fenekében, azon aggódva, hogy netán nem hozza az elvárt számokat, valamiféle üres, senkihez igazán nem szóló zsánerekben véli megtalálni önmagát (tisztelet a létező kivételeknek!), ahelyett, hogy a mai Magyarország létező és nyilvánvaló kihívásaira reflektálna. Persze, értem én, a filmekre éppen az ad pénzt, akit pont pellengérre kéne állítani, de akkor is: régebben a valóság minél pontosabb megragadása nem volt ekkora tabu. Kibeszéletlen, kielemezetlen, netán kinevetetlen témával pedig tele van az utca. Elég lenne csak vigyázó tekintetünket a román filmre vetni.

Vagy például a bosnyák filmre, ami amellett, hogy az ő filmfőiskolájukban tanít Tarr Béla, olyan reprezentánsokkal büszkélkedhet, mint a filmjeivel (Senkiföldje, Cirkusz Kolumbia, Epizód egy vasgyűjtő életéből, Igazság nyomában) egy nagyobb vitrinre való nívós díjat begyűjtő Danis Tanović. Legújabb, Halál Szarajevóban című filmje is elkezdte a megszokott pályát, hiszen Berlinben a Zsűri nagydíját és Ezüst Medvét nyert. Mint azt a címből kiolvashatjuk, ezúttal is a háború ihleti a már említett Senkiföldjével műfaji toposzt emelő Tanovićot. Szarajevó városát történelméből fakadóan igen sok erőszakos halál terheli, azonban egy mindennél ismertebbé teszi. 1914 június 28-án, egy bizonyos Gavrilo Princip nevű szerb diák itt lőtte nyakon Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörököst (valamint nejét), amiből kifolyólag, a káoszelmélet kedvenc példáját, a pillangó-effektust igazolva, kirobbant az első világháború. No de, ez egy 100 éves történet! Mindenki ismeri, de hol van ebben aktualitás? – vethetnők föl teljes joggal.

A történet természetesen ma játszódik, az immár független Bosznia és Hercegovina fővárosában, Szarajevóban, ahol a város legnagyobb szállodájában -amit még a hajdani téli olimpiára építettek- egy nemzetközi eseményre készülődnek, melyen a békét, a toleranciát, az európai értékeket és az összefogást (blablabla) készülnek megünnepelni. A szálloda igazgatója azon aggódik, hogy a megjelenő számtalan külföldi potentát mindennel meg legyen elégedve, miközben a szálloda dolgozói már két hónapja nem kaptak fizetést és ezért sztrájkra készülnek az esemény idején. Közben a szálloda tetején egy tévéstáb készít riportműsort Gavrilo Princip megítéléséről, melyen megszólaltatják a hajdani merénylő egyik leszármazottját is. Mindeközben a szálloda elnöki lakosztályában a híres francia színész, az önmagát alakító Jacques Weber készül szerepére, amit egy a jelenkor társadalmi és politikai problémáit kibeszélő gálaelőadásban készül betölteni (Bernard-Henri Lévy Hotel Europe című esszéregénye alapján).

A több szálon futó, ám egy drámai pontban -lásd a címet- összecsomózódó történet rendkívül bátor hangú szatíra. Bátor hangú, mert igen merészen beszél arról a bonyolult, kulturális és vallási különbözőségeken alapuló történelmi folyamatról, ami a közelmúltbéli délszláv polgárháború normális aggyal elképzelhetetlen brutalitásában csúcsosodott ki – és amire igen élesen rávilágít, a mai napig is feszül bosnyákok és szerbek (valamint a többi érintett náció között). Hasonló kíméletlenséggel ábrázolja a mai boszniai lét bizonytalanságát, ami ezúttal inkább anyagi természetű, mely viszont igen gyorsan fordulhat fizikai erőszakba is, köszönhetően a gazdasági hatalommal összenőtt bűnszervezeteknek. Mégsem egy társadalomkritikus vérdrámát látunk, mert Tanović zseniálisan láttatja meg a valódi, társadalmi, történelmi méretű katasztrófában annak abszurditását – amin viszont muszáj nevetnünk. Az a finom cinkelés, amivel a valóban fontos értékeket üres frázisokká pufogtató, önmagát fényező, ám az ellene tevőket megbüntetésével csak totojázó EU-t illeti, az pedig nagyon mar.

Muszáj észrevenni azt a példamutató művészi attitűdöt, mellyel Tanović hozzányúl az oly sok halált és szenvedést okozó szerb és bosnyák nacionalizmus témájához. Adott esetben nem fél sebeket feltépni, nem fél attól, hogy szunnyadó dühöt szítson, mert birtokában van annak a tudásnak, hogy addig képes ütköztetni az amúgy már számtalanszor unalomig ütköztetett inneni és onnani lózungokat, míg azok jelentésüket vesztik és csak értelmetlen szócsépléssé silányulnak. Még majdnem meg is csókolják egymást a percekkel azelőtt még egymásnak feszülő felek – de Tanović csúfot sem űz a történelemből. Birtokában van az igazság, de van annyira bölcs, hogy azt nem didaktikusan, hanem egy, a drámai végkifejlet ellenére is szórakoztató szatírában tálalja. 9/10