A két pápa (The Two Popes, 2019)

Először kattogtam egy picit azon, hogy mégis, milyen dolog élő emberről életrajzi filmet csinálni, de aztán hamar túl is léptem ezen. Részben, mert nem ez az első film a filmtörténelemben, amely kortárs híres embert állít cselekménye középpontjába, részben pedig az teljesen bevett dolog a római katolikus szentegyházban, hogy a jeles notabilitásokról, hát még a pápáról, még regnálása (regnál a pápa?) idején portré készül. Ma már a művésztörténet súlyos figuráinak számító művészek tették kézjegyüket anno domini az ilyen tárgyú portrékra, hovatovább, éppen eme műalkotásokból van egyáltalán valamilyen képünk arról, hogy nézett ki például X. Ince. Csak mondtam egy nevet. Az persze, már a sci-fi kategóriája, hogy ha Velázquez (aki X. Ince portréját festette) ma élne, akkor könnyen lehet, hogy nem bajlódna ecsetekkel, festékekkel, terpentinnel, meg azzal a sok maszatos ronggyal, hanem filmet készítene, mint ahogy teszi ez alkalommal Fernando Meirelles.

Persze, divatja is van a “pápás” filmeknek, hiszen Az ifjú pápa is hamarosan újabb évaddal folytatódik, volt a minap Van pápánk! is, egyéb más filmek mellett. A mostani pápáról, Ferencről is készült már film: a Ferenc pápa – Buenos Airestől Vatikánig pont olyan szerény, alázatos és korrekt, mint amilyennek Ferenc pápa tűnik, innen, az eklézsián túlról. Az imponáló, minőségi filmes tevékenységet folytató, brazil származású Meirelles szintén Ferenc pápát teszi meg filmjének egyik fő alakjává, azonban A két pápa csak részben vázolja Jorge Bergoglio életútját: a cselekmény valójában az előző pápa, XVI. Benedek regnálásának utolsó pillanatait meséli el, milyen körülmények, lelki vívódások késztették őt arra, hogy feladva szigorúan konzervatív meggyőződését a liberális nézeteiről híres, egyházi berkekben pedig hírhedt, bizonyos dolgokban kifejezetten radikális elveket valló, “Isten háta mögötti”, Buenos Aires-i érseket nevezzen ki informálisan utódjává. Az már Isten és a Szent Konklávé döntésén múlt, hogy Jorge atya valóban pápává vált.

Értelemszerűen, a film két, egymástól tökéletesen különböző mentalitású, életfelfogású címszereplő közötti személyes kapcsolatról szól, hosszas kettősökkel, melyben két megfellebbezhetetlen tekintélyű színészt láthatunk. Sir Anthony Hopkinstól (akivel Meirelles már dolgozott együtt a bravúros 360 című filmjében) eddigi alakításai okán nem meglepetés, hogy olyan mértéken tud azonosulni a már beteg Ratzinger bíborossal, azaz XVI. Benedek pápával, hogy a film végén, amikor feltűnik az igazi Benedek pápa, azon gondolkodom, hogy akkor ő most ki is? Jonathan Pryce-t megbízható, jó színésznek ismerhettük eddig, rengeteg filmben láthattuk, de olyan igazi, lehengerlő alakítást soha nem adott még neki filmrendező – mint amilyenekkel például Sir Anthony gyártott sorozatban. Ferenc pápa egyéniségéből fakadóan Pryce ezúttal sem hengerel, a szó szoros értelmében, viszont minden tekintetben állja a sarat Hopkinsszal, sőt, felülemelkedve rajta egy igazi, nagy formátumú személyiséget teremt, olyat, mint amilyennek Ferenc pápát is szeretjük hinni.

Anélkül, hogy mélyebben elemezni kezdjem Benedek és a későbbi Ferenc közti eszmecserét, ehhez sem teológiai, sem pedig “pápaság-történeti” tudásom nincsen, annyit azért muszáj leszögeznem, hogy bár ez a tulajdonképpen kétszereplős történet egy tévéfilm (hiszen az, gyártotta a Netfix), a két öreg civódásában mégis van annyi szellem, annyi báj és annyi humor, hogy egy percig sem unalmas: Pryce és Hopkins egyaránt lubickolnak szerepükben, a pazar helyszíneken és az Anthony McCarten által igen alaposan megírt, egyébként abszolút hitelesnek tűnő szituációkban. Meirelles a “valóban megtörtént és valóban így történt” tökéletes illúzióját teremti meg a filmben, olyan ügyesen vegyítve az eredeti híradó-felvételeket a filmbeli, megrendezett jelenetekkel, hogy tényleg a film végén bevágott igazi Benedek és igazi Ferenc pápák voltak talán a legvalószerűtlenebb szereplők. Az a jelenet például, amikor a Sixtus-kápolna egyik oldalsó helységében, egy hajnali találkozót követően bennrekedt két főszereplő, teljes pápai, illetve bíborosi ancúgban megpróbál keresztülvágni az időközben a kápolnába beengedett turistatömegen, a tökéletesen civil(nek tűnő) látogatók szemében feltűnő döbbenet, majd elemi erővel kitörő szeretetáradat, ahogy szembe találják magukat a pápával (vagy Sir Anthony Hopkinsszal, mindegy), az valami frenetikus.

Egyébként is rendkívül szórakoztató ez a film, témája és bő kétórányi vetítési ideje ellenére. Meirelles bátran mer viccelni a pápaság intézményével, illetve annak szereplőivel, a vatikáni rendszabályokkal és más mereven rögzítettnek tartott dolgokkal, miközben mindvégig képes megmaradni emberinek, igazságosnak és sohasem tiszteletlen. Ügyesen használt zenei körítéssel, látványos külső felvételekkel, valamint Vatikán és a pápa Castel Gandolfói nyári rezidenciájában, és más, titkos belső terekben játszódó jelenetekkel teszi még élvezetesebbé a két öreg szeretetre méltó diskurzusát – a világ jobbításának reményében. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Ők már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old, 2018)

Peter Jackson dokumentumfilmet rendezett az első világháborúról. Nem is akármilyet, eddig még biztosan nem készült hasonló. Ezzel a témával kevesebbet foglalkoznak a játékfilmek, mint a második világégéssel, időben is messzebb van tőlünk; ami ránk maradt, szemcsés, ugráló felvételek. A They Shall Not Grow Old anyagát viszont mintha tegnap forgatták volna. Míg nézzük, könnyen elfelejtjük, hogy jó száz évvel ezelőtt vették fel – a minősége felől akár a napi híradóba is bekerülhetne.

A cím Laurence Binyon 1914-es verséből való (Az elesettekért); abból a versből, amely minden évben elhangzik Ausztrália és Új-Zéland nemzeti gyásznapján, a gallipoli csata évfordulóján. Gallipolinál harcolt (még anyaországi britként) Jackson nagyapja is. A Gyűrűk ura rendezője a nagypapáról szóló történeteken cseperedett fel, azóta is kitartóan érdeklődik a korszak iránt, és odahaza, Új-Zélandon lelkesen gondozza a Nagy Háború emlékét. Örömmel tett hát eleget a londoni Imperial War Museum felkérésének, hogy a háború lezárásának centenáriumára készítsen egy dokumentumfilmet. Munkájához felhasználhatta a múzeum teljes archívumát (plusz a BBC 600 órányi hanganyagát), a végeredményt tekintve pedig elmondhatjuk, hogy jól sáfárkodott a rábízott értékekkel. Az eredetileg félórásra tervezett produkciót végül a saját költségéből másfél órásra növelte, az alkotást nagyapja emlékének és a Flandriában elesett névtelen hősöknek ajánlotta.

Jacksonék az archív felvételeket a mai néző számára is élvezhetővé javították. A mozgás folyamatossága érdekében a zötyögős 13-15 fps-t 24-re gyorsították, számítógép segítségével pótolva a hiányzó képkockákat. A fekete-fehérből színes lett – ami elsőre lehet, hogy ijesztően hangzik, de elég a mellékelt képekre pillantani, hogy nyugtázzuk, példásan oldották meg a feladatot (nyilván nem két nap alatt). Az eredetileg néma képsorokhoz hangsávot is készítettek: rekonstruálták a zajokat, zörejeket, sőt szájról olvasni tudók segítségével megfejtették, mit mondhattak a katonák (állítólag még a megfelelő tájszólásra is ügyeltek a hangalámondáskor).

Mindez igazán kivételes technikai bravúr, ám a cél több volt holmi attrakciónál: az alkotók közelebb akarták hozni a maiakhoz ezt a korszakot, kiemelni a feledés homályába merült arcokat. A dolog működik, az új életre támadt képek fölkeltik az érdeklődésünket. Miközben figyeljük őket, az egykori résztvevők elbeszélését hallgathatjuk. A narráció több mint százhúsz veterán beszámolójából lett összevágva egyetlen folyamatos történetté. Lényegében ez minden angol katona története, aki tizenévesen, megszédülve a propagandától, magát idősebbnek hazudva lelkesen beállt a seregbe, a nyugati fronton megtapasztalta a poklot, és utólag – már ha túlélte -, így összegezte tapasztalatait: „Időnként borzalmas volt, de örülök, hogy a részese lehettem”. Ami megdöbbentően hangzik, a filmből azonban kiderül, miért érezhették így. Ezek, a seregbe kerülésükkor gyakran még növésben lévő 14-16 éves fiúk ez alatt a néhány év alatt váltak felnőtté (fizikailag és lelkileg egyaránt), így utólag visszagondolva legtöbbjüknek a háború a férfivá éréshez szükséges beavatást jelentette; annyi idő távlatából olykor még a megpróbáltatások is pozitív színben tűntek fel.  A fiatalság egészséges túlélési ösztönével igyekeztek gyakorlatiasan kezelni a rájuk zúduló szörnyűségeket – mint tudjuk, bőven volt benne részük. Bombázás, roncsolt húsdarabok, mindent átható bűz, tetvek, patkányok, mellig érő víz az árkokban vagy éppen a fagy. És az éhség: „mindig éhesek voltunk” – mondja az egyik túlélő, szinte kedélyesen.

A nyugati frontra vezényelt csapat valahol Flandriában, a lövészárokban gubbaszt hónapokig, anélkül, hogy tisztában lennének ennek az egésznek az értelmével. Nincs rálátásuk az aktuális műveletekre, így a nézők is ebből az alulnézetből látják a történéseket. Amikor összecsapásra kerül a sor, nem tudhatjuk, éppen melyik csata zajlik, csak annyit, hogy futni kell előre, bármi történjék, mert aki visszafordul, azt a saját parancsnoka fogja lelőni. Velük együtt csodálkozhatunk rá az akkor még újdonságnak számító tankokra. Megtudjuk, mi járt a fejükben az első ütközet előtt. Néhány önfeledt képsor a pihenőről, majd a leszerelés, a feleslegessé válás érzése. Formailag a közelharcot leíró rész sajnos gyengébbre sikeredett, bár érezhetően tetőpontnak szánták: az egyhangú vizuális megoldások miatt monoton és túlnyújtott lett. A hazatérést az első húsz perchez hasonlóan megint régimódi, fekete-fehér képek mutatják szögletes mozgású alakokkal, ezzel mintegy keretbe foglalva, történelmi távlatba helyezve az eseményeket.

A They Shall Not Grow Old fiatal angol frontkatonák háborús élményeit meséli el, nem többet, nem kevesebbet. Nem tolja el a hangsúlyokat, arról beszél, amit ők tartottak említésre érdemesnek – közben a képek persze többet is mutatnak. Abban, ahogyan megélték mindezt, lényeges szerepe volt a fiatalságuknak (lévén szinte gyerekek), másfelől a brit szemszög is tagadhatatlan. Szó nincs tehát átfogó igényről, a film csupán egy darabját emeli ki a korszak valóságának, viszont annál hitelesebb. Apropó, britek: „Az első dolgunk mindig az volt, hogy főztünk egy teát” – így a narrátor, és tényleg (derűs mozzanat a sok borzalom közepette) mindenben meglátták a vízforralót, legyen az vízhűtéses géppuska vagy gőzmozdony. És hogy témánál maradjunk, a zárómondat sem tagadja meg magát: irgalmatlanul keserű és szinte monthy python-os slusszpoén.

Kategória: Film, Saját szoba | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. november

When They See Us (TV Mini-Series, 2019) – A Netflix saját gyártású, négyrészes minisorozata az idei év másik jelentős tévéeseménye, a Chernobyl mellett. Szintén valóságban megtörtént eseményeket reprodukáló, kvázi oknyomozó film ez. Bizonyos helyeken kötelezővé tenném megtekintését. A sztori nagyjából annyi, hogy 1989 áprilisában az egyik New York-i bíróság öt 14 év körüli afro-amerikai, illetve latin kamaszt, pusztán rendőrök által kikényszerített vallomásaik alapján (lásd a képen), de hiteles tárgyi bizonyítékok hiányában gyilkossági kísérlet és csoportosan elkövetett nemi erőszak miatt hosszú börtönbüntetésre ítélt. Az Ava DuVernay által írt és rendezett -és Robert De Niro produkciójában készült-minisorozat nemcsak megpróbálja rekonstruálni az eseményeket, de igen alapos jellemzését is adja a fiataloknak, de ami a legfontosabb, végigköveti sorsukat a végkifejletig. Hitelesen, szinte tudományos alapossággal mutatja be nehéz, szegény sorsú családok rendőrség és az ügyészség általi, előítéletek alapján való kriminalizálását, kriminalizálódását, és a büntetésvégrehajtás “kontraproduktivitását”, hogy hogyan gyárt, szinte iparszerűen a rendszer ártatlan emberekből bűnözőt, legfőképpen azért, hogy a statisztikák rendben legyenek és a politikai elvárások is teljesüljenek. Régen láttam ennyire vérforralóan igazságos és az igazság valódi diadalát hirdető filmet. 10/10

Thor: Ragnarök (2017) – Nem szeretnék beleszólni a mostanában filmes oldalakon zajló épületes vitához, miszerint van-e szükség Marvel-szuperhősös filmekre (az állás valami olyasmi, hogy a tekintélyes, ortodox filmesek szerint nincs, a közönség szerint viszont van) – egész egyszerűen arról van szó, hogy majd’ minden filmet megnézek, ami elém kerül. Most ez jött szembe. Adta a tévé. Nos, van ebben a moziban minden IS. Tényleg lekötött tegnap este, de ma már alig emlékszem bármire is belőle. Az ógermán mitológia bizonyos alakjai, motívumai keverednek a Marvel-univerzum más meséivel egy szemkápráztató bő két órában. Nem tudtam otthagyni, de tényleg nem tudom eldönteni, hogy akkor most ez kidobott bő két óra (reklámokkal tán három is) az életemből, vagy ugyanennyi időt szántam a gondtalan, felhőtlen szórakozásra… Az, hogy közben neves, respektált színészeket (Sir Anthony Hopkins, Mark Ruffalo, Cate Blanchett, Idris Elba, Jeff Goldbum, Benedict Cumberbatch, Tom Hiddleston, de ez a Chris Hemsworth sem tehetségtelen színész, ahhoz képest, mennyire ki van pattintva) láttam, talán az utóbbi felé billenti véleményem “mérlegmutatóját”. 6/10

Fehér éjszakák (Midsommar, 2018) – Első olvasatra olyan ez a film, mintha egy kultúr-antropológiából, vagy néprajzból Phd-zni kívánó, ám ihlettelenségét egy kiadós bevarázsgombázással felturbózni kívánó egyetemista mesélte volna el élményeit egy Jancsó-rajongó filmrendező-hallgatónak… Másodikra is. Persze, vannak szép dolgok Ari Aster filmjében, például a budai hegyek, ahol forgott a film, de a filmbeli -fiktív- szekta ágas-bogas hiedelemvilágának intenzív szimbolikája, művészete, s egyáltalán, környezete, illetve ahogyan az megjelenik a filmben, de ahogyan erre rápakolták ezt a “felelőtlen diákok elmennek az isten háta mögé, oda, ahol felelőtlenkednek és jól rábasznak” horror-klisét, az legalábbis zavarba ejtő. Nem jó értelemben az, s ehhez jön még a műfajban igen ritka, maratoni vetítési idő (majd két és fél óra, ráadásul Aster eredetileg 171 percre vágta a filmet). Egyfajta fejlődéstörténetként inkább értelmezhető lenne ez a mozi, amin Dani, a film főalakja (Florence Pugh) keresztülmegy, ahogyan feldolgozza magában családja elvesztését, majd érzelmileg nem eléggé empatikus barátjával való szakítást, akár még egy ilyen hosszas, olykor akár explicit jeleneteket is tartalmazó formában – ezt a drámai hangvételt azonban hiteltelenítik a komolytalan és igazából ötlettelen horror-frázisok. 5/10

Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya?, 2. évad (Mindhunter, Season 2, 2019) – Tulajdonképpen a remek első évad sima, akadásmentes folytatása ez a második. Szinte dokumentarista hitelességgel folytatódik az innovatív, de kissé kocka gondolkodású Ford ügynök (Jonathan Groff) az érzelgősségét szolid macsósággal kompenzáló, mackós típusú Tench (Holt McCallany) és a külsős pszichológus, Wendy Carr (Anna Torv) története, akik az FBI forradalmian új osztályát viszik. Intelligens, okos történet ez a valódi krimirajongók számára, akik a bűnelkövetés és a bűnüldözés pszichológiai oldala iránt érdeklődnek, s akiknek nem kell látványos erőszak és szívdobogtató ritmus ahhoz, hogy egy filmet izgalmasnak találjanak. Az első évadban megszokott, híres sorozatgyilkosokkal készített interjúk zakatolása itt megakad egy picit, bár például Charlie Manson kapott egy ütős jelenést (Damon Herriman), hogy egy 20 fekete tinédzser meggyilkolásának bűnügyét bontsa ki bővebben. A helyszín a déli Atlanta, ahol a fehérek szívesen vennék, ha a gyilkos fekete lenne, miközben a fekete közösség meg van róla győződve, hogy az elkövető(k) a Ku-Klux-Klán köréből való. Pontos ábrázolás, talányos -és sajnos igaz- végkifejlet. 8/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 2 hozzászólás

Eufória (Euphoria, 2019)

Friss a hír, miszerint Rév Marcell a lengyelországi Torunban, a Camerimage Nemzetközi Operatőrfesztiválon díjat kapott az Euphoria pilotjáért. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy nemcsak a pilot, hanem több epizód fényképezése is a magyar operatőr tehetségét dicséri, sőt a lenyűgöző látványvilág egész koncepciója, az HBO nyáron játszott, izraeli mintát követő sorozatában. Az Euphoriát többen emlegették a Csernobil utódaként, ami jól hangzik, de alighanem enélkül is felfigyelt rá a közönség: markáns és megosztó, nem mindenki bírja gyomorral. Tizenhét éves középiskolásokról szól, pont, mint régebben a Skins vagy nem olyan régen a 13 Reasons Why, csakhogy sokkal nyíltabban, kíméletlenebbül, és egészen más stílusban. Néha ugyan idegesítő – akárcsak a kamaszok -, a színvonala sem a legegyenletesebb, de hihetetlen sodrása van.

Egyre több film foglalkozik napjaink neten felnőtt tinédzsereivel, az úgynevezett Z-generációval. Ezek a srácok óvodáskoruktól fogva otthonosan mozognak a virtuális térben, korlátlan lehetőségek között (azzá válhatsz, amivé csak akarsz), de a való életben sokszor frusztráltak, magányosak, rosszul érzik magukat. Bármit megtennének a figyelemért, szeretetért – és tesznek is, tapasztalatlanságukból adódóan sokszor irtó nagy butaságokat. Szorongásukat a maguk módján (szesszel, szexszel, drogokkal) próbálják oldani, bármelyik alkalmas lehet a címben jelölt boldog önfeledtség előidézésére. Sam Levinson az Euphoriában azt akarja megmutatni, hogyan látják a mai tizenévesek a világot és benne saját generációjukat. Nos…eléggé elveszetten. Kamasznak lenni alapból nehéz, manapság viszont – Levinson víziója szerint – kifejezetten szívás. Ráadásul sosem volt még ilyen veszélyes, mint ebben a kontrollvesztett, fogódzók nélküli korban.

Rue (Zendaya), a sztori narrátora drogfüggő lány, akit most engedtek haza a rehabról. Bár rendezett családba született, gyerekkora óta szorong, bipoláris zavarokkal küzd. Miután felfedezte, hogy a drogok oldják a szorongását, a rabjukká vált. A cselekmény fő vonala az ő útkeresését követi, de körülötte lévő kortársai is mázsás terheket cipelnek. Ki-ki megkapja a maga külön epizódját, így az elbeszélés mozaikokra hullik, amelyek időnként összeállnak. A tinifilmek tipikus karaktereit látjuk (különc új lány, naiv szépség, macsó focista, bombázó pompomlány, zárkózott, duci csaj), a történet előrehaladtával azonban hús-vér alakokká finomodnak. Mindnek megvan a maga keresztje: függőségek, indulatkezelési problémák, irreális szülői elvárások, pedofil apa, alkoholista anya – annyi szélsőséget találunk egy rakáson, hogy az még amerikai viszonylatban is túlzás. Rue az ikertornyok leomlásának idején született. A dátum szimbolikus, az ő szorongása tehát össznépi, nem véletlen, hogy ő a mesélő: nemzedéke nevében/védelmében beszél. A többiek problémái viszont kivétel nélkül a múltjukban gyökereznek, többnyire a szülők felelősek értük. Az Euphoriában meghatározó ez az idősebb generációt hibáztató hozzáállás, hol okkal, hol ok nélkül.

A szereplők napi rutin szintjén élnek különféle tudatmódosítókkal, füstölnek az e-cigik, az online térben röpködnek a szexi képek és videók (sajnos nem mindig a jó címre), és persze mindenki néz pornót. Hogy utóbbi hogyan hat a fiatalokra, arra a több példát is láthatunk, bár legmarkánsabban a sorozat bántó explicitása szembesít vele. (Itt a beképzelt, erőszakos férfiak is megkapják a magukét, akik a nőket szextárgyként kezelik – elvégre nemcsak a narrátor, de, a főbb szereplők is a női nemhez tartoznak.) Szemérmetlen videók, farokszelfik, sőt egy, a Carrie öltözős jelenetét kifordító képsorban egész férfiöltözőre való fedetlen pöcs látványa sokkolja a gyanútlan nézőt – de ez még a viccesebbik része, ennél jóval durvább dolgokat is láthatunk. Ezekben a képekben nincs semmi érzékiség; kényelmetlen érzést keltő dokumentációk, hideg tárgyilagossággal fényképezve. Olyan tényeket, élményeket tolnak az arcunkba, amiket az ábrázolt korosztály normálisnak tekint, vagy megpróbál annak tekinteni, pedig talán nem kéne. Erre ők maguk is rájönnek néha, utólag, mikor már késő. Abban a világban, ahol „a meztelen fotó a szerelem valutája”, könnyen megesik, hogy egy gyönyörű tizenéves fruska gondolkodás nélkül szalad az online ismerős „dominant daddy” szőrös karjaiba.

Persze, az Euphoria nem a tizennyolc karikás jelenetek miatt érdekes, hanem például a főszereplőktől, Zendayától és Hunter Schafertől. Nekem eddig csak halványan derengett, ki az a Zendaya (amikor rákerestem, el sem hittem), de pár perc elteltével már rajongtam érte. Kétségtelenül a széria motorja: Disneys múltját meghazudtolva, elképesztő mértékben azonosul Rue-val, ezzel a kócos, szétesett drogos csajszival, aki cinikus narrátorként mintegy partvonalról szemléli az eseményeket – saját magát is beleértve. Fölöttébb ismerős számomra ez a tunya flegmaság, dacos lazaság (szinkronnal sajnos inkább affektálás), egyszerre dühítő és szeretnivaló. (Tudok egy hasonló nőszemélyt, talán ezért is vagyok annyira elfogult 🙂 , de szerintem más is tud, hisz Zendaya átlényegülésében olyan tizenévest látunk, aki sokaknak ismerős lehet). Mellette Hunter Schafer a széria másik kimagasló figurája, érzékenyen alakítja a vagány, sebzett lelkű Jules-t – ki hinné, hogy ez az első filmszerepe. Nem mindennapi kisugárzása van, a sminkjei pedig alighanem divatot teremtenek. (Schafer egyébként modell, és a valóságban is transznemű.)

A sorozat másik erénye rendkívüli dinamizmusa és már említett elsőrangú, időnként egészen pszichedelikus vizualitása. A pörgésről videóklipeket idéző, zaklatott vágástechnika gondoskodik, miközben szinte megállás nélkül lüktet a zene. A valószerűtlen, neonfényben úszó képeken összekeveredik valóság és a képzelet (más kérdés, hogy néha a legrealistább felvétel is rossz álomnak tűnik), egyszóval a stílus tökéletesen leképezi a címben jelölt tudatállapotot. Hogy ne legyen olyan nyomasztó, azért a játékosság, a poénkodás sem hiányzik, végtére is tinikről van szó.

A záró epizód második felében aztán végképp felülkerekedik a zene, egymást követik az amúgy jó érzékkel választott számok, sőt a musicalbe hajló fináléban (SPOILER) egy komplett Zendaya-klipet élvezhetünk végig. Persze, jelképesen ez is Rue-ról szól, de elég váratlanul éri a nézőt, aki így mondhatja, hogy mi ez a katyvasz, ahogy azt is, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ízlés dolga. Nem mindenkinek fog bejönni az Euphoria túltolt, szexszel, droggal, devianciával teli, csillámporos világa. Bármilyen elrajzolt, didaktikus legyen azonban, alapvetően mégiscsak ez a nagy büdös valóság, és a benne tévelygő, esendő fiatalok akár a mi gyerekeink is lehetnének. (7/10) 

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Cseng mester konyhája (Mestari Cheng, 2019)

Mindössze egy betű elütésén múlik, hogy ne Dr. Chen Zen gyógyító kínai konyhájával foglalkozó szakácskönyvek vagy főzőtanfolyamok garmadájára bukkanjunk a világháló böngészdéjében gugliban. Bár Cseng mester konyhája is éppen azzal hódítja meg a hangsúlyozottan heteroszexuális, finn és lapp identitásukat büszkén viselő finneket, hogy megfosztja őket a párolt répával tálalt kolbászszószos krumplipüré mindennapos gyakorlatától, egyben visszaadva nekik az élet örömét, az egészséget és a jó kedvet. Merthogy, a finnek bizony mélabúsak, szomorkásak, és elég sokat is isznak, ami viszont egy idő után erősen kikezdi még az ilyen kemény északi népek acélos szervezetét is.

Mika Kaurismaki, akinek Aki, a híresebb filmrendező az öccse, úgy tűnik, felfedezte magának a kínai gasztronómiát, ugyanis egy kínai szakácsot tett meg legújabb romantikus komédiájának egyik főszereplőjévé. Cseng mester Shanghajban vezette saját fine dining éttermét, azonban egy családi tragédia miatt el kellett azt adnia, így legutolsó jótevőjének nyomában a messzi Finnországba űzte számon magát, az ötletért kezdetben egyáltalán nem lelkesedő kisfiával együtt. Sorsa egy isten háta mögötti kis falu egyetlen vendéglőjébe sodorja, amit a magányos, szőke Sirkka vezet, és ami éppen hogy fenntart a falu néhány roskatag alkoholistája. Végy szomorú kani sztárséf, szomorú finneket egy üres, lepusztuló lappföldi vendéglőben, egy helyes, szőke, karakán finn lányt, a hozzávalókat keverd jól össze és forrón tálald. Ennyi a recept, melynek különféle nációjú variációit számtalanszor láthattuk már a moziban, képernyőn.

Örök téma az evés öröme, mint ahogy örök téma a szerelem is. Nem véletlenül foglalkoznak ezzel oly sokan, de mi is az, ami Mika Kaurismaki (és) Cseng mester konyháját kiemeli az átlagos gasztro-romantikus komédiák mezőnyéből? Egyrészt a végtelen, fenséges, jórészt érintetlen lapp táj mély csendje és az ott élő egyszer, naiv lappok és finnek őszinte rácsodálkozása mindenre, mi saját, sajátosan ingergazdag (ingerszegény) környezetüktől, életmódjuktól különbözik. Egy kínai, az ő gyökeresen más kultúrájával, világnézetével nagyon nem illik e tájba. A film ki is használja az ebből fakadó helyzetkomikumot, megspékelve azzal, hogy a kínai angolját sem egyszerű megérteni, főleg egy angolul nem igazán beszélő lappnak. Aztán ott van a kínai konyha ízekben gazdag, összetevőkben pedig még gazdagabb világa, Cseng életének rejtélyéről, jövetelének okáról, céljáról nem is szólva.

Mika Kaurismaki filmjén kevésbé érezni a műfaji kötöttségeket, a cselekmény folyása szabadabb, spontánabb, mint egy kimódolt, mondjuk, hollywoodi gasztro-romantikus komédia esetében. A karakterek eredetiek, tiszták és őszinték, Kaurismaki látható szeretettel mutatja meg őket és viszi bele őket a játékba. Ember- és természetközeli, bűbájos kis film ez. A cselekmény fordulatai természetesen kiszámíthatóak, de ezúttal ez nem baj, hiszen minden pillanatában érezhető a szeretet és egymás, a másság feltétlen, elfogadó tisztelete. Cseng mester konyhája valóban gyógyító hatású – lehet, ahogyan maga Cseng mester is mindig sietve hozzáteszi. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Amundsen (2019)

A norvég Roald Amundsen egyike volt a sok kalandos életű felfedezőnek, aki a legendákkal ellentétben valóban kalandos életet élt. Az egy dolog, hogy ő érte el először a Déli-sarkot, az egy másik, hogy hogyan, milyen körülmények között és ki ellenében, és az egy harmadik, hogy az Északi-sarkra is majdnem ő tette le először a lábát, s hogy mégsem, arról nem a ma már köztudottan vizes sarkpont földrajzi helyzete tehet. Megkerült, megtalált még egy sor más addig elérhetetlennek tűnő földrajzi célt, szóval, történtek vele dolgok. Éppen ezért érdekes, hogy életéről, vélhetően valóban furcsa karakteréről mégis milyen kis semmilyen filmet csinált a szintén norvég Espen Sandberg.

Pedig Sandberg nem mondható tapasztalatlan filmesnek, hiszen a Max Manusban már volt alkalma jó nagy költségvetéssel dolgozni, míg a Kon-Tikiben egy egész korrekt életrajzot készített egy másik világhírű norvég tudós-felfedezőről, Thor Heyerdahlról. Nos, pénz volt az Amundsenhez is, elvileg a biopic műfaja sem áll távolt a rendezőtől… Talán az a baj, hogy ezúttal hiányzott állandó alkotótársa, Joachim Rønning? Mindenesetre, a film meglehetősen szétcsúszott benyomást kelt. Zavaros a nézőpont, ahonnan nézzük Amundsen figuráját, s mivel övé az egyértelmű főalak, ezért az egész film zavarosnak hat. Egyáltalán nem ördögtől való legendás hősöket emberi oldalukról megmutatni, azonban ezt mindenképpen következetesen, átgondoltan és őszinte, tiszta szándékkal kell megtenni. Sandberg filmjében Amundsen azonban egyszerre volt kíméletlen, a célján kívül mást nem ismerő törtető versenyző, egy megbízhatatlan lúzer és magánéletében egy nettó seggfej.

Aztán lehet, hogy tényleg ilyen fazon volt Roald (Pål Sverre Hagen – a képen középen), de ebben a filmben inkább egy kóklernek tűnik, de leginkább unalmasnak. Monoton dörmögő dadogása hamar érdektelenné válik, bajsza miatt sokszor nem is tudni, hogy éppen ő beszél. Nincs hangja és arca a hősnek és ez igen nagy probléma egy életrajzi filmben. Elég unalmas az a kerettörténet is, melyben a lenézett, elhanyagolt, s emiatt eléggé frusztrált öcs meséli el Amundsen életét annak a nőnek, aki a sorban utolsó volt bátyó ágyában. Bár erről a nagy nőfalóról is csak egyetlen ügyetlen jelenet tudósít… Nem értem a cselekmény kronológiáját sem: miért kell a sorsfordítónak gondolt életeseményeket csak azért összekutyulni, hogy ne időrendi sorrendben legyenek – mert ezzel se izgalmasabbá, se trendibbé nem vált a film. Dramaturgiáról alig beszélhetünk. De legalább magával ragadó látványzuhatagban lenne részünk… Volt ugyan néhány lélegzetelállító kép, de alapvetően még igazán látványosnak sem mondanám Sandberg alkotását. Sajnos, kifejezetten untam. 5/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018)

Van szerzője a “műnek”, Florian Henckel von Donnersmarcknak hívják, akinek nevét elsősorban A mások élete című remek film kapcsán illik ismerni, amiért egyből Oscar-díjat is kapott – ez volt Donnersmarck rendezői bemutatkozása. Erős lett. Sajnos, a folytatás egy méretes bukás lett, ugyanis az egyből megkapott hollywoodi lehetőséggel nem tudott élni. Az utazót nem ajánlom senkinek, a világsztárok és Velence ellenére sem. A fiatal német rendező esete iskolapéldája annak, ahogyan a szórakoztatóipari szörny felfalja a tehetségeket… Megviselhette a kudarc Donnersmarckot is, hiszen 8 évet kellett várni a következő filmjére, amivel viszont visszatalált arra az útra, amit nagy visszhangot keltő bemutatkozásával elkezdett.

A Mű szerző nélkül több mint három órás vetítési ideje első blikkre rettenetesen hosszúnak tűnik, főleg, ha tudjuk, hogy egy festőművész életrajzáról lesz szó. Mit lehet két normál mozifilmnyi időben beszélni bárkiről is, aki élete -vélhetően- érdekesebb részében fest? Nos, rengeteget, persze így, ahogy Donnersmarck csinálja. A történet főszerelője Kurt Barnert (Tom Schilling alakítja igen hitelesen) kitalált figura, akit azonban, bevallva-bevallatlanul, a világhírű német festő, Gerhard Richter alakja és művészete ihletett, aki viszont rögtön el is határolódott a filmtől. Ő nyilván tudja, miért, mert e filmbeli Kurt nevű piktor tök szimpatikus figura, akit sorsa a világtörténelem legrettenetesebb córeszén hajtott végig, ám ő ennek ellenére, túlélt mindent tragédiát. Élete tulajdonképpen hihetetlen sikertörténet, azonban nyilvánvaló az is, hogy ez csak apropó Donnersmarcknak arra, hogy a diktatúra, illetve, ez alkalommal diktatúrák és az ún. szabad világ művészetre, valamint az alkotó művészre és magára, az alkotásra, mint teremtő művészetre gyakorolt hatásmechanizmusáról értekezzen. Ahogyan A mások életében az értelmiségről, úgy most a művészekről.

Mindeközben a film megmarad egy fiktív, de mégis teljesen valóságos és hiteles eseményeken felfejlődő művészéletrajznak is. A végletekig precízre csiszolt, logikusan építkező, epikus cselekmény szinte végigrepít a mintegy negyed évszázadot átfogó történeten, mialatt Kurt Németország elismert festőművészévé válik. Közben tanúi leszünk az ideológiák kötelező stílusirányzatait leküzdő művészi útkeresésének, magára találásának, de magánéletének is, melyet szintén alapjaiban sző át a történelem. Minden összefügg mindennel, minden ok-okozati összefüggésben van egymással – ahogyan az ifjú Kurt is megfogalmazza a világról alkotott első megvilágosodását. Így van a filmben is, valóban minden összefügg mindennel, a jó és a rossz is elnyeri méltó jutalmát…

Hiába három óra a film, nincs egy felesleges perc sem benne. Mértanilag hibátlan szabad kézzel rajzolt kör, sehol egy elejtett festékpötty, tiszta, világos vonalak. Művészéletrajzok tipikus buktatója, hogy az azokban megmutatott alkotások, minőségüket tekintve, legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek a valódi műalkotásokkal. A zenészek fogalmatanul babrálnak hangszereiken, a festők kezében úgy áll az ecset, mint amit akkor fog először… Itt minden a helyén van, még azok a jelenetek is, melyek egy műalkotás konkrét létrejöttét mutatják meg. Annyira hitelesnek tűnik minden, hogy szinte dokumentumfilmet látunk, egy hiperrealista portrésorozatot (Gerhard Richter egyik híres korszakát megidézve). A Mű szerző nélkül azonban mégsem mű, a szó művészi műalkotás értelmében. Donnersmarck biztos szakmai tudással, mondandóját alaposan átgondolva, a filmkészítés szabályait messzemenőkig tiszteletben tartva (kivéve tán a vetítési időt, de hát nem ez lesz az első háromórás mozi a filmtörténetben…) készítette el filmjét. Tökéletes mestermunka ez, a film műfajának egyik csúcsteljesítménye, a szó szakmai értelmében, mely azonban ezzel együtt, a belépő szintet jóval meghaladva, képes érvényes és általánosítható megállapításokat is tenni művészettörténeti, művészetfilozófiai és művészetelméleti kérdésekben. Élmény volt látni. 10/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése