A Korona – 1-5. évad (The Crown, TV-Series, 2016-)

Eddig a brit koronához, de összességében minden huszonegyedik századi korona-fétishez a hozzáállásom valahol egybevág bizonyos Johnny Rotten ismert, klasszikus dalszövegében leírtakkal: God save the queen, The fascist regime, They made you a moron, Potential H-bomb, God save the queen, She ain’t no human being, There is no future, In England’s dreaming, Don’t be told what you want to want to, And don’t be told what you want to need, There’s no future, no future, No future for you. Persze, nekik sincs, bármennyire is ragaszkodnak ennek ellenkezőjéhez. Még szegény Lady Diana sem volt több számomra egy érthetetlen módon világhírre szert tett celebnél, akinek személye körüli rajongás kifejezetten taszított, s akinek még tragikus halála is legfeljebb egy bulváresemény szintjén érintett meg. Hozzáállásom nem változott azután sem, miután gyakorlatilag egy szuszra végigrágtuk magunkat minden idők eddigi legnagyobb költségvetéssel elkészített tévésorozatán, a Netflix csatorna tulajdonképpeni zászlóshajójaként is címkézhető A Korona első négy évadán (plusz egy év múlva az ötödiken is) – ennél ésszerűtlenebb, logikátlanabb politikai/társadalmi rendszer, mint az angol, nem létezik. Az angol parlamentáris monarchia márványba rögzült, megváltoztathatatlan hierarchiája minden józan szempontból életidegen, bizarr, abszurd társadalmi struktúra, mely szigorú alá-fölérendeltségen és a mereven rögzült hagyományokon alapuló kasztrendszerében törvényszerűn ott van az elnyomás, az igazságtalanság és az állandóan robbanásveszélyes társadalmi feszültség.

Peter Morgan, a sorozat kitalálója és vezető írója természetesen nem punk és nem anarchista, de azért a kritikai látásmódnak sincs híján. A vezetése alatt készült és készülő sorozat II. Erzsébet, tehát a jelenleg is regnáló (és időközben el is hunyt – de azt majd a 6-ik, vagy 7-ik évadban) angol uralkodó életét, valamint Anglia ezt magában foglaló, több mint fél évszázadnyi történelmét meséli el, gyakorlatilag tényszerű, realista formában. A lehető legaprólékosabb műgonddal, a témához és szereplőihez illő pompával megalkotott epizódfüzérben a szereplők jellemző gesztusai, a használati tárgyak, az autók, a tévékészülékek, telefonok mind korhűek, hitelesek, ahogyan azok a cselekmény és a természetszerűleg egymás után és egymásból következő epizódok is. Minden úgy történt a valóságban, ahogyan azt ebben a sorozatban látjuk, csupán kisebb nüanszok nem, vagy nem így történtek – főleg dramaturgiai okokból lett ez így (pl. Lord Mountbatten levele Károlyhoz – ennek nincs nyoma, viszont az tény, hogy kapcsolatuk pontosan olyan atyai-baráti volt, az öreg Dicky pont úgy tanította a fiatal trónörököst, mint a sorozatban). Ennek ellenére, s ahogyan azt a sorozatot körítő újságcikkek tömkelege is írja, a királyi család valószínűleg egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel az eddigi negyven részt. Morgan koncepciója ugyanis működik: megmutatja a Windsor-ház jelenkori pompáját, decens életét a maga pőre valójában, és a fenséges királyi család bizony sokszor meztelennek bizonyul.

Miközben Morgan büszke angol is, tehát azt is látjuk, hogy az angol parlamentáris monarchia, a maga nehézkességével, szögletességével, rögzült rigolyáival, ódon, rizsporos talárjaival, ceremóniáival maga az “angolság” lényege. Éppen ezektől angol az angol, és napi politikai időjárástól és gazdasági nehézségektől függetlenül, pontosan ezért szilárd állam a Brit Birodalom sok-sok évszázada. Néha nevetünk a közismert angol humornak kifogyhatatlan táptalajt biztosító kimért, hűvös, blőd hétköznapi banalitásokon, de közben látjuk, hogy ez a megváltoztathatatlanság a biztosítéka a nemzet létezésének. II. Erzsébet pedig uralkodásának minden percében ennek megfelelően él, ennek megfelelően reagál és nyilatkozik meg, vagy éppen ül némán a Buckingham-palota labirintusában.

De történelemleckének is tökéletes volt az eddigi négy (öt) évad, hiszen ennek az időszaknak mi jobbára csak a Vasfüggönyön inneni, Moszkvából irányított olvasatát ismerhettük – most látjuk, hogyan történt mindez a valóságban. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan a valóságot ott látták. Az igazság pedig valahol a kettő elegyéből szűrődhet le…

Szóval, igen míves dolgozat ez, rendkívüli energiák mozgósításával készült, rengeteg pénzből. Erősen ajánlott megtekintése, mert rengeteg tanulsággal szolgál a hatalom és a hatalomgyakorlás természetéről, a hagyományos (illetve annak tartott) női és férfiszerepekről, a mellőzöttség okozta frusztrációkról, a felelősségről és annak vállalásának problémáiról; egyáltalán, a demokráciáról, mint olyanról, de például azok is találhatnak benne sok érdekességet, akik épp lejöttek a Downton Abbey-ról és vágynának valami keményebbre. 🙂

Döbbenetesen erős és aprólékosan precíz színészi értelemben is a különféle ismert és kevésbé ismert angol kékvérű népség megjelenítése, beleértve II. Erzsébetet minden életkorában megszemélyesítő színészeket (Claire Foy/Olivia Colman/Imelda Staunton), a külsőre inkább karikaturisztikus, de valójában igen pontos alakítást nyújtó Dominic Westet, Károlyként, vagy például az ötödik évad fő karaktereként Elizabeth Debickit Lady Dianaként. És még a sokan mások, ugyebár. Bravúros és igen tanulságos sorozat és a királynő halálának feldolgozása különösen izgalmassá teszi a majdani végkifejletet is.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 4 hozzászólás

A megfigyelő (The Watcher / TV Mini Series, 2022)

Mondanám, hogy ezzel a hétrészes minisorozattal új műfaj született: itt az ingatlanforgalmi thriller. Én legalábbis nem láttam még effélét (miközben tulajdonképpen ugyanennek a valóságban is megtörtént esetnek létezik másik filmes feldolgozása is). A megfigyelő ugyanis a valóságban is figyeli, mi zajlik a szomszédjában, a negyedben/kerületben eladósorban lévő decens ingatlanon, kik az új tulajok és bíráskodik, megérdemlik-e az általuk kiszemelt ingatlant. Ismerjük mi is őt: ott figyel a konyhaablakból, mindenkiről tud mindent, és ha úri/hölgyi jókedve úgy hozza, bárkinek pokollá teszi az életét. A védekezés egyszerű: mindenkivel kedvesnek kell lennünk.

Manapság persze, a drága ingatlanokat nem igazán kedves emberek szerzik meg maguknak, az ehhez kellő anyagi fedezet eléréséhez ugyanis kellő mértékű arrogancia és agresszivitás szükséges – szerény, de nagy tudású emberek ritkán vágynak hivalkodó, puccos villára. Ez a kettőség az igazán izgalmas a horror/thriller-specialista Ryan Murphy sorozatában: miközben az áldozatok, akiknek drukkolnunk kellene, nem igazán szimpatikusak, a bűnös viszont, céljaiban legalábbis, pozitív. Nem tudjuk azonban, ki ő. Tippünk van, de szinte biztos, hogy melléfogunk. A kissé pökhendi szomszéd házaspár, aki nem csinál titkot abból, hogy távcsővel figyeli a környéket? Az Adams Familyből átruccant furcsa pár? Netán az elementáris ingatlanügynök? A zsaru? Senki nem ismeri a választ.

Viszont közben azért rendesen a székbe tapaszt a történet feszültségével, ráadásul egyetlen csepp vér és egyetlen hulla nélkül. Az egész szituáció tényleg annyi, hogy valaki vesz egy ingatlant, az ügyletet azonban valaki rossz szemmel nézi, és ezt a vevő is elébb-utóbb észleli: viszont az ő élete válik ezzel pokollá, a szép, új házban… Ügyes rendezés, hatásos atmoszférateremtés, és még mindig sikerül új oldaláról megmutatni az amerikai társadalom közepének élethelyét, a kertvárost. Nagyon jó a szereposztás (Naomi Watts, Bobby Cannavale, Mia Farrow), de “Stifler mamája” azért mindenkit lejátszik a képernyőről: Jennifer Coolidge egyenesen hengerel. Nem tudom azonban, hogy van-e még ebben a témában folytatás (ismerve a végkifejletet).

Kategória: Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A másik nővér (The Good Nurse, 2022)

Elég szépen becsapott Tobias Lindholm minap “kisztrímingelt” filmje. Persze, előtte fel kellett volna készülnöm belőle, de legalábbis meg kelle volna néznem, mit nézek… De nekem elég volt, hogy a főszerepekben a harmincas (ó, bocsánat már negyvenes) filmsztár-korosztály két igen izgalmas reprezentánsát, Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t nézhetem, így vessek magamra. Amúgy nem mindig rossz érzés becsapva lenni, mint ahogy az sem mindig jó az élevezetnek, ha előre tudom, mi vár rám a moziban/képernyő előtt.

Nézem a filmet, és egy kissé -eléggé- komor, kórházi környezetben, két ápoló között zajló romantikus történetet látok, illetve kezdetben azt hiszem. Aztán az egész átmegy egy közepesen izgalmas kórházi thrillerbe, aminek a végén kiderül, ami kiderül – hogy ez egy valóságban megtörtént eset, kvázi reprodukciója. Tulajdonképpen egy mély döbbenetre is okot adó eset, mely a mai napig is megtörténik szerte a világ kórházaiban, valahol. Emberek, akik dolga beteg embertársaikon segíteni, inkább azon ügyködnek, hogy azokat mihamarabb a halálba segítsék. Indokaik többfélék lehetnek, valójában leginkább azonban annyi, hogy megtehetik. Hódolhatnak szörnyű hobbijuknak, mert a rendszer ezt megengedi nekik: a kórházak, s a benne dolgozó orvosi és kisegítő személyzet híresen ritkán ismeri be hibáit, sőt még ritkábban, ha valami ennél is súlyosabb botrány zajlik falai között. Az orvostársadalomnál talán csak a keresztény egyház az, ami szorosabban zár össze, ha valami ocsmány dolog történik köreikben – márpedig történik, mivel elébb-utóbb minden kiderül. Itt az egyik ápoló hidegvérű sorozatgyilkos, A másik nővér a jó, ahogy az eredeti cím mondja.

Sajnos, ennél többet Lindholm se nagyon tud elmondani, a “rossz nővér” miértjeire, motivációjára nem derül fény (amúgy a valóságban sem). Viszont pszichopata sorozatgyilkosból Dunát lehet rekeszteni ezen a szcénán, miközben ma is olvastam egy hírt, hogy Magyarországon egy ápoló csaknem nyolc év börtönt kapott mert betegének az infúziójába nyugtatót adagolt, majd azt megerőszakolta. Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t viszont jó nézni, mert jó színészek, nem véletlenül Oscar-tulajdonosok mindketten, mégha nem is e film okán.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Idegenek egymás között (The Stranger, 2022)

Szolid, de határozott érdeklődést kiváltó skandináv noir érkezett nemrégiben a Netflixre, meglepetésre azonban ezúttal a déli féltekéről, Ausztráliából. Én még biztosan nem láttam ennyire sötét filmet onnan lentről, de északról sem sokat. A sötét jelzőt értem a sztori hangulatára, de az egész film képi világának tónusára, a skandinávot pedig a manapság igen divatos északi krimik, thrillerek sajátos témaválasztására és műfaji kacskaringóira. A kritika elég jól fogadta és néhány fesztiválon, beleértve a nívós Cannes-it is, még díjközelbe is került Thomas M. Wright szerzői műfaji kísérlete, az Idegenek egymás között.

A kísérlet lényege itt annyi lenne, hogy már az elején tudjuk, tudni véljük, ki a gyilkos. A fókusz ezúttal azon van, hogy egyfajta pszichológiai tükör által vizsgáljuk meg az elkövető pszichéjét a rendelkezésünkre álló időben. A tükröt pedig a körmönfont beépüléses, megtévesztéses nyomozati szakasz kulcsfigurája, egy magát maffiaipari szakmunkásnak kiadó nyomozó személye jelenti. A börtönviselt Henry Teague (Sean Harris) cinikus, kiégett figura, egy emberrablásos gyilkosság elkövetőjének hiszik, amit ő következetesen tagad. Mark Frame (Joel Edgerton), az ausztrál rendőrség nyomozója, cinikus, kiégett fazon, akit felesége elhagyott, így minden mindegy alapon ugrik bele a veszélyes küldetésbe, hogy Teague-t átverve, magát maffiózónak kiadva beszervezze őt egy kamu balhéba, így csikarva ki belőle a gyilkosság elkövetésének beismerését. A két félrecsúszott egzisztencia kapcsolata jelenti tulajdonképpen a film gerincét, melynek során a bizalmatlan tartózkodás egyfajta kényszerű barátsággá változik, miközben az igazságra is fény derül.

Sokáig nem is könnyű egymástól megkülönböztetni a két mogorva, szószátyárnak nem mondható, hosszú hajú palit, talán Teague szája sarkában állandóan fityegő cigi az, ami segíthet ez ügyben. Sokat hallgatnak egymás mellett a hosszú éjszakai autózásokon, de ennek valahogy mégis van egy igen sajátos hangulata. A két féri idegen egymásnak, de idegen saját világukban is, tehát szinte törvényszerűen alakul ki közöttük valami nagyon laza, de mégis észrevehető kapocs. Szimpátiának sem mondanám, talán csak sorsközösségnek. Két kisiklott élet egy darabig azonos vágányon fut egymás mellett. Ez a szplínes, borongós, fád hangulat ismerős lehet bizonyos svéd vagy dán krimikből. Humornak itt helye nincs. A szellemi izgalmakat a nyomozás fordulatainak trükkjei kellene jelentsék, amit hol érzünk, hol csak tudjuk, hogy itt mit kell éreznünk, és ezt tudomásul veszünk. Szolid, tisztességes munkát tett le Wright az asztalra, látszik, hogy gondolt valamit, hogy kifejezetten kerülni akarta a műfaji közhelyeket, sőt érezni valamiféle művészi útkeresés vágyát is – ez utóbbit sajnos, éppen eléggé. Talán ezért nem igazán jó film ez, hogy Wright többet markolt, mint amekkorák a markai, ráadásul amit markol, abban nincs is annyi érték, mint azt szeretné.

Kategória: Netflix | Címke: | 2 hozzászólás

Szöszi (Blonde, 2022)

Semmi olyat nem tud mondani Marilyn Monroe-ról ez a film, amit egy Hollywood és Marilyn Monroe ügyeiben közepesen jártas filmrajongó ne tudna már, viszont aki netán mégsem halott volna ennek a nehéz sorsú hölgynek életéről, az e filmből csak igencsak homályos képet fog kapni. Más szóval, az igen figyelemreméltó előéletű Andrew Dominik Netflix-gyártású Szöszije egy szép, méretes kudarc. Azt ugyanis hadd ne tekintsem erénynek, hogy egy fodrász, vagy egy sminkes jól csinálja a dolgát – hiszen a dolgát teszi. Ana de Armasból valóban szép Marylint csináltak a szakemberek, azonban ezek a szakemberek akár belőlem is megcsinálnák ugyanezt, bár tény, de Armas nem rossz színésznő, miközben én egy öregedő pasas vagyok, aki mégcsak nem is színész. A tréfát félredobva, de Armas pontosan megvalósítja azt érzelmekben, indulatokban és látványban, amit Dominik láttatni akar általa. A gyerek Norma Jeant játszó Lily Fisher két darab arca azonban hamar unalmassá válik, főleg, hogy ez a két arc -legalábbis az internetes közösségi oldalakon jártasak számára- már régen ismeretes elcsépelt GIF mémekből. Mondjuk, ő csak az elején szerepel.

Azt, hogy Norma Jean/Monroe távolról sem volt olyan butuska szöszi szexbomba, amit a róla készült plakátok, illetve a vele készült habkönnyű filmsikerek alapján hihetnénk, már tudjuk, illetve tudja az, akit érdekel ez a topik. Azt is ismerjük, hogy házasságai nem sikerültek: Joe di Maggio, a baseball-sztár verte, hogy Arthur Miller, a drámaíró imádta, de túl öreg volt hozzá, hogy több abortusza volt, hogy gyógyszer és alkohol-függő lett, ami végül halálát is okozta. Ezek mind közismert dolgok róla, akár bulvársztori szinten, akár összefüggő művész- és drogkarrierként. Ehhez képest Dominik annyit állapított meg, hogy mindennek oka az apa egész életén végighúzódó hiánya. Doktor Freud halkan tapsol és azt gondolja közben, amit Woody Allen később poénná írt: Ha minden ilyen flottul menne!

Dominik minderre majd három órát áldoz esténkből. Szemmel láthatóan komoly, nagy filmet kívánt készíteni az ötvenes évek és Hollywood egyik legismertebb ikonjáról, ennek megfelelően van itt minden, mit artisztikusnak vélhetünk. A képmező például az akkori kor technikai standardjének megfelelően 4:3, ami még rendben is lenne, mintegy kronológiailag, csak egyszer-kétszer vált át a ma megszokott 16:9-be – erre viszont nem tudok különösebb dramaturgiai indokot felhozni. Van sok füst, köd, elhomályosított, eltorzított kép, úgy néz ki a film, mint egy hatvanas, hetvenes évekbeli művész(kedő)film, csakhogy ezt már láttuk, és azóta láttunk ezeknél pontosabb, kifejezőbb vizuális módokat is a szétbomló tudat, az elvesző önkontroll és az érzelmi instabilitás megjelenítésére. De nem lenne ezzel baj, ha arényosan, ízléssel alkalmazta volna ezeket a poros modorosságokat, de itt ebből is túl sok van (mint Ausztráliában általában mindenből, mi kellemetlen). Ez a két óra 47 perc ráadásul alkalmas lett volna egy valóban mélyre ható életrajz megalkotására is, benne nyílhatott volna alkalom az ok-okozat itten kifejtettnél cizelláltabb feldolgozására is, miközben az is tagadhatatlan, hogy van néhány valóban erős jelenet is a filmben. Például Monroe és Kennedy elnök nüansza, ebben a felfogásban, ahogy itt láthatjuk, simán elférne egy másik, csak erre fókuszáló filmben. Vagy Marilyn tulajdonképpen gazdag életének más pillanatai is sokkal érdekesebbek, vagy tragikusabbak, vagy viccesebbek, vagy tanulságosabbak, mint amennyit itt látunk belőlük.

Kategória: Netflix | Címke: | 4 hozzászólás

Athena (2022)

Rendkívül intenzív, látványos, lélegzetelállító 10 perccel indul a film, egyetlen vágás nélküli, hosszú snittel. Ezzel be is rántja a nézőt, hogy aztán mintegy másfél órán keresztül el sem engedje. Akad még ezután is virtuózan megrendezett, ijesztően valósághű jelenet a filmben, több igen hosszú, vágás nélküli jelenettel, s lehet, hogy csak bennem kezd el egy idő után motoszkálni a kisördög, hogy amit közöl, azzal vajon minden rendben van?

Nincs baj a hosszú snittekkel. Jancsó és Antonioni saját, mással össze nem téveszthető stílust épített erre a technikára. Azóta is előkerült olykor, nem elsősorban művészi céllal, mint az említett öregeknél: például Nolan vagy Spielberg a háború testközelbe hozását remélte és érte el ezekkel a rendkívül bonyolultan megkoreografált, precízen megtervezett kameramozgásokkal fényképezett snittekkel. Azonban eléggé kétélű fegyver ez a hosszú snitt, ugyanis, ha csak egy picit kizökkenünk a végtelen fahrtból, egyből azon kezdünk el morfondírozni, hogy mekkora truváj ez azért, milyen hihetetlen macerás egy ilyet megcsinálni. Merza Gábor, akinek néhány -sörös- írása megtalálható e blogon, annak idején pirotechnikusként dolgozott Jancsónál, mesélte, hogy azért egy ilyen hosszú snitt felvétele több napig tartott… Persze, nyilván nem érdekel mindenkit, hogy “mitől megy a villamos”, hogy miképpen készül el egy film, ők ekkor már benne vannak a filmben. Benne vannak egy borzongatóan valóságos szituációban, Párizs egyik külvárosi lakótelepén, a helyi Békáson, ahol a lakosság 90%-a a hajdani francia gyarmatbirodalomról származó francia állampolgárokból, algírokból, marokkóiakból, és náluk feketébb afrikaiakból tevődik ki. És ahol annyira forró a helyzet, hogy egyenesen polgárháborús helyzet alakul ki. Úgy tűnik, egy rendőri akció során meggyilkolnak egy srácot. A fiú egyik bátyja társaival bosszúhadjáratot szervez, célja, hogy szemet szemért, öccséért rendőrvért ontson. Eközben mindkettejük bátyja, a francia hadsereg hőse a megbékélést és a megváltoztathatatlanba való belenyugvást szeretné elérni, valamint hogy forrúfejű öccse és csapata, a saját életük védelme érdekében tegye le a fegyvert. Mindeközben a legidősebb bátyó, aki drogdíler, a zűrzavarban áruját szeretné miharamabb biztonságban tudni. A rendőrség eközben véres leszámolásra készül, de látjuk az ő szemükben a rettegést.

Romain Gavras, a markáns politikai állást foglaló drámáiról híres Costa Gavras fia, egy fiktív, de mégis igen valóságos politikai helyzetbe helyezi ezt a klasszikus görög tragédiák cselekményére hajazó, sűrű testvérdrámát. Igen részletgazdag rajzát látjuk a lakótelep színes társadalmának, látjuk annak sokféleségét, rendkívül intenzíven érezhetjük a káoszt, a vad, elvakult indulatok fűtötte anarchiát, ahogyan az ezzel törvényszerűen együttjáró rettegést is. A féktelen zűrzavarban néhány fontos személyiségjeggyel is felruházza a főbb karaktereket, tehát igen összetett munkát végzett e filmben. A legfontosabb azonban mégis az elképesztően hiteles látványvilág, mely szinte kápráztat, de sokkal inkább sokkol. Behúz és vonszol, rángat maga után, mint Röhrig Géza világhírű tarkója. Míg azonban a Saul fiában a vizualitásnak fontos dramaturgiai szerepe van, e filmnél nem tudom elhessenteni magamtól a kissé l’art pour l’art technikai truvájkodás gyanúját. Olykor picit a tartalom közlésének rovására megy az amúgy valóban látványos tűzijáték. Annyira, hogy vannak olyan nézői vélemények, melyek azt tükrözik, hogy simán elsiklottak a végkifejlet -amúgy szintén hiteles és aktuális- 180 fokos fordulata felett.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Minden jót, Leo Grande (Good Luck to You, Leo Grande, 2022)

Biztosan nem lesz tömegsiker a mozikban ez a film. Nem csak azért, mert moziban a “tömeg” igen ritkán, de mondjuk ki, sohasem szeret két szereplőt nézni egy szobában, bő másfél órán keresztül, de azért is, mert témája igen alkalmas arra, hogy sok nézőnél verje ki a biztosítékot, miközben igen sok nézőhöz szól. Bár, jellemzően, nem ők teszik ki a mozibajárók többségét… Képernyőn viszont működik a Minden jót, Leo Grande, odavaló. Vagy még inkább kamaraszínpadra. Elsősorban Emma Thompsonról szól a film, bulvárszinten, de annál cizelláltabban és elvonatkoztatottabban is.

Bulvárszinten azon locsog a nép, hogy a filmben 55, a valóságban 63 éves, kétszeres Oscar- és Golden Globe-díjas brit színésznő, forgatókönyvíró, aktivista, szerző és komikus teljesen meztelenül látható, a maga természetességében. Noch dazu, sokszor még olyan élethelyzetekben is, amit simán lepornográfiáznak azok, akik azon is hörögnek, hogy egy 63 éves nő mit mutogatja magát a maga pőreségében. Nos, Thompson természetesen nem csak úgy, magamutogatásdiból tárja fel hervadó nőiességének minden múlandó báját, ezzel ő üzen -hiszen komoly és komolyan veendő emberi jogi aktivista is ő- azoknak a nőknek, akik a menopauza beálltával saját női szexusuknak, valamint minden feminin külsőségnek búcsút intenek, beleértve az egészséges szexhez való elemi jogot is. A film cselekménye ennek megfelelően, nyilván hathat kissé didaktikusnak is, hiszen az -szerintem, hatvanközeli férfiként- nem igazán életszerű, hogy egész bimbozó nőiességüket érdektelen, részvétlen, nemtörődöm férfiak mellett leélve, egyedül maradván egyszercsak szexpartnert rendeljenek az interneten. Sophie Hyde Katy Brand forgatókönyvéből készült ügyesen szerkezstett filmjében nem is törekszik az események explicit megmutatására, Emma lemeztelenítése is csupán a sztori dramaturgiai ívének logikus és emblematikus fináléja, mégha a cselekményben elkerülhetetlenül adódnak pikáns fordulatok is. A lényeg az addig tartó út, az a bonyolult lelki folyamat, amin egy konzervatív életet élő, középiskolai hittantanár eljut annak a közhelynek megéléséig, miszerint ép testben lehet csak ép a lélek.

Természetesen a filmben azért erősen sarkatott a szituáció, hiszen nem elég, hogy Emma karaktere meglehetősen egysíkú, nyomorult kis szexuális életét ráadásul hittantanárként kellett leélnie, az általa megváltásként (de írhatnám: megváltóként) megjelenő szexmunkás (Daryl McCormack) bizony markáns maszkulin jegyeit hangsúlyosan egzotikus külsőben hordja – egyáltalán nem néz ki konzervatív ír, katolikus családból származó, kitagadott fiúnak, ahoygan azt mondja magáról, miközben amúgy miért ne lehetne az (pl. az apa afrikai, az anya ír)? Miközben a filmbeli négy együttlét alkalmával az ő életét is megismerjük, karaktere és maga, az egész szituáció alkalmat arra, hogy elmélkedjünk a történet egy másik, igen fontos aspektusán, a szexmunka pszichológiáján és társadalmi hátterén, valamint erkölcsén és etikáján is.

Természetesen, színészi értelemben Thompson simán megoldja a feladatát, komoly, igazi nagy színésznő ő, de azért többször látni véltem arcán a sminkesek által el nem tüntetett arcpírt, amit a szerep pikáns izgalma okozhatott – ez még hitelesebbé tette alakítását. McCormack is jól adja, kifejezetten imponáló laza nyugalma, amit a történet elején mutat, de képes karakterének lelki háterét is plasztikusan ábrázolni. A cselekmény, bár egy szoba és két karakter, de mégis eléggé pergő ahhoz, hogy lekössön, csupán a harmadik és az utolsó, negyedik aktus között van talán picit nagyobb hiátus a szükségesnél – de ez az érthetőséget és a cselekmény logikáját nem befolyásolja. Én igazán ezt a sztorit kamaraszínházban nézném, van is már legalább három bombabiztos, izgalmas szereposztásom.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Licorice Pizza (2021)

133 perc a befejezhetetlen, örök mondatból, amit természetesen egy szóban is el lehet mondani, mégis olyan nehéz ezt az egy szót kibökni, hogy sokszor nem is sikerül. Mellélocsogunk, sőt, hazudozunk, pótcselekvésekbe menekülünk, terelünk és hárítunk, megfutamodunk és ha netán összeszedjünk minden bátorságunk, akkor is gyakran elcsesszük. Szerencsés esetben nem csesszük el és mégis kibukik szénkon az a szó, ezért vagyunk még a Földön egyáltalán. Nem kevesebbről szól Paul Thomas Anderson eddigi talán legszórakoztatóbb filmje, mely ezzel együtt mégis szerves része ama kevés rendezői életműnek, melyet egyáltalán még érdemes moziban nézni.

Nem látványos vizualitásával kápráztat a Licorice Pizza, hanem azzal, hogy nagyformátumú, valódi mozi, amibe érdemes belefeledkezni és amibe bele is lehet feledkezni. Hogy képes egyszerűen, eredetien beszélni olyan dolgokról, amikbe -mint ahogy fentebb írtam- legtöbbünknek pirulós dadogásba és zavart mosolygásba, vagy ami sokkal rosszabb, szenvtelen, rutinszerű, száraz elpufogtatásba fúlnak kimondására irányuló kísérleteink. Úgy filmez Anderson, ahogyan például Tarantino mesél az igazi Hollywoodról, ahogyan Sorrentino mesél a szépségről vagy az öregedésről, ahogyan Chazelle a jazzről. Valamelyik régi, nagy filmes mondta egyszer, hogy az igazi filmrendező egész életében ugyanazt a filmet rendezi. Anderson igazi filmrendező, hiszen gyakorlatilag minden eddigi filmje ugyanarról szól, még a Vérző olaj is: a szeretetről és a szeretet elfogadásáról. Illetve, ennek nehézségeiről és kilátástalanságáról.

A Licorice Pizza azonban egy rendkívül derűs film. Egy tizenéves srác (Cooper Hoffman) első látásra belehabarodik a nála tíz évvel idősebb Alanába (Alana Haim), aki először természetesen azonnal pattintja a pattanásos nagykamaszt, de a srác kitartó és nem adja fel. Mindeközben történnek dolgok, az idő is múlik, de nem a sztori igazából a lényeg ebben a filmben, hanem az, ami van. Az, hogy vannak benne dolgok, hosz történik benne az élet. Hogy van benne élet. Hogy Anderson képes úgy mesélni az életről, hogy az egy pillanatig sem tűnik művinek, megcsináltnak, még a számunkra legképtelenebb fordulatok alatt sem – hiszen tudjuk jól, az életnél nincs jobb forgatókönyvíró. Nem tudom, mennyire van így, de elég nagy összeget mernék tenni arra, hogy Cooper Hoffman személyében a tizenhat éves Paul Thomas Andersont látjuk. Egész egyszerűen ember nem mesélhet ennyire spontán módon őszintén, ha azt nem élte át. Aztán persze, ott van, hogy ez a Cooper gyerek a tragikusan hamar elhunyt zseniális Philip Seymour Hoffman fia. Félelmetes látni őt olykor a srác tekintetében, gesztusaiban, puha, nagy testében, mely ettől függetlenül dinamikusan, harmonikus ritmusban vágtat végig a filmen. nagy csalódás lenne, ha ez a srác nem vinné tovább apja örökségét (és most nem a heroinra gondolok). Szót kell ejteni a másik főszereplőről, Alana Haimról, aki gyakorlatilag önazonos szerepet játszik: a kaliforniai San Fernando Valley-ben játszódó történetben a San Fernando Valley-ban élő Haim család Haim nevű rockzenekarának egyik tagja ő (miközben a család többi tagja is feltánik a filmben). Személyiségének hitelességén áll a film és nem is bukik el. Pontosan annyira őszintén és átélten játszik a filmben, mintha minden egyes dolog akkor és ott történne meg vele a vásznon igazából. S ezért is hat az a két szó kimondva olyan katartikus erővel a végén. Sean Penn, Tom Waits, Bradley Cooper és sok más kiválóság tündököl körülöttük a mellékszerepekben.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás

Kleo (TV Series, 2022-)

Az egy dolog, hogy olyan ez a cucc, mintha Villanelle-t egy begombázott VJ rendszeresen belemixelné A besúgó egyetlen megmaradt évadába, de ennél sokkal fontosabb, hogy kevés ennél lazább és szórakoztatóbb történelmi tárgyú német produkciót láthattunk eddig, gyakorlatilag bármilyen médiumon. Kleo ugyanis a hajdani keletnémet titkosrendőrség, a Stasi magasan képzett bérgyilkosa, aki a berlini Fal ledöntése utáni napokban szembesül saját múltjával, jelenével és próbálja megalkotni jövőjét, miközben az immár eggyé vált Berlinben éppen szárba szökken a következő évtized pop- és underground kultúráját alapjaiban meghatározó techno-szcéna, a kommunizmusra felesküdött kelet-németek válnak egy csapásra bősz kapitalistává, ám az utakon még pont annyi Trabant és Wartburg pöfög, mint VW Golf vagy Opel Kadett.

Hogy aztán mi a szórakoztató ebben a tengernyi KGST gépcsodát, a Trabik és Wareszek mellett Simson Schwalbékat MZ Trophy-kat, Ladákat és Zsigulikat, ráadásul vadonatúj kiadásban felsorakoztató, ám valójában igen súlyos emberi tragédiáktól terhes korról szóló történetben? Elsősorban az a szemlélet, amivel az alkotók (Hanno Hackfort, Bob Konrad és Richard Kropf) ránéznek erre az időszakra, nagyjából ugyanaz, mint amivel nálunk Szentgyörgyiék készítették A besúgót. Akik még bőven átélték ezt a kort, főleg, ha valamilyen módon érintettek is voltak benne, azok -vérmérséklet és intelligenciaszint függvényében- akár még fel is háborodhatnak azon a laza, olykor kifejezetten pimasz, történész szemmel viszont egész biztosan pontatlan és felületes hangvételen, ahogy ebben a nyolc részben ábrázolódik a német (és európai) történelem egyik fontos pillanata. Akik viszont képesek elemelkedni egy picit a valóság smirglisimaságú sivatagáról, és képesek kritikus szemmel, okosan, de megmosolyogni, és néha igen, kinevetni a közelmúltjuk, esetleg gyermekkoruk nyomorát, sutaságát, bumfordiságát, azok jól fogadhatják Kleo (Jella Haase) történetét.

Meglehetősen vad ritmusban száguld át a széria a ’89-’90-es éveken, közben szól Nina Hagen, a Puhdys, a Scorpions oroszul, kelet- és nyugatnémet popslágerek, egy csomó kommunista induló, németül és oroszul, echte német szeletelős techno, tehát gyakorlatilag minden, ami e kort meghatározta zeneileg. Kleo kissé vaskosabb mint Villanelle, de akik (velem együtt) élvezék a Killing Eve-sorozatot, azok pompásan fognak szórakozni az ide/odautalásokon – és végül rájövünk, hogy Kleo egyáltalán nem vaskosabb Villanelle-nél, de hogy legalább annyira őrült és szeretnivaló, az biztos. Teljesen rendben van a mellérendelt untermann, a kétbalkezes Sven (Dimitrij Schaad) karaktere, lazán és minden németesnek tartott szögletesség nélkül hozza a figurát, ahogy a folyamatosan betépett technoguru Thilo (Julius Feldmeier) is viccesen beteg fazon, miközben a mellékkarakterek közül a magas pozícióban lévők, innen és onnan, szinte kivétel nélkül rajzfilmfigurák, elrajzolt, groteszk papírmasék. Nevetségesek, mint ahogy ennyi év távlatából az egész NDK (és a szocialista tábor összes többi országa) valahol tényleg iszonyú nevetséges volt. Akkor nem, de aki nem élt, vagy akkor született, ebből semmit nem érzett – ők már így képzelik, így képzelhetik el az egészet. Vagy így is. Én jókat röhögtem.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Kelepcébe csalva (Ófærð, Trapped / TV Series, 2015-)

Ezzel a Kelepcébe csalva címmel picit kelepcébe is csalták a figyelmetlen magyar nézőt a Netflixen, hiszen amit most láthatunk (szeptember 8 óta), az az izlandi Baltasar Kormákur Trapped/Ófærð című izlandi sorozatának a harmadik évada. Angolul ezt jelzik is, hiszen a netflixen Entrapped címen fut a sztori. A vicc kedvéért, az első két évad is megtalálható a streaming csatornán, kis kutakodás után. Én a harmadikat néztem meg az imént. Volt is közben némi sejtésem, hogy itt kell lennie valamilyen előzménynek, hiszen folyamatosan utalgatnak korábbi eseményekre, melyeket nem mindig kötnek a néző orrára – szerencsére, az évad cselekménye azért megáll a saját lábán is.

Kormákur az izlandi film egy legismertebb figurája, rendezett Hollywoodban is többször, nyert fesztivált Pesten is 2008-ban, ahol egy évre rá már ő volt a zsűri elnöke. Ez az eredeti Trapped az ő első tévésorozata, amit hazájában forgatott. Egy interjúben említette, hogy elsősorban az emberek érdeklik, és nincsen szándékában turisztikai ajánlókat forgatni – pedig az izlandi tájnál erősebb hátteret, környezetet nehezen találni a földgolyón. Annyira markáns, egyedi szépségű, rideg, embertelen, de mégis rendkívül vonzó környék az, hogy aki nem ott él, az képtelen kivonni magát hatása alól. Ak i ott él, az még inkább rabja a “jég és tűz földjének”. E sorozat hangulatát is alapvetően határozza meg az izlandi táj lélegzetelállító látványa, ráadásul a cselekmény apropója is szorosan kötődik ehhez: tulajdonképpen egy földdarabka tulajdonjogáért folyik a harc, a tulajdonos család szeretágazó tagjai között. Shakespeare-i sztori a mai, modern XXI. századi Izlandon: motorosbanda vs. viking hagyományőrzők.

Persze, azért minden mögött itt is emberi történetek vannak, s ezt Kormákur (illetve az irányítása alatt álló kreatív stáb) szépen rá is húzza erre a hevesjeges tájra. A történet fő figurái szépen jellemzett, eredeti pofák, a mellékalakok azonban csak papírmasék. A cselekmény fő sodra világos, csak éppen nincs benne annyi, amennyi kitart hat részen keresztül. Így sokszor még az északi filmeken edződött nézők is megmosolyogják azokat a hoooooossssszzzzzzúúúúú nézéseket a nagy büdös semmibe, azt a kapkodónak semmiképpen nem mondható reakcióidőt, ahogyan a szereplők veszik az akadályokat. A Sons of Anarchy, de még a Mayans MC után ez a Horns nevű északi motorosbanda elég kis lagymatag csapatnak tűnik, viszont a Danish Hopper nagy találmány (így hívják a főmotorost). Az meg, hogy naphosszat csak ülnek egy hangárban, szar zenét hallgatnak unott pofával és isznak, elég másodosztályú szórakozásnak tűnik. Nem kevésbé vicces a szembenálló szekta: természetesen ők is mind Christiániából jöttek, de most már mind tiszták, füvet esznek és harmatot isznak. Búsan nézni viszont bármikor, bárki, perceken át. Az izlandi tájon kívül legérdekesebb számomra az volt, hogy a dánok Izlandon angolul szólalnak meg, holott nagyon jól tudják, hogy Izlandon kötelező a dán nyelvoktatás. Ennek megfelelően, minden izlandi tud dánul is, mégis angolul társalognak… Szóval, van azért baj ott is a fejekben. A sorozat végül is elment néhány kávéval, de Kormákurtól azért ennél több kell.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás