Együtt megyünk (Nous finirons ensemble, 2019)

Annak idején, bizonyos körökben volt egy vicces szokás, Dallas-ivásnak hívták. Az eseményre péntek esténként került sor, amikor az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízió elkezdte vetíteni a Dallas című tévésorozat soron következő epizódját, amiben köztudottan rengeteget piáltak, akkor a szeánszon résztvevőknek is inniuk kellett, akkor , azt és pontosan annyit, amennyit a tévében Jockey, vagy valamelyik más szereplő éppen szerepe szerint magába döntött. Utána lehetett menni bulizni… már ha sikerült egyáltalán végignézni az adott részt. Hasonló élmény vár azokra, akik beneveznek a Cirko Film 25 éves fennállását megünneplő eseménysorozat egyik fontos eseményére, mely július 11-én, 20.30-tól kerül megrendezésre az eredeti Cirkogejzír Mozi helyén, a Lőrinc pap téren (VIII. ker., Krúdy utca), ugyanis amolyan alternatív “Dallas-ivás” közben, egy szabadtéri vetítés keretében (majd a rendesen, a mozikban) megnézhetik Guillaume Canet új filmjét, az Együtt megyünket – amiben annyit isznak, piálnak, buliznak és cigiznek, hogy abba még Jockey Ewing is beleszédülne. Film után már csak egy köpés egy csomó remek bulihelyszín, közben pedig nyilván remek söröket, borokat lehet kortyolni a hajdani mozi, és a mostani vetítés helyén, a Jaromír a templomhoz nevű söröző teraszán. Kvázi együtt sörözhetünk Marion Cotillardal vagy François Cluzet-val, amiben azért akkor is van potenciál, ha a film netán nem lenne jó.

De a film jó, legalábbis én szeretem az efféle szabálytalan, mindenféle zsánertől mentes, életről, emberekről és a köztük lévő bonyolult viszonyokról szóló filmeket. Nagyjából ugyanaz a színes, hangos társaság verődik össze, újra abban a megkapóan romantikus tengerparti házban, mint akiket már láttunk 9 éve az Apró kis hazugságokban. Max (őt játssza Cluzet) hatvanadik születésnapját szeretnék meglepetésszerűen megünnepelni, miközben az ünnepelt éppen rövidre szeretné zárni teljes csődben lévő addigi életét. A film cselekménye gyakorlatilag az elkövetkezendő igencsak viharos érzelmi hullámokat vető néhány nap történetét meséli el, olyan természetes hitelességgel, mintha mi magunk is ott ülnénk a buli kellős közepén.

Az erőlködésnek, a megrendezett művészkedésnek nyoma sincs sehol, a színészek mintha saját magukat alakítanák, holott nyilvánvalóan szerepet játszanak. Látszólag sehonnan, sehová nem tart a cselekmény, de valahogy mégis bekövetkezik a finálé, melyen mindenki ünnepli azt, hogy milyen jó, amikor az embernek vannak igazi barátai. Még akkor is ez a legjobb állapot, amikor bizonyos pillanatokban a büdös francba kívánjuk az egész részeges, össze-vissza kiabáló bandát, akik egy pillanat alatt összeállnak és önfeláldozóan segítenek bármiben, ha éppen arra van szükség. Merthogy: Kell a barátság! – ahogy énekelte Ádám bátyám is a Mini nevű hatalmas zenekarban.

Engem olyan filmekre emlékeztet az Együtt megyünk hangvétele, mint Richard Linklater filmjei, a Sráckor, vagy a Mielőtt...-trilógia. Apró-cseprő, banális, lényegtelen dolgok szinte spontán egymásutánisága, mely mégis az élet és az élet szépségét hirdeti szakadatlan, elkapott, őszinte pillanatok, melyekben az örökkévalóság csodáját élhetjük meg, ha figyelünk egymásra. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Pajzán kíváncsiság (Curiosa, 2019)

Az erotika eredeti jelentése mintha érvényét vesztette volna a mai világban. Amikor öntetszelgő influenszerek és igazából bárminemű teljesítmény híján celebritássá váló médiaszereplők percenként nyomják arcunkba minden gátlás nélkül első- és másodlagos nemi jegyeiket, amikor tizenéves lányok életkorból adódó feszes segge úgy jár a diszkóparkett közepén, mint Singer varrógépének tűje az anyagon, amikor heteroszexuális párok élik nem életüket minden szégyenérzet nélkül a tömött villamoson, amikor a pornó már nem hivatalos általános iskolai tananyaggá vált, akkor elég szerénynek tűnő próbálkozás lopott érintésekről, piruló orcákról és beharapott ajkakról, kétértelmű szóvirágokban eljátszott, de be nem teljesülő pajzán vágyakról, horribile dictu, egy női csípő ívének tökéletes voltáról értekezni. A “teccő’ geci, kő’ kóla?” eredménycentrikus igénytelensége nem tűri a költészetet. Ja, költészet, igen az is, pont mint az erotika.

Azonban a mozifilmek világában eleddig tulajdonképpen ismeretlennek tekinthető (amúgy jó nevű!) francia Lou Jeunet filmjében abba a korba repíti el a vállalkozó kedvű nézőt, amikor még volt jelentése a költészetnek és az erotikának, legalábbis amit érteni szeretünk e két kifejezés alatt. A film sztorija valóságos személyeket mutat be. Marie de Régnier és Pierre Louÿs, valamint Henri de Régnier a XIX. század végén, XX. század elején éltek Franciaországban, ahol a művészeti élet jelentős személyiségeinek számítottak, ami nem kis szó, hiszen ezt a korszakot, s főleg Franciaországban, a művészet aranykorának szokás tartani. Egymást váltják és folynak egymásba a különböző izmusok, él és lüktet Párizs, a világ kultúrájának akkori központja. A szabad szellem a vágyakat is felszabadítja, és ez lesz az apropója e szerelmi háromszög-sztorinak is. A művész családból származó Marie (Noémie Merlant) szerelmes a fiatal költő Pierre-be (Niels Schneider), azonban mégis a befutott, tehetős íróhoz, Henrihez (Benjamin Lavernhe) megy feleségül. Pierre csalódottságában Algériába űzi magát, ahonnan kis idő múlva egy vad és egzotikus szépséggel és a szabad szerelem eszméjével, valamint egy új eszközzel, a fényképezőgéppel tér vissza. Hasisfüstben zajló erotikus fotószeánszaiknak hamar híre megy a városban, az esteknek Henri is állandó látogatója – így azonban Marie és Pierre újbóli találkozása sem várat magára sokáig.

A sztoriban nagyjából ennyi a “drámai töltet”, szerintem a Pajzán kíváncsiság ennél sokkal inkább azt a ma már csak főleg romantikus filmekben tetten érhető szabad, de mégis szemérmes, intim légkört kísérli megidézni, mely a XIX. század végének művészekkel és művészetpártolókkal teli budoárjait, és a már szinte közhelynek számító szegényes tetőszobácskáit lengte be. Szerintem ez sikerül is neki, amihez nyilván szükséges is volt Pierre Louÿs és Marie de Régnier fennmaradt levelezése, de főleg azok a fényképek, melyeket Pierre készített Marie-ről, valamint más nőkről. A film így sokkal inkább hangulatok, érzetek, illatok és fények laza szövedéke, valamiféle lírai elmélkedés, intim évődés, mint kerek, egész történet. Viszont benne van az, amit a cikk elején írtam és ami ma már kiveszni látszik a világból: a szégyenlős, elfojtott, de minden pillanatban kibuggyanni kész vágy, a test szépsége iránti gyöngéd csodálat, a tiszta, érzéki erotika. Szép kis film ez, melyet kissé faramuci módon helyez közel a mai korhoz a merészen választott kísérőzene. Arnaud Rebotini zenéje minden hangjegyében, ritmusképletében mai, így a film korához képes tökéletesen anakronisztikus, mégsem válik le a filmről, hiszen tökéletesen eltalálja a hangulatokat, aláfesti azokat, s ha azt nézzük, hogy Pierre szeánszain vendég volt például Claude Debussy is, akire tudvalevően nagy hatással volt az indonéz gamelánzene, akkor Rebotini intelligens elektronikus zenéjében hallható gamelánmotívumok direktben is kapcsolják a zenét a filmhez. (Tudom, ez egy kisit sznob okostojáskodásnak tűnhet, de nekem nagyon tetszett a film zenéje… 🙂 ) 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. június

Ízig-vérig – 1. évad (Season 1., 2019-) – Nem mondható túlírtnak a Viasat3 saját gyártású, Herendi Gábor és Szilágyi Fanni által rendezett sorozata, és ez jó. A szerteágazó, túlbonyolított cselekmény helyett így egy nyugis, kerek, szerethető kis történetet kapunk, melyet simán elvisz a hátán a két főszereplő (Gryllus Dorka és Simon Kornél) közötti dinamika. Éva és András között szikrázik a levegő és sistereg a kémia (végül is, Dorka és Kornél civilben is egy pár…), mindketten szakácsok, amellett, hogy valamikor házasok is voltak, csak éppen András, a szupertehetséges, ám ehhez mérten vállalhatatlanul link séf és pedáns, törekvő és szorgalmas Éva, akit András vezetett be a konyhaművészet rejtelmeibe és titkaiba ma már tűz és víz. Közös Balaton-parti fine dining éttermüket Éva viszi tovább, míg András a hegyen, egy borospincében nyitja meg a konkurenciát. Van aztán a képben még Sanyi, a gátlástalan helyi vállalkozó (Száraz Dénes) és Miss Ezotéria (Pokorny Lia) Éva körül, valamint Tunya, a helyi alkesz csősz (Badár Sándor) András mellett – karakteres, színes figurák, miközben Sári (Schmidt Sára) a közös gyermek a lakmuszpapír a fortyogó kondérban. Szakácsok, konyhalányok, éttermi vendégek és más Balaton-parti arcok. Aranyló lankák, szépen fotózott csúcskaják. Könnyed, ízletes, üdítő romantikus komédia. Jó nézni és bele lehet feledkezni, mint egy hűvös rozéfröccsbe és a naplementébe a fonyódligeti strandsétányon. 7/10

A galaxis őrzői, Vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2, 2017) – Ez a második rész cselekményében azért jócskán alulmúlta az igen szórakoztató első rész által egyáltalán nem magasra helyezett mércéjét, szerintem kifejezetten bugyuta lett a sztori, de látványban, a karakterek (többségének) sokféleségében, az egész Guardians-galaxist átszövő felelőtlen és görcsmentes lazaságban hozza a szintet. Vicces volt egy jó kis vasárnap esti punnyadáshoz. Ezeken a zenéken nőttem fel, a Fleetwood Mac Rumours című lemezét rögvest elő is vettem. Perverz asszociáció, de ez van: Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! 😀 7/10

A Térség – 3. évad (The Expanse – Season 3, 2018) – Szóval, a lényeg a részletekben rejtőzik, illetve, nem is annyira rejtőzik, hiszen a környezetből, a háttérből, a mellékmotívumokból, a mintegy mellesleg elejtett félmondatokból egy olyan, meglepően komplex jövőkép bontakozik ki, mely azért éppen eléggé elgondolkodtató egy átlag sci-fi sorozathoz. Még egy csipetnyi filozófia is “horogra akadhat”, ha hajlamosak vagyunk elmélkedni az elkövetkezendőkön. Tetszett ez is, még abból a protomolekulás katyvaszból is sikerült elegáns módon kikeveredni. A színészeken csúszik meg a sorozat itt-ott. Shohreh Aghdashloo (Avasarala szenátor) például. 8/10

A nagy Lebowski (The Big Lebowski, 1998) – Úgy gondolom, Joel és Ethan Coen (tök mindegy, melyikük szerepel éppen a stáblistán – ők együtt alkotnak) ezzel a filmmel Tarantinót parafrazeálják. A bizarr bűnügyből kibomló groteszk, abszurdba hajló cselekmény, a furcsa, lökött, de feltétlenül emberi karakterek, a kecses női lábujjak premier plánja, a sztorizós meseszövés, a parttalanul egymásba folyó, sokszor párhuzamos monológszerű párbeszédek, a markáns zeneválasztás mind QT-t idézi – mondjuk azt, ez a film pacsi Tarantinónak. Coenék tudnak ilyet is. Nem véletlenül alapfilm ez a teke-játékosok számára, a white russian nevű koktél kedvelőinek, a perzsaszőnyeg-mániásoknak, de a Coen-testvérek rajongói, illetve azon emberek számára is, akik legszívesebben egy fürdőköpenyben, a semmit téve töltenék el egész életüket (a képen Jeff Bridges a címszerepben). 8/10

A 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) – Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztályról szóló történeteinek talán legerősebb filmverziója ez, pedig a korábbi darabok (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), mondanám, hogyha elfogadjuk a skandináv krimit afféle alműfajnak, akkor ez annak egyik csúcsa. Perfekt, fordulatos, mindvégig izgalmas, emellett olykor még kifejezetten érzelmes krimi ez, stabil lábakon állva a valóság erkölcsi és etikai értelemben ingoványos talaján. Mörk nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) még magának valóbb, Assad (Fares Fares) pedig szimpatikusabb, mint valaha. Van kiért szorítani. 8/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Bajnokok (Campeones, 2018)

A kripliken, vagy mondjuk szebben, a mentálisan és/vagy testileg olykor halmozottan sérült, ezáltal hátrányos helyzetű embereken röhögni tahóság. Ez nem kérdés. Elfordítani felőlük tekintetünket, neadjisten, gyermekünk szemét is eltakarni, ha szembe jön velünk, mondjuk, egy Down-szindrómával született ember – az még nagyobb tahóság. Mély részvéttel, komolyra fagyott pofával, sajnálkozva beleügyetlenkedni életükbe szintén nem szerencsés, keveset segítünk, ellenben tovább építjük azt a falat, amely közöttük és az ún. “normális” társadalom között húzódik. A helyes utat a spanyol Javier Fesser tavalyi filmje mutatja meg, mely Spanyolországban rögvest nézettségi rekordokat is döntött egyenes, tabukat nem ismerő, ám mélyen humánus látásmódjával.

A Bajnokok túlzás nélkül felszabadító erejű film. Főszereplői egy mentálisan sérült emberekből álló kosárlabdacsapat, valamint egy indulatkezelési és magánéleti problémákkal, illetve ezekből fakadóan több más frusztrációval is küzdő, élvonalbeli profi kosárlabdacsapattól éppen ezek miatt elküldött edző (Javier Gutiérrez), a cselekmény pedig véletlen, kezdetben szerencsétlennek és kilátástalannak tűnő, de végül katarzisba torkolló találkozásuk története. Maga a sztori közhely. Rengeteg sportdráma, komédia és ki tudja még milyen műfajú film dolgozta már fel az esélytelen sportoló/sportcsapat és egy valamikor sikeres, hajdan nagynevű edző látványos sikertörténetét. Általában persze, egészséges emberekről szólnak ezek a történetek, melyek szereplői nem testi, vagy értelmi képességeik hiányosságai miatt hátrányos helyzetűek az általuk választott sportban (mint pl. a nemrégiben bemutatott, nagyszerű magyar Brazilokban).

Fesser filmjében valóban sérült embereket látunk. Nem színészek alakítják a kripliket (mint pl. a remek belga Hasta la Vistában), hanem igazi Down-kórosok, és más értelmileg különböző okokból és mértékben visszamaradottak. A történetet is a valóság inspirálta: a valenciai Aderes nevű, kizárólag mentálisan sérült emberekből álló kosárlabdacsapat 12 alkalommal lett bajnok a spanyol parasportolók bajnokságában. A film azonban nem dokumentumfilm. Sőt, éppen ellenkezőleg: Fesser szinte szégyentelenül használja ki a sztoriban rejlő poénokat, bizonyos kritikák meg is feddik azért, hogy sokszor a sérültek sajátos, groteszk mozgáskoordinációjára, arcmozgására, szemvillanásaira játszik – szerencsére ezt biztos ízléssel teszi és a film mondanivalója, üzenete pedig olyan megfellebbezhetetlen, hogy azt nem érheti semmilyen kritika annak humánusságát, érzékenységét illetően. Maga a történet dramaturgiája is hatásos, szép ívet húz a finálé közhelyes, bombasztikus -de itt katartikus- tűzijátékáig, mely alatt szinte észrevétlenül tanítanak meg ezek a fantasztikus emberek, Down-kórosok, súlyos paranoiások, katatón rohamokkal küzdő értelmileg visszamaradottak, minket, egészségeseket, “normálisakat” az élet valódi értelmére. Ennél nem is kell több. Ja. Kell egy csapat – mondta valahol egy mosodás. Ebben a filmben van egy. 10/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Három egyforma idegen (Three Identical Strangers, 2018)

A film címe gyakorlatilag sejteti, miről is fog szólni Tim Wardle több fórumon is elismert dokumentumfilmje. A Három egyforma idegen, bár lehetne valami hideglelős, inváziós UFO-film is, valójában egy hármasiker története, akiket egy pszichológiai kísérlet keretében elszakítottak az őket megszülő anyjuktól és őket hat hónapos korukban három, társadalmilag különböző státuszú családhoz adták örökbe. A történet valós, megtörtént eseményt dolgoz fel dokumentumfilm formájában.

Ne kerteljünk, emberkísérletről van szó, melynek kapcsán nem véletlenül asszociálunk egyből az auschwitzi Mengele “doktor” sátáni tevékenységére. Paradox módon azonban e történet főszereplői kivétel nélkül zsidók, akik, illetve akiknek szülei, örökbefogadói, akik a kísérletet kitervelték és végrehajtották, mind a holokauszt közvetlen, vagy közvetett túlélői. De nem csak ezért lidérces a történet. A projekt kiötlője, Peter B. Neubauer, Freud hajdani tanítványaként, neves pszichológusnak, pszichiáternek számított és az 1960-as évek elején valóban tudományos szempontok és tudományos kíváncsiság által vezérelve kezdett bele a film szereplőit, valamint több más ikerpárt is egymástól elszakító kísérletsorozatba. Célja az eltérő körülmények között felnövő, egymásról nem tudó ikerpárok között tapasztalható azonosságok és különbözőségek dokumentálása lett volna, azonban a kísérlet etikai vonzataival, hogy ezzel esetleg emberek életét teszi tönkre, nem törődött. Miközben valóban él az emberekben az ikrek egymással való misztikus kapcsolatról való vélekedés, s a film ezt tulajdonképpen tényszerűen bizonyítja is, látni fogjuk -ahogy a cím is sejteti- a különbözőségeket is. Valószínűleg Neubauer kísérlete sem jutott ennél cizelláltabb eredményre, sőt, sokat mond, hogy a mai napig nem publikáltak sehol, semmit erről, jegyzőkönyves anyagait, film- és képdokumentumait pedig évtizedekre titkosították…

Egyszóval, érdekes sztori, a film izgalmasan fel is tárja Edward Galland, David Kellman és Robert Shafran, a legismertebbé vált hármasiker történetét, személyes, egyenesen a kamerába mondott interjúk, fontos, sorsfordító pillanatok dramatizált reprodukcióival, valamint archív fényképek és filmek segítségével. Ha nincsenek előzetes ismereteink, hatásos dramaturgia húz bele az örvénybe, melybe a főszereplők keveredtek, a kezdeti “hűha-érzés” észrevétlen fordul bele a törvényszerű tragédiába. Igazából ítéletet nem hirdet a film, azonban a kérdőjelet odateszi a végére: Miért? Azt azonban nem tudom, hogy ennek a filmnek van-e helye a mai mozistruktúrában, hiszen formáját, de témáját, illetve a téma feldolgozását tekintve stílusában, minden pillanatában, minden képkockájában olyan, amilyen filmeket a National Geographic Channelen, a Spektrum tévén, vagy éppen az HBO dokumentum-sávjában láthatunk. Nincs kiemelkedő vizualitása, sem különösebb “tömegvonzó” potenciálja, ami indokolná a film moziban való forgalmazását – tévében viszont szívesen nézném (ha nem láttam volna). 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile, 2019)

Nem hiszem, hogy bárkinek is fejben kellene tartania, a média mindenesetre elintézi, hogy tudjunk róla: 30 évvel ezelőtt végezték ki Ted Bundyt, Amerika egyik lehírhedtebb sorozatgyilkosát. A Netflix már év elején ráugrott a lehetőségre, gyártott egy dokusorozatot (Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes), most pedig itt ez az átkozottul hosszú című játékfilmes verzió a szériát jegyző, amúgy sorozatgyilkosokra specializálódott Joe Berlingertől. Újabb és újabb örökmécsesek gyulladnak egy gazemberért, aki lássuk be, bőven rászolgált a felejtésre.

Az efféle figuráknak persze mindig megvolt a maga beteg kultusza (lásd Született gyilkosok), Bundy ráadásul kapós filmtéma: sima modorú, jóarcú gonosztevő kalandos háttérsztorival. Nem csoda, hogy az ő tárgyalásából kreáltak először médiaeseményt, ahol naná, hogy mindenkit lehengerelt ékesszólásával és manipulációs képességével. Végül harminc gyilkosságot ismert be, de azóta sem tudjuk pontosan, hány lány halála szárad a lelkén, úgyhogy logikus lenne a kérdés, minek kellett megint filmet forgatni róla, de a választ úgyis tudjuk: mert megnézik.

Berlinger darabja annyiban mondható egyedinek, hogy nagyrészt Ted menyasszonya, Liz (Lily Collins) szemszögéből mutatja az eseményeket. Az ő emlékiratai szolgáltak a forgatókönyv alapjául, így a címben emlegetett hitvány alak helyett jó darabig csak egy gyengéd, figyelmes, gyerekszerető fiatalembert látunk, aki néha rejtélyesen viselkedik. Vérrel, erőszakkal egyáltalán nem találkozunk, a rémtettekről csak a hírekben vagy a tárgyaláson hallani. Az elbeszélés sokáig lebegteti Bundy bűnösségét, míg nagy nehezen Liznél is leesik a tantusz. A meleg színekkel festett, családi videókkal tűzdelt románc a gyanú erősödésével fokozatosan alakul bűnügyi történetté majd tárgyalótermi drámává. Ebből is, abból is kapunk egy keveset, a film ezeknek az alkotórészeknek felületesen összegyúrt elegye. Amíg lehet, Liz nézőpontját követjük, később a férfi ügyeskedését figyeljük: hogyan sikerül kétszer is megszöknie, majd később hogyan brillíroz a tárgyaláson.

Aki nem ismeri az eredeti sztorit, annak talán tartogat némi izgalmat is ez a fellengzős című mozi, továbbá az ábrázolás hitelességét sem lehet tőle elvitatni, kínosan ügyel a részletekre. Kellemes, klisés, átlagos darab, olyan semmilyen – kábé mint Bundy, a látottak alapján.

És itt vagyunk a Berlinger-féle koncepció lényegénél, ami a jó színészválasztásnak köszönhetően mégiscsak képes élményt nyújtani. Mindaz, ami a filmen elénk kerül, épp az álca, ami mögé nem lát be sem a barátnő, sem a közvélemény. A fellengzős, hatásvadász cím (egyenes idézet Edward D. Cowart bírótól) erre a kontrasztra irányítja rá a figyelmet: megtévesztő látszat mögött lapul a szörnyeteg. Akinek valódi lényéből itt nem sokat mutatnak, gondolnánk, csakhogy ez nem igaz – mert a semmilyenség is lehet félelmetes. Erről Zac Efron gondoskodik, remekül adja át a figura kiismerhetetlen simaságát, viszolyogtató ürességét. Meg sem kell magát erőltetnie, ezt a szerepet rá szabták (olykor még a hasonlóság is zavarba ejtő); szépen kinőtt a nyálas szépfiú-skatulyából. Aztán ott van a Cowart bírót alakító John Malkovich – ő tényleg elég, ha csak „ott van”, már a jelenlétével súlyt ad az egyébként jól sikerült tárgyalótermi jeleneteknek. Szóval miattuk érdemes megnézni; kár, hogy a szerkezet széteső, a fináléban ömleni kezd a nyál (igaz, sokat már nem ronthat), a zenehasználat tétova, és van pár fölösleges cameó. A metallicások James Hetfieldnek integethetnek, emellett Jim Parsons sem szerencsés választás egy kvázi-dokumentumjátékban az ügyész szerepére: vághat akármilyen komoly képet, nekem akkor is Sheldon marad.

Mindent összevéve hiába is keresem, a nézői kíváncsiság kielégítésén túl nem látom az értelmét ennek a filmnek; minden pozitívumával együtt is csak egy közepes Bundy-ponyva lett, ami segít életben tartani a kultuszt. (6/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. május

A Térség – The Expanse (Season 1, 2, – 2015, 2016) – Szerintem még a mások által sokra tartott Battlestar Galacticánál is jobb ez a 2015-ben indult, és -némi csatornaváltás után- már lassan a negyedik évadnál tartó sci-fi széria. Azt is az általában nem a minőségről híres SyFy csatorna gyártotta, ezt is az kezdte – át is vette tőlük az Amazon Prime a negyedik évadra… Engem inkább a szintén igen markáns Firefly-re emlékeztet ez a James S. A. Corey álnéven alkotó Daniel Abrahamnek és Ty Francknek köszönhető történetfolyam, bár annyira nem humoros és könnyed. Itt inkább a klasszikus film noir bizonyos elemei (lásd pl. Miller nyomozó karaktere) keverednek a legtöbb tekintetben teljesen reális néhány száz év múlva megtörténő jövő utópikus képével, valamint az akció- és a politikai thriller zsánerével. Maga a cselekmény kissé sablonos, de ettől még érdekes. Adott két nagyhatalom, a Föld és a Mars, van egy periferikus “harmadik világ”, a kisbolygók Öve – nagy vonalakban. A két nagyhatalom rivalizál egymással, a kicsi meg izmozik, hogy neki is jusson valami. Stb. Ami viszont tényleg figyelemre méltó, az elsősorban a természettudományos értelemben vett -hozzávetőleges- hitelesség: itt tényleg nem lehet lélegezni az űrben, van gravitáció is. A Földön már a globális felmelegedés hatásait nyögik a 123 éves átlagkort élő földiek, Manhattant például Tarlós-féle gigászi mobilgát védi a tenger viharos hullámaitól. A politikusok pont olyan szarkavarók, mint amilyenek ma is, és amilyenek voltak mindig is – de legalább van terrorizmus, ami szabadságharc azoknak, akiket terroristáknak bélyegeznek a szarkavaró politikusok. A kültelki, bolygóövi emberek már saját, odakint kifejlődött nyelvüket beszélik. Bár a második évadra a tudománnyal szemben/mellett már komoly tért nyer a fantasztikum is, azért ez még egy kifejezetten látványos, meglepően igényesen megtervezett, kigondolt és messze nem agyatlan széria. (A képen jelenet a főcímből.) Nézős. 8/10

Siker – minisorozat (Uspjeh, 2019) – Horvátországban is megszületett saját, mai közéletére és társadalmi konfliktusaira reflektáló krimi-thrillerje, nem meglepetés, hogy a helyi HBO gyártásában. Mind a hat részt az Oscar-díjas Danis Tanović rendezte – nem feltétlenül ő tehet arról, hogy a végére majdnem érdektelenné vált az amúgy izgalmasan induló történet. Zágrábban is ugyanaz megy, mint nálunk, az alvilág aranyéletében: a legmagasabb szintekig burjánzik korrupció, a politikával összefonódó alvilág uralja a mindennapi életet, a kisember igyekszik túlélni. Az első rész még ütős, sőt szinte zseniális – itt kellett volna befejezni, sajnos azonban ebből a részből csupán a karaktereket, valamint a történetet elindító konfliktust ismerjük meg. Ez a konfliktus aztán a következő részekben oldódik meg, egyre apadó ötletarzenállal, az utolsó rész banális, és logikailag meglehetősen gyenge lábakon álló fináléjáig. Felületesen nézve tök olyan az egész, mint egy trendi skandináv krimisorozat, a forgatókönyv azonban ehhez képest messze nem erős, és a színészek sem meggyőzőek. 5/10

Elit játszma (Molly’s Game, 2017) – Nem vagyok egy nagy zsugabubus, a pókert, legalábbis azt, amit a “nagyok” játszanak, pedig csak messziről ismerem. Szerencsére, mert amit ebből a filmből (is) megtudhatok erről a játékról, az semmiképpen nem hozza meg a kedvem hozzá… A pergő párbeszédek mestereként és az amerikai közélet egyik legavatottabb ismerőjeként ismert Aaron Sorkin megtörtént események alapján írta és rendezte ezt a filmet, melynek főszereplője egy sok százezer dolláros tétekben zajló, titkos pókerpartik szervezésével foglalkozó -amúgy rendkívül sokoldalú tehetséggel megáldott/megvert- Molly Blum (Jessica Chastain). A hölgy tevékenysége Amerikában súlyosan büntetendő tevékenység (tiltott szerencsejáték szervezése), ennek megfelelően a film műfajilag a tárgyalótermi dráma és az oknyomozó zsurnál-thriller egyfajta keveréke, minden olyan jellegzetességgel, ami Sorkin korábbi munkáit (pl. Az elnök emberei című sorozat) is jellemzi. Villámsebesen pergő dialógusok, masszív karakterépítés (legalábbis a főbb figurák esetében), ügyes dramaturgia – meglehetős hossz. A film nyilvánvalóan tévéképernyőre készült, nem tartozik funkciói közé a szemkápráztatás, ellenben a tartalom cizellált és érdekfeszítő közlésének kiemelt fontosságával. Molly Blum, valamint az ügyvédje (Idris Elba) közötti polémia adja meg az apropót Molly sztorijának kibontására: egy érdekes és tanulságos sztori egy érdekes nőről, a sikerről és az ahhoz vezető sokféle útról, és buktatókról. 7/10

A tó tükre, 2. évad- A kínai lány (Top of the Lake, Season 2 – The Chinese Girl, 2017) – Négy évvel az igen jól sikerült első évad után megszületett a második is az Oscar-díjas Jane Campion és Gerald Lee sorozatából. Főszerepben az ugyanebben az évben A szolgálólány meséjével is jó nagyot alakító Elisabeth Mosst láthatjuk, ismét. Ha valaki ismeri Campion pályáját, annak nem újdonság, hogy ezúttal is igen markáns nőjogi, feminista szemszögből fogjuk látni a dolgokat. A Moss által alakított nyomozónő egy fiatal, terhes kínai lány meggyilkolása ügyében nyomoz, akinek hulláját egy bőröndben mosta partra a tenger Sidney egyik strandján. Ezúttal kevesebb szürrealista álomjelenettel és több krimivel, valamint helyenként a feszültséget kissé groteszk humorral oldva halad a sorozat a valóban meglepő, és bizonyos szempontból forradalmi végkifejlet felé. A szereplők érzelmi állapotainak sokféleségének és dinamikájának ábrázolására igen nagy hangsúlyt fektető, de tulajdonképpen elég szokványos krimi-szál mögött (mellett, felett) Campion a béranyaság, illetve a gyermeküktől különböző okokból elszakadó vagy elszakított anyák problematikájával foglalkozik, beleértve a kényszerített, illetve az önként vállalt prostitúció és a nők férfiak általi bántalmazásának kérdéskörét is. Tisztán érezhető, hogy Campiont elsősorban ez érdekli a történetben, minden más az ezzel kapcsolatos, igen sarkos véleményének kifejtését szolgálja. Talán néha zavarba ejtő, ahogyan a történet szereplői reagálnak az őket érő eseményekre, de éppen ezek a látszólag irreális és illogikus érzelmi reakciók teszik félelmetesen valódivá ezt a történetet, melynek “slusszpoénja” viszont élesen rávilágít bizonyos dolgokra, melyek a távol-keletre látogató, tehetős nyugati turisták egy részének alig titkolt célja, és csak egy másik, jóval kisebb részének felháborító. Nem szokás beszélni ezekről a dolgokról “jobb társaságokban”. Campion viszont beszél és igen keményen fogalmaz. Jól teszi. 8/10 (Nicole Kidman amúgy viccesen néz ki göndör ősz parókában.)

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése