Saját szoba – A méhkas szelleme (El espíritu de la colmena (1973))

Victor Erice spanyol rendező a napokban töltötte be a nyolcvanadik évét. Ericét kevesen ismerik nálunk, csöndes, mélázó darabjai (mindössze négy hosszabb és néhány rövid) nem éppen közönségfilmek. Akárhogy is, A méhkas szelleme a filmtörténet egyik legszebb, legvarázslatosabb alkotása, nekem pedig nagy kedvencem – szóval legfőbb ideje, hogy meséljek róla.

Ponyvás teherautó gördül be egy világvégi spanyol faluba, a főtéren izgatott kölyökhad várja: Megjött a film! Sorra érkeznek a vetítőterembe a széket cipelő falusiak, van, aki komplett hamutálat is hoz, a sötétben kendős nénik, ámuló gyerekek, gyűrött arcú munkásemberek figyelik a vásznon megelevenedő csodát, a Frankensteint. A méhkas szelleme tüneményesen ábrázolja azt a közösségi moziélményt, aminek a nála ismertebb Cinema Paradiso (1988) is emléket állít a maga nosztalgikus módján. Az amatőr szereplők jelenléte, valamint a körülmény, hogy a főszereplő Ana Torrent tényleg ott és akkor látta először a Frankensteint (így minden reakciója őszinte), különleges kisugárzást ad a jelenetnek; nemhogy valószerű, de voltaképpen maga a valóság. Erice filmje mégsem a moziról szól. Visszavezet a gyerekkor titkokkal teli világába, amelyben a realitás még keveredik a fantáziával, lírai utazás ebbe a régen (vagy nem annyira régen) mögöttünk hagyott, öntudatlan tartományba. A képek gyönyörűek, a hangulat utánozhatatlan – ám aki szórakozást keres, nézzen inkább valami mást, itt ugyanis nem sok minden történik. A fontosabb dolgok a főhős, egy hat év körüli kislány lelkében zajlanak.

A Franco-diktatúra idején járunk, „1940 körül, valahol a kasztíliai fennsíkon.”  Eldugott település, körülötte a széljárta, végtelen mező. Hatalmas, régi házban lakik a főszereplő család; az apa méhészkedik és feljegyzéseket készít, az anya leveleket ír egykori kedvesének, a két lány tanítás után a határban kószál. Anával és nővérével, Isabellel (Isabel Tellería) a fent leírt moziban találkozunk először. Az előadás alaposan felzaklatja őket, főleg a kicsit. Gondolatai egyre a Szörny körül járnak. „Miért ölte meg a lányt? És miért ölték meg őt is később?” Nővére felvilágosítja, hogy amit a filmen látunk, az nem valóság, és hogy a Szörny szellem képében ma is él a falu közelében. Így mikor Ana a lakatlan házban egy ott bujkáló ellenállóval (szökött katonával?) találkozik, semmi kétsége afelől, hogy az csakis a magányos Szellem lehet. Amikor pedig később a férfi erőszakos halálával szembesül, zavarodottságában világgá szalad.

A valódi sztori igazából Ana belső története. A Frankenstein mindkét lányt felkavarja (a jóságosnak tűnő Lény megöl egy korukbeli gyereket, majd az emberek őt is elpusztítják), a történet rést üt biztosnak, érinthetetlennek hitt világukon. Isabelen is észrevehető a hatása, a kisebbet viszont teljesen kizökkenti. A nővér már különbséget tud tenni fikció és valóság között, de húga számára a kettő összemosódik. Szemében a menekült férfi azonos a Szellemmel, váratlan eltűnése végképp feldolgozhatatlan. Csak néz szótlanul (nincs kifejezőbb Ana Torrent barna szemeinél), és nem érti, ami körülötte zajlik. Nézőként az ő szemszögét követjük, és annyira eggyé válunk vele, hogy szinte bármelyik percben várjuk a szellem felbukkanását. A házban minden „nagy” és csöndes, hangos szót alig hallunk, legfeljebb suttogást, a szereplők pillantásokból is értik egymást.

Csendben peregnek Erice albumlapjai, a festőien szép, barnás tónusú képek a családtagok életét mutatják laza egymásutánban, áttűnésekkel, hangátúszásokkal téve álomszerűvé az elbeszélést: a lányok leckét skandálnak az iskolában, csavarognak, otthon játszanak, miközben a szülők teszik a dolgukat – nagyjából mindig ugyanazt, mint változatlan háttérfigurák. Nem beszélnek egymással, sem a gyerekekkel (még közös képre sem kerülnek), csupán monológokat hallunk: az anya levelét az ismeretlen férfinak, az apa kiábrándult gondolatait a méhek világáról. Jó pár szimbólum, párhuzam szövi át a művet, közülük a méhkas, a központi jelkép alapvetően politikai vonatkozású, a Franco-rendszerre utal. (Hogy egy mai nézőnek ez már semmit sem mond, nem befolyásolja a film élvezhetőségét.) A családban jelen van egyfajta elnyomó, fojtogató légkör, hisz az apai szigor, tekintély a gondoskodás ellenére is ott a levegőben, az ablakok méhsejt-mintázata börtönszerűvé teszi a ház mézárnyalatú belső tereit. A kaptár merev rendjéből, a felnőttek érthetetlen és egyre ellenszenvesebb világából Anának a fantázia jelent kiutat – a szellem társasága. Úgy tűnik, a végére megindul valami családon belüli „olvadás”, egymáshoz közeledés, a cselekmény szintjén kikerekedik tehát a történet, hősünk útja azonban már kifelé vezet, a képzelet tágas birodalmába.

Emlékébresztő, nem mindennapi kaland álom és valóság határán, a legbájosabb gyerekszereplővel. Persze, csak úszóknak. 😉 (10/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 1 hozzászólás

Vissza a moziba: 7. Vertigo Filmhét a legjobb artfilmekkel!

Az elmúlt hat év nagy sikerét követően július 22-29. között a Vertigo Média és a Budapest Film Zrt. közös szervezésében a fővárosi Puskin moziban (1053 Budapest, Kossuth Lajos utca 18.) idén is lesz Vertigo Filmhét. Egy teljes héten át naponta három – szombaton és vasárnap négy-négy – art- és sikerfilmet nézhetnek meg kedvezményes áron az érdeklődők a közelmúlt filmtermésének legjavából. A filmhét programjában összesen 24 alkotás szerepel, melyek közül négy az országos premier előtt látható majd. A Puskin mozi mellett öt vidéki helyszínen is lesz Vertigo Filmhét: a pécsi Apolló mozi, a miskolci Művészetek Háza, a szegedi Belvárosi Mozi, a szombathelyi Agora Savaria Filmszínház, és a szolnoki TISZApART mozi egyéni programmal és jegyárakkal várja a filmkedvelőket.

A 7. Vertigo Filmhéten ennek szellemében ezúttal is mindenki találhat számára kedves zsánert és filmet: angol kosztümös történelmi film, dán és német vígjátékok, angol és amerikai fekete komédiák, francia és belga drámák, magyar animációs mesefilm, Oscar-díjas filmek és számos fesztiválkedvenc is szerepel az idei programban.

Nyitófilmként július 22-én, szerda este 19:00-kor az Arany Pálma-díjas Hirokazu Koreeda francia családi drámája, Az igazság tekinthető meg, az országos premier előtt hetekkel. Az igazság a francia film dívája, Catherine Deneuve, az Oscar-díjas Juliette Binoche, és az Oscar-jelölt Ethan Hawke főszereplésével készült és egy anya és a lánya újbóli egymásra találásáról szól. Az igazság világpremierje az ’A’ kategóriás Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában volt. Az igazság mellett premier előtt látható a filmhéten a megtörtént eseményeket feldolgozó dán dráma, a Daniel a kultikus A tetovált lány rendezőjétől; a francia animációs film, A herceg utazása; és a többszörös díjnyertes francia családi dráma, az Eva Green és Matt Dillon főszereplésével készült Ígérem, hogy visszatérek.

23-án csütörtökön az angol filmek kedvelőinek kedvezünk. Ismét látható lesz a rendezőlegenda, kétszeres Arany Pálma-díjas Ken Loach legújabb filmje, a Sajnáljuk, nem találtuk otthon. A cannes-i versenyfilm az angol munkáscsaládok hétköznapjaiba enged betekintést. A finn kultrendező, Aki Kaurismaki ihlette Bérgyilkost fogadtam című fekete komédiában az Oscar-jelölt Tom Wilkinson a főszereplő; a Judy Garland életéről szóló Judy-ban pedig a címszerepért második Oscar-díját méltán elnyerő Renée Zellweger brillírozik.

24-én pénteken a skandináv filmek kerülnek középpontba: előbb a dán Oscar-nevezett, az Ezüst Medve-díjas Lótolvajok látható Stellan Skarsgard főszereplésével; majd a színészként nemzetközi hírű Paprika Steen családi fekete komédiája, a Családi karácsony; végül a megtörtént eseményeket feldolgozó dán Daniel. Utóbbi A tetovált lány kultrendezőjének, Niels Arden Oplev-nek az új filmje, Daniel Rye-ról, a dán fotóriporterről, akit 2013-ban elrabolt, majd 398 napig fogvatartott Szíriában az Iszlám Állam.

Szombaton magyar napot tartunk, s mindjárt négy vetítésen mutatjuk be a nemzeti film sokszínűségét. 14.30 órai kezdettel a Lengemesék 2 – Tél a Nádtengeren című animációs filmmel kezdünk, délután előbb Máté Gábor főszereplésével készült Szép csendben, majd a cannes-i díjazott, többszörös Magyar Filmdíjas Egy nap kerül sorra. A napot a Szász Attila – Köbli Norbert alkotópáros új filmje, az Apró mesék zárja, Szabó Kimmel Tamás, Kerekes Vica és Molnár Levente főszereplésével.

Vasárnap a frankofón filmek szerelmeseinek kedvezünk, s két film is premier előtt lesz látható. A hétvégére tekintettel ismét négy előadás színesíti a programot. 14.15-ös kezdettel a cannes-i versenyben a legjobb rendezés díját elnyerő Az ifjú Ahmed nyitja a francia filmek sorát a kétszeres Arany Pálma-díjas Dardenne-testvérek rendezésében, amelyet az Oscar-jelölt, többszörösen díjazott Nyomorultak követ. 18 órától egy csodaszép animációs film, A herceg utazása lesz látható premier előtt, a napot pedig Az igazság ismétlővetítése zárja.

A hétfő az amerikai függetlenek napja. Újra látható lesz moziban a négyszeres Oscar-jelölt A szoba Brie Larson Oscar-díjas alakításával; a háromszoros Oscar-jelölt Én, Tonya Allison Janney Oscar-díjas teljesítményével; valamint az év egyik legjobb filmje, a megtörtént eseményeket feldolgozó Sötét vizeken, a háromszoros Oscar-jelölt Mark Ruffalo és az Oscar-díjas Anne Hathaway főszereplésével.

A kedd az adrenalinfüggők napja: ekkor lesz műsoron a megtörtént eseményeket feldolgozó megrázó thriller, a Hotel Mumbai; a szintén megtörtént eseményeket feldolgozó világítótorony-thriller, Az eltűntek Gerard Butler főszereplésével; valamint az elnyűhetetlen Sylvester Stallone és a Rambo V – Utolsó vér.

A szerdai zárónap a német filmeké. Ekkor a Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón című vígjáték mellett az Ugye boldog vagy? párkapcsolati komédia lesz műsoron.

A 7. Vertigo Filmhét záróvetítése egy igazi ínyencség lesz. A Metropolis teremben 20.00 órai kezdettel az Eva Green és Matt Dillon főszereplésével készült családi dráma, az Ígérem, hogy visszatérek tekinthető meg. A többszörös díjnyertes alkotásban egy anyát kiválasztják egy egyéves űrutazásra, s a nőnek választania kell álma és hivatása valóra válása, valamint kilencéves kislánya között.

Az esemény küldetése a több hónapos járványidőszak után nem is lehetne aktuálisabb: ismét megszerettetni a közönséggel a mozizás közösségi élményét, s válogatott programmal visszacsábítani a nézőt a moziba.

A filmhétre a belépőjegyek egységesen 990 forintos, kedvezményes áron kaphatók, a premier előtti vetítésekre a jegyár 1600 forint. A jegyelővétel július 1-én kezdődik a Puskin mozi pénztárában, és a http://www.puskinmozi.hu weboldalon. A filmhét szpotja itt tekinthető meg.

További részletek:

http://www.puskinmozi.hu

www.vertigomedia.hu

www.facebook.com/VertigoMediaKft

7. VERTIGO FILMHÉT

RÉSZLETES PROGRAM

PUSKIN MOZI, AMARCORD TEREM, 2020. JÚLIUS 22-29.

07.22. SZERDA – NYITÓFILM

19.00 AZ IGAZSÁG (LA VÉRITÉ, SZÍNES, FELIRATOS, FRANCIA DRÁMA, 106 PERC) – JULIETTE BINOCHE, CATHERINE DENEUVE, ETHAN HAWKE FŐSZEREPLÉSÉVEL PREMIER ELŐTT!, METROPOLIS TEREM

07.23. CSÜTÖRTÖK

16.00 Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You, színes, feliratos, angol dráma, 101 perc)

18.00 Judy (színes, feliratos, angol dráma, 118 perc) – Oscar-díj!

20.15 Bérgyilkost fogadtam (Dead in a Week (Or Your Money Back), színes, feliratos, angol vígjáték, 90 perc)

07.24. PÉNTEK

16.00 Lótolvajok (Ut og stjaele hester, színes, feliratos, norvég-svéd-dán dráma, 123 perc)

18.15 Családi karácsony (Den tid pa aret, színes, szinkronizált, dán vígjáték, 101 perc)

20.15 DANIEL (SZÍNES, FELIRATOS, DÁN DRÁMA, 138 PERC) – PREMIER ELŐTT!

07.25. SZOMBAT

14.30 Lengemesék 2 – Tél a Nádtengeren (70 perc)

16.00 Szép csendben (80 perc)

18.00 Egy nap (99 perc)

20.15 Apró mesék (112 perc)

07.26. VASÁRNAP

14.15 Az ifjú Ahmed (Le jeune Ahmed, színes, feliratos, belga dráma, 90 perc)

16.00 Nyomorultak (Les misérables, színes, feliratos, francia thriller, 104 perc) – Oscar-jelölés!

18.00 A HERCEG UTAZÁSA (LE VOYAGE DU PRINCE, SZÍNES, FELIRATOS, FRANCIA ANIMÁCIÓS FILM, 77 PERC) – PREMIER ELŐTT

20.00 AZ IGAZSÁG (LA VÉRITÉ, SZÍNES, FELIRATOS, FRANCIA DRÁMA, 106 PERC) JULIETTE BINOCHE, CATHERINE DENEUVE, ETHAN HAWKE FŐSZEREPLÉSÉVEL PREMIER ELŐTT!

07.27. HÉTFŐ

16.00 A szoba (Room, színes, feliratos, ír dráma, 118 perc) – Oscar-díj!

18.00 Sötét vizeken (Dark Waters, színes, szinkronos, amerikai thriller, 126 perc)

20.15 Én, Tonya (I, Tonya, színes, feliratos, amerikai fekete vígjáték, 119 perc) – Oscar-díj!

07.28.KEDD

16.00 Az eltűntek (Keepers, színes, feliratos, angol thriller, 107 perc)

18.00 Rambo V – Utolsó vér (Rambo: Last Blood, színes, feliratos, amerikai akciófilm, 89 perc)

20.15 Hotal Mumbai (színes, feliratos, ausztrál akciófilm, 123 perc)

07.29. SZERDA

16.15 Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón (Ich bin dann mal weg, színes, feliratos, német vígjáték, 92 perc)

18.00 Ugye boldog vagy? (Das melancholische Madchen, színes, feliratos, német vígjáték, 80 perc)

20.00 ZÁRÓFILM: ÍGÉREM, HOGY VISSZATÉREK (PROXIMA, SZÍNES, FELIRATOS, FRANCIA DRÁMA, 107 PERC) – EVA GREEN ÉS MATT DILLON FŐSZEREPLÉSÉVEL, PREMIER ELŐTT!, METROPOLIS TEREM

A műsorváltozás lehetősége fennáll!

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Idén júliusban is lesz Szánsájn fesztivál a Cirko-Gejzír moziban

Díjnyertes filmekből rendez fesztivált a Cirko-Gejzír mozi 2020. július 2. és 29. között. Több mint nyolcvan film, frissítő italok és nyári hangulat várja a közönséget az ötödik kerületi artmoziban már hagyománnyá vált nyári fesztiválon, ahol olyan közönségsikereket vetítenek újra, mint például a Paterson, az Élősködők, vagy az Izlandi amazon.

A Szánsájn 2020 fesztiválon a korábbi évek hagyományait felelevenítve hűsítő nyári italok kíséretében mozizhat a közönség. Több mint három héten át a Cirko Film és a Mozinet elmúlt években bemutatott filmjeit vetítik majd. Naponta mintegy három alkotás kerül újra műsorra az elmúlt évek magyar és nemzetközi filmes termésének legjavából.

Az előadások között lesznek európai vígjátékok (Együtt megyünk, Egy szó, mint száz: szerelem!, Férfiak fecskében, Szerelmes SMS), Berlinben, Cannes-ban és Velencében díjazott alkotások  (Lavina, Portré egy lángoló fiatal lányról, Bolti tolvajok, A négyzet, Élősködők), történelmi és társadalmi drámák (Volt egyszer egy Németország, Foxtrott, Vörös ügynök), illetve a Cirko közönségének legnagyobb kedvenceit (Kedi – Isztambul macskái, Paterson, Toni Erdmann, Könyvesbolt a tengerparton) is újra meg lehet nézni.

A fesztivál vetítéseire a Cirko-Gejzír mozi normál jegyárain lehet jegyet váltani, illetve a Cirko-bérletek is érvényesek. Minden jegy mellé hűsítő italok járnak ajándékba. A Szánsájn fesztivál részletes programja a Cirko-Gejzír honlapján található.

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

A Hidden Life (2019)

Egy rejtett, rejtőzködő, eldugott életről szól Terrence Malick legújabb háromórás “szösszenete”. Franz Jägerstätter egyszerű földműves volt az Alpok havas hegycsúcsai között megbúvó, felső-ausztriai Sankt Radegundban, nem messze Salzburg városától. Egész életében keményen, becsülettel dolgozott, birkákat tartott és kicsiny földjét minden évben bevetette azzal, ami ezen a csodálatos, de gazdálkodásra alig alkalmas tájon megterem. Franz mélyen hívő ember volt, szó szerint vette a Bibliában foglaltakat. Szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek és közben tette a dolgát. Hitler hatalomra jutását, illetve hazájának annektálását viszont már nem tudta megemészteni. Első pillantásra felismerte “földijében” az Antikrisztust, s miközben szomszédai és hazája térdet hajtottak az egyre jobban föléjük hatalmasodó náci horogkereszt előtt, ő egyenes gerinccel állta az egyre sokasodó szidalmakat, majd kiközösítést. Amikor a behívót megkapta, nem esküdött fel Hitlerre, amiért a náci hadbíróság börtönbe, majd halálra ítélte. A második világháború befejezése után Franz Jägerstättert a katolikus egyház mártírrá nyilvánította és boldoggá avatta – de erről már nem szól Malick filmje, A Hidden Life. Ott van vége, ahol Jägerstätter életének.

Filmes szempontból semmi különös nincs ebben a filmben. Nem meglepő a közismert amerikai remetétől, Malicktól, aki a piacorientált szórakoztatás hazájában megveszekedetten készíti nehezen nézhető, rendkívül látványos képekben tobzódó, ám a hagyományos filmes történetmesélést teljesen elhagyó filmjeit, hogy újfent egy méregdrága mozgóképes-könyvet tár ámuló/ásítozó nézői elé. Alig van a háromórás filmben olyan igazi, megrendezett jelenet, melyben a szereplők egymással beszélnek és kialakulni látszódnak valami cselekmény – miközben az egész filmen látszik, hogy mennyire kimódolt, megkomponált minden egyes beállítás. És végül is a végére valahogyan Franz története is elmesélődik, nagyrészt a képek epikus erejének köszönhetően. Ez mindenképpen dicsérendő, hiszen manapság már alig van olyan filmes, aki még képes a képek nyelvén mesélni, ami azért mégis a film egyik legnagyobb erénye kellene hogy legyen (az irodalommal vagy a színházművészettel szemben, például).

Nem meglepő az sem, hogy a filmes remete egy olyan hőst állít jelen történetének középpontjába, aki azzal válik hőssé, hogy megtagadja a harcot, a nyílt fizikai szembenállást. A megingathatatlan belső tartású filmrendező hőse egy bibliai méretű kőszikla, aki hajthatatlan erkölcsi bizonyossággal áll szemben a történelem egyik legpusztítóbb viharával, amíg el nem porlad. August Diehl, aki Franz Jägerstättert alakítja, képes arcával, de főleg tekintetével ezt az eltökéltséget közvetíteni, miközben olykor látni benne a megingást, a tépelődést is. Azonban Malicknak nem kenyere a beszélő színész, ő szívesebben mondatja a képek alá szereplőinek gondolatait, afféle elmélázó, lebegő elmélkedésként, így az sem meglepő, hogy olyan színészek, mint például Michael Nykvist, Matthias Schoenaerts, Karl Markovics, de főleg Bruno Ganz mindössze néhány szavas szerepeket kapnak, ha egyáltalán megszólalhatnak.

Viszont tény az is, hogy bár csupán bábuként, mozgó, berendezési tárgyként használ remek színészeket, a képek hihetetlen aprólékossággal vannak megkoreografálva és megkomponálva. Valóban mesél általuk. Van ehhez ismét egy remek operatőre is, az alpesi fényeket, tájakat szemlátomást jól ismerő Jörg Widmer személyében, akinek lélegzetelállító képeit nehéz elfelejteni. Pompázatos tájakat fényképez Widmer, de Malickkal hiteles jelenetekben rögzíti, vagy inkább reprodukálja a korabeli alpesi gazdálkodás és egyáltalán, az élet mindennapjait, a nehéz, embertelen munkát, de a családi körben töltött pihenés és a kocsmában, falusi ünnepélyeken való szórakozás pillanatait is. Számomra a film talán jobban is működik látványos természetfilmként, vagy akár filmszociográfiaként – bár három órában ez is megterhelő. De sosem annyira, mint Malick filmjeit, így ezt is annyira jellemző modorosság, az a mélyen szántónak tűnő, de csupán a bulvárfilozofálgatás szédítőnek nem mondható magasságába emelkedő, bombasztikus narráció, amivel engem fél óra után a világból is ki lehet kergetni.

Kategória: Film | Címke: | 11 hozzászólás

Az erdő (The Woods, TV Mini-Series, 2020)

Belefutottam mostanában néhány igen jó sorozatba, melyek a mi szűkebb családunkban, Közép-Európában születtek, így örömmel fogadtam ezt Az erdő című lengyel miniszériát is. Hátha ez is lesz olyan jó, mint legutóbb a cseh Pusztaság vagy az Eszmélet volt. Sajnos, picit csalódnom kellett, mert a várt újabb reveláció elmaradt. Jó kis középszerű krimi ez, ami azonban semmivel nem nő az átlag fölé: simán beleolvad a televíziós krimisorozatok végtelen tengerébe.

Az, hogy viszonylag tisztességesen össze van rakva, az ma már nem erény, hanem elvárt minimum. A tévésorozatok terén sem járatlan amerikai Harlan Coben regényéből írt széria cselekménye amúgy Leszek Dawid és Bartosz Konopka rendezésében teljesen átültetődött Lengyelországba, ez azonban csupán valami egzotikus pluszt ad a sztorinak, ugyanis ahogy kezdődik, annál elcsépeltebb műfaji közhelyet elképzelni sem lehet: 16-18 éves tinédzserek, tomboló libidóval és némi alkohollal egy nyári táborban, elenyésző felnőtt felügyelettel, miközben körben fenyegetően susog a sötét erdő és a zene is borongós hangulatot kelt. Valami biztos történni fog… Éppen elnyomnánk az ásítást, amikor átvágunk a mába (az előző táborjelenetek a múlt század kilencvenes éveinek közepén játszódtak), tehát itt egy nagyobb lélegzetű, huszonöt évet átölelő történettel van dolgunk. Ráadásul ismerős is a közeg, hiszen nagyjából az a bizonyos cipő ugyanaz, ugyanott szorít minket is, ahol a lengyeleket is.

A sztori aztán valóban jó nagy kanyarokat vesz és bele is van zsúfolva sok minden. Túl sok minden. Egy gyilkossági ügybe keveredő, mosolygós képű ügyész (Grzegorz Damiecki) kezd el nyomozni egy régi, szörnyű eset kapcsán: negyed évszázada ifivezetőként dolgozott egy nyári erdei táborban, ami úgy indult, mint minden rendes tábor, de igen szörnyű véget ért. Ráadásul úgy tűnik, hogy a négy tinédzserkorú táborozó eltűnésével/halálával végződő különös esetnek a szálai egészen máig vezetnek – éppen ebbe gabalyodott bele már felnőttként, tekintélyes ügyészként főhősünk. De hogy ebbe miért kell ebbe még belekeverni a lengyeleknél is újra divatos antiszemitizmust, valamint egy alapítványi sikkasztási ügyet, menő celebek gyermekei által elkövetett nemi erőszak eltusolását és más korrupciós ügyeket, aztán a mindig felmerülő morális felelősség örök kérdését; tehát egy csomó nehéz és külön-külön is bőven elég megtárgyalandó témát, azt nem értem. Merész dolog ma lengyelként a lengyelek -tulajdonképpen konstans- zsidógyűlöletéről beszélni, főleg egy tévésorozatban, de az, hogy például ebben a történetben ki zsidó és ki nem, az a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy. Ésatöbbi.

A baj azonban nem is igazán ez a “sokat akar a szarka”-dolog. Minden történet tart valahonnan valahová, annak elmesélésével valamit nyilván akarnak közölni a mesélők, ám ami itt a végére kiderül, az tökéletesen értelmetlen, banális, hétköznapi káosz. Olyan, amilyet csak az élet tud kreálni. Nincs tanulsága, legfeljebb annyi, hogy a Sors már megint “nem tudja, mit akar”. Egy drámában, hisz’ a krimi is dráma tulajdonképpen, van drámai ív, konfliktus konfliktus hátán, a jó megküzd a gonosszal, győz, akinek győznie kell, kiderül, aminek ki kell derülnie, a végén katarzis, megtisztulunk – függöny, taps. Itt azonban nem lesz semmi ilyesmi. Oké, értünk mindent, de a végére már annyi mindenről szó esett közben, már annyi bűnös van, miközben szinte mér nem tudunk szorítani senkiért, hogy a sok mellékszál között a legérdektelenebbé vált az eredeti sztori, hogy mi lett azzal a négy fiatallal a táborban… Hat rész, de ebből két résznyit nyugodtan ki lehetne húzni, mert felesleges – vagy jobban kibontani, de akkor meg plusz két rész, vagy inkább több.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mayans M.C. (TV Series, 2018-)

Megint beröffennek a mocik, zűrös kinézetű, bőrdzsekis, tetovált, marcona alakok húzzák tövig a gázt, hogy példás csatarendben száguldjanak el a bűnös éjszakába, ahogyan azt Kurt Sutter ma már kultikus motoros sorozatában, a Sons of Anarchy-ban megszokhattuk. Ezúttal azonban a dolog latin szappanopera-verziójával van dolgunk, hiszen az elsősorban illegális fegyverkereskedelemből élő, általában fehér, angolszász tagokat soraikba fogadó SAMCRO (azaz a Sons of Anarchy Motor Club) helyett a latinokból, indiánokból és mexikóiakból álló Mayans Motor Club kalandjait követhetjük nyomon; értelemszerűen a shakespeare-i vázra feszülő SoA-sztori helyett az amerikai/mexikói határ környéki etno-kulturális, határőrizeti és kriminalisztikai környezetbe ágyazott, testvér-háborúra és szerelmi féltésre alapuló bűnügyi történetben. Természetesen ez a Mayans M.C. az a Mayans, ami a Sons of Anarchy mellékszereplőjeként is feltűnt már, Alvarez szigorú, bajszos ábrázata e történetben is fontos szerepet kap, miközben a SAMCRO-ból válik itt mellékszereplő – bár Gemma (Katey Sagal -aki amúgy civilben Kurt Sutter felesége), a SAMCRO főnökének özvegye már az első évad első részben kitüntető figyelmében részesíti, hogy mire megy errefelé a játék…

A sztorit, a genius lociból adódóan, elsősorban egy mexikói drogkartell, a határ menti ember- és kábítószerkeresedelem, egy anarchista lázadócsoport, valamint az ezt figyelemmel követő, különféle amerikai csoportok egymás elleni és egymással olykor, meglepő módon mégis együttműködő kapcsolati hálója mozgatja, azonban egy másik klasszikus recept szerint. Hamlet és Claudius családi viszálya helyett most talán Francis Ford Coppola és Mario Puzo maffiatörténeti alapműve, A Keresztapa szolgáltathatja a dramaturgiai útmutatót, bár aki nagyon akar, nyilván találhat Shakespeare valamelyik királydrámájában is olyan motívumokat, melyek simán passzolnak ide is, afféle keretként, vagy vázként. Persze, a párbeszédek nyelvezete nem közelít a Avon-parti klasszikus míves veretéhez, de azért jobb lenne ez a világ, ha az igazi latin szappanoperák legalább közelítenék ezt a szintet, mint amit a Mayans M.C. hoz.

Mindezzel együtt, az is nyilvánvaló, hogy ez a Mayans M.C. csupán utánlövése a SoA-nak, a hírek szerint maga, a kreátor Kurt Sutter is húzódozott a spin-off ötletétől, bár aztán valamiért mégis beleállt a sztoriba, mondhatni teljes mellszélességgel, íróként és executive producerként. A Mayans karakterei azonban lényegesen egysíkúbbak, a cselekmény sem vibrál annyira, az allúziók és asszociációk sem olyan élesek, kézenfekvők, miközben az aktuális utalások azért a helyükön vannak. De lehetne az egész ennél merészebb is… Bishop (Michael Irby) egyelőre nem tűnik olyan súlyú vezetőnek, mint a SoA-ban volt (Clay – Ron Perlman), Alvarezt (Emilio Rivera) már említettem, a többi tag is markáns karakter lenne egy random mexikói szappanoperában, a hajdani SoA-tagok azért nagyobb arcok voltak, legalábbis ennél jobban voltak jellemezve. A Reyes-fivérek (JD Pardo és Clayton Cardenas) konfliktusa, amit kellően homályos múltú, mi más, mint hentes és mészáros foglalkozást űző apjuk (Edward James Olmos) aggódó tekintetétől övezve bonyolítanak a remélhetőleg egyszer bekövetkező végkifejletig, nos, ez egyelőre nem mérhető morális súlyban és áldozatok számában Jax Teller SoA-beli „hamletiádájához”. Érdekes módon, egyelőre a családi jellegű bonyodalmak sem gyűrűznek olyan mélyre, mint az szülősorozatban, pedig a latin sorozatok elsősorban ezek boncolgatásában erősek. Azonban az első évad után azért van még itt bőven dolog, ami marasztal…

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Szeretet nélkül (Нелюбовь / Nelyubov, 2017)

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna olyan kegyetlen filmet, mint amilyen Andrei Zvyagintsev (Leviathan, Elena) mindenféle díjas Szeretet nélkül című alkotása. A kortárs orosz filmművészet egyik legjelentősebb alkotója ebben a filmben a mai Oroszország felső-középosztályát veszi célba, méghozzá pengeélesre fent társadalomkritikai éllel. Jól kereső, kifejezetten jól szituált pár/ok a történet főszereplői, a mai orosz elit, akiknél üresebb, sivárabb lelkű érzelmi analfabétákat még talán senki nem vetett vászonra ezelőtt.

Azért is mellbevágó a film kegyetlensége, mert tulajdonképpen nem láthatunk benne semmi explicit durvaságot, néhány verbális szinten lezajló családi perpatvaron kívül. Zvyagintsev azzal teszi látleletét kíméletlenné és kőkeménnyé, hogy sebészi pontossággal tárja fel a „tárgylemezre” helyezett témát, tehát a történet szereplőinek boldogságkeresését. Egy fiatal pár válását követjük nyomon, mintegy évtizedes kapcsolat után, minden ezzel járó macerával: eladni a közös lakást, megosztani a javakat, stb. Közben mindkettő látszólag lángoló szerelemben él már új párjával, akik viszont vagy sürgetik a válást, vagy… Ja, a gyerek. Róla én is majd’ elfeledkeztem, ahogyan a filmbeli váló pár is.

Ennek a tízéves-forma kisfiúnak léte a történet apropója, ugyanis a kissrác egyik pillanatról a másikra eltűnik. A gyerek hiányát az anya is csak napok múltán veszi észre, pedig elvileg az ő gondjaira van bízva. Már ennyiből is érezhető, hogy mi a film üzenete. Mindenki el van foglalva a saját boldogságágával, illetve annak hajszolásával, miközben az ezzel járó, korábban született „melléktermék”, a gyerek már csak felesleges kolonc. Zvyagintsev ezt az embertelen, önző, felbomló, vagy éppen kicsi legókként összeálló párkapcsolati, illetve családi légkört pontosan, színészileg hitelesen eljátszatott jelenetekben, kíméletlen logikával tárja elénk jéghideg, rideg luxust mutató képeken. Ez a rideg, önző, lelki sivárság uralja ma az orosz nép határtalan lelkét. A film cselekményének nagy részét az eltűnt/elkóborolt/elrabolt gyerek utáni kutatás teszi ki, melyben részt vesz (illetve éppen hogy nem vesz részt) a nemtörődöm, cinikus rendőrség, illetve a profin szervezett, de valójában csak érzéketlen és részvétlen gépként működő „gyermekmentő” civil szervezet. Látva ezt a látszólag jómódú, gondtalan, de valójában csupán felületes értékeket, pillanatnyi élvezeteket hajszoló, érzelmileg és lelkileg lepusztult társadalmi környezetet, Isten mentse azokat, akik ebben a világban elvesznek… Putyin valószínűleg nem szereti Zvyagintsev e filmjét (sem). Nagyon kemény mozi ez, melyet lassúsága miatt nézni fárasztó, de az általa ábrázolt súlyosan üres lelki pusztaságon barangolni súlyos teher is.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Pusztaság (Pustina, 2016), minisorozat (Frissítve!)

Minőségi sorozatért nem árt néha a szomszédba menni. Például a cseh HBO Ivan Zacharias által rendezett miniszériái megérdemlik a figyelmet. Háttérben a szocialista blokk lehangoló kulisszái, ám a kivitelezés „nyugati” színvonalú: sűrű atmoszférájú, fordulatos sztorik, nulla üresjárat. Az Eszméletről (2019) itt-ott még cikkeztek a bemutató környékén, a néhány évvel korábbi Pusztaságról viszont valamiért nem beszél a kutya sem. Előbbi csavaros kémtörténet, mellesleg a cseh rendszerváltást megelőző időszak példás ábrázolása, utóbbi „csak” szimpla krimi, de a legnyomasztóbb skandináv rémálmokkal vetekszik. Miközben két lábbal áll a közép-kelet-európai valóság sáros talaján. Simán játszódhatna egy borsodi vagy baranyai aprófaluban.

Csehországban valóban létezik Pustina nevű település, csak nem a határ mellett, helyszínünk tehát fiktív – a névválasztás viszont beszédes. Egyszerre utal az itt élők sivár, kilátástalan helyzetére és magára a vidékre: a True Detective intróját idéző főcím kopár ipari tájat, füstöt okádó kéményeket, kurvákat és kamionokat mutat. Az idevalósiak többsége munkanélküli, számukra az utolsó szalmaszálat jelentheti a helyi bányavállalat ajánlata, akik jó pénzért felvásárolnák a házakat, a férfiaknak pedig munkát ígérnek. Páran azonban minden győzködés ellenére is ragaszkodnak a régi életükhöz. A kérdés végletekig megosztja az embereket, mondhatni, paprikás a hangulat. Épp a sorsdöntő népszavazás előtt csöppenünk az eseményekbe.

A főszereplő Hana, a polgármester (Zuzana Stivínová), a felvásárlás ellenzői közé tartozik, tehát a falu nagy része utálja. Ellenséges közegben, jórészt magányosan kell megbirkóznia az egyre megrázóbb történésekkel. Mindjárt a film elején azzal szembesülünk, hogy valakik brutálisan megölték az óvoda udvarában tartott csacsit. Az ovit Hana vezeti; nem sokkal ezután nyoma vész a nő kamaszlányának, Mishának is. A cselekmény gerincét az eltűnt lány utáni nyomozás adja, sokáig nem tudni, él-e egyáltalán – én sem fogom elspoilerezni, hisz a feszültség állandó ébrentartása a sorozat egyik fő erőssége. Váratlan fordulatok, dühítő cliffhangerek késztetnek újabb és újabb epizód ledarálására. Az alaphangulat iszonyatosan nyomasztó; a levegőben lógó tragédia (Misha eltűnése) eleve mérgezi a légkört, amin csak tovább rontanak a borongós, hideg tónusú képek, a vigasztalan, sáros-nyirkos természeti környezet és az olyan bizonytalan érzést kiváltó technikai fogások, mint az időrendet összezavaró elbeszélésmód vagy a rengeteg közelkép.

Mindennél deprimálóbb azonban maga Pustina: szegénység, munkanélküliség, bűnözés, deviancia. A kamionos pihenő prostituáltaknak biztosít állandó munkahelyet, az egykori kastély nevelőintézetként működik. Persze nem kell intézetisnek lenni ahhoz, hogy valaki drogbizniszbe keveredjen, a falakon kívül is van elég rosszfiú. Hana volt férje, Karel (Jaroslav Dušek) ugyan nem rossz (állítólag), csak beteg, de ezt a lepusztult figurát látva még a maradék életkedvünk is elmegy. A sorozat főképp a családok működéséről fest sötét képet; a szülői felelősségről, illetve annak hiányáról, figyelem, szeretet nélkül kallódó fiatalokról. A bűnügyi szál elválaszthatatlanul összefonódik a szereplők magánéletével. Mindenki mindenkinek a rokona vagy ismerőse ebben a kicsi, zárt közösségben, ahol a fő találkozási pont a kocsma, ha valami gond adódik, azt meg egyszerűen bemondják a hangosbemondóba (pl. XY nem találja a gyerekét), és pár perc múlva garantáltan összeszalad a fél falu. A lelkek mélyén régi bűnök, titkok lapulnak, jól eltemetve – ha valamelyik felszínre kerül, alighanem csak a nézőnek jelent újdonságot. Nem véletlen hát, hogy a végső rejtélyt nem a jószándékú, mackós detektív, hanem egy közülük való fejti meg, hisz bizonyos összefüggésekről fogalma sem lehet egy kívülállónak. Sajnos, a befejezést összecsapták. Több apró sebből vérzik, legfőbb bűne a következetlenség. Hiteltelennek éreztem a nyomozást saját kézbe vevő X (nevet nem mondok) akcióját, az adott karakterről ugyanis nehéz elképzelni ilyesféle átalakulást; na de sebaj, a körömlerágós izgalmat még ez sem teszi tönkre, a Pusztaság hibáival együtt is egészen remek krimi. (8/10)

efes szerint: Nagyon tetszett ez a sorozat, igaz, én már előtte belerázódtam Ivan Zachariás világába az Eszmélettel. A valóban lepukkant környezet ellenére is rendkívül esztétikus látványvilág, az eredeti, hiteles karakterek, a krimi vezérfonal mellett mindvégig jelenlévő társadalom-, és újkapitalizmus/újdemokrácia-kritika mind-mind azt bizonyítják, hogy a Pustina minden szempontból világszínvonalú, igen komoly mű. Én igazából csak egy bakit vettem észre a cselekmény logikájában, mégpedig az utolsó részben azt, hogy azok a képek hogyan kerültek a strandpapucsban slattyogó igazságosztó telefonjára. Nem, engem nem zavar a strandpapucs, nem zavar a váratlan hőssé válás (nem is érzem annak, ugyanis az öntevékenység az egész cselekményben ott van az illetőben – de nem akarok semmit elspoilerezni). Erősen ajánlott széria ez mindenkinek, akinek bejön ez a True Detective és a Chernobyl világára egyaránt hajazó világ. 9/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: , | 7 hozzászólás

Saját szoba – Kisasszonyok (Little Women , 2019)

1868-as megjelenése óta bakfisok nemzedékei olvasták ronggyá Louisa May Alcott lányregényét; régóta szeretik a filmesek is, válogatott sztárokkal viszik vászonra-képernyőre. Utóbbi alól Greta Gerwig legfrissebb adaptációja sem kivétel, nagyszerű színésznők játszanak benne szeretnivaló karaktereket, úgyhogy már őmiattuk is érdemes megnézni. Már ha valakit nem zavar, hogy bő két órán keresztül szinte kizárólag nőnemű szereplőket lát – sőt, hall.

Nálam kimaradtak a lányos olvasmányok (néhány pöttyös könyvet leszámítva), így a film megtekintése nem ébresztett bennem nosztalgiát, és valószínűleg ugyanezen okból különösebb érzelmeket sem. Bájos, tetszetős képeskönyv egy 19. századi lányos család mindennapjairól. Szerelmek, bánatok, civódások, női sorsok és lehetőségek a korabeli Amerikában (nagyjából, mint Európában). Kézenfekvő a kérdés: van-e létjogosultsága egy újabb (minimum ötödik) feldolgozásnak, ami első ránézésre ugyanolyan konvencionális, mint az elődei? A válasz: simán. Az új Kisasszonyok, amellett, hogy bőven kielégíti a kosztümös filmekkel szembeni elvárásokat (pompás ruhák, hangulatos enteriőrök), szertelenebb, fésületlenebb, „trendibb”, mint a korábbiak. Fiatalos, friss, lendületes. Greta Gerwig rendezésével a megfelelő emberhez került a sztori, hisz eddigi hősei (Frances Ha, Lady Bird) is rendre a saját útjukat járó, önmagukat kereső, az általános elvárásoknak be nem hódoló fiatal lányok voltak. Saoirse Ronan Jo-ja már a kétezerhúszas évek ambíciózus fiatalja (és gondolom, a gyerekképű Timothée Chalamet is jobban bejön a mai tinilányoknak, mint mondjuk, Christian Bale az 1994-es változatból). Ha a film nem is mond újat a női önmegvalósítás buktatóiról, mindenesetre ráébreszt, hogy a téma még mindig időszerű.

A négy March-lány mindegyike művészi terveket dédelget, más-más területen. Jo, a főszereplő (Saoirse Ronan) író, Amy (Florence Pugh) fest, Meg (Emma Watson) színészkedik, Beth (Eliza Scanlen) zenél. Az itt ábrázolt családot az adott szempontból akár „állatorvosi lónak” is vélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy az írónő a sajátjáról mintázta. Történet valójában nincs: hétköznapi események egymásutánján keresztül követjük hőseinket a felnőtté válás útján.  A serdülő hajadonok anyjukkal együtt (Laura Dern) otthon töltik napjaikat, míg apjuk a polgárháborúban harcol. A történelmi háttér azonban csak kellék, a harctéri események semmilyen nyomot nem hagynak szereplőink mindennapjaiban. Elsőbálos izgalmak, jótékonykodás, otthoni színielőadások – igazi békebeli idillt látunk. A nővérek ugyanúgy pörögnek, összebújnak vagy beszólogatnak egymásnak, mint a mai napig minden normális lánytesó, öröm nézni. (Hogy teljes legyen a sztárparádé, megemlítem még a gazdag nénikét is (Meryl Streep), hisz nem árt az anyagi biztonság.)  Közben múlnak az évek, az álmok dugába dőlnek, a lányoknak választaniuk kell a biztos egzisztenciát jelentő házasság és a művészi karrier között.

Az évek múlásának folyamatából azonban kimaradunk, mivel elődeihez képest Gerwig legfőbb újítása a felborított időrend.  Ide-oda ugrálunk múlt és jelen között, ami az elején jól összezavarhat, ha nem ismerjük a regényt vagy a korábbi moziváltozatokat; lefáraszt a pörgő, zsibongó csajos kavalkád, lassan, nehezen jövünk rá, ki kivel van és mikor. Később aztán beindul a történet, az elbeszélés kiegyensúlyozottabb, a cselekmény fordulatosabbá válik. Segíthet eligazodni az idősíkok között, hogy a múlt színeit melegebb szűrőn keresztül látjuk: a meghitt, álmokkal teli kamaszkorral szemben a jelen valósága rideg, szürke, csupa megalkuvás.

Csak Jo nem alkuszik, ő az, aki tűzön-vízen keresztül, akár saját boldogsága árán is megvalósítja célját. Az eseményeket az ő szemszögéből látjuk, a film egyben a könyv (Jo, alias Alcott könyve) megszületésének önreflexív, szemünk előtt formálódó története. Díszes borítója foglalja keretbe az elbeszélést, a végén pedig már nem tudjuk biztosan, hogy ami előttünk zajlik, valóság-e vagy részlet a regényből. A kiadó happy endet követel, Jo pedig (alias Greta Gerwig) olyan habostortás, cukormázas befejezést kanyarít, hogy ketté áll tőle a fülünk. Mint a mesebeli okos lány, hoz is ajándékot, meg nem is. Az egyszeri olvasó elégedetten dőlhet hátra, de mi látjuk, amit látunk. Szívmelengető, romantikus sztori – fanyar utóízzel. (7/10)

efes szerint: Természetesen én sem olvastam a regényt. Viszont kifejezetten tetszett Gerwig időkezelése, melynek köszönhetően komoly lendületet kapott a történet. Ez, valamint az Y-generációs sztárok kavalkádja a témával és a pompás, kosztümös külcsínnel együtt számomra -egy középkorú kecske számára- bizsergetően izgalmasan hatott. Hajrá, csajok! 8/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

A mélység kalandora (L’odyssée, 2016)

Cousteau kapitány gyerekkorom egyik nagy hőse volt, köszönhetően annak, hogy a magyar televízió igen sok filmjét, tévésorozatát leadta. Szikár, tengeri szél barázdálta arca, a belőle kiugró, ívelt sasorr és a távolba vetett kutató tekintet az, amire emlékszem ma  belőle, no, és az elmaradhatatlan piros kötött sapi. Meg a pipa. De az is biztos, hogy amit ma az élővilágról és a földrajzból tudok, az nagyban neki köszönhető (és Thor Heyerdahlnak, Gerald Durrellnek, Richard Attenboroughnak és a többi világhírű tudósnak, felfedezőnek, akik szintén gyerekkorom hősei voltak), nem pedig az iskolában tanultaknak, illetve annak a kíváncsiságnak, ami mindben benne volt. Nyilván érdekes életet élt mindegyik, és arra is emlékszem, hogy Cousteau elég sok mindent meg is osztott abból filmjeiben. Családja rendszeres szereplője volt a filmnek, ott éltek mind a Calypso fedélzetén. De hogy valójában milyen ember lehetett a hős, azt nem tudom.

Ma, jó sok évtizeddel később, már tudom, hogy a hősök általában elég nehéz esetek, igen fárasztó lehet őket nap mint nap elviselni, de hát azért ők a hősök, mert bizonyos esetekben másként működnek, mint az átlag porbafingó ember. A mélység kalandora is egy igen méretes pojáca volt élete nagy részében, legalábbis ez derül ki róla Jérôme Salle tulajdonképpen egészen szép, kerek életrajzi filmjéből, nyilvánvaló és közismert érdemeinek elismerése mellett. Önző, bizonyos szempontból korlátolt és felelőtlen pasas, akiből csak ismert, és filmben általa is feldolgozott családi tragédia csinált személyesen is szerethető embert. Ügyes ötlet, hogy ez a film is Philippe Cousteau, a hidroplán-balesetben elhunyt fiú történetére lett kvázi felhúzva, ugyanis az öreg Cousteau életének tulajdonképpen ő jelenti a nagy morális fordulópontjait is. Születése idején kezdte hagyta ott Cousteau a haditengerészetet, és fordult az általa feltalált könnyű-búvárkodás és kezdetben utópisztikus társadalmi és ökológiai elképzelései felé, majd halála körüli időben hagyott fel az ábrándozással és kezdett el valóban fontos kérdésekkel, a környezetvédelemmel foglalkozni.

Lambert Wilson színészi értelemben bár kissé más karakter, de azért hozza a kapitány összetett, furcsa karakterét. Karcos ellenpont mellette a magányosságát italba fojtó feleség szerepében Audrey Tautou, miközben a Philippe-et játszó Pierre Niney romantikus lobogása adja kettejük között a háromszög csúcsát, sajnos, a köztük lévő kötélzet rajza már sűrűn eltűnik a ködben. A személyi és családi konfliktusok szálait egy más jellegű történetben nyilván jobban, részletgazdagabban is ki lehetett volna bontani, ám jelen esetben egész egyszerűen nem lehetett elmenni a szereplők tevékenységének látványa mellett: a film ennek megfelelően telis-tele van lélegzetelállító vízalatti és víz feletti jelenetekkel, CGI-mentes állati találkozásokkal és egyéb látványosságokkal. Ezekre fogunk inkább emlékezni e filmből, Cousteau-ra viszont inkább az ő, saját filmjeiből.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése