Tőrbe ejtve (Knives Out, 2019)

Nagyon nem mennék bele ebbe a rendkívül szórakoztató krimibe, mert alapvetően el kellene spoilerezni belőle valamit, ami viszont nagyban csökkentené a film élvezeti értékét annak, aki esetleg még nem látta. A Tőrbe ejtve egy igazi “ki a gyilkos?”-típusú történet, mely nagy vonalakban hajaz szinte bármelyik klasszikus Agatha Christie-sztorira, de azért van benne annyi sajátos, egyéni vonás, hogy Rian Johnson író/rendező szinte percenként vonatkoztat el a jól ismert sablontól és rendre elidegeníti a nézőt, mondjuk Hercule Poirot piperkőc karakterétől – miközben folyamatosan vissza is kacsint rá.

Egy híres, ám koros krimiíró (Christopher Plummer) ön(?)gyilkossága, valamint családjának a mesés örökség körüli küzdelembe tanúsított magatartása adja a cselekmény hajtóerejét, amit Johnson sok, Agatha mamától azért lényegesen merészebb és vadabb humorral, izgalmas ötlettel és metszően éles logikával bonyolít a megérdemelt, igazságos végkifejlet felé. A cselekmény pödrésében-csavarásában Johnsonnnak még arra is van agya, hogy abba szervesen beépülve még hajdani Trump elnök idegenrendészeti (és egyéb) politikájának fonákjára is rámutasson, mintegy bölcs tanulságképzés igényével. A bő kétórás filmben egy másodpercnyi üresjárat sincs, remek színészek (Daniel Craig, Jamie Lee Curtis, a viccesen megőszült, hajdani bájgúnár Don Johnson -nem rokonok a film író/rendezőjével- és még sokan mások) és a film nagy részében zárt terekben is virtuóz operatőri munka (Steve Yedlin) ejti rabul a néző figyelmét. A groteszk karakterek, a bizarr cselekmény és a filmben mindvégig jelenlévő, maróan fekete humor Coenéket, de még inkább Wes Andersont juttathatja eszünkbe. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Még egy kört mindenkinek! (Druk, 2020)

Egy norvég pszichiáter elmélete szerint az ember véralkoholszintje öt ezrelékkel alacsonyabb a kelleténél. Amennyiben tehát némi szesszel helyrezökkentjük ezt a hiányt, az nemhogy egészségtelen, hanem kifejezetten jótékony hatású lehet – persze, csak ha nem lépjük túl azt a bizonyos szintet. A Még egy kört mindenkinek! szereplői ezt a nem túl józan gondolatot ültetik át a gyakorlatba tudományos alapossággal. A rendező Thomas Vinterberg, a főszereplő Mads Mikkelsen, mellette Thomas Bo Larsent, Vinterberg másik állandó színészét is viszontláthatjuk. Nem döngöl földbe, mint A vadászat, a rendező ezúttal meghagyja az életkedvünket, sőt új filmje határozottan életigenlő darab; a sötét árnyalatok mellett is könnyednek mondható, amolyan skandináv dramedy. Megtekintéséhez – ha jót akarunk – nem árt némi kritikus hozzáállás, de rosszkedv, lehangoltság ellen feltétlenül ajánlott. Még szárazon is.

Ordenáré módon vedelő tizenévesekkel alapoz (Dániában vagyunk, a polgárok itt elég bensőséges viszonyt ápolnak a szeszekkel), e történet főszereplői azonban nem a fiatalok, hanem akik ezt a generációt nevelni hivatottak: négy dán tanár úgy negyven és ötvenöt között. Ugyanabban a gimnáziumban tanítanak egyre kevesebb lelkesedéssel, a magánéletük más-más okokból, de egyformán lenullázva.  Egyikük a nagycsaládosok pelenkaszagú zűrzavarát nyögi, két másikuk a magánytól szenved, Martin pedig, a főhős (Mikkelsen), totál belefásult mindenbe, amije van: közömbös férj és apa, kiégett pedagógus. Az egykor népszerű történelemszakost mára már olyan szinten nem érdekli a munkája, hogy végzős osztálya az igazgatóhoz megy panaszra, mert aggódik a vizsgák miatt.

Egy születésnapi összejövetelen Nikolaj, a filozófiatanár fejti ki társainak a bevezetőben vázolt teóriát, megspékelve híres művészek, nagyformátumú és híresen nagyivó politikusok példájával, akik józanul nem is lettek volna képesek teljesíteni. Napjaink emlékezetesen részeg államférfiairól is láthatunk egy röpke szekvenciát – igaz, ezek inkább kínos, mint büszkeségre okot adó jelenetek. Szó mi szó, egy kis szesz épp elég, hogy elillanjon a szorongás, a lehangoltság, feloldódjanak a gátlások, és elkezdődhessen végre a lelkes, motivált alkotó tevékenység. Martin másnap ki is próbálja az ötletet, laposüveggel indul munkába, és a siker látványos: valósággal sziporkázik az aznapi óráin. A brigád ezek után „hivatalosan” is beindítja a kísérletet, írásos dokumentációval, kötött szabályokkal: inni kizárólag hétköznap, munkaidőben szabad, betartva a 0,05%-t. A képernyőn számláló mutatja egy adott szereplő véralkoholszintjét. A négy kolléga megtáltosodik, igazi feelgood jelenetsor következik: jól pörgő tanórák, csillogó szemű diákok, sőt Martin családi élete is rendeződni látszik.

Csakhogy a szonda által jelzett értékek emelkednek, a film szép lassan drámába megy át, összhangban az ivás fokozataival: „Az első az eufória: önmagad jobbik verziója leszel. A második szinten már ahhoz kell az alkohol, hogy önmagad legyél – és elég észrevétlen ez az átmenet” (a rendezőt idéztem).  A zugivó Martint pontosan azért nehéz derűvel vagy megértéssel szemlélni, mert már túl jól ismerjük a dolog természetét. Az áhítatos kórusmuzsikával, idevágó idézetekkel néha kissé didaktikussá tett elbeszélés végeredményben semmi olyat nem mond a témáról, amit már ne tudnánk. A Még egy kört… egyedisége inkább abban áll, hogy fennen hirdeti a sör, bor, tömény áldásos, ihlető hatását. Közben persze nem tagadja az italozás romboló, szégyenteljes oldalát sem; a rángó kamera egészen a sárga földig követi a társaság projektzáró kocsmatúráját, ami után bizony keserű az ébredés, kódolva vannak a tragédiák . Felelőssé mindezért mégsem az alkohol tehető, hanem középkorú hőseink elképesztően éretlen „kísérlete”; a szesz csupán eszköz, amit tudni kell kezelni. Meglehet, néha a túlélés eszköze, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb.

A rendezőt például saját bevallása szerint ennek a filmnek a megalkotása segítette abban, hogy túlélje lánya elvesztését. A 17 éves Ida, akinek Vinterberg a kész művet ajánlja, és aki a tervek szerint Martin lányát alakította volna, a forgatás kezdetekor szenvedett halálos autóbalesetet. A szörnyű tragédia áthelyezte az eredeti hangsúlyokat, így a sztori már nem annyira az ivás gondtalan dicsérete fókuszál, hanem arra, hogy hogyan próbáljunk megküzdeni a kiégéssel, a csapásokkal, elfogadva esendőségünket hogyan adhatunk új értelmet napjainknak. Így Mikkelsen felszabadult tánca egy doboz sörrel már nem is a piálást ünnepli, hanem az újra felfedezett életet. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 5 hozzászólás

Pieces of a Woman (2020)

Letisztult, szinte minden másodpercében és képkockájában professzionális kivitelezésű dráma Wéber Kata és Mundruczó Kornél filmje, a Pieces of a Woman, melynek magyar címe nincs még egyelőre. De miért is lenne, hiszen hiába házalt a film alapötletével itthoni pénzforrásokért az alkotó házaspár, csak dölyfös elutasítást kapott. Még jó, hogy azon a rothadó nyugaton felfigyelt rá egy “piciny” streaming szolgáltató, a maga területén piacvezetőnek számító Netflix s hajlandó volt pénzt feccölni a projektbe (amibe később még a szintén “jelentéktelen” nevű Martin Scorsese is beszállt, a végefőcím szerint executive producerként). Sebaj, nálunk a döntés minden szinten politikai alapon történik, miért lenne másként a filmtámogatások terén…

Nyilvánvalóan Geréb Ágnes annak idején széles nyilvánosságot kapott ügye adta az apropót a filmhez. Az alapvetően orvosetikai és családjogi természetű ügy a kezdetektől fogva erős politikai színezetet kapott a magyarországi közbeszédben, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy egy ilyen, tragédiába forduló otthonszülés történetét feldolgozó filmet elkaszál itthon a kőkonzervatív, kriptoklerikális lózungokat hangoztató államapparátus, de azért elég nehéz napirendre térni afelett, hogy olyan nemzetközileg számontartott és elismert művészekre is simán rácsapják az ajtót, mint Mundruczóék. A film mindenesetre elkészült külföldi produkcióban, megvannak már az első fesztiválelismerések is, a pandémiás mozizárlat közepette a Netflix pedig minap be is mutatta a filmet több százmilliós közönségének.

Szóval, szép, letisztult, hatásos, lélekben és morálisan felemelő filmdráma a Pieces of a Woman – de csak a főcímig Mundruczó-film. A film elején, a be- és felvezető jelenetekben látjuk azt a sokkolóan naturalisztikus jelenetsort, melyben a történet főszereplői elszenvedik életük addigi legnagyobb tragédiáját: egy csecsemőhalállal végződő otthonszülést. Azok a képkockák nagyon erősek, nagyon szuggesztívek, beleégnek az ember lelkébe. Amit utána látunk, az viszont szinte egy másik film. A tragédia feldolgozásának folyamata mind dramaturgiai értelemben, mind színészileg (nagyon erős Vanessa Kirby az anya szerepében, de hasonlóan megrázó alakítás Molly Parker bábája is – és akkor nem szóltunk Shia LaBeoufról, akiben mi látjuk, hogy Nagy Zsoltra íródott a szerep, de Shia is szépen megoldja vagy az elragadóan gyűlöletes Ellen Burtsynről), mind kísérőzenében egyaránt világszínvonalú munka, technikai, de érzelmi és művészi értelemben is szinte hibátlan mestermunka. Egy tartalmas, intellektuálisan is katartikus filmdráma a tompa, őrjítő fájdalomtól a bűnbakkeresésen keresztül a megbocsájtás megtisztulásáig. De pont azok hiányoznak belőle, amiért Mundruczó filmjeit elkezdték jegyezni: a kíméletlen, dühös, tiszteletlen, karcos igazságkeresés markáns jegyei. Hiányzik belőle az egyéniség, a spontán kreativitás, a kényelmetlen rücskösség, akár a pimasz provokáció. Helyette viszont van hűvös profizmus, becsületes, szinte hibátlan szakmunka, politikailag korrekt távolságtartás.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Zárójelentés (2020)

Bár még a pandémia előtt mutatták be kevéssel Szabó István új filmjét, hozzánk most jutott el. Beleolvasgattam utána a véleményekbe, és többségükben összecseng a valamiféle csodavárás. Nem elég ilyen, nem elég olyan, egy magyar falu társadalmi szerkezete nem így működik, és a többi, és a többi. Fene tudja… Szabó egy 82 éves filmrendező, a magyar filmgyártás nemzetközi szinten egyik legismertebb és legelismertebb figurája, de soha életében nem volt forradalmár. Sőt!

De miért is kéne épp egy 82 éves bácsinak forradalmat csinálni? Mire  valók a fiatalok? Ebben a korban általában már életösszegzésen szokás gondolkodni, aminek a Zárójelentés éppen meg is teszi. Szabónak ráadásul van is mit összegeznie. Ráadásul, ő mindig is egy jólfésült, szolid intellektuel volt, egy echte “budai úrifiú”, aki már csak von haus aus nem hőzöng, nem hepciáskodik. Orvoscsaládba született, s bár gyerekkorát Tatabányán töltötte, élete nagy részét Budapesten éli. Már filmes pályája elejétől az emberi sorsok érdeklik elsősorban, azok az alapvető emberi érzelmek, mint a szerelem, az egymás iránti féltés, amiket a történelem és a politika oly sokszor zilált össze a huszadik században. Később híres trilógiájában, aminek első darabjáért Oscar-díjat is kapott, már az egyén és a hatalom viszonya került érdeklődésének előterébe – csak jóval később derült fény arra, hogy ez ügyben Szabó Istvánnak is voltak személyes tapasztalatai. De még történelmi parabolarajzolóként is meg tudott maradni tágra nyílt szemű szépléleknek, ahogyan ügynökmúltját is elegánsan, emelt fővel viselte el – bár a mai napig büntetik érte.

Fő tartalmi vezérfonalában, de kis mellékmotívumaiban is benne van Szabó egész élete a filmben. Természetesen, nem direktben, hanem finom áttétellel, de pontosan felismerhető párhuzamban. Klaus Maria Brandauer adja a rendező alteregóját, egy budapesti kórház kardiológus főorvosát, akit kórházának bezárása miatt kényszernyugdíjaznak. A hivatását minden felett tisztelő orvos azonban nem adja fel, hazautazik szülőfalujába, hogy ott betöltse édesapja hajdani körzeti orvosi praxisát. A szakmájára igényes doki azonban hamar összerúgja a port a falu “Döbrögijével” (Stohl András), aki igen hamar “meghabonyizálja” a falu közvéleményét, aminek köszönhetően státusza gyorsan ellehetetlenül. Közben persze, jönnek a gyerekkori jóbarátok (Eperjes Károly), régi (Szirtes Ági) és új (Kerekes Éva) szerelmek… Erősen stilizált társadalmi környezetben erősen sarkított sorsok és figurák fonódnak össze a filmben szűk két órára, aminek célja számomra világosan annyi, minthogy Szabó saját életéről, illetve a mai Magyarországról megalkossa zárójelentését. Természetesen, ebbe a jelentésbe nem fér bele minden nyűg és baj, eredményről nem is nagyon lehet beszélni – az öreget az egészségügy nyomorúságos helyzete, a helyi érdekű hatalmasságok hatalmaskodása, a jó magyar urambátyámizmus kipusztíthatatlansága és a szerelem és a boldogság tünékenysége, törékenysége izgatja leginkább. Valamint az, hogy esetleges fiatalkori botlásaiért milyen hajlamosak vagyunk az embert élete végéig megbélyegezni…

Persze, a világszínvonalon éneklő falusi gyermekkórus szereplése önmagában megmosolyogtató naivitás, de tekinthetjük barátságos kikacsintásnak is egy másik ismert magyar produkcióra is. Na ja, Oscar-díjasok egymást között… Vannak elég fura dramaturgiai botlások a cselekményben, főleg a mai magyar valósághoz képest, de Szabó egész életét két méterrel a föld felett lebegve élte, onnan minden egy picit másképpen fest. De az milyen szép, ahogy megidézi a szomszéd jó barátot, Jirzít, vagy a legteljesebb művészetet, az operát. Szívszorító látni Andorai Pétert, élete utolsó filmszerepében – gyakorlatilag szavak nélkül. Jó látni egy sor remek színészt, akikkel Szabó mesterien bánt: Eperjes régen volt ilyen visszafogott, de éppen ezért erős, Stohl is jó, Csomós Mari hisztis anya-karaktere, Szirtes Ági, Kerekes Éva, Udvaros Dorottya a magára hagyott feleségként… Szép film volt ez.

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Patria (TV Series, 2020)

Az ETA (Euskadi ta Askatasuna, azaz „Baszkföld és Szabadság”) baszk nacionalista, ám markánsan szélsőbaloldali szellemiségű függetlenségi mozgalom 1958-ban alakult. Célja alapvetően Baszkföld Spanyolországtól való teljes függetlenségéért folytatott harc volt. Gyilkosságokkal, emberrablásokkal, bombamerényletekkel, autókba rejtett pokolgép-robbantásokkal hívták magukra a figyelmet. A merényletek általában hivatalos személyek (spanyol rendőrök, katonák, magas beosztású állami tisztviselők stb.), de mint látni fogjuk, akár baszk nemzetiségű “kizsákmányolók” ellen is irányulnak. Összesítések szerint 1968 óta az ETA számlájára 829 gyilkosság, több ezer sérülés és több tucat emberrablás írható. A szervezetnek több, mint 400 tagja van jelenleg is börtönben Spanyolországban, Franciaországban és egyéb országokban is, miközben 2011 október 20-án hivatalos közleményben jelentették be fegyveres tevékenységük beszüntetését, nem sokkal később pedig végleges és visszavonhatatlan felosztását. Az ETA tevékenysége azonban olyan mélyen gyökerezik a baszk népben és olyan mély sebeket okozott a baszkokban, de a velük együtt élő spanyolokban is, amelyek begyógyulására még sokáig várni kell.

Fernando Aramburu nagy hatású regényben írta meg két baszk család évtizedeken át húzódó történetén keresztül az ETA korszak alatti Baszkföld lélektanát, mely az HBO Europe produkciójában nyolcrészes minisorozat formájában is bemutatásra került tavaly szeptemberben. Bár a könyvet nem olvastam, azt kell mondjam, a Patria igen jól sikerült adaptáció. Azért merem ezt így kijelenteni, mert a film minden jelenetéből sugárzik a történet, s benne a baszk nép lelkének, szenvedélyes hazaszeretetének, vad indulatának és mély érzelmességének mindenen átbukó, féktelen áradása, olyan aprólékos pontossággal jellemzett karakterekkel, olyan erővel pattogó dialógokkal és drámaisággal, melyekért általában a jó és nagy regényeket szoktuk olvasni.

A Félix Viscarret és Óscar Pedraza által rendezett széria szerkezetében is rendkívül dinamikus. Forgószél lendületével sodorja bele a nézőt a baszk hazaszeretet tragikus fordulatokban “gazdag” drámájába, mintegy megvilágítva a számító politikai, ideológiai propaganda által fanatizált tömegekben rejlő halálos veszélyeket is. A cselekmény két család között zajlik, melyek a kezdetben mély barátságban éltek. Később az egyik -a gazdagabb- az ETA célkeresztjébe került, mint “kizsákmányoló”, míg a másik elsősorban a fanatikus anya figurája, valamint a két, ETA felé sodródó fiú okán, mint “kizsákmányolt”, hátrányosan megkülönböztetettként az ETA oldalára. A szülőkön, a gyereken, valamint a családokkal szoros kapcsolatban álló katolikus papon kívül a mellékfigurák között is szinte tapintható a pattanásig feszülő társadalmi feszültség, melyet a spanyol közigazgatás és a rendfenntartó erők érzéketlensége, sőt, folyamatos provokációja csak még tovább súlyosbít. A cselekmény kiindulópontja, hogy a saját háza előtt, a nyílt utcán lelövik a “kizsákmányoló” családfőt. Mindenki tudja, hogy az elkövető az ETA, sőt, még azt is rebesgetik, hogy a baráti család fia lőtt… Innen bomlik ki az a lelkeket fertőző őrület, amit senki nem szeretne átélni. A Pátriát viszont éppen ezért kell látni. A történelem, a politikatörténet egy másik sztori.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Tönkretehetlek (I May Destroy You, TV Series, 2020– )

A különböző tévésorozatokkal és filmekkel foglalkozó fórumok évösszegző best of-listáikon rendre kiemelt pozíciót foglal el a Tönkretehetlek című széria, melynek első része mégis meglehetősen riasztóan hatott rám. Rendkívül trendi fiatalok mulatnak széles jókedvvel, harsányan és gátlástalanul, tömik magukba a különböző drogokat, tequilával kísérik le a mollyt, közben meg bömböl az a 12=1 tucat r’n’b zene, ami 24/24-ben ömlik szinte minden csatornán. Ezzel így önmagában azért még nem is lenne bajom, de valahogyan pusztítóan üresnek tűnt ez az egész cucc első látásra. De akkor mi a jó bánatért tartják ezt az izét 97%-ra a Rohadt Paradicsom című kritikagyűjtő oldalon?

Persze, a kritika is hajlamos bepucsítani a divatnak, van az a … nem is tudom, hogy mi, de azért mindig vannak “éleslátók”, renitensek. A 97% azonban brutálisan egyhangú ajnározás. Csakhogy Michaela Coel sorozata (ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza!) a későbbiekben igazolja is a jó kritikákat: a tingli-tangli bevezető epizód csupán a szükséges felvezetés ahhoz a külső és belső pokoljáráshoz, amit a Coel által alakított, sok szempontból önazonos(nak tűnő) karakter megtesz az első évad végére. Ott ki van téve ugyan a “The End” és a szokásos évadzáró cliffhanger is elmarad, mondjuk azt, hogy az első évad így, egyben kerek egész.

Arabella (a fő karakter) menő influencer a neten, kemény, bevállalós észosztó csaj nő- és egyéb kisebbségjogi kérdésekben, rengetegen követik a twitteren. Felfigyel rá a mainstream média is, szerződést kap egy nagy kiadótól egy majdan megírandó könyvre, aminek elkészültével nem halad, mert mindig van fontosabb betépni valója. Aztán egy nap élesben, direktben történik meg vele a Prodigy Smack My Bitch Up című hírhedt/ikonikus videoklipje, csak még annál is durvább verzióban. A Tönkretehetlek a későbbiekben arról szól, hogyan lehet megélni, túlélni és feldolgozni az elszenvedett szexuális erőszakot. Coel ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elmeséli azt, hogyan élte meg a vele megtörténteket, hanem meglehetős ügyességgel és objektivitással ki is elemzi magát, megfejelve mindezt azzal, hogy egyfajta pszichológiai górcső alá veszi közeli barátait is. A legjobb barátnő wannabe színésznő, olyan lámpalázzal küzd, hogy rendre lebénul, amikor castingra jelentkezik. A legjobb barát már szinte kényszeresen pörög a Tinder melegek által látogatott “szobáiban”, egészen addig, míg egy napon a noname sorozatrandi az ő esetében is durva fordulatot vesz. Arabella társasága, de még családi körülményei is mind sérültek valahol, de Coel feltárja az ok-okozati összefüggéseket. Lendületesen, lényegre törően mesél, virtuóz dramaturgiával és első kézből hiteles szlengben, pontos, plasztikus karakterekkel és környezetben. A történetben kibomló sorsok, drogkarrierek, áldozatok, de az egész sztori is igazinak, megéltnek és feldolgozottnak tűnik, az utókor okulására és a sorstársak részvétteljes segítésére. Annyira őszinte és tehetségtől duzzadó Michaela Coel sorozata, hogy még az írással, az alkotással való szenvedését is úgy varrja a nemi erőszakot feldolgozó történetébe, hogy abból egy szál nem lóg ki. Ezúttal tényleg a múlt év egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legerősebb sorozatáról van szó. Bár alapvetően másról szól, de bizonyos szempontból mégis összevethető a múlt év “nagy dobásának” tartott Eufóriával: a Tönkretehetlek még annál is erősebb, összetettebb és mélyebb.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Roadkill (TV Mini-Series, 2020– )

Szájer József alaptörvény-skribler és ex-EP képviselő világot megrázó Tapló Télapó-mutatványa után érthetően nem durranhat elég nagyot egy politikus-körökben játszódó tévésorozat. A való politikai élet ma van annyira bizarr, abszurd és szürreális, hogy azt írói fantázia képtelen meghaladni – hogy ez kinek jó és kinek nem, az nem ennek az írásnak tárgya. De a Roadkill című négyrészes, brit minisorozat még a hasonló témájú műfaji konkurenciához, illetve előzményekhez képest sem elég éles.

Persze, az is lehet, hogy David Hare író és Michael Keillor rendező nem is kívánta felvenni a versenyt, mondjuk, a Kártyavár első évadainak savas cinizmusával, Az elnök emberei aprólékos idealizmusával és tempójával és másokkal, lehet, hogy ők simán csak egy kedélyes, melodramatikus, amolyan ötórai tea és sütemény mellé való szériát kívántak letenni az asztalra. Mert nagyjából ennyi sikerült. Ma már nem hőkölünk vissza, ha egy népszerű politikusról kiderül, hogy emberi gyengeségei is vannak, mint ahogy az sem különös, hogy vannak még politikai rendszerek, ahol működnek bizony fékek és ellensúlyok, nem úgy, mint… tudjuk, hol. Az, hogy létezhet olyan konzervatív politikus, aki emellett hithű libertariánus is, az csak a hajdan kétmillió, de azért szerencsére folyamatosan csökkenő számú magyar fejben jelent feloldhatatlan ellentétet.

A sorozat tulajdonképpen egy bizonyos Peter Laurence nevű brit konzervatív politikusról szól, aki a történet kezdetén a közlekedési miniszteri posztot tölti be a kormányban, a végén pedig… de nem is ez a lényeg itt. Nem is a brexit kérdése, amit -bár a történet szerepli fiktív személyek- az alkotók elegánsan kikerülnek. Arról van szó, hogy egy működő, jobb világban a homo politicus élhet együtt korábbi hibáival, félrelépéseivel, ha azokat tisztázza magában, a közvélemény és életének szereplői előtt. Elsősorban a Roadkill tehát családi melodráma. Természetesen, nem tudjuk elhessenteni az állandó összehasonlítás kényszerét, de a cselekmény és a benne szereplők életének szervezése azért olyan, mint a Downton Abbey-ban vagy Az elnök embereiben, a párbeszédek olykor mintha úgy szeretnének pattogni, mint ahogy Aaron Sorkin küldi azokat (ez azért nem megy)… Hugh Laurie lazán adja a figurát és amúgy a széria, így négy részen keresztül (a közlekedési balesetből eredő, simán elfelejtett sérülés, illetve két, érthetetlen okból alkalmazott kamerabeállítás ellenére is) simán nézhető. Ha nincs éppen jobb dolgunk…

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Poroló 67. – A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978)

Mai szemmel nyilván már elszoktunk az efféle, “hosszúkás” moziktól… (Dehogy szoktunk, persze, az ennél is hosszabb Gyûrûk urát, Titanicot is benyeltük tokkal, vonóval, hogy másról ne szóljunk.) Nem nézőbarát Michael Cimino 5 Oscart nyert filmje, ez tény. De messze nem nézhetetlen, s ha vesszük a fáradtságot, hogy belehelyezkedjünk egy másik világba, van egy kényelmes fotelünk és nem isszuk tele magunkat mindenféle szarral, hogy aztán félóránként pisilni kelljen kimenni. Alapfilm A szarvasvadász, mind az USA Vietnam-parájának feldolgozásában, de alapfilm az amerikai, sőt, a globális filmművészetben is, ha van értelme efféle “billogoknak” egyáltalán.

A vietnami háborúról, Amerikának ebben való -dicstelen és tekintélyromboló- részvételéről azóta már sokan készítettek filmet, köztük igen jókat is, sőt, az igazság feltárásának szempontjából nézve, ennél még jobbakat is. A híres “orosz rulettes” jelenetsor, a vízalatti “gyilkos patkányok” ma már legfeljebb megmosolyogtatóan hatásvadász, békategóriás motívumoknak tűnnek. Sőt, önmagában már az öngyilkos orosz rulettnek, mint dramaturgiai vezérsodornak az alkalmazása is túlzásnak tűnik, függetlenül annak vélt/valós valóságtartalmától. A vietnami hátországban játszódó jelenetek, amelyek Nick (Christopher Walken) karaktere köré szerveződnek ma már szintén porosnak, közhelyesnek hatnak. A film ezen része számomra ma már unalmasnak, lerágott csontnak tűnnek, még akkor is, ha bőven emlékszem arra, hogy amikor a nyolcvanas évek közepén, az Ecseriről beszerzett, hangalámondásos kalóz-VHS kazettán látva a filmet simán padlót fogtunk mindannyian a laktanya kantinjában, ahol alkalmas ÜTI esetén a stúdiós srác filmekkel szórakoztatta a sor- és a beosztott hivatásos állományt. DE.

Abszolúte indokolt, sőt, kifejezetten lenyűgözött a menyegző órás jelenetsora, mint ahogy a fiúk hosszas részegeskedése, hiszen a film erről szól valójában: kik (voltak) azok  a srácok, akik ott Vietnamban harcoltak. Bemutatásukhoz idő kell. Kell, hogy zsongjon az ember feje az amerikai orosz lagzi hangzavarától, még ha nem is vedelünk közben vodkát. Kell, hogy zsongjon az ember feje a vaskohó fülsértő zakatolásától (Zsigmond Vilmos ezekben a jelenetekben remekel igazán, köszönhetően talán a még Magyarországon megszerzett filmhíradós tapasztalatainak), amelyben a fiúk dolgoznak, kell, hogy hosszan nézzük az utolsó szarvasvadászatot, de még a pisztolypörgetéses rulettet is, különben az egész katatón, amerikai átlagemberlét drámaisága vész el a filmből. Nos, ezek a bumfordi módon átlagos fickók (itt például amerikai oroszok…) harcoltak Vietnamban. Tűpontos látlelete a film a vidéki Amerika társadalmának, ami -bizton állítom- ma is pont ugyanilyen. A kohók talán bezártak, és vagy van helyettük más, vagy nincs – de Amerika “teste” ugyanez ma is. A film első és harmadik harmada kifejezetten lenyűgözött.

Lenyűgöző az is, ahogyan Cimino bánik a színészeivel. Ilyen eszköztelen, szinte civil jelenlétet nem nagyon láttunk korábban, de később sem például Robert de Nirótól, aki erre a filmre a lehető legnagyobb alázattal vált tökéletesen jellegtelen, átlagos vidéki sráccá. Ő a film címszereplője, de mellette mégis Walken, John Savage, a hiriges haver John Cazale és az összes, nagy számban itt-ott fel- és eltűnő mellékszereplő is látszik a színen. Mindannyian látszanak és ettől igazán tabló a film. Ettől nagyszerű. Ilyen film ma már nem készülhetne nagy, amerikai stúdióban, legfeljebb valami noname független produkcióban, hogy aztán a fesztiválszervezők íróasztalának valamelyik fiókjában, illetve különlegességeket fetisizáló filmblogokban végezze.

Kategória: Film, Poroló | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A farkas gyermekei – 1. évad (Raised by Wolves, TV Series 2020–)

Alapvetően szeretem az “okos” scifiket, amik túlmennek a szimpla mesemondás látványzuhataggal megspékelt üres szakmaiságán. Ridley Scott neve is biztatóan hat, még ha az ősz mesterember pályája nem is futott mindig egyenletes színvonalat. Az ő produkciójában mutatta be az HBO A farkas gyermekei című sorozatot, amiben már első pillantásra is jól kivehetően felbukkant néhány igen jellegzetes motívum Scott és más korábbi mesterek méltán kultikussá vált munkáiból.

A cselekmény tulajdonképpen robinzonád, hogy rögtön az első allúziót említsem: a világ, tehát a mi jelenlegi világunknak néhány száz év múlva bekövetkező általunk, az emberiség okozta pusztulása után két túlélésre programozott android hat ember-embriót visz magával egy távoli, lakható bolygóra, hogy ott kezdjenek új életet. Persze, nyúlhatunk messzebbre is, vegyük példának az Ószövetséget. Paradicsom, Noé bárkája, Matuzsálem, stb. Az új bolygón sivatag, süvítő szelekkel, tele lyukakkal, valamint titokzatos és félelmetes óriási kígyószörny csontjaival – mint a Dűnében. Megyünk tovább, bigott vallásos emberek kontra technokrata ateisták háborúja pusztítja el a Földet – aktuális ma is a borongós gondolat. Hangsúlyos anya-para, szörnyet hordott ki a méhében – Ridley Scott Alien-sorozata, helyben vagyunk. Nyilván lehet még sorolni, de tán ezek a legfőbb kapaszkodók, utalások, motívumok. Ettől még lehetne jó.

És tagadhatatlan, igen erős atmoszférája van a sorozatnak, mind képileg, mind hangulatában, mint hangzó környezetében borzongató, expresszív hatást gyakorol a nézőre, s mi tagadás, be is vonja az első részekben. Határozottan érezni benne a potenciált, hogy szólni akar valamiről, hogy saját, nyomorult korunkra vetítve is bír valami érvényes mondanivalóval… Érezni benne valami hajlamot a tartalmas moralizálásra, azonban hamar elhatalmasodnak a horrorisztikus, hatásvadász elemek. Sajnos, a végére -sőt, közepére- kifogy a szufla és túlnő az intellektuális síkon a mese. Logikailag is érzek megbicsaklást a cselekmény sodrában, csak gyanúként tudom megfogalmazni, hogy menet közben íratták át a könyvet a producerek, de az is lehet, hogy eleve ilyennek szánták – nos, ez esetben engem viszont már nem érdekel tovább. Egy sansz volt, ami nem jött be. Ennyi. Újranézem inkább a Nyolcadik utast.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Utódlás (Succession 1-2., 2018-2019)

Az idei Emmy győztes drámasorozatáról eddig csupa jót hallottam, és most, hogy végigértem a második évadon, én sem igen tudok mit hozzátenni. Látni kell. Sokakat persze irritálhat a benne ábrázolt közeg, ez a pöffeszkedő milliárdosvilág, a sztori sincs mesésen kiszínezve, mint a Dallasban, csak a lényegre szorítkozik, mellőzve a szappanoperák öncélú kacskaringóit. Az Utódlás nem szól egyébről, mint a hatalomról, megtartásáról, illetve megszerzéséről, tekintet nélkül a törvényre, erkölcsre, továbbá mindenfajta vérségi kötelékre. Gyilkos szatírába oltott, kőkemény királydráma grandiózus játszmákkal, alantas szurkálásokkal, tökéletesen hozzáillő zenei aláfestéssel.

A történet fókuszában álló Roy család feje, Logan Roy (értsd: le Roi) egy vidámparkokat, tévécsatornákat és egyéb sajtóorgánumokat birtokló, hatalmas médiabirodalom vezetője. Alakját Jesse Armstrong forgatókönyvíró eredetileg Rupert Murdoch médiamágnásról mintázta, de a figura olyannyira tipikus, hogy bármelyik hatalommániás despotát a helyébe képzelhetjük. A sztori Logan nyolcvanadik születésnapján kezdődik; mindenki azt várja, hogy végre megnevezi az utódját, de mint kiderül, eszében sincs. Egy szélütés azonban felülírja az elképzeléseit, és a döntést nem lehet tovább halasztani. Négy gyereke között elkezdődik a versengés, amin az sem sokat változtat, hogy az öreg idővel mégiscsak magához tér. Folyton, szinte epizódonként változnak az erőviszonyok, a kérdés viszont változatlan: kié lesz a korona?

Logan igazi gőgös, kőszívű hűbérúr (Brian Cox száz százalékig azonosul a vén haramiával), de az almák sem estek messze a fájuktól, a hangzatos neveket viselő utódok (Connor, Kendall, Roman és Siobhan) sem sokat hezitálnak, hogyha hátba kell szúrni valakit. Lassan halad előre a cselekmény, jó részét intrika, alkudozás, esélylatolgatás tölti ki, ám az akciótlan, beszélgetős jelenetek messze nem unalmasak. Sőt! Persze, ahhoz, hogy egy családi tanács vagy értekezlet alatt tövig rágjuk a körmünket, elsőrangú forgatókönyvre van szükség, sziporkázó párbeszédekre, no meg kiváló színészekre. Az Utódlás esetében mindegyiket kipipálhatjuk. Rendkívül erősek a karakterek, a figyelmet pedig folyamatosan ébren tartja a jellemek szüntelen hullámzása és a történet ebből fakadó kiszámíthatatlansága. Képtelenség eldönteni, ki lenne alkalmas vezető: az eredetileg kiválasztott, puhány Kendall (Jeremy Strong), a semmihez sem értő, cinikus Roman (Kieran Culkin),az ügyesen helyezkedő Siv (Sarah Snook), netán egy külsős?  

Egy részvényárfolyam-esés híre vesztes csatáéval ér fel, egy bizalmatlansági szavazás fölvetése kvázi államcsíny. Shakespeare-i szituációk elevenednek meg ízig-vérig mai kontextusban, miközben az elit figurák szájából lazán röpködnek a „fuck”-ok és az undok, bár szellemes beszólások. (Mindez már ismerős lehet a szintén Armstrong nevével fémjelzett Egy kis gubancból, de szerencsére itt nem zúdul ránk olyan töménységben a szöveg, így jobban kiélvezhetjük.) A humor a szereplők szintjén is jelen van, ilyen Greg és Tom, az ügyefogyott unokaöcskös és az ezerrel taposó új családtag csetlő-botló párosa (a Tomot alakító Matthew MacFadyen-nek sok felejthetetlen pillanatot köszönhetünk), vagy a valóságot hírből sem ismerő, elnöki álmokat dédelgető Connor. Nincs egyvalaki, akivel azonosulni tudnánk, csupa önző, szeretethiányos embert látunk, akik képtelenek őszinte érzelemre és minden percben úgy viselkednek, mintha színpadon lennének. (Ez magyarázza a sok idegesítő zoom-ot, kézikamerázást: a technikai fogás az állandó rivaldafényre utal, amiben hőseink a mindennapjaikat élik.)

Egy általuk tönkretett élet csupán eltussolni való kellemetlenség ennek a minden szociális érzékenységet nélkülöző bagázsnak; ha úgy alakul, lelkifurdalás nélkül öntik kukába a fényűző lakoma összes fogását, amikor meg „vadászni” mennek, régi jó szokás szerint pár méterről lövik halomra az odaterelt vaddisznókat (mellesleg Magyarországon). Az Utódlás zsenialitása, hogy ilyen taszító karakterekkel szemben is képes együttérzést ébreszteni. Sőt, megrendülést – bár utóbb néha kiderül, hogy megint átvertek. Mindkét évad monumentális fináléval zárul, külön-külön mindegyik akkora gyomros, hogy csak úgy szédelgünk tőle – és feldúltan várjuk a folytatást.

A harmadik évad forgatását ez év végére tűzték ki, ha késik is, reméljük, nem marad el. Aki pedig az első kettőre kíváncsi, az HBO-n megnézheti. (9/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése