Nem vagyok biztos benne, hogy egészen jól sikerült Daniel Sánchez Arévalo koncepciója, mely leginkább talán valami “Professzoros” nagy bankrablás társadalomkritikus megidézésének néz ki. Az Ütközőpálya azonban így nem működik. Valami kisül a végére, de azért amíg odáig eljutunk, azért van zűrzavar, nem is kicsi. Napjainkban forrong Európa, állítólag megélhetési válság van, meg minden (hagyjuk Putyin titkosszolgálati tevékenységét meg a palesztin zászlókat), mindenért a neoliberális gazdaságot hibáztatják, amiben nyilván van is valami, meg a bankokat, amiben szintén. De azért nem a fosztogatás a megoldás a társadalmi egyenlőtlenségekre, amivel ugyanazt csináljuk, mint akiket büntetni akarunk, csak jóval ostobábban, otrombábban és butábban. A történet főszereplője okosabb akart lenni mindenkinél, de mégiscsak bankrablást szervezett, tulajdonképpen sikeresen, amiből még lehetett volna jó film is. De az, hogy a rablást több variációban mutatja be, miközben az akció szereplője az egyikben meghalnak, a másikban nem, a harmadikban félig, a negyedikben másik félig, közben a történet mégis halad előre, az azért nem több katyvasznál. Szerintem.
Szerintem nem sok brazil film nyert ennyi elismerést jelentős filmes fesztiválokon, mint Kleber Mendonça Filho bő két és félórás alkotása, miközben azért az átlagnéző nem igazán tud mit kezdeni az élménnyel. Na, de le az alusisakokkal, szó sincs semmilyen összeesküvésről, nem a filmkritikusok maffiája győzedelmeskedik ezúttal is a fizetőképes közönség ízlésének kárára – bár a film Brazíliában azért egész szépen szerepelt a pénztáraknál is. Ott nyilván értették a történet minden másodpercét, AZT is. A titkosügynök cselekménye ugyanis a véres valóságon alapszik. Ha figyelünk és nemcsak a szájunkat tátjuk az ásítozástól, akkor mellékesnek tűnő vágóképekből, korabeli újságcikkek bevágásaiból egyértelműen kibontakozik az igen ismerős sztori, melyben egy katonai diktatúrában inkriminálódott férfi keres menedéket a rendszerellenes kevesek egyik eldugott rejtekhelyén, miközben a rendszer ezer csáppal kutat utána. Közben zajlik a karnevál.
1964 és 1985 között Brazíliát (nem először) félfasiszta katonai junta uralta, mely könyörtelenül üldözte a demokráciára vágyó keveseket (többségükben baloldali értelmiségieket), de még azokat is, akik csupán normálisan, szakszerűen szerették volna munkájukat végezni. A titkosügynök 1977 februárjában játszódik. Egy hajdani egyetemi professzor szeretne eljutni a távoli Recifébe, ahol egy régi anarchista idős hölgy rejtegeti különféle autoriter rendszerek menekültjeit. Utazása, valamint megérkezése utáni álcázott munkavállalása képezi a film cselekményét, egy meglehetősen kusza, szürreális momentumokban is bővelkedő eseményfolyamot, mely ha nem figyelünk, követhetetlen, de ha igen, akkor pontosan átélhetjük általa azt a paranoid, pszichotikus hangulatot, mely pompásan jellemzi, ahogy egy minden erköcsiségtől mentes, kizárólag a pénz és a hatalmaskodás mámora által tüzelt diktatúra szublimál a brazil karneválok hagyományosan halálos áldozatokkal járó őrületével. Bár a film az elmúlt években forgott, mégis megállja helyét kordokumentumként is – ruhák, autók, arcok, zenék, hangulatok, a genius loci, mind tökéletesen hozza a kort. Címszerepben a Narcos után csak ikonikusként jellemezhető Walter Moura, de inkább Udo Kiert emelném ki utolsó filmszerepében (’25 november 23-án hunyt el): röpke kis jelenetében egy Holocaust-túlélő német szabót alakít, akit a város kiskirálykodó rendőrkapitánya SS-tisztnek hisz, hiszen német, és naponta meglátogatja, hogy a szabó mutassa meg neki háborús sérüléseit (amiket a koncentrációs táborban szerzett…). Nyilván nem tökéletes, de minden pillanatában érdekes mozi ez, mely stílusában egyszere idézi meg a hetvenes évek krimijeinek hangulatát, Coppolát, Spielberget, az Óment, a Cápát, valamint azokat a grindcore mozikat, melyekre nincs is már betűje az ábécének. Közben meg egy teljesen egyedi, szuverén hangú mozi.
Ahogy a skandináv történeteknél megszoktuk, ezúttal is családi/házastársi zűrzavar áll a sztori hátterében. A Néhány kis hazugságban két házaspár cserél kis időre villát, egy Stockholm környéki szigeten fekvő hipermodernet egy szicíliai romantikusan kopottabb, de fekvésében, hajdani fényében legalább olyan menőre. Van ilyen, pl. ismerősömék így töltöttek fél évet Ausztráliában. Ők viszont megúszták, nem úgy, mint… Alapvetően egész izgalmasan fejlődik fel a kiaszbott négy részben a történet, érdekesen fonódnak a szálak keresztbe-kasul, a háttérben ezúttal nem annyira személyes sérelmek, mint inkább sok pénz áll, s a személyes sértések ebből eredeznek elfele. Szépen dinamizál egymással a kétféle lakberendezési stílus és életvitel, a végkifejletet azonban úgy kúrták el az alkotók, hogy a fal adja a másikat. Nem a vérrel és a brutalitással van problémám, de az, hogy a csehovi puskaként felvezetett kamerarendszert így hagyták besülni, miközben potenciálisan éppen azzal (is) lehetett volna kerekre zárni a történetet, az óriási hiba. Mellékesen szerintem két áldozat (no spoiler) is feleslegesen halt meg, miközben az egyik túlélőnek meg kellett volna halnia – de nagyon csúnyán. Ezt nem merték az alkotók bevállalni? Passz, mindenestre minimum két-három pontot rontottak ezen az amúgy korrektnek indult kis thrilleren ezzel.
Leginkább mintha John le Carré első kézből származó információkból is fakadóan hihetetlenül hiteles kémtörténeteinek és a Homeland, vagy méginkább a 24 című, ma már tévésorozat-történelminek számító szériák szerelemgyerekének tűnik ez az eddig négy öt hat évadot megélt, de egy évadra még biztosan meghosszabbított Utolsó befutók című brit kém-akciósorozat. Szerencsés csillagzat alatt született gyermek ez, hiszen a “szülők” legjobb tulajdonságait viszi tovább. Megvan benne le Carré deheroizáló, anti-James Bond szemlélete, mely ráadásul több-kevesebb szakmai hitelességgel is társul, úgy berántja a nézőt, mint a Homeland első évadai, vagy Jack Bauer bármelyik feszült napja. Egy évadot simán le lehet tolni egy unalmas, tétlen nap alatt, csak utána jön is a szokásos sorozatdaráló-depresszió, hogy ezek után mégis, mit nézzünk?
A remeklésnek csak egyik oka a fantasztikus színészi gárda és a bravúrosan megformált karakterek. Jackson Lamb, azaz Gary Oldman, a sorozat emblematikus főkaraktereként például lyukas zokniban, maróan savas cinizmussal osztja az észt, miközben szája sarkában állandóan cigi lóg, előtte pedig alig valami a whiskys üveg alján. Közben fingik. Viszont nincs nála élesebb eszű és tapasztaltabb ügynök az angol titkosszolgálatban, az MI5-ban, modora és előélete miatt azonban száműzve van az egyik legeldugottabb, kültelki irodába, a Slough House-ba, amit beljebb lévő kollégák simán csak Slow Horses-nak, azaz lassú lovaknak csúfolnak (a magyar cím ennek nem elég pontos fordítása). Méltó vetélytársa a jóval beljebb, de nem elég fent csücsülő kollégája, Kristin Scott Thomas megformálásában. Jack Bauer sorozatbeli angol alteregóját, River Cartwright Jack Lowden alakítja, jóképű, de mindig galibába kerülő fiataelmber, picit Remco Evenepoelra hajaz, ha valakinek mond valamit az utóbbi név, River viszont fut, mert sokszor üldözik. Sokat fut. És így tovább, erős karakterek a jó, a rossz és a még rosszabb oldalon is. A történetek Mick Herron regénysorozatát alapulnak, egy regény, egy évad alapon. Alapvetően összefüggő, egymásra épülő, vagy éppen egymást magyarázó történetek, melyek azonban önmagukban is megállnak a lábukon. Elegánsan, kompakt módon megrendezett, igényes és szórakoztató és izgalmas akciósorozatról beszélünk.
Az ötödik évadban nem történik semmi olyan, ami a mai valóságban ne történhetne meg: rasszista incelek, frusztrációjukat vad erőszakban kiélni szándékozó arabok, korrupt politikusok és üzletemberek, de a jó emberek szövetségeit is kicsinyes rivalizálások koptatják. Végén megnézhetjük Jackson Lamb talpát. Mezítelenül. A hatodik évadban van pici all star party+kisember, megrendítő tisztáldozat és bazi nagy cliffhanger. Jön a hetedik.
Nem sok olyan filmes alkot jelenleg bárhol a világon, akinek filmjeit ismeretlenül is felismerni akár egyetlen snittből. Ehhez nyilván ismerni kell valamennyire az adott filmes munkáit, jellegzetes vizuális nyelvét, történetmesélésének sajátosságait, humorát, gondolkodását, modorát, akár modorosságait – Paolo Sorrentino ilyen. 2025-ös filmjének újra politikus áll -olykor mértanilag is pontos- középpontjában, Silvio és Giulio után, bár mellékszerepben egy pápa is feltűnik A kegyelemben, ezúttal hosszú, őszes raszta dreadlockban, ezúttal azonban melankolikusabb, vagy inkább filozofikusabb hangulatban értekezik a címben foglalt fogalom etikai, erkölcsi, jogi és érzelmi természetéről, a kegy, a könyörület és az irgalom gyakorlásának lehetőségeiről. Ehhez természetesen csakis Toni Servillo lehet a médiuma, aki itt Olaszország egy elképzelt köztársasági elnökét alakítja, aki utolsó napjait tölti hivatalában, és két gyilkosságért elítélt kegyelmi kérvénye, valamint az eutanázia támogatása/nem támogatásának eldöntése vár még rá.
Mindeközben egészségéért aggódó lánya elől is bújkál hű testőre segítségével, hogy elszívjon sutyiban egy cigit, illetve számot vet politikai, köztársasági elnöki és korábbi bírói tevékenységével, tulajdonképpen egész életével és élete szerelmével, az évekkel ezelőtt elvesztett feleségének emlékével. Tulajdonképpen ezúttal is látjuk Sorrentino művészetének összes jellegzetes attribútumát, azonban ezúttal talán kevésbé provokatív, mint korábbi munkáiban, bár olykor azért ott mocorog és ki-kikukkant az a pikírt, gonoszkodó kisördög is, akivel vidoran ellenpontozódik a lassan felgomolygó, tulajdonképpen történet nélküli történet emelkedett, ólomsúlyú, csak a súlytalanságban lebegve elviselhető, mély gondolatisága. Nem állapít meg semmiféle ex catedra konklúziót, az elnök ugyan hoz végül döntéseket, de Sorrentino ezeket -szerencsére- nem szögezi ki a filmvászonra, képernyőre. A lényeg itt a filmbeli De Santis elnök utolsó néhány napjának lelki, érzelmi és gondolati útján való részvételre való invitáció. Ehhez Sorrentino most is megteremt minden látható, hallható, érezhető és értelmezésre váró körülményt.
Igazából számomra valamikor a múlt század 😀 nyolcvanas éveinek közepén volt izgalmas a Péntek 13 címmel 1980-ban elindult horror-sorozat, mivel ekkoriban jelentek meg Magyarországon is a videómagnók, s vele együtt a feketepiacon az átkos nyugati kultúra bizonyos termékei, a különféle békategóriás műfajok VHS-kazettán terjesztett, gagyi magyar hangalámondással ellátott kalózverziói, amiknek egyik kurrens darabja volt az említett szeletelős horror első darabja(i) is. A mai napig 12 változó, de egyöntetűen igen alacsony színvonalú, ám ennek ellenére/éppen ezért komoly rajongótábort kialakító folytatás jelent meg az inkriminált erdei tábort övező erdőkben áldozatait bestiálisan meggyilkoló nemmondommegmiről – az az HBO Maxon futó széria (első évada), a Crystal Lake tulajdonképpen az egész történetet kvázi gatyába rázó előzmény-történet. Brad Kane sorozata a ’80-as film sztoriját variálja és meséli el bővebben kifejtve, az egészet 1972-be átidőzítve. Ezt nem ragoznám, inkább javaslom, nézzünk utána a történet műfajának, a slasher horrornak – hiszen a Péntek 13.-franchise annak egyik eklatáns példája. Márcsak mihez tartást véget is… Muhaha.
A slasher a horrorfilmek egy alműfaja, amelyben egy vagy több gyilkos üldöz és gyilkol meg egy csoport embert, gyakran pengés vagy éles eszközökkel – rendszerint igen véresen, sokszor testet csonkolva, vagy brutálisan roncsolva. A slasher filmek jellemzően egy formulát követnek: egy múltbeli jogellenes cselekedet súlyos traumát okoz, amelyet egy megemlékezés vagy évforduló erősít fel, ami aztán újraaktiválja vagy újra inspirálja a gyilkost. A slasher gonosztevők egyáltalán nem természetfeletti, hanem kifejezetten reális, emberi lények (vagy valamikor emberi lények voltak). Tetteik objektíve gonoszak, mert csak így kötődhetnek az általános emberi erkölcshöz. És a többi, kultúr- és művészettörténeti előzményekkel, angolul. Kane nyolcrészes sorozata (ha nem lesz folytatása) viszont nem igazán slasher, bár vannak benne virtigli szeletelős jelenetek, de emellett hangsúlyt kap a fő karakterek személyes drámája is és vannak thriller-, vagy vígjátéki elemek is, miközben olyan társadalomrajzot is felfirkál lazán, mely gyanúsan cseng egybe az USA társadalmának jelenével is (fegyvertartás, vidéki lakosság “tettrekészsége” és problémalátása, stb.). Tökéletesen teremt kor- és műfaji hangulatot: egész egyszerűen tök jól lett összerakva ez a kis sorozat, melynek történéseit szépen meg lehet felelteni fejben az időben korábban készült, de történetidőben az itteniek után játszódó eseményekkel – értelemszerűen ez a sorozat elsősorban a műfaj iránt nem idegenkedőknek és az eredeti történet (valamelyikét, vagy az egészet) ismerőknek okozhat élményt. Kivitelezése hibátlan, profi. Linda Cardellini személyében emblematikus arcot sikerült találni a történet modernizálásához, de a többi karakter is igen markáns.
Ezt a dán pszichológiai thrillert Barbara Topsøe-Rothenborg rendezte Anna Ekberg azonos című regénye alapján: tulajdonképpen már ennyiből is látszik, hogy egy kissé “csajosra” hangolt tipikusan skandináv thriller a Kétség. Egy fiatal nő éli látszólag gondtalan életét írói ambíciókat dédelgető vőlegényével a romantikus norvég fjordokban működő kávézóját vezetve, mígnem felbukkan egy fura pasas a kávézó teraszán. Kiderül, hogy a nő korábbi életében egy egészen más életet élt, egy egészen más országban… Tulajdonképpen különösebb buktatók nélkül tárul elénk a végére tényleg borzongató, de csak borzongató történet, anyai ösztönökről, dúsgazdagságuk ellenére is kapzsi gazdagokról, elhallgatott családi titkokról és sötét, de jövedelmező üzletekről. Semmi extra, de semmi különösebb baj sincs e filmmel, aki szereti az efféléket, annak jó lehet. Van eleje, közepe és vége, közben meg működik, mint egy Volvo. Ennyi.
Ha nem várunk többet ettől a filmtől, amit az vállalt, akkor nem csalódunk. A Szenvedélyes nők egy pikkpakk romantikus komédia, annak dramedysebb válfajából, cseh eredetiből magyarítva Divinyi Réka által, Herendi Gábor rendezésében. A történet ennek megfelelően egyszerű, ismerős: a megöntözött öntöző klasszikus dramaturgiájára egy házassági tanácsadó válik. A végén ráadásul el is nyeri jutalmát, többszörösen is, miközben azért történnek dolgok: szabados erkölcsű anyuka mindenáron segíteni akar. a szintén szabados életű lányka aranyat lel, de nem becsüli, satöbbi. Néhány tényleg jó poén, mint amikor a meztelen Balsai Móni saját, való életbeli párját, Ujj Mészáros Károly filmrendezőt címlapon ábrázoló magazinnal takarózik; néhány könnyes pillanat, mint Scherer Pepe egyik utolsó filmes jelenése, a tragikusan fiatalon elhunyt Tompos Kátya lemeze ajándékba, effélék. Mindenki hozza, amiről a közönség ismeri: Balsai bájos, okos, Básti Juli, mint magyar Meryl Streep, atombiztos minden műfajban is, Lengyel Tamás hozza a Mi kis falunkban kikristályosított suttyót, Lengyel Benjármin pedig a Renitensben megismert szerethető idétlent. Precíz, rutinos műfaji film, egy zűrösebb munkanap után pont jó (lehet).
A történet egy Lengyelországban valószínűleg közismert rockzenészről szól, akinek sorsa, életpályája mégis tipikusnak tekinthető. Részben bárhol, hol létezik rockzene és a rock&roll életstílus, amit igen nehéz túlélni, ha az ember igazából beleveti magát, részben a volt szocialista blokk országaiban, ahol a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években e műfajt űző próbálkozók előbb-utóbb beleütköztek a szocialista közerkölcs zord őrzőinek doktrináiba, pofonjaiba és gumibotjaiba. Jan Borysewicz életpályája valahol a Zámbó Jimmy-Pajor Tamás-Révész Sándor-Kiss Tibi nevekkel jelzett négyszögbe illene, ha magyar lett volna, külseje viszont echte Első Emelet, zenéje pedig valahol a Police és a Dire Straits közé lőhető be, azok közhelyeivel, de mentesen minden eredetiségtől. A lengyel poprockban nyilván jelentős figura, játszott például a Budka Suflerában, a hetvenes évek mai napig sok személyi változással aktív népszerű zenekarában, saját bandája, a Lady Pank is rengeteg lemezt adott ki, ahogy e filmben is sokszor láthatjuk, sikoltozó lányok legnagyobb tetszésére. Életét meghatározta a rock&roll kötelező járulékai, a permanens bulizásból adódó alkohol, majd drogproblémák, aztán az ebből fakadó elvonók, majd a mai napig tartó -számomra érthetetlen- sikeres karrier. Nem egy Czeslaw Niemen a csávó, hogy az SBB-ről vagy a Laboratoriumról ne szóljunk… A csajok viszont szerették.
A Kevésbé idegen (Borysewicz egyik slágerére utal a cím) leginkább a mi Zámbó Jimmy-sorozatunkra hajaz, mind megközelítésben, mind kivitelezésben. Borysewicz életének drámai vonatkozásai, illetve a politikai/iskolai rendszerbe, a társadalomba való be nem illeszkedési problémái elég jól le is jönnek a Kristoffer Rus által rendezett filmből, a zene, amit a főhős szállít, viszont szerintem szar. A lengyel nyelv eleve alkalmatlan (persze, külföldieknek nyilván a magyar is ilyen) a rockzenére, de a zene is baromi unalmas. Ehhez képes, nyilván appellálva a lengyel közönségre, elég sok van belőle… Mikołaj Bukrewicz jól adja a figurát, nem rajta múlik, hogy az mégis közhelyes, innen nézve tök átlagos, 12 egy tucat rocksztár, ahogyan a semmiből a reflektorfénybe kerülő, az amerikai rockbizniszbe is belekóstoló/belefürdő rockbanda története sem hordoz túl sok egyedi vonást, mégha amit mégis találunk, abban sok jellemző vonás akad hazai rockszcénára is.
Több napja, hogy megnéztem ezt a filmet, törtem a fejem, mit mondjak róla, hogyan ajánljam méltón figyelmetekbe ezt az igazi csendes barátot, de ennél jobbat nem találtam, mint amit zimzum1111 kódnevű “csendes barátunk” írt a port.hu fórumára (ha eljut hozzá ez az utánközlés, és nem akarja, hogy így kint legyen, keressen meg) és amit változtatások nélkül idemásolok:
Beszélgetek a növényeimmel, mióta láttam… Tényleg. Máshogy nézek rájuk, és mivel dumálgatunk, ezért jobb is lett a kedvem! 😊 Kevés ilyen csodálatos film van a világban.
A bölcsek szerint a Nőké a föld. Talán ideje lenne nekünk férfiaknak is belátni. Persze abban is benne vagyok, hogy ha a fele-feléig eljut a világ, és egy más együttműködés veszi kezdetét a macsóság esztelen uralma helyett. Miért? Mert egy egyszerű tény, hogy az emberből kettő van. És minden, de tényleg minden, ami JÓ a földön az egy közösségből, együttműködésből, és segítő megvalósult tettből jött létre: férfi és nő között. Még akkor is így jött létre, ha a nagy dolgok mellé nem jegyezték fel, a másik nemet.
Ez a történet, pedig olyan kedvesen vezet minket végig, hogy minként, és főleg mennyi harc árán jutottunk oda, ahol most vagyunk: mint emberiség. Az arányok azt mutatják, hogy a férfiak uralta világban a férfiak hivatottak nagy tettekre. Aha… Szerintem meg nem! Milyen igazságtalan, hogy a “férfi erő” – de lehet erőszak, ami ál erő – a világ elejétől fogva képes volt a nőket beskatujázni. Mi volt, ami skatujázott? A testi fölény. Ezt mamár látnunk kell, hogy badarság és hogy nem is reális, fizikai adottságok alapján elnyomni a világ másik felét, a NŐket.
Hogy milyen abszurdnak hat, hogy az 1830-as években németbe’ még csak pár Nő volt az egyetemeken és mennyire meg kellett harcolniuk azért – sokkal többet kellett tudjanak férfikortársaiknál -, hogy ez a sok mamár érthetetlen okból felsőbbrenű hím bitorolja a lehetőségek tárházát, például mint a filmben a tudomány területén. Ráadásul úgy, hogy Ők “tiszteletre méltó” nagy tudosokról kiderüljön, hogy Ők aztán igazán esendőek (lásd a vizsgáztató professzor).
A nők, akik háttérbe szorultak régebben, előléphettek – a kevés kivétel -, mert voltak előfutárok, akik elméjükkel, szellemiségükkel és lényükkel helyet követeltek a szűklátókörű férfiak világában. És lettek sikeresek, mert többet akartak tudni, és többet is tudtak férfikortársaiknál. Megjelentek és mint a földi termékenység fő letéteményesei, alkottak és alkotnak. Egyre szabadabban!
A Csendes barát – szerintem – ezen a gondolati íven egy olyan mese, amit jómagam még néztem volna. James Burk dokusorozata jutott eszembe – mindenkinek ajánlom ( Rendhagyó gondolatok a változásról ) -, hogy a változás mit okoz, okozott a világban, és hogy a gondolatok új gondolatokat ébreszthetnek. Tudom, tudom, ez triviális. Viszont, belemélyedni a film hatására csodálatos élménnyé válhat! Az izzó tűzgömbtől, a földbolygó kihüléséig – eleve, hogy a túróban van itt víz és ennyi (hozta a meteor… aha persze!) – a növények elterjedéséig, és aztán, hogy “az ember lemászott a fáról” című szörnyű bullshit-ig, amire maga a Fajok eredete című szájenszfiksön megalkotója is azt mondta, hogy akkor nem igaz, HA! … Ez a “ha” már 1990 eleje óta adott és alátámasztott… Mindenesetre a film hatékonyabb, mint egy évnyi biológiaóra a hatodik osztályban.
Szóval, a “bizonyos változások” a Csendes Barátban annyira szívmelengetőek, bájosak, sikeresek, humorosak, hogy engem beszippantott. Sőt! Egyszerűen hordoz valamilyen megvilágosodást a film, mivel a történet rétegei magasztossá válnak a végére, és hat! Szerintem. Nekem hatott…
És az is átsejlik, hogy az ember viszonyrendszere nem változott a világ eleje óta. A nő és a férfi: szeretnek, szeretik egymást. A görög drámák érzelmi viharai, a római kor komédiái, és a bizonyos angol sztárszerző minden műve máig hat és igaz és örök. A Csendes Barát is ilyen lesz, mert aktuális és az is marad.
A növényről, a film főszereplőjéről álljon itt egy két gondolat. A botanika világa számára a Ginkgo egy igazi rejtélyes „idegen”, mert olyan megoldásokat alkalmaz az életben maradáshoz, amikre szinte semmilyen más mai fa nem képes. Hirosimában minden elpusztult, de az epicentrumban 6 fa bár megégett, de túlélte az atomrobbanást, és ma is élnek és növekednek. Merthogy 3000 éves egyedek is vidámkondak itt a földön… Lehet, hogy ez a növény az első “állat”, mert vannak érzései, vannak mozgásai, vannak örömei és bánatból is kijut nekik? Hmmmm… Vagy ez a növény az “első növény” és üzenetet hordoz mint a piramis? Szóval, lesz min gondolkoni a film után, és a gondolatok után lesz következtetés is!
wim
efes
perry55
szaszo
