Joker (2019)

Tizenegy darab Oscar-díjra jelölték az idén Todd Phillips filmjét és minden bizonnyal ezekből be is fog gyűjteni néhányat, ahogyan eddig is szépen kaszált a különféle díjosztó ceremóniákon. A közönség is szereti a filmet, a tetszési index az egekben. Tényleg alig hallani negatív véleményeket a Jokerrel kapcsolatban. Én sem akarom lefitymálni, hiszen milliárdnyi légy nem tévedhet és a viccet -viccet! hahaha- félretéve, Joaquin Phoenix valóban nagyot játszik a képregény- és szuperhőskultúra egyik legizgalmasabb figurájaként. I-ga-zi nagyot. Nem véletlenül osztották ezt a szerepet sokszor komoly színészekre, hiszen játszotta ezt egy korábbi Batman-filmben Jack Nicholson is, miközben Heath Ledger emlékezetes alakítása Oscar-díjat is eredményezett a tragikus sorsú színésznek. Sajnos, lehet, hogy ez utóbbi lesz Joaquin Phoenix Oscarjának buktatója, hiszen ugyanazért a karakterért, illetve annak szinte ugyanolyan felfogású megformálásáért csak nem adnak kétszer Oscart? Bár, végül is beleférne… Viszont azért lenne néhány észrevételem is e filmmel kapcsolatban.

Maga a film Christopher Nolan Batman-trilógiájának (Batman: Kezdődik, A sötét lovag, A sötét lovag – Felemelkedés) hangvételét követi, de ahhoz szervesen nem kapcsolódik. A címszereplő karakter, illetve a környezet névleg szintén a DC Comics illető franchise-ján alapszik, Phillips azonban még Nolan akkoriban éjsötétként jellemzett felfogásához képest is jobban a földhöz, a valósághoz ragasztotta a hajdani mese/képregényfigurát és -történetet. Annyira, hogy számomra már kifejezetten zavaró, hogy New Yorkot ennek ellenére le-Gothamozza, amellett, hogy még Párizsként, Londonként, de akár Budapestként is sokkal hitelesebben jelenne meg a filmben, mint a klasszikus képregénybeli metropolisz. A film környezetábrázolása, ahogyan benne a társadalom, a média és a politika megjelenik, az teljesen reális, sőt naturalisztikusan valósághű – nincs benne semmi fantasztikus, semmi mese. EZ VAN MA. Ugyanez a helyzet Joker karakterével, illetve azzal, ahogyan a film végére kialakul a Batman-történetekből ismert negatív hős – ez is egy tapinthatóan, elképzelhetően és valóságosan igazi személyiségfejlődés. Joker itt feltáruló életútja szociológiai és pszichológiai szempontból is hitelesnek tekinthető. Súlyos, terhelt háttérből érkező, nárcisztikus pszichopatákból Dunát lehet rekeszteni manapság, ez mondhatni népbetegséggé vált a fejlett társadalmakban az elmúlt száz-százötven évben. Joker története tehát, nagyjából snittről-snittre, ugyanígy működne minden DC Comics-jogdíjas bohóckodás nélkül is. Egy korrekt, erős, jó kis film lenne, afféle Taxisofőr 2. (a hírek szerint Scorsese is sertepertélt valamit e film körül…), csak éppen nem néznék meg ennyien. (Így viszont, hogy ennyien nézik, éppen valódi ereje vész el…)

Persze, azon azért nem csodálkoznék, ha hamarosan a Guy Fawkes-maszkok után/mellett megjelennének a hatalomellenes tüntetéseken a bohócmaszkok is, azonban ezek így már divattárggyá, csoportazonosságot jelző kellékké silányulnak, mint hajdan a farmernadrág és a hosszú haj. Külsőségek, melyeknek elsikkadt eredeti belső tartalma. Merthogy van töltet, sőt, üzenet is a filmben. Egy nagyon határozott felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy igen komoly, valós veszélyekkel járhat meghatározott néprétegek, társadalmi szokások, akár hagyományok, kisebbségi rítusok, bármilyen többségitől eltérő másság lekicsinylése; a hatalmi oldal arroganciája, a fizika hatás-ellenhatás törvényének megfelelően, mindig kivívja az elnyomottak lázadását, ami a történelem tanúsága szerint sosem elegáns, kifinomult és mértéktartó. És az már nem csak egy film lesz… Sose vicceljünk tehát kriplikkel, látszólag fogyatékosokkal, bolondokkal, a furcsákkal és különbözőkkel, a csendes magányosokkal, a halk szavúakkal, a láthatatlanokkal, a szegényekkel, a nincstelenekkel pedig nagyon vigyázzunk – de mindenképpen nevessünk velük, ha ők viccelnek. Mondhatnám: Ne vesd meg, de nevess vele! (Akkor főleg, ha az illető egyáltalán nem vicces.) 7/10

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Csak férfi zeneszerzők alkottak a XIX. és a XX. században?

Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál utolsó napján különleges, egyszeri eseménnyel várja az érdeklődőket a Budapest Music Center Könyvtárába. 2020. január 20-án 18 órától a fesztivál szervezői ingyenes filmvetítéssel készülnek, amely négy elfeledett XIX. végén és XX. század elején élt zeneszerzőnő munkásságát mutatja be. A Komponistinnen (Zeneszerzőnők) című film több nemzetközi díjban részesült, melyet Tim Van Beveren rendezett.

A két alkotó együtt látott neki a munkának, hogy felkutassák azokat a zeneszerzőnőket, akiket ma már sehol sem említenek. Kyra Steckeweh lipcsei zongorista tanulmányai és karrierje során feleszmélt, hogy nem találkozott olyan zeneszerzővel, aki nő lenne. Ez volt az a momentum, amikor úgy döntött kutatni kezd, vajon hová lettek az előző évszázadok női komponistái, és voltak-e valaha. A zongorista a berlini Tim Van Beveren filmkészítő segítségét kérte, majd együtt útnak indultak Franciaországba, Olaszországba, Lengyelországba és Németországba, ahol négy zeneszerzőnő élt és dolgozott: Mel Bonis, Lili Boulanger, Fanny Hensel és Emilie Mayer. A film egyik magával ragadó pillanata, amikor Kyra Steckeweh zongorajátéka újraéleszti a komponista nők alkotásait.
Az Átlátszó Hang újzenei fesztivál idén már hetedik alkalommal kerül megrendezésre és most is egyedi programokkal vár mindenkit egészen január 20-ig.

Időpont: 2020. 01. 20. 18:00
Helyszín: Budapest Music Center, Könyvtár
Fesztiváligazgató: Szálka Zsuzsanna
Művészeti vezető: Gryllus Samu

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Judy (2019)

Típushibája az életrajzoknak, ezen belül is a művész-életrajzoknak, hogy rendszerint sokkal inkább szólnak arról a színészről, aki kvázi életre kelti az adott film “tárgyát”, mint magáról a híres, nagy művészről, akiről a filmnek amúgy szólnia kellene. A Judy kapcsán is végig az motoszkált bennem, hogy ez a Renée Zellweger, most jó benne, vagy sem… Teljesen másodlagos kérdés, hogy valójában most akkor Judy Garland, akinek azon a bizonyos sárga köves úton megtett bájos kezdő tipegése a végén, négy évtized múltán, milyen tántorgásban és fetrengésben végződik – mint ahogy tényszerűen abban végződött.

Természetesen, az angolszász színházi berkekben ismertnek számító Rupert Goold -Peter Quilter A szivárvány vége című színdarabja nyomán írt- filmje érezhetően el kívánja mesélni, hogy a hajdan bájos gyereksztárból hogyan lett serkentőkön, nyugtatókon és pián élő idegroncs, azonban amit elmond, az azért meglehetősen leegyszerűsítő. A gonosz, nagy producerbácsi (Louis B. Mayer amúgy, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió, egyben Hollywood egyik alapítója), tömpe ujjai között vastag szivarral, gyakorlatilag rabszolgaként tartotta a két éves kora óta színpadon lévő kis Judyt, vasszigorú nevelőnőkkel és pontosan adagolt “gyógyszerekkel” trenírozva őt arra, hogy megvalósítsa a hollywoodi álmot. A kis Judy nem hízhatott el, nem alhatott, mert egy kövér, lusta kislány nem lehet Amerika kedvence, ugyebár. Arról azonban, hogy a kis Judy hogyan ragadt bele ebbe a pirulákon pörgő életbe, hogyan száguldott keresztül öt darab házasságon, nem utolsósorban, hogyan jött ki ezekből ilyen állapotban, ahogyan látjuk is e filmben, arról már nem tudunk meg sokat. Feltűnik Judy utolsó férje (Sidney Luft – Rufus Sewell), de róla csak annyi derül ki, hogy -látható okokból- nem veszi jó néven, hogy két kicsi, közös gyermeküket anyjuk végigvonszolja pillanatnyi tartózkodási helyük éjszakáin. Egyszer egy parton belefutunk Liza Minellibe is (Gemma-Leah Devereux), Judy lányába, aki azonban hamar szalad is tovább egy másik partiba táncolni – nem igazán foglalkozik akkor már eléggé megbillent anyjával. A film többi részében a fiatal Judyt (Darci Shaw) látjuk, a hollywoodi sztárcsinálás kíméletlen, brutális futószalagján, valamint a 47 éves Judyt halála előtt pár hónappal, idegsejtjeire szétcsapva, fuldokolva kapálózva az élet felszínén – tisztább pillanataiban azért mégis elvarázsolva a bálványait rajongva tisztelni akaró közönségét. Az egyik dühítő, a másik fájdalmas élmény – az odáig vezető, sárga kövekkel induló, de a végére kátyúkkal, gödrökkel és buktatókkal teli útról azonban nem esik szó.

Önpusztító, tragikus sorsú sztárokkal amúgy “tele a spájz”: arra viszont nem sokszor kapunk választ, hogy valójában mik lehetnek az okai az önpusztításnak. Ez a film ugyan ad egyfajta választ, de -picit felkapaszkodva a minapi #metoo kampány farvizére- rálőcsölni az egészet egy nyilvánvalóan vadbarom producerre, azért karcsú. Semmi nem magyarázza meg, miért lett Judy Garland olyan, amilyen. Itt is az útnak, magának kellene a lényegnek lennie, nem pedig a kezdetnek és a végnek, az útnak, amit, mondom még egyszer, öt házasság, három gyermek, számtalan siker, díjak, szeretet és elismerés és nyilván még sok más jó és rossz élmény szegélyezett.

Szóval, Renée Zellweger teszi a dolgát, nem rossz, nem rossz. Elég ijesztően le is fogyott a szerep kedvéért, a bulvárlapoknak éveken át sok témát adó arca, a rengeteg fizikai beavatkozásból is fakadó, önkéntelen, groteszk grimaszaival még rá is erősít Judy Garland állapotának látványossá tételére – de ez, mindennel együtt csak egy karakter pillanatképe, egy lelki, testi és érzelmi állapot rözítése. Nincs előélete, nem érezni azt, hogyan vált ilyen ronccsá. Statikus alakítás, nincs íve, már színészi értelemben. Sajnos, azokat a részeket sem hiszem el, amikor Zellwegert Judy Garlandként a színpadon látjuk. Valahol nagyon jellemzi a filmet az, hogy a legemlékezetesebb jelenet benne az, amikor a színpadon összeomló Garland helyett a közönség énekli el a nagy slágert az Ózból. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Házassági történet (Marriage Story, 2019)

Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.

A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény – gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.

Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény meglepő életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó melodrámákat lehet kihozni, itt azonban – szokatlan módon – egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.

A félrevezető kezdésből egy irigylésre méltó kapcsolat képe bontakozik ki, csak hogy minél magasabbról zuhanjunk alá: előbb a férj, majd a feleség sorolja elismerően párja szeretnivaló tulajdonságait, miközben meghitt családi képek peregnek előttünk. Innen pottyanunk a mocskos, kiábrándító valóságba, hisz a fenti jó tulajdonságokat a válóperes mediátor előtt listázza két gyűrött arcú ember. A színész-rendező páros, Nicole és Charlie (Johansson és Adam Driver) ismerőseik szemében igazi álompárnak számított eddig – immár köztudott, hogy szakítanak. Nicole Hollywoodban folytatja karrierjét, Charles pedig New Yorkban igazgatja tovább imádott társulatát. Kisfiuk érdekében fontos lenne, hogy a szétválás békésen történjen, ügyvéd és egyéb felhajtás nélkül, ám a terv naiv ábránd marad. Egyikük végül mégiscsak ügyvédhez fordul, lépéskényszerbe hozva ezzel a másikat, innentől aztán eldurvul a helyzet, és máris nyakig vannak mindabban, amit el akartak kerülni. Alkudozás, pereskedés, ordítozó veszekedés, önmagukból való szégyenletes kifordulás. A szeretet persze nem válik köddé egyik pillanatról a másikra: szívszorító látni, hogy a hétköznapi beidegződések még jó darabig tovább működnek akkor is, amikor már mindennek vége.

E bő két órában arra is választ kapunk, hogyan juthatott ennyire mélyre ez az ideálisnak tűnő házasság. Aligha spoiler, hogy a súrlódási pontok már az induláskor jelen voltak. Elbagatellizált nézetkülönbségek, figyelmen kívül hagyott apró jelzések – a kezdetben jelentéktelennek tűnő egyenetlenségek idővel megkerülhetetlen sziklákként meredeznek kettőjük között. Igen kifejező a film egyik plakátja, amelyen a két szereplő sziluettjét egy-egy városkép tölti ki, egyszerre utalva vágyaik, elképzeléseik szöges ellentétére és a darabban jelen lévő New York-Los Angeles oppozícióra. Charlie önző, nárcisztikus személyiség, mindene a színház, kizárólag New Yorkban tudja elképzelni a karrierjét. A lényegesen pozitívabb színben feltüntetett Nicole őmellette érett színésznővé, de szeretne végre kiszabadulni az árnyékából, erre nyújtana neki alkalmat a lavinát elindító hollywoodi meghívás.

Az önéletrajzi párhuzam nyilvánvaló (Adam Driver még külsőleg is hasonlít a rendezőre), ám attól még, hogy hőseink jómódú, befutott művészek, a problémáikban bárki ráismerhet saját elbaltázott – vagy még működő – kapcsolatának buktatóira. Hogy társadalmi státuszuktól függetlenül, pusztán emberként figyelünk rájuk, abban nagy szerepe van a DriverJohansson kettősnek. Olyan mértékben azonosulnak a figurákkal, hogy szinte megfagy körülöttük a levegő. Tragédiában-komédiában egyformán jól oldódnak, félelmetesen hiteles a testbeszédük, a vitáik, a veszekedésük (csak egy van, de az emlékezetes), különösen Driver alakít nagyot.

Baumbach humorral ellenpontozza az események könnyes drámaiságát, szereti az abszurd, elrajzolt szituációkat (nemhiába Wes Anderson forgatókönyvírója), amivel csak az a gond, hogy nem mindig képes zökkenőmentesen elegyíteni a különböző hangnemeket. Az ironikus beszólások jól működnek, de akadnak olyan, már-már sitcom-ba hajló epizódok, amelyek kilógnak, megakasztják a cselekmény zavartalan tovagördülését. A gyámügyes látogatása például frenetikus, a túlbohóckodott „ki adja át a borítékot?” jelenet viszont úgy hat, mint egy különálló színpadi betét. Hasonlóképp fityegnek a történet szövetén a vége felé – valamiféle elidegenítő, külső reflexiókként – megszólaló dalbetétek is, bár ezt kevésbé éreztem zavarónak.  Ha már a hibáknál tartunk, a drámai oldal sem ússza meg, mert azért találkozunk néhány érzelgős, modoros megoldással (lásd: a keretes lezárás olcsó hatásvadászata, a közösen betolt kapu és egyéb pillanatok). Egyszóval zötyög kicsit ez a házassági sztori, de a rendezés tökéletlenségei felett simán átlendítenek bennünket a remek fő-és mellékszereplők. A már agyondicsért Johanssonék mellett fergeteges ügyvéd-trió tűnik fel: Laura Dern mintha csak a Hatalmas kis hazugságokból lépett volna át mindent letaroló lendülettel; mellette ott sunnyog Ray Liotta, őelőtte pedig Alan Alda fáraszt bennünket, amíg hagyják. Elviszik a vállukon ezt a szomorkás és persze tanulságos történetet, miattuk elfelejtjük a hibákat is, így összességében pozitív a mérleg. 7/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Lola és a fiúk (Lola et ses frères, 2018)

A minap írtam a Boldog idők kapcsán, hogy szeretem azokat a (francia) filmeket, melyek valódi, hús-vér emberekről mesélnek el olyan történeteket, melyek tulajdonképpen teljesen hétköznapiak és bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Átélhető, megélhető problémákról, de sokszor örömökről szólnak ezek a filmek… Úgy vagyok valahogy ezekkel, hogy olyan nézni ezeket, mint egy szép napos (vagy éppen csúnya szeles, vagy akár tök átlagos) időben ülni egy padon és nézni ki a fejemből csak úgy, bámulni az embereket, akik előttem élik életüket; meglátni bennük a kicsi hősöket, a kicsi bűnösöket, banális -de számukra adott esetben igen súlyos- tragédiákat és hasonló boldogságot. Vagy akárcsak a tétova teketóriát, ahogy nem tudják, mitévők legyenek, hogy menjenek el akkor most balra, vagy maradjanak… Nem nagyon van számomra ennél szórakoztatóbb. Lola és a fiúk története is ilyen és ehhez csak a moziba kell beülnöm, ahol nem süti a nap a kopasz fejem, de az eső sem áztat – jó esetben még meleg is van.

A címszereplők testvérek: Benoit egy meglehetősen idegesítő f*szkalap, éppen nősül, harmadjára – az előző kettő nyilván képtelen volt elviselni elébb említett tulajdonságát. Amúgy optikus. Pierre már régen elvált, egyetemre készülő nagy fiát neveli, láncdohányos és szakmája szerint építőmérnök (vagy efféle). Egy bontásnál elszámolt valamit, aminek következtében éppen elveszti állását, fiát felvették Cambridge-be (ami nyilván nem két eurós tandíj), mindenhonnan elkésik – jelen esetben éppen bátyja esküvőjéről. Mire odaér, az új feleség nevére sem emlékszik… A két csődtömeget próbálja meg a tőle telhető legtöbb energiával pátyolgatni a hugica, Lola, aki válóperes ügyvéd és aki éppen fülig szerelmesedik egyik ügyfelébe.

A filmet író és a forgatókönyvet részben jegyző Jean-Paul Rouve ebből az alapszituációból végül is mulatságos, helyenként megható fordulatok után hozza ki a műfajtól -melyre jobb híján mondjuk azt, hogy romantikus komédia- elvárt happy endet. Életszerű buktatókon, valóságos élethelyzeteken keresztül vezeti végig hőseit, akik szintén húsból és vérből valók. Benoitot maga, Rouve alakítja, és képes ebből az ösztövér, önző és fogalmatlan pojácából a végére egy szerethető balféket faragni. José Garcia, Pierre alakjában, szakállal kiköpött Robert Downey Jr., akivel a történet első pillanatától kezdve képes vagyok azonosulni, még ha nincs is szakállam és építőmérnök (vagy mi) sem vagyok. A cigiről is régen leszoktam már – a történet végére talán ő is, ennek ellenére ürülök, hogy a végén ő sem marad ama bizonyos szerv rosszabbik végén. A Lolát alakító Ludivine Sagnier tipikus francia csajszi. Üde báját kislányos, cserfes szertelenséggel “súlyosbítja”, viszont amikor kell, helyén van a szíve. Az élet szép, kerek minden és a végére én is elhiszem, hogy nemcsak a filmekben van így, akár még az életben is alakulhatnak jól a dolgok… 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. december

Az ír (The Irishman, 2019) – Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért a látásképtelenség egyik formája. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli, félközeli és a többi legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne tévésorozat is, bár ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban nincs annyi csúcspont, hogy azok alapján részekre lehessen bontani, anélkül meg minek? Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt is látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Simán megtölt még mindig stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Hiába óriási színészek ezek, akik technikailag még simán el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat, még a szemek is csillognak, bár jóval fakóbban, de csillognak, a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések azonban már fáradt, ízületes, mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, nyögvenyelős keménykedése – és ez a megfáradtság, ez az artitiszes nyögvenyelés tulajdonképpen agyon is vágja a filmet, sajnos. 6/10

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra, 2019) – Az elején kicsit, aztán egyre jobban olyan érzésem volt e filmet nézve, mintha Terrence Malick próbálkozását nézném, amint azzal küszködik, hogy valahogyan folytassa Kubrick 2001 Űrodisszeiáját… Pont olyan mélabú, olyan merengő köldöknézés lengi be a filmet, mint Malick -általam nem igazán szeretett- filmjeiben, ám ezt James Gray rendezte. Szép film amúgy, csak nem tudom, hogy mi a f*sz volt ez. Pont úgy nem értem, mint annak idején az Űrodisszeiát, csak abban volt annyi rejtély, hogy nem hagy(ott) nyugodni. Ebben is van rejtély, csakhogy ezt nem is akarom megérteni, mert nem tudja Gray elhitetni velem, hogy ezt meg kell értenem… Apa űr-Magellán, de picit bekattan a világvégén, vagy mi, a fia viszont utána megy és… és… és… nem hozza vissza. Asztrofizikailag és űrrepülés-technológiailag nem fikáznám a filmet, mert a Star Wars-szériához képest, amit itt látunk, az nettó tudomány, a tudomány mai állásához képest viszont baromság. Remek, mondhatni atombiztos a szereposztás, Brad Pitt simán elvisz ma már bármilyen filmet egyedül is – itt azonban szerintem ő is fellélegzett a végén, hogy végre vége. Donald Sutherland szerintem megunta a filmet a közepén, Tommy Lee Jones két nap alatt megcsinálta összes jelenetét, Liv Tyler pedig szó nélkül vette az akadályokat. Mondom, egy szó nélkül… eh. 4/10

Stan és Pan (Stan & Ollie, 2018) – Közhelyes, hogy a bohócok élete általában (sokszor) szomorú, olykor kifejezetten tragikus fordulatokban bővelkedő. E film Stanley Laurrel és Oliver Hardy, azaz, ahogy nálunk ismerik, Stan és Pan  pályájának végső szakaszát próbálja meg elmesélni. A fentiek figyelembevételével azt mégis nehéz elképzelni, hogy hogyan lehet végül is két komikusról ilyen szomorú, olykor kifejezetten kiábrándító filmet csinálni… Jon S. Bairdnek sikerült. Egy kifejezetten komótos ritmusú, modoros délutáni filmet látunk, melyekből a Hallmark csatorna-szerűségek töltötték meg műsoridejük 90%-át. Steve Coogan és John C. Reilly viszont illúziót keltően hozzák a két komikus karakterét. 5/10

Kisanyám – Avagy mostantól minden más (Raising Helen, 2004), Rossz anyák karácsonya (A Bad Moms Christmas, 2017), Négy karácsony (Four Christmases, 2008) – Tizenkettő egy tucat romantikus komédiák a karácsonyi tévéműsorból. Teszik a dolgukat, másnap már alig emlékszünk rájuk. Általában ügyesen ragadják meg a karácsony körüli hercehurca pszichózisát, legyen az a kötelező pucc és túlköltekezés, vagy a családi kapcsolatok harmonikusra hazudása, a bűbáj és jópofi mögötti igaz érzelmek megjelenítése; elég néhány élesen megrajzolt, találó szituáció, néhány obszcén, olykor kifejezetten trágár -de szintén mindig pontos- benyögés, egy kis közepesen illedelmes malackodás – és a film működik. Ne várjunk többet ennél, mert nincs is több ezekben a filmekben. Viszont feszültségoldónak tökéletesen működnek. Egyöntetűen: 6/10

Foglyok (2019) – A Mindenkivel Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első egész estés (tévé)filmje, a lelkendező, korai kritikák állításaival ellentétben, nem mérhető Bacsó Péter A tanú című zseniális szatírájához, már csak azért sem, mert nem szatíra. Inkább csak halovány groteszk felhangokkal megrajzolt dráma az átkos ötvenes évekből, a “csengőfrász” idejéből, valóságban megtörtén események alapján (Szűts Miklós festőművész családjában történt meg a filmbeli esemény). Rákosi ÁVÓ-jának terrorja azonban e filmben igen szelídnek tűnik, csak néhány tekintetből és magából, a magánszférába való brutális behatolás tényéből érezni picit a dolog súlyát. Deák rendezéséből ez alig jön le. Átgondolt, hűvös profizmussal megalkotott, stabil darab ez a film is, mint a Mindenki is volt, azonban éppen a személyesség, az érintettség szorongató élménye hiányzik belőle, és ez nem életkor kérdése. Valamint nincs meg benne az a korszakot annyira jellemző paranoid őrület sem, amit A tanú olyan pontosan meg tudott fogalmazni… De legalább láthatjuk benne a fantasztikus Sodró Elizát! 6/10

Darabokban (Demolition, 2015) – Jean-Marc Vallée olyan dolgokat tett le az asztalra, mint az Éles tárgyakHatalmas kis hazugságok vagy például a Dallas Buyers Club. Ez a filmje is simán beleillik az igen magasra tett, valódi művészi minőséget jelentő színvonalba. Néhol szinte Huszárik Szindbádját idéző montázstechnikával mesél olyan bonyolult érzelmekről, mint a gyász, amit közvetlen hozzátartozó tragikus hirtelenséggel történő elvesztésekor érezhet az ember. Pontosan átélhető, de főleg megérthető e filmnek és Jake Gyllenhaal (a képen) finom alakításának köszönhetően ez a rendkívül bonyolult és összetett érzelmi vihar, az a szinte pszichotikus elmeállapot, amit egy ilyen tragédia okozhat. Természetesen, ez egy film, s ennek megfelelően a cselekmény helyenként extrém fordulatokat vesz, ám mégis minden pillanatában hitelesnek tűnik benne minden. A végkifejlet pedig egyértelműen felemelő és megtisztító erejű. Nagyon jó kis film ez. 9/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 2 hozzászólás

Boldog idők (La Belle Époque, 2019)

Azt írják a szalagcímek, hogy “Ez az a francia film, amire az Amélie óta várunk!” Nos, az Amélie csodálatos élete szerintem is remek kis film volt, igazi, hosszú távon ható filmélmény, amiből manapság tényleg ritkán jut ki nekünk, nézőknek; de azért azt sem mondanám, hogy az amúgy igen termelékeny francia filmipar azóta ne örvendeztetett meg volna néhány megtekintésre érdemes alkotással. Én kifejezetten szeretem a francia filmeket, főleg azokat, amelyek hétköznapi történeteket mesélnek el, hétköznapi szereplőkkel. Nem tehetek róla, a valóság színes forgataga jobban érdekel, mint a mesék hasonlóan színes álomvilága – ez utóbbiban Hollywood amúgy is jobban teljesít. Amélie… azért is volt olyan nagy élmény annak idején, mert egy igen sikeres ötvözete volt a valóság és a fantázia világának.

Nicolas Bedos valami hasonló trüvájra (akarom mondani: trouvaille-ra) készült Boldog idők című filmjével. Egy hatvanas képregényrajzoló (Daniel Auteuil) a történet főhőse, akinek egyszerre dől dugába karrierje és házassága. Meglehetősen közhelyes expozíció, de hát ez van. Persze, ettől még igen reális, hétköznapi kiindulópont ez – bármihez is. A történet azonban hamar átcsap a fantázia útvesztőjébe, ugyanis a pasas egy időutazást kap ajándékba fiától, csalódottságát gyógyítandó. Persze, itt ne gondoljunk valamiféle kattogó, lámpácskákat villogtató, olcsó scifikbe való “valódi” időutazásra, hősünk egy igen profin megszervezett szerepjátékba kap beutalót. Az illúzió azonban tökéletes, hiszen a megrendelő bármit kérhet, a játékot szervező és lebonyolító cég bármilyen kort képes megidézni, filmgyári díszletek, filmes effektek, munkanélküli színészek és statiszták segítségével – minden csak pénz kérdése. Hősünk 1974-et választja, amikor megismerkedik feleségével, élete szerelmével (Fanny Ardant), aki épp az imént adta ki útját, negyven évnyi házasság után.

Azonban ez a fantasztikum, hogy úgy mondjam, eléggé földhözragadt. Ma már tulajdonképpen semmilyen technológiai akadálya nincs egy ilyen “időutazásnak”, gondoljunk csak a televíziók műsorát az utóbbi évtizedben markánsan leuraló, különböző tematikájú reality show-k vizuális és dramaturgiai megoldásaira. A filmet író és rendező Bedos ráadásul finom (vagy olykor nem is olyan finom) iróniával ábrázolja a történet ezen vonulatát: nem is ez a film hibája. Nem is az, hogy nem eredeti az ötlet. Sokkal inkább zavaró az izzadságszag, ami belengi az egész filmet, az a görcsös akarat, hogy egy alapvetően romantikus, bár teljesen banális szerelmi visszahódítás-történetet próbálja az alkotó érdekessé, különlegessé tenni. Eme igyekezet aztán szül egy csomó suta, béna mellékszálat, nyakatekert dramaturgiai nüanszot (gondolok itt például az igen béna, játékbeli szerelmi szálra, az alig leplezett modern technológia-ellenességre, ezzel együtt a feltűnően sok Apple-reklámra, de az igen röhejes cigaretta-antireklámra is), miközben nem lehet elmenni amellett sem, hogy egy sor remek ötlet pedig kihasználatlanul marad, vagy jobb esetben félkészen válik hatástalan (vagy csökkent hatású) elemévé ennek a történetnek. Ebben az ügyetlenkedésben aztán elvész az is, amin amúgy Daniel Auteuil is keményen dolgozik: ő is, de Fanny Ardant is szinte látható meglepetéssel konstatálja, hogy az a régi tűz újra lángra lobban… Tényleg csak ennyi lenne? Ők sem hiszik el, de nagyobb baj, hogy én se. 5/10

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás