Őszinte filmek Európa északi feléből, egy csipetnyi szaunával és heavy metállal Érkezik a nyolcadik Finn Filmnapok a Toldiba

2019. február 6-10. között, immáron nyolcadik alkalommal nyerhetünk betekintést a finn filmes kultúra legjavába, hiszen az idén 15 éves magyarországi Finn Intézet (FinnAgora) díjnyertes dokumentumfilmeket, nagyjáték- és rövidfilmeket hoz el a budapesti Toldi moziba. Az idei eseményen az érdeklődők megismerhetik, milyen a mozgó szauna élménye, részt vehetnek egy igazi finn heavy metál partyn, no és persze több alkotó is tiszteletét teszi a vetítések utáni programokon és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szervezett mesterkurzuson.

A Finn Filmnapok mára már szerves része a hazai mozis eseményeknek, a rendezvény során a jegyvásárlók bepillantást nyerhetnek a finn kultúra és élet igazán érdekes világába. Közelebb kerülhetnek a finnek mindennapjaihoz, megismerhetik a gondolkodásukat, humorukat és közben olyan, a nem finn emberek számára esetenként szokatlan világba csöppenhetnek bele, amely erősen gondolkodásra késztethet.

A 2019-es nyitónapon Jukka Vidgren és Juuso Laatio rendezte Heavy Túra című vígjáték bemutatóját tekinthetik meg a fesztivál látogatók. A film a 2018-as Cinesfesten elhozta a Közönségdíjat. Az előadás után a rendezőkkel és a zenekar énekesével beszélgethetnek, majd a Toldi Klubban igazi finn buliban vehetnek részt.

A második nap az Antti-Heikki Pesonen rendezte Fejjel előre című vérbeli fekete komédia lesz műsoron. A vetítés után a film főszereplőjével és Finnország egyik legkedveltebb színésznőjével, Armi Toivanennel beszélgethetnek az érdeklődők.

A fesztivál harmadik napján A házsártos című 2014-es film folytatása érkezik, amely A házsártos 2. – A jobb napok címet kapta,Tiina Lymi rendezésében. Elegendő csak az ajánló néhány sorát elolvasni és máris érzékelhető, hogy egy vérbeli komédiára számíthat a néző. „Miután mindent letudott és eltemette a feleségét, most éppen meghalni készül. A temetés után saját koporsója készítésébe fog, amikor hirtelen betoppan az élet, unokája képében. A lány beköltözik a Házsártos házába, és ezzel a vén, zsörtölődő férfi új kihívásokkal lesz kénytelen szembenézni. Fergeteges pillanatok és komoly gondolatok követik egymást a két főszereplő együttélése során, ahol nemcsak a háztartás, de az unoka titka is közös.” Ezt követi még aznap a nemzetközileg legelismertebb finn rendező, Klaus Härö Az utolsó jófogás című alkotása, melyet a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutattak be. A film betekintést ad a műkincsvásárlás különös világába.

A negyedik napon Virpi Suutari A vállalkozásban c. dokumentumfilmjében két merőben ellentétes finn céget mutat be, amely akár inspiráló példa is lehet a hazai nézőknek. Később A hegedűs című dráma látható Paavo Westerberg rendezésében. Az előadás után lehetőség nyílik beszélgetésre a rendezővel. Az esti film A fordulópont címet viseli Simo Halinen rendezésében.

Az utolsó nap kínálatát a délutáni rövidfilmválogatással indítják a szervezők, majd az első finn burleszk sztárról készült dokumentumfilmet, a FULL OF LOVE – Jégről pattant című alkotást mutatják be Iina Terho rendezésében. Zárófilmként pedig Inari Niemi rendező rendkívül megható alkotását, a Csodaországot vetítik.

A nyitó nap alkalmából az érdeklődők megismerkedhetnek a mozgó szauna fogalmával, és ki is próbálhatják azt. Részt vehetnek a finn Everwave nevű, metál zenekar koncertjén február 7-én a Dürer Kertben, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szervezett mesterkurzuson, melyet a forgatókönyv író Anna Heinämaa tart. Február 9-én a Toldiban kerekasztal beszélgetést szerveznek a kreatív csapatmunka erejéről. Az beszélgetésben részt vesznek Paavo Westerberg, rendező Armi Toivonen, színésznő és Anna Heinämaa forgatókönyvíró.

A filmekről:

HEAVY TÚRA

Hevi reissu

Játékfilm, 90 perc, 2018

Rendező: Jukka Vidgren & Juuso Laatio

Producer: Kaarle Ago & Kai Nordberg / Making Movies Oy

Apró falvak, rénszarvasok és lenyűgöző észak-finnországi tájak idilli díszlete között játszódó feelgood vígjáték a Heavy túra. Főszrepben az Impaled Rektum metálbandával. A 12 éve fennálló együttes ezidáig egyetlen koncertet sem adott, viszont egy napon a véletlen összehozza őket egy monstre metálfesztivál, a Northern Damnationl fejesével. Ezzel eljött az ő idejük: útra kelnek, hogy valóra váltsák álmukat, s útjuk minden képzeletet felülmúl.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=UF50nziIzcw&feature=youtu.be

FEJJEL ELŐRE

Päin seinää

Játékefilm, 94 perc, 2014

Rendező: Antti-Heikki Pesonen

Producer: Miia Haavisto / Helsinki-filmi

A Fejjel előre Helsinki elővárosaiban játszódó, tempós fekete komédia. Az indulatkezelési problémákkal küszködő, egyedülálló anya mindent megtesz lányáért, akivel csak a baj van az iskolában. A cselekmény váratlan fordulatot vesz, amikor az új tanárról kiderül, hogy az anya múltjának része, és egy elfelejtett családtag is felbukkan. Történet hiányzó fogakról, furcsa barátokról, titkos álmokról és rég elmúlt szerelemről.

A HÁZSÁRTOS 2. – JOBB NAPOK

Játékfilm, 118 perc, 2018

Rendező: Tiina Lymi

Producer: Jukka Helle & Markus Selin / Solar Film Inc. Oy

A Házsártos visszatér! Miután mindent letudott és eltemette a feleségét, most éppen meghalni készül. A felesége temetése után saját koporsója készítésébe fog, amikor hirtelen betoppan az élet, unokája képében. A lány beköltözik a Házsártos házába, és ezzel a vén, zsörtölődő férfi új kihívásokkal lesz kénytelen szembenézni. Fergeteges pillanatok és komoly gondolatok követik egymást a két főszereplő együttélése során, ahol nemcsak a háztartás, de az unoka titka is közös.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=i8nPQ2zgvi8

Photo by Cata Portin

EGY UTOLSÓ JÓFOGÁS

Tuntematon mestari

Játékfilm, 90 perc, 2018

Rendező: Klaus Härö

Producer: Kaarle Ago & Kai Nordberg / Making Movies Oy

Olavi műkereskedő, akinek mindig is a munka volt a legelső – maga mögé utasítva a családot. Nyugdíjba vonulása előtt azonban felkelti a figyelmét egy aukción felbukkanó ismeretlen mestermű. Olavi a festmény történetének nyomába ered és rájön, hogy a mű a kikiáltási árnál jóval értékesebb. Élete üzletét készül nyélbe ütni, amikor elhidegült lánya segítséget kér tőle, és ezzel kénytelen lesz saját múltbéli hibáival szembenézni.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=SMrJzEtjV8Y

VÁLLALKOZÓ

Yrittäjä

Dokumentum film, 75 perc, 2018

Rendező: Virpi Suutari

Producer: Joonas Berghäll & Satu Majava / Okober Oy

Virpi Suutari ismert dokumentumfilm-rendező, akinek védjegye az átlagemberek történeteit bemutató, egészen kivételes látásmódja. Filmjei elegáns, jól átgondolt képek és emberség, együttérzés kombinációi. Legfrissebb alkotásában két meglehetősen eltérő finn vállalkozást állít szembe.  Egy vidéki finn család saját kis vállalkozásából próbál megélni, míg két nő start-upja a nemzetközi piacot kívánja meghódítani.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=EioJRV-jEaw

A HEGEDŰS

Viulisti

Játékfilm, 120 perc , 2018

Rendező: Paavo Westerberg

Producer: Mikko Tenhunen & Ulla Simonen / Mjölk Movies

Karin, a híres hegedűművész karrierjét autóbaleset töri derékba. Ujjai nem képesek többé elővarázsolni a csodát a hangszerből, ezért hazatér, hogy a jövő generáció hegedűsztárjainak tanára legyen. A komolyzene világa feszültségektől terhes, a zene iránt szenvedélyes zenészek a végletekig ambiciózusak. Karin viszonyba kezd egy hallgatójával, és onnantól összekeveredik a zene szeretete a romantikus szerelemmel.

FORDULÓPONT

Kääntöpiste

Játékfilm, 104 perc

Rendező: Simo Halinen

Producer: Liisa Penttilä-Asikainen / Kaiho Republic

Három férfi utazik észak felé az éjjeli vonat egy fülkéjében. Mindhárman titkolnak valamit. A találkozás eldurvul. Az egyik férfi meghal. A másik kettő elrejti a holttestet. Majd elválnak útjaik. Mégis ugyanabban a kisvárosban kötnek ki, ugyanazzal a nővel ismerkednek meg és végül ugyanaz a titok köti őket össze. A találkozás során mindhármuknak el kell dönteniük, mi a helyes döntés, és tovább kell lépniük az életben.

Díjnyertes rövidfilmek

A filmek 16 éven felüli nézők számára ajánlottak.

Arr. For A Scene, rendező Jonna Kina, 5 perc

Egy önéletrajz, rendező Mari Mantela, 36 perc

Földi madarak, rendező Marja Helander,  11 perc

Mennyezet, rendező Teppo Airaksinen, 15 perc

Sátáni nyulak, rendező Teemu Niukkanen, 17 perc

A tigris, rendező Mikko Myllylahti, 12 perc

Válogatás nemzetközi fesztiválokon díjakat nyert új finn rövidfilmekből. Ha csak egy vetítésre tudsz eljönni a fesztiválon, ez legyen az! A hat rövidfilm markánsan eltérő aspektusát mutatja be a mozinak, az életnek és Finnországnak, legyen szó őshonos számi táncosokról vagy középosztálybeli környékre beköltöző sátánistákról egy fekete komédiában .

FULL OF LOVE – Jégről pattant

Full of Love – Pakomatka pakastimesta

Dokumentumfilm, 75 perc, 2018

Rendező: Iina Terho

Producer: Iina Terho / Sydänfilmi Oy

Iina, a filmes beköltözik a fagyos szigetvilágból a városba, hogy megismerkedjen az első finn burleszk-művésszel, Bettie Blackhearttal. Csatlakozik Bettie tánccsoportjához, és egy új világ tárul fel számára, amint a burleszk történetéről és családi titkokról mesélne a tagok. A burleszk nem a meztelenségről és a szexualitásról szól, hanem az önazonosság adta szabadságáról és az élet élvezetéről. Micsoda showt hoztak össze ezek a nők! Nézzétek meg!

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=3O_QannnG34

CSODAORSZÁG

Joulumaa

Játékfilm, 92 perc, 2017

Rendező: Inari Niemi

Producer: Miia Haavisto / Helsinki-filmi

A karácsony a finnek legfontosabb ünnepe, amit hagyományosan a családdal szoktak tölteni. A főszereplő Helenának nincsen családja: lánya külföldön él, férje pedig lelépett egy fiatalabb nővel. Megváltásként jön a barátnőjével közösen kieszelt ötlet: töltsék az ünnepeket egy régi idők vidéki karácsonyát hirdető biofarmon. Ahogy telnek a napok, mind a vendégek, mind a házigazdák élete tökéletesen váratlan fordulatot vesz.

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Tű, cérna, szerelem (Sir, 2018)

Az az igazság, hogy kicsit tartottam ettől a filmtől. Tudom, hogy sokan kifejezetten imádják a bollywoodi filmeket, ami tán nem meglepetés, hiszen az a csiricsáré, hangos, zajos, minden tekintetben, hangban, színben, érzelmekben és érzelgősségben túláradó világ nem is áll olyan távol a délutáni műsorsávokat évtizedek óta uraló dél-amerikai, vagy török szappanoperáktól, mint amennyire óriási a két világ közti földrajzi és kulturális távolság. Felénk természetesen az indiai film egy egészen más réteget érdekel, mint amelyik Armandóék, vagy Szulejmánék kalandjait követik rendszeresen, bár ez is csak döntés kérdése: ha a tévé indiai sorozatokat adna, akkor azért lelkesedne az, aki eddig Armandóért lelkesedett. Amúgy az indiai konyhával semmi bajom, nekem semmi nem eléggé csípős, a klasszikus indiai zenét pedig kifejezetten kedvelem. Az indiai kultúrtörténet, a hihetetlenül sokszínű vallás és filozófia éppoly érdekes, mint India mai hétköznapjai. Namaszté.

Aztán azonmód meg is lepődtem, hogy a Tű, cérna, szerelem mennyire finom, visszafogott kis film – legalábbis hagyományos, indiai mércével mérve, mindenképpen. Ezzel együtt, szintén indiai szemüvegen át nézve, ráadásul egy igen karakán, szinte harcos alkotás ez, hiszen témája a nők helyzete a társadalomban, ami Indiában, a közismert kasztrendszerű társadalomban a mai napig majdnem annyira tabutéma, mint például a bigott iszlám Szaúd-Arábiában – még ha az indiai nők összehasonlíthatatlanul szabadabbak is, mint arab sorstársaik. A nők társadalmi mobilizációja mintha be lenne fagyasztva az amúgy más területeken lendületesen fejlődő, tűzforró országban. Rohena Gera, aki amúgy szintén hölgy, díjnyertes történetében egy falusi szolgálólány sorsát követjük nyomon, aki, miután 18 évesen, egy tragikus betegség következtében megözvegyült (az alsóbb kasztbéli özvegyek sorsa a konkrét koldusbotot jelenti), Mumbaiba költözik és ott egy gazdag építési vállalkozó szolgálója lesz. Az Amerikában nevelkedett Ashwin (Vivek Gomber), a vállalkozó az oltárnál hagyta ott az indiai szokások szerint számára kijelölt menyasszonyt, de amúgy sem találja helyét Indiában. Ratna (Tillotama Shome), a szolgáló lelkiismeretesen és tudatos alázattal teszi a dolgát, kiszolgálja urát (erre utal a film eredeti címe, a Sir, azaz Uram is), ám ebben a helyzetben az elveiben és életvitelében teljesen elnyugatiasodott Ashwin egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Főleg, amikor kiderül, hogy Ratna álmaiban merész területekre téved, divattervező szeretne lenni. Varrni tanul, amiben ráadásul igen tehetségesnek is bizonyul. A romantikus, gyengéd Ashwin szép lassan beleszerelmesedik a lányba, aki azonban mereven ragaszkodik társadalmi státuszából adódó “szerepéhez”…

A film legnagyobb érdeme, hogy tökéletesen tisztán, sallangoktól mentesen mutatja meg azt, hogy mi lehet a társadalmi fejlődés legnagyobb gátja Indiában, de tán egy kicsit bárhol a világon. Mi lehet az, ami miatt oly áthidalhatatlannak érezzük azt a szakadékot, ami a hagyománytisztelő vidék(i életforma) és a liberális, sokszínű város(i életforma) között húzódik? Nem az számít, hogy ki ásta meg, ha nem az, hogy hogyan tudunk hidat építeni rajta, adja isten, betemetni azt. Látni fogjuk, hogy Ratna és Ashwin szerelme még a mai, modern Indiában sem teljesülhet be. A film azonban mégis pozitív üzenettel zárul, amiben mindkét félnek komoly része van.

És komoly része van ebben a író-rendező Rohena Gerának is, ugyanis filmje rendkívül logikusan, okosan van felépítve, egyszerre szól a nyugati nézőkhöz, de talán az ennél hangosabb, direktebb megszólalásokhoz szokott indiaiakhoz is. Ratna és Aswin története megkapóan tiszta, egyszerű és romantikus love story, mely azonban olyan illedelmes, hogy akár egy katolikus apácazárda óvodájában is le lehetne vetíteni. Amit azonban közöl, az mégis igen bátor, elsősorban, persze, az indiai közönség számára. Igenis, javíthatunk sorsunkon, úgy is, hogy ehhez még saját hagyományainknak sem kell ellentmondani. Van akinek mindez persze, evidencia, de van, akinek fel kell hívni a figyelmét saját lehetőségeire.

Ki kell emelni még a két főszerepet alakító színész visszafogott, ám mégis átélt játékát is, ami egy indiai filmben, utalva a már említett bollywoodi filmek égbekiáltó ripacskodásaira, kifejezetten nagy dicséret. Igényes a film kivitele is, a képi világ mindvégig ízléses, mutasson akár falusi nyomortanyát, nagyvárosi luxuslakást, vagy akár lélegzetelállító Mumbai-i panorámát. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az átkelés madarai (Pájaros de verano / Birds of Passage, 2018)

A kolumbiai Ciro Guerrát immár nyugodtan kezelhetjük önálló, markáns jegyekkel bíró, saját stílust képviselő filmesnek, ami így önmagában is nagy szó a mai, kaotikus és féktelenül burjánzó moziverzumban, de főleg az a jobbára csak végtelen és borzalmas szappanoperáiról ismert dél-amerikai mozgóképgyártásban. Guerra egyszerre kultúrantropológus és zsánerfilmes. Már A kígyó ölelése sem véletlenül kapott Oscar-jelölést: egyszerre avatta be a fogalmatlan nézőt egy amazonasi indiántörzs pszichedelikus hiedelemvilágába, mesélt mesét élvezetesen és hirdetett propagandát a környezet -jelesül az amazonasi esőerdők- megmentése céljából. Új filmjében, Az átkelés madaraiban ismét indián környezetbe kalauzolja el a nézőt.

Az öt énekre tagolt, erősen balladai hangvételű történet a wayuu indiánok között történt meg 1968 és 1980 között. A wayuu-k békésen éldegéltek az elmúlt tizenvalahány ezer évben, valahol a Karib-tenger partján, a mai venezuelai-kolumbiai határon fekvő Guajira-félszigeten, saját nyelvükön beszéltek egymással, saját, igen összetett hiedelemvilágukban magyarázták meg maguknak az összes történést, amit az őket körülvevő külvilág szembesített őket ezen idő alatt. Túléltek eddig mindent, természeti katasztrófákat, spanyol hódítókat, részeg angol kereskedőket, a végzetüket azonban néhány békés, bohókás, hosszú hajú amerikai hippi okozta, akik egészen ideáig csavarogtak el a napi betevő marihuánáért. A wayuu-k ugyanis nem használták a marihuánát, ismerték ugyan, de számukra fontosabb volt a kávé, aminek termesztése volt az ősi tevékenységük, az állattartás mellett, és még fontosabb volt a szesz, “a likőr”, amit viszont szívesen nyakaltak. Mivel azonban a gringóknak fű kellett, hát adtak nekik füvet, jót, erőset, amitől ketté is állt a fülük. Így azok holnap már többet kértek, majd még többet és még többet, minek következtében a wayuu-k teljesen átálltak a marihuánatermesztésre és szépen meg is szedték magukat. A hajdani szegény kávéfarmerek és kecskepásztorok néhány év alatt milliomos, nagy hatalmú, automata fegyverekkel felszerelt drogbárókká váltak, lassan elfelejtették identitásukat jelentő hagyományaikat és a köztük lévő viszont az erőszak, az önzés, az irigység és a kapzsiság váltotta fel. A film cselekménye a fiatal, ám szegény Rapayet történetét követi nyomon, aki saját nősüléséhez előteremtendő hozományt, idegen ötletre, marihuánabizniszből teremti elő, nem is sejtve, hogy ezzel saját, és családja, de tulajdonképpen egész törzse sorsát pecsételi meg.

Guerra a tőle immár megszokott kultúrantropológiai, néprajzi ismeretterjesztést ezúttal egy virtigli maffia-történettel vegyíti össze, mondhatom, görcsmentesen. Egy indián Keresztapa-történetet látunk, azonban olyan hiteles körítésben és környezetben, amit eddig szerintem még filmvásznon sosem. A film újfent elképesztően gyönyörű. Ezúttal azonban Guerra nem élt már (vissza) a hatásos, de azért meglehetősen egyfenekű fekete-fehér/színes színdramaturgiával, ez a történet mentes mindentől. A perfekt módon komponált képek egyedüli funkciója itt a történet bemutatása. Ettől függetlenül lélegzetelállító tájakat, színeket és fényeket láthatunk. De láthatunk igazi, hiteles, eredeti wayuu-kat is, hiszen a történetet szinte kivétel nélkül wayuu-törzsbeliek alakítják, túlnyomó részben saját nyelvükön (a filmet csakis magyar felirattal szabad nézni/vetíteni!). Azt ugyan nem tudom, hogy a klasszikus pilóta Ray Ban napszemüveg mennyire képezi részét a wayuu viseletnek, mindenesetre a férfiak jelentős része előszeretettel viseli, hihetetlenül viccesen néz ki a szalmakalaphoz, rendes, nyugati mintájú inghez, a színes indián nyakékhez és a bojtos, rojtos szoknyaszerűséghez, ami viszont nyilván tök autentik. De hol jövök én ahhoz, hogy kioktassam indián népviseletből az onnan érkező filmest?!

Elegánsan ívelünk át a cselekmény 12 évnyi időtartamán, mintegy két óra alatt. Az öt énekbe szerkesztett sztori azonban minden jelentős momentumot megemlít, de semmit nem beszél túl. Világosan értjük, mi miért történik ebben a számunkra tökéletesen furcsa, idegen kultúrában, miközben megmarad az egésznek az egzotikus “bája” és el sem alszunk közben. Igazi, nagy ballada ez a film. Egyszerre egyedi és általános, eszköztelen és gazdag, költői és naturalisztikus, kendőzetlen és szemérmes. Igazi és nagyszerű. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Bolti tolvajok (万引き家族, Manbiki kazoku, Shoplifters, 2018)

Akár XXL méretű cukiságbombaként is nézhetjük Koreeda Hirokazu alkotását, amit tavaly Arany Pálmával jutalmazott a Cannes-i proccfesztivál tekintélyes zsűrije. A Bolti tolvajok egy része ugyanis zabálnivaló, mandulaszemű kisgyerek, akik valójában fel sem fogják, hogy amit -a címből kikövetkeztethetően- életvitelszerűen tesznek, az törvénybe ütköző, rossz dolog. Persze, a törvény nem ismerete nem mentesít annak hatálya alól, így van ez a mai, modern Japánban is, ahol a történet játszódik, de ennek a film végén lesz csak jelentősége. A két kis cukimuki addig boldogan, szinte gondtalanul teszik dolgukat, amire apjuk (illetve…) tanította őket. Nekik játék az élet, ami viszont így, kívülről nézve igencsak nyomorúságos.

Ezért is lopnak a boltból, hiszen nyilvánvaló családjuk nincs abban a helyzetben, hogy rendesen, pénzért megvegyék a boltban az élelmet, ruhákat, használati cikkeket, amire szükségük van. Apjuk is azért tanítja őket bolti lopásra, mert ez az egyetlen mód, amivel életben tudnak maradni. Mondhatjuk, hogy nincs olyan, hogy egyetlen mód: Koreeda Hirokazu szépen megmutatja, hogy nem, tényleg ez az egyetlen módja a túlélésnek, legalábbis a filmben szereplő család számára mindenképpen. A film azonban messze nem az életben maradásért lopás morális, erkölcsi és etikai kérdésével foglalkozik, ezt kvázi tényként, természetes, adott körülményként, a nyomort pedig környezetként mutatja be – olyan közelről, hogy mi nézők, szinte részt veszünk benne, erre a két órányi vetítésre.

De nem is valami szörnyű szociodráma a film, mert amit látunk, az a szerény, szánalmas körülmények ellenére is kifejezetten idilli: boldog, egymás iránt feltétlen szeretetet és gondoskodást tanúsító családot látunk. Mondom, cukiságbomba. Csak ahogy telik-múlik az idő, úgy fészkelődik belénk valami baljós, rossz érzet… Ami nem is feltétlenül a szemmel látható, nyomorúságos szociális körülményekből fakad, hanem teljesen máshonnan. A kezdeti, engem nagyon távolról Móra -manapság közutálatnak örvendő, de legalábbis lesajnált, számomra azonban meghatározó érvényű- gyönyörűséges-fájdalmas Kincskereső kisködmönjére emlékeztető történet bűndrámába fordul a végére. A külvilág, amit mi normális, hagyományokon és törvényeken alapuló világnak szeretünk hinni, nem tűri meg az ilyen öntörvényű, sajátos életvitelt folytató kisközösségeket, mint amit e film bemutat. Természetesen, kívülről nézve bűnt követ(ett) el mindenki, a tejfogát éppen elvesztő kis Yuritól az írni-olvasni alig tudó “apán” keresztül a sötét múltját nevetgéléssel és joviális sörözgetéssel palástoló nagymamáig. Azonban a Bolti tolvajok keserű végkifejlete, vagy mondjuk azt kérdésfeltevése, így a Családok állítólagos évében, szépen kiugraszt minket jog- és erkölcsbiztonságunk kényelmes karosszékéből.

A cukiságbomba utóíze tehát keserű, ahogyan a valóság, és a benne jelenleg tapasztalható folyamatok sem nevezhetők idillinek: így Koreeda Hirokazu filmje sem hazudik. Hiába árad szinte szemérmetlen módon a képekből a szeretet, az egymás iránti féltés és a feltétlen gondoskodás, olykor már szinte kényelmetlen közvetlen közelről szemlélni az állandóan falatozó, távol-keleti módra szürcsölő, böfögő, csámcsogó szereplőket (abszolút hiteles amúgy állandó evés közben ábrázolni szegénységben élő embereket, hiszen számukra elsődlegesen fontos, hogy a hasuk, a lehetőségek szerint tömve legyen, természetesen a legrosszabb minőségű, legolcsóbb, sokszor lejárt szavatosságú élelmiszerekkel), szánalmas lakhelyüket is naturalisztikusan mutatják meg az alkotók: szinte bőrünkön érezzük az állandó cúgot, az izzadság- és ételszagú ágyneműk és ruhák áporodott szagát, az innen-onnan összehordott, mások által kidobott “kincsek” rothadt bűzét. Nagyon durva, drámai a kontraszt, amivel Koreeda Hirokazu hatásosan tálalja nehezen vitatható értelmű üzenetét. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Madeline a mélyben (Madeline’s Madeline, 2018)

Tulajdonképpen simán rá lehetne nyomni, afféle billogként, vagy akár alternatív cenzorstempliként erre a filmre, hogy Vigyázat, művészet! Vagy Vigyázat, művészet! Felületesen nézve, ugyanis Josephine Decker filmje, a Madeline a mélyben tipikusan “művészfilm”, a szó közhasznú, és valljuk meg, kissé pejoratív értelmében. Ennek megfelelően, a film szépen szerepelt eddig egy csomó fesztiválon, kifejezetten jelentősnek számító fesztiválokon is, de hát a fentiek értelmében, ami a kritikusoknak jó, az csak sz*r lehet, ugyebár. “Van az a csaj benne, aki amúgy tök pszicho, ilyen táncos vagy mi, tökre be van kattanva, de ezek a művészek, vagy táncosok, akik közé eljár, tökre bírják, az edzőjük meg kb annyira rákattan, mint amennyire a csaj be van kattanva saját magára.” Ezt nem én mondom, csak elképzelem az egyszeri plázamozizót, aki véletlenül beül erre a filmre.

Persze, nem egyszerű és messze nem megszokott darab a színészként is tevékenykedő, de itt most csak rendezőként “szereplő” Decker filmje. Valóban egy meglehetősen szuggesztív pszichotrip a történet a tizenhét éves, ám igen érzékeny és labilis lelkivilágú Madeline pszichéjébe. Madeline (Helena Howard) mintha valami terápiás céllal jár a film tulajdonképpeni helyszínéül és környezetéül szolgáló kortárs mozgásszínházi csoportba. Mintha lenne utalás arra, hogy a lánynak voltak korábban pszichés gondjai, amit elsősorban lányának érzelmi és intellektuális útjait meg nem értő és igazából megérteni nem is akaró édesanyjával (Miranda July) való konfliktushalmaz megoldatlansága okozhatott. A csoport vezetője (Molly Parker) egy előadásra készül a csoporttal, de ahhoz nincs igazán koncepciója, ihlete, valamint, ahogy magánéletében sem stimmel minden. A szétcsúszóban lévő produkció romjain az idegösszeomlás szélén táncoló (sic!) koreográfus Madeline bonyolult és expresszív személyiségében találja meg a fogódzkodót.

Civil szemnek talán megdöbbentők, zavarba ejtők is lehet a színjátszó csoportokban, mozgásszínházi stúdiumokban jobbára megszokottnak, bevettnek tekinthető improvizációs gyakorlatok, melyek során a résztvevők olykor bizarr vagy abszurd helyzeteket oldanak meg (például különböző állatokat játszanak el, vagy hosszú időn keresztül néznek némán egymás szemébe, vagy akár nézik a falat). Ezek komoly gyakorlatok, ez nyilvánvaló a beavatottak számára, igen hatásosak a mind teljesebb koncentráció, a szereppel való azonosulás és más színészi technikák elsajátításához – civil szemmel azonban pont ennyire nyilvánvalóan furcsának, akár nevetségesnek is tűnhetnek. (De akkor most mondjam azt, hogy a sebészek például sertéstetemeken gyakorolják az embereken elvégzendő műtéteket?)

Nagyon erős a film képi világa is. Kifejezetten kellemetlen lehet ennyire szuperközeliben szemléleni egy számunkra idegen ember arcát, legyen az bár olyan bájos is, mint a címszereplőé – aki ráadásul döbbenetes intenzitással közvetíti arcán, és amúgy egész személyiségén, egész testén keresztül a benne zajló lelki, szellemi és érzelmi viharokat. Rendre az intim szféránkon belülre tolja Madeline-t a film operatőre, Ashley Connor. A kényelmetlen érzést csak fokozza, hogy emellett szégyentelenül él a mélységélesség ötletszerű variálásával is, ami egyrészről tényleg idegesítően modorosnak hat, picit igazolva a cikk elején említett egyszeri plázamozizó sztereotípiáit, másrészt viszont igenis indokolt és kézenfekvő választás, ha kis költségvetéssel kell egy ilyen bonyolult táncos környezetben játszódó pszichothrillert lefényképezni. Nem játszadozhat mindenki, mondjuk, Darren Aronofsky költségvetésével

Ráadásul a címszerepet alakító kislány, Helena Howard tényleg egészen elképesztő személyiség. Bájos, cuki fekete csaj – első látásra. De hamar kiderül, hogy irdatlan mélységek és távolságok rejtőznek benne, és kicsit veszélyes is vele menni belső útjaira, sőt, útvesztőire. Mély, sötét és vad túra elé néz, aki erre vállalkozik. Viszont ha vállalkozunk az ismeretlen megismerésére, akkor olyan élményben lehet részünk, mint amikor egy aranymosó a hideg folyóparton, kövek között való évekig tartó eredménytelen görnyedés után egyszer csak megtalálja az ökölnyi aranyrögöt. Vagy amikor összeállnak a dolgok, amikor a zűrzavarból egyszerre kikristályosodik a rend, amikor “lőn világosság”. Tanúi lehetünk, amikor az ihlet szikrája megtermékenyíti az erre vágyakozó elméket és megszületik a nagy előadás. Ha művészek vagyunk, inspiráló élmény lehet ez, ha csak műkedvelők, akkor talán katarzis is. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mindenki tudja (Todos lo saben, 2018)

Asghar Farhadi az iráni film legismertebb reprezentánsa, foglalkoztam filmjeivel bőven ezen a blogon (Elly története, Nader és Simin, A múlt, Az ügyfél). Két filmje is nyert Oscart (Az ügyfél és a Nader és Simin), emellett annyi egyéb fesztiválelismerést, szobrot és mindenféle csillogó bizbaszt szedett össze, melyek megfelelő tárolására talán új lakást is kell vennie Teheránban. Már amennyiben forszírozza a szabad alkotást és művészi tevékenységet nem éppen támogató Iránban való maradást. Bár Farhadit azért nem sújtja olyan tiltás, mint hasonló külföldi elismertségnek örvendő kollégáját, Dzsafar Panahit. Azt persze, nehezen lehetne állítani, hogy Farhadi “megúszós” filmeket készítene, legfeljebb ahogy fogalmaz, amilyen témákhoz nyúl, azok nem csípik annyira az iszlám erkölcscsőszök szemét.

Farhadi szinte minden filmje valójában melodráma, melyek felnőtt emberek, férfiak és nők teljesen illedelmes és szokványos párkapcsolatával, illetve főként azok felbomlásának következményeivel foglalkoznak. Nincs ez másként legújabb (és eddigi legnagyobb költségvetésből is készülő) filmjében, a Mindenki tudja címűben sem. E történetben azonban az égadta világon nincs már semmilyen egzotikum, már amit innen nézve egzotikusnak nevezhető kultúrából érkező Farhadira ismerhetnénk. Ez egy ízig-vérig latin, méghozzá spanyol film, melyre sokkal inkább rányomja bélyegét a latin filmművészet három legnagyobb, mai gigászának színészi jelenléte, valamint a környezetül szolgáló katalán táj. Penelope Cruz és Javier Bardem (mindketten szintén Oscar-tulajdonosok) a civilben házaspárok, itt azonban egy régi, nagy szerelem volt “csak” az övék. A nő már évek óta Argentínába költözött az első látásra bájosnak, idillinek tűnő katalán kisvárosból, ahonnan új férje (Ricardo Darín, aki “csak” Oscar-díjas filmeknek volt emblematikus főszereplője) származik. A nő húga esküvőjére érkezik haza, ahol természetesen találkozik régi szerelmével, azonban semmi botrány, zajlik az esküvő.

Bár az alaphelyzet, és tulajdonképpen az ebből később kibontakozó drámai konfliktus is pontosan passzol Farhadi eddigi témájához, a latinos környezetben mégis egy thriller bontakozik ki – a fő karakterek közti bonyolult lelki viszony “pókhálója” csupán háttere a thriller-mezőnyben eléggé ártatlannak tűnő emberrablásos fősodornak. Egy csepp vér sem hull, nem tapaszt bele a székbe a szuszpenz, Farhadi nem használ semmi olyan dramaturgiai, vagy filmnyelvi elemet, melyekkel általában előszeretettel élnek a thrillerek. Hogy bő kétórás filmje mégis izgalmas, az elsősorban éppen a szereplők közti alaposan és részletgazdagon felrajzolt kapcsolati hálónak köszönhető, melyből pontosan, de mégsem a szájunkba rágva ismerkedünk meg a szereplők előéletével és a köztük a mélyben lappangó, régi konfliktusok természetével. Farhadi nagy érti, hogy kell plasztikus, részletgazdag képet festeni piciny gesztusokból, elharapott szavakból és elejtett félmondatokból. A rengeteg apró részletből összeálló puzzle a hitelesség, az igaziság érzetét kelti. Ehhez persze kell a élettel teli színészi játék is: Penelope Cruz, nagyrészt smink nélkül is, igazi drámai, nagy alakítást nyújt. Bardem kis pocakot eresztve is félisten, de az Darín is, csak egy Bardemnél sokkal kevésbé macsó, neurotikusabb, intellektuálisabb típus. Igazán teljes a katalán, falusi tabló azonban a mellékszereplőkkel lesz, akik hibátlanul hozzák magukat az autentikus környezetben.

Farhadi mindezzel együtt kvázi hibátlan filmet alkotott Spanyolországban. Biztos ízléssel vezeti végig a filmet, nem nyomja agyon “művészetével”, de nem is engedi szabadon. Hogy a Mindenki tudja mégsem lett végül egy igazán jelentős, nagy film, az éppen ennek a végtelenül precízen megalkotott egyensúlynak “köszönhető”, ami a rendező, a nagy latin sztárok, illetve a film szolid thrillerje között megteremtődött. Nyilván nevezni fogják ezt egyesek unalomnak is, én inkább szolid perfekcionizmusnak mondanám, ami azért nem baj. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2018 december

Aranyélet – 3. évad (2018) – Csak az a vég, csak azt tudnám feledni… Bár, ahogy nézem, már az amúgy remek, magyar viszonylatban szinte iskolateremtő első évad is botlott picit a végén, a szintén erős második évad is már az ötödik részben ellőtte a finálét, de alapvetően mindhárom évadra igaz, hogy minden idők egyik legjobb magyar sorozata az Aranyélet. Nincs baj a harmadik évaddal sem – egészen az utolsó előtti részig. VILÁGSZÍNVONAL, amit addig látunk. Simán felveszi a versenyt a legendás 24-el, a Homelanddel, hogy nagyjából hasonló műfajú szériákat említsek, mind látványban, mint feszültségteremtésben, mind karakterépítésben, mind cselekményszervezésben. Mira (Döbrösi Laura) fojtogatós jelenete egyenesen zseniális. Márknál (Olasz Renátó) idegesítőbb pszichopatát nem láttunk még magyar sorozatban. Hollós (Anger Zsolt) félrészegen előadott monológjai szintén iszonyat erősek, Janka polgármester asszony (Ónodi Eszter) falunapi előadása pedig egyenesen fenomenális. Baromi jók amúgy is a dialógok, még akkor is, ha jó néhány félmondatot egész egyszerűen nem lehet érteni, olyan természetesen adják elő a színészek. Aztán a nyolcadik részben valami megszakad: Janka szülési jelenete, miközben a fiúk, konkrétan szarrá verik egymást és a puccos villát, miközben odakint tombol a világvége, na, az ott már átfordult valami agyament, morbid bizarrba. Tarantino félrészegen lehet, hogy csettintene rá, de józanul még tán ő sem. Zavarba ejtő jelenet, de egy fene, ez még tán belefér. A vége viszont, amikor Feri bá’ (Végh Zsolt), az amúgy ügyesen lebuktatott oligarcha magába roskadva bevall mindent, sőt, még magára vállalja azt is, amit nem követett el: na, ez már csak blőd hazugság. Ahogyan a Miklósi-család “bedobozolódása”, és megfésülködése is… MIÉRT KELLETT EZ?! Közel remekmű volt ez, amit a végén sikerült jól szétkúrni. Bár, ha azt nézzük, végül is, pont így lett igazából magyar az Aranyélet. 7/10 (Mindösszesen)

A szolgálólány meséje – 2. évad (The Handmaid’s Tale – Season 2., 2018) – A remek első évad után semmi nem változott Gileádban. A nap áldott, ő letekint ránk – de azért valami mégis mozgolódik. Ebben Fredének (Offrednek – Elisabeth Moss, a képen) természetesen ismét oroszlánrésze van: A lófaszt! – toldja meg sokszor tettekkel is az ájtatos klerikál-diktatúra mindennapos szörnyű áhítatát. Természetesen nem lehet elmenni amellett, hogy azért bőven kilóg a lóláb. A minap még elég sok bilit megbillentő #metoo kampány is élezi Margaret Atwood és Bruce Miller disztópiájának propagandisztikus élét, nyilvánvaló a női egyenjogúságért küzdők nyílt feminizmussal átitatott hevülete, mely fűti a filmet. Egyoldalú, erősen sarkított, ahogy a történet ábrázolja a nők elnyomását – de basszus, mégis üt az egész. Minden egyes jelenet után bólintunk, hogy na, ennek is hogy örülne Semmilyen “testvér”, vagy hogy ezt kéne Harrag “testvérnek” néznie felpöckölt szemhéjakkal, non-stop, életfogytig. Ideje van, sajnos, ennek az egésznek, hogy ki legyen mondva és meg legyen mutatva. És van még muníció, jön a harmadik évad jövőre, Atwood már írja. 9/10

Bridget Jones babát vár (Bridget Jones’s Baby, 2016) – Én megmondom őszintén, mindig jól szórakozom ezeken a Bridget Jones-történeteken. Többször megnéztem már a korábbi részeket, persze, nem egészen önszántamból, legtöbbször amolyan karácsonyi háttértévézés részeként, Kevin után és Dennis előtt. Vagy fordítva. Baromi jó Udvaros Dorottya szinkronja, ahogyan tolmácsolja a címszereplő, kezdetben szingli, de mégis hús-vér, pasizni, inni, gyereket szülni, tehát élni akaró harmincas, majd negyvenes csaj szeretetre méltó személyiségét – de amit Renée Zellweger eme utolsó részre művelt magával, arra nincs mentség. A botox, és/vagy a sebész szikéja egy felismerhetetlen, másodlagos frissességű pizzává változtatta ennek az amúgy bájos, tehetséges színésznőnek az arcát, és ez a tény bizony, alaposan rányomja a bélyeget az egész filmre. Ehhez már csak hab a tortán, hogy Colin Firth sem lett fiatalabb, viszont annál inkább öregebb. Így kettejük -a viccesen kiírt Hugh Grant helyett- Patrick Dempsey aktív közreműködésével vívott szerelmi csatározása a film végére több lett, mint nevetséges. 5/10

Az Úr hangja (His Master’s Voice, 2018) – Pálfi György új filmjét nézve először a Jodie Fosteres Kapcsolat jut eszembe (Contact, 1997), de még inkább a Men in Black utolsó jelenete (vö: az Isten nem kockajátékos – Einstein szerint). Rögtön utána a káoszelméletről és a fraktálgeometriáról összeolvasott, nyilván igen felületes információk, a Mandelbrot-halmaz felfoghatatlanul gyönyörűséges, szigorú geometriája. Aztán a régi iráni szőnyegszövőmesterekről halott legenda, miszerint minden szőnyegbe szőnek egy darab (!) hibás csomót, merthogy, hitük szerint csak az Isten alkothat tökéleteset… Tök jó, ha egy film ennyi irányba kelt asszociációkat, főleg, hogy Pálfi filmje még ezen felül is vállal terheket, pl. elmesél egy apakeresős történetet, egy UFO-inváziós sci-fit, de felrajzol egy tök korrekt áldokumentumfilmet is, holmi titkos fegyverkísérletekről. E három cselekményszál, vagy inkább cselekménysík szorosan összefügg egymással, és egy komplex, átgondolt és elgondolkodtató történetet adnak ki, mely szépen sorolódik a filozofikus scifik első harmadába, ha azt Kubrick és Tarkovszkij idevágó munkái felől nézzük. Remekül van vágva a film, és teljes egészében tökéletes illúziót kelt. Jól működik, mint irodalmi mű filmadaptációja (Stanislaw Lem hasonló című regénye képezi a történet alapját), kellően szabad, miközben az eredeti mű gondolatiságát híven követi. Valamiért azonban rám mégsem hat annyira, mint Pálfi korábbi filmje, a Szabadesés. Túl “agyas”, túl kimódolt, túl személytelen a film, még az amúgy személyesnek, intimnek szánt jelenetek is, nem tudok azonosulni egyetlen szereplővel sem… Elismerem, de nem igazán tudom szeretni ezt a filmet – pedig nincs benne semmi, ami miatt ne kéne szeretnem. 6/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 2 hozzászólás