Az elveszett lány (The Lost Daughter, 2021)

Én, már dzsenderileg, soha nem fogom megtudni, milyen érzés anyának lenni. Pontosan ezért érdekelt a színésznőként már sokszor bizonyított Maggie Gyllenhaal első rendezése, az Elena Ferrante bestselleréből készített Az elveszett lány, amiről előzőleg azt olvastam, hogy éppen az anyasággal kapcsolatos érzelmekkel foglalkozik. S mivel a rendező színészként mindig érdekes volt, valamint a szereposztás is kecsegtető Olivia Colmannel, Ed Harrisszel és másokkal, nem féltem tőle.

Két okból (lesz) megosztó a film fogadtatása. Az egyik az a -szerintem elég szépen- megoldott személyes, nőiesen lírai hangvétel, amit a rendezőként nyilvánvalóan rutintalan Gyllenhaal mégis következetesen végig tudott vinni a filmen. Hangulat kell hozzá, az tény, de a film is képes megteremteni ezt a hangulatot, amihez pont jól jön a helyszínül szolgáló, idilli görög halászfalu, amit azért igen sokan ismernek már személyes tapasztalatból is, találó és ügyes a zenehasználat is, a színészek is jók, és igen ügyesen bánik Gyllenhaal a történetet belengő sejtelmes, nyomasztó atmoszférával, amit a filmben is képes érzékeltetni. Mivel azonban ez egy elsősorban belső utakon zajló, lélektani -mondjuk azt- thriller, kevés valódi cselekménnyel és akcióval, de sok közeliben mutatott, vívódó arccal, vibráló időkezeléssel, a felületes, ódzkodó nézőt egyáltalán nem vonja be a közös gondolkodásba.

Másrészt, az anyaság meghatározása meglehetősen stabil társadalmi konvenciókon alapszik. A gyermekét elhagyó anya, a körülmények ismerete nélkül, de akár még azok figyelembevételével is igen gyorsan megvetés tárgyává válik kultúránkban, viszont Ferrante története, s ennek alapján Gyllenhaal filmje éppen egy ilyen esetet mesél el. Nehéz megérteni, mi vezet egy anyát egy ilyen tettre, ha élete annyira szerencsés, hogy elkerülte a szülés utáni depresszió. Azt viszont még nehezebb felfogni, ha az anya már cseperedő gyermekeit hagyja hátra, első pillanatra önző indokból, legyen az saját tudományos karrierjének építése, vagy egy új, mindent elsöprő szerelem. Ítélkezni, persze, mindig a legkönnyebb, átélni viszont ennél sokkal nehezebb (lehet), a közvélemény azonban mindig a könnyebben megemészthető válaszokat kedveli.

Lehetne tehát ez egy bátor, tabudöntő botrányfilm is témáját tekintve, azonban mégsem lett az. Maggie Gyllenhaal részleteiben ügyesen kidolgozott, esztétikus filmmel debütál, mely azonban összességében mégsem annyira erős, mint lehetne: picit elvész a részletekben, elszöszmötölget, el-elréved, miközben érezni, hogy van érzéke a drámai sűrítéshez és elég bátor is ahhoz, hogy szókimondó, sőt, provokatív legyen… Mindenesetre, ha nem is feltétlenül sikeres, de mindenképpen reménykeltő próbálkozás ez a film.

Kategória: Netflix | Címke: | 3 hozzászólás

Gainsbourg (Hősi élet) – (Gainsbourg (Vie héroïque), 2010)

Serge Gainsbourg ikon. A francia sanzon, film és egyáltalán, a “franciaság” egyik emblematikus figurája. A láncdohányos, állandóan borostás, legtöbbször részeg sanzonénekes, akibe mindennek ellenére szerelmes volt a hatvanas/hetvenes évek európai és a világ képeslappiacának szinte összes címlaplánya, filmcsillaga és szexszimbóluma, Jane Birkintől Brigitte Bardot-ig. Botrányhős és hősszerelmes. Róla szól ez a film, amit Joann Sfar francia képzőművész, író és filmes saját képregénye alapján készített, illetve mutatott be 2010-ben.

Talán már a képregények szubkulturájában kevésbé járatosak számára sem újdonság, hogy ennek a műfajnak csak egy -bár igen nagy- szelete a sokak által rajongott, mások által lenézett szuperhős-történeteket elmesélő vonulat, sokan próbálkoznak ennél sokkal komolyabb, illetve sokkal mélyebb tartalmú comicsok megalkotásával. Én csak a hajdani Füles újságban megjelent irodalmi adaptációkra utalnék most hirtelen, ahol Rejtő legendás történetei mellett például Jókai Mór, vagy Sir Walter Scott némely műve is rajzasztalra került, emlékeim szerint. Néhány éve kezembe akadt Art Spiegelman Maus című képregénye, ami egészen odáig merészkedett, hogy magát, a holokausztot meséli el képregényben. Ajánlom. Nos, Sfar képregénye is ugyanebben a földben gyökerezik. Gainsbourg (Hősi élet) című filmjét mélyen áthatja a zsidó identitás állandó definiálásának zsigeri igénye. Az orosz askenázi és algériai szefárd zsidó származású Sfar ügyvéd édesapja neonácik ellen vívott perekkel vált ismertté Franciaországban, ahogyan a szintén orosz zsidó származású Gainsbourg életét szintén végigkísérte ugyanez a sors. Persze, ez a film alapvetően Serge (született Lucien) Gainsbourgról, a festőművésznek induló sanzon-költőről szól.

Vicces, képzűművész-képregényrajzolóhoz méltóan igényes, gunyoros, groteszk, néha expresszív hatású képekben, beállításokban szaladunk végig Gainsbourg eseményekben gazdag, ám igazán érdekes részeit tekintve bőven 18-as karikát érdemlő életén, kezdve a kis Lucien Párizs náci megszállása idején kialakult, és haláláig életét meghatározó és nagyban befolyásoló mellékes “rossz” énjének megjelenésétől ismertebb partnerein (Juliette Gréco – Anna Mouglalis, France Gall – Sara Forestier, Brigitte Bardot – Laetitia Casta, Jane Birkin – Lucy Gordon) keresztül művészi pályájának legfontosabb történéseiig. Időrendben, de néha öles léptekkel, nem túlbeszélve semmit és senkit. Maradunk a főműsoridő 16-os karikájában. Eric Elmosnino személyében autentikus Serge Gainbourg-alteregót sikerült találni a filmhez, aki színészileg és zenészileg is, nemcsak a relatív csúnyaságban áll helyt illúziót keltően. Az üde vizuális tréfákkal feldobott, Gainsbourg zenéjét illő módon gyakran megidéző, szórakoztató film szépen lefesti a egyszerre vonzó és taszító férfi figuráját, csak abba nem tud belemélyedni, hogy valójában milyen volt. Hogy konkrétan miben rejlett vonzereje – persze, lehet, hogy ezek benne vannak dalszövegeiben, verseiben – sajnos, nem értek franciául. Maradjunk tehát annyiban, hogy jó volt ez így és kész.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (Babardeala cu bucluc sau porno balamuc, 2021)

Radu Jude filmje, bár pont úgy kezdődik, amit a címéből a priori sejteni lehet, nem véletlenül nyerte el a finnyás Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjét. A Zűrös kettyintés, avagy… az évtized, évszázad, sőt, ez évezred legfontosabb filmje, még akkor is, ha a szó szoros értelmében alig tekinthető filmnek. Filmesszé ez talán, vagy valami glossza- és élcgyűjtemény, illetve pikáns tanmesébe burkolt enciklopédia korunk közbeszédét és közgondolkodását alapvetően meghatározó idiotizmus szinte összes válfajáról. A helyszín a mai Románia, s bár sok kitétel a konkrét román történelemre, illetve mai közéletre vonatkozik, legalább annyira általános is, hogy bárki saját kultúrájára és társadalmára veheti az itt látottakat.

Amiről szó van, az nagyjából annyi, hogy egy középiskolai történelemtanárnő házi szex.. oké, pornóvideója egy szerencsétlen számítógépes szervíz következtében kikerül az internetre, ahol aztán semmi perc alatt közkinccsé válik az, ami csupán egy emléknek készült, saját használatra. Ez az érintettek számára kínos, ám tulajdonképpen teljesen banális eset ad alkalmat Jude számára, hogy jó szokásához híven metszően pontos képet mutasson világunkról, rólunk. Ezúttal nem tabló a film, mint az Aferim!, a Mindenki a mennybe megy és A legboldogabb lány a világon tárgyilagos naturalizmusa keveredik a Bánom is én, ha elítél az utókor szatirikus parabolájával. Tulajdonképpen a Bánom is én… folytatásának, második részének is tekinthető a film, hiszen hangvételében, a megfogalmazás és a világszemlélet komplex igényében, s tulajdonképpen összes megállapításában ugyanazt mondja, picit másképpen. A történelmi bűnök relativizálása, sőt tagadása, a hétköznapi fasizmus és antiszemitizmus áll Jude célkeresztjében, a román közéletet is megbénító/meghatározó, mindent behálózó korrupcióval, a tömegmédiából és az internetről áradó töméntelen ostobasággal, tudománytagadással és mindenféle populista “igazsággal” és összeesküvés-elmélettel kikerekítve. De Radu lő is, pontosan céloz és talál is. Mellbevágóan hiteles, szabadon gondolkodó és szabadszájú, pontos mozija kötelező érvényű – bár pont azok utasítják, utasítanák el, akiket telibe kap.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Narcos: Mexikó – 1-3. évad (TV Series, 2018-2021)

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

A három, mintaszerűen kerekre zárt mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén, máskor háborúskodásukban ügyködő Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), később Amado Carillo Fuentes (José María Yazpik), Benjamin Arellano Félix (Alfonso Dosal) és társaik, illetve ezen személyek elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel, és a többi főszereplő egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös – Alejandro Edda) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Isten keze (È stata la mano di Dio, 2021)

Paolo Sorrentino új filmje ezúttal nem fiktív, ám mégis provokatív pápa-életrajz, nem is szintén képzeletbeli, de a valósághoz megtévesztésig hasonlító rocksztár-portré, még csak nem is politikusok karikaturisztikus, ám igencsak savas pályaképe, mint volt Andreottié vagy Berlusconié, nem is olyan filozofikus-lírai alkotások a megfoghatatlanról, mint A nagy szépség vagy az Ifjúság; bár főszereplőjét nem Paolónak hívják, szemernyi kétség nincs afelől, hogy Isten keze valójában az, ami Sorrentinót saját útjára, a film felé terelte. Ő a főszereplője a történetnek, ő a 18 éves Fabietto, aki inkább nézné meg Maradonát egy olasz bajnoki meccsen, a Napoli mezében gólt rúgni, mintsem élete első szexuális élményét megszerezné a csábító, buja nemiségével tüntető, ám meglehetősen zilált lelkivilágú távoli rokonnal.

A film címe ezáltal utal részben az isteni Diego ’86-os foci VB-n elkövetett, mára legendává vált “kezes góljára”, de utal azokra a sorszerű találkozásokra is, melyek egy súlyos családi tragédiákon áteső, útját kereső fiatalembert terelgetheti az élet útvesztőjében. Fabietto/Paolo útjja, úgy tűnik, szerencsésen alakul, de ahogyan a filmben láthatjuk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. A film cselekménye néhány Fabietto élete szempontjából lényeges momentum lágy összefonva, melyek során Fabietto Fabiová érik. Sorrentino még sohasem volt ennyire személyes és ennyire érzelmes. Persze, itt saját életéről mesél, saját rokonairól, szüleiről, akiket nagyon szeretett és akik nagyon szerették. Az a pikírt, pimasz humor, mely egyik jellegzetessége, most picit hátrébb szorul, de azért nem kell megijedni, saját magával szemben is legalább annyira őszinte, mint ahogy mások, például politikusok gyengeségeit ki tudja pécézni. (Gondolok itt például a bárónő-, vagy a színházi kritika-jelenetre.) Egy szép felnövés-történettel van tehát dolgunk, mely azért tablója is a nyolcvanas évek Nápolyának, a maga végeláthatatlan dugóival, kibírhatatlan hőségével, azzal a kézzel-lábbal kalimpáló, teli torokból áradó, széles olasz temperamentumával, a tenger végtelen ölelésében, háttérben a Vezúv csonka kúpjával és Capri ködbe vesző szigetével.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Ne nézz fel! (Don’t Look Up!, 2021)

“Hosszú volt, nekem uncsi.” “A mondanivaló ok, de a film elképesztően gagyi, kb Barátok közt szintű képi világ és színészi teljesítmény, szenvedtem végig.” “…szerintem döbbenet, erős film nagyon, és csak úgy tűnik, hogy gagyi…nagyon ki van találva az egész, és pont a színészek szerintem nagyon is jók…Pontosan tudják, mit csinálnak, és egyszerre játsszák a karaktert és annak paródiáját.” “10-ből 10 pont nagyszerű film.” “Tűpontos társadalom kritika. Sztem is 10/10.” “Egy órát bírtam. Amikor a politikusi, majd mediális ignorancia után logikusan ráfordulunk a debil üzletemberek világára, kiszálltam. Uncsi. Nem elég éles és vicces, a menő (post-truth-kritikus) témákat erőlködve meglovagoló propagandafilm. Publicisztika, ami nem baj, csak ne mondjuk rá, hogy művészet, és főleg ne hasonlítgassuk a Melankóliához. Uff.” “Ne mondd el senkinek, de a Dont look up egy olcsó morális kielégülést műanyagtálcán nyújtó, didaktikus gagyi fos.”

A kommentszekció jelenleg (még) üveghangon pörög a Facebookon, mondhatni, van ott minden, mint a vurstliban. A film ennek alapján valóban jó, mert amit egyszerre utálnak és rajonganak, az csak jó lehet. Érdekes azonban, hogy röpke felmérésem eredménye azt mutatja, hogy az elutasítók elsősorban az igénytelen, túltáplált és jóllakott konzumkultúra-fogyasztók ÉS a magasművészetek jéggé fagyott elefántcsonttornyából finnyásan kitekintő csúcsértelmiségiek közül kerülnek ki. Az első csoport nem meglepetés, hiszen pont ez a szájtáti réteg az, aki zsigerből horkan fel, ha a vásznon/képernyőn szembe jönni látja saját magát, ha belemegy az élménybe, ha még erre sem hajlandó, mert nincs az első öt percben tűzijáték, tornyozódó cukorhab, vagy legalább nyelvet égető csípős kecsap, akkor élből uuuuncsíííít kiáltva lép egyet tovább. A másik, kultúra- és véleményformáló entellektüel-réteg reakciója már ennél sokkal érdekesebb, sőt mi több, kifejezetten aggasztó, hiszen elutasításuk valójában azt mutatja, hogy vajmi keveset értenek a mai világból.

Merthogy a Ne nézz fel! pontosan azt meséli el, azt karikírozza és azt rágja szánkba, hogy most mi van. Nem, nem tudod, mert ha tudnád, akkor megpróbálnál tenni ellene, mint a filmbeli csillagászok (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) is, és amikor arcon csókol a beton, amikor szavaid száraz borsószemekként pattannak le a pökhendi hatalom ostobaságának áthatolhatatlanan faláról, akkor éreznéd azt a tehetetlen dühöt, ami Adam McKay-t és David Sirotát is hajtotta e film elkészítésére. Amikor kétségbeesésedben sírva röhögsz azokon, akik nem látják a tudományos tényekkel alátámasztott nyilvánvalót, hogy az általunk ismert világ egyre gyorsuló sebességgel repeszt a teljes megsemmisülés felé. Ezt a mai világot ez a film írja le tűpontosan, nem pedig Lars von Trier szenvelgő, giccses önterápiája, a Melankólia. Hogy ez kínos? Gagyi? Az, valóban az. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Le lehet ragadni a kézenfekvő párhuzamoknál, hogy a Meryl Streep alakította elnök egy az egyben Trump, az ősz hajú nagyon gazdag ember meg tiszta Elon Musk, és így tovább, de sokkal jobban járunk, ha elvonatkoztatunk ezektől. Ez a film egy globális karikatúra. Streep elnök asszonyában és ahogy gyakorolja hatalmát, abban benne van minden létező mai kormány és politikai hatalom szatirikus portréja, a telefongyáros muksóban ott van az összes harácsoló, kőgazdag kapitalista, az összes szemfényvesztő hazugságaikkal és önzésükkel. Itt a filmben egy tíz kilométeres üstökös száguld a Föld felé, ha becsapódik, elpusztít rajta minden életet, de a politikai és gazdasági hatalom a tudósok figyelmeztetése ellenére csakis saját hasznával foglalkozik. De gondoljunk a globális felmelegedésre, 100 ökológiával, környezetvédelemmel és más effélével foglalkozó tudós közül 99 folyamatosan veri az asztalt, hogy lépni kellene ez ügyben, de a világ politikai és gazdasági urai pont így reagálnak, ahogyan e filmben látjuk. Gondoljunk a COVID-járványra, amivel kapcsolatban a tudomány megalapozott állásfoglalásainak társadalomszintű tagadása lassan több áldozatot követel, mint amennyit a világjárvány okozott volna normális esetben.

Aki a Barátok közt képi világához hasonlítja a filmet, az nem látott még Barátok köztöt. Aki ezeket a színészeket legagyizza, az nem látott még igazi színészt. Direkt nem mondom az Oscar-halmozó sztárokat, mert ha valami evidencia, akkor az ő teljesítményük az. De Jonah Hill, például, amit művel, az azért frenetikus – élőben ki ne ütné pofán egy szívlapáttal? Miközben az általa elrajzolt karaktert ismerjük, akár a mai magyar kormányban is. Egy két óra huszonöt perces film nem hosszú, sőt, ma már egy hagyományosnak tekinthető másfél órás film a túl rövid. Nem tudok másra gondolni, minthogy a film hosszát kritizálók képtelenek szembenézni saját magukkal, amint ennél sokkal több időt töltenek el “rendkívül fontos” facebookozással, tiktokozással, instázással, idióta sorozatok darálásával, melyekből más másnap nem emlékeznek semmire… A Sátántangó a hosszú film, bár ez is erősen relatív és szubjektív. A Ne nézz fel! körülbelül felénél, kétharmadánál valóban leül egy picit, ekkorra már nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, felvettük McKay fonalát, de a végén… A végére nem mondja senki, hogy közhelyes és főleg ne, hogy hollywoodi. Ha kiröhögted magad, jobban teszed, ha elkezdesz észbe kapni. Tán még nem késő, mert ez amiben élünk, még nem csak egy film.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 3 hozzászólás

Evolúció (2021)

Formailag talán legtökéletesebb filmjét készítette el Mundruczó Kornél feleségével és alkotótársával, Wéber Katával, azonban valamiért mégsem “üt” akkorát, amit az alkotók korábbi munkái alapján talán várhatnánk. A hármas tagolású szerkezet, a sablonkerülő, olykor szellemes, máskor tragikus, vagy éppen tragikomikus párbeszédek, a szűkszavúan, de rendkívül pontosan fogalmazó történetmesélés szinte hibátlan precizitással tárja elénk egy család három generációján átívelő átívelő történetét. Az Auschwitzban született Éva (Monori Lili), lánya, a -Mundruczóékhoz hasonlóan- mai, multikulti Berlinbe emigrált Léna (Láng Annamária), valamint Léna tinédzser fia, Jónás (Goya Rego) mindennapi életét alaposan befolyásolja származásuk, a holokauszt szörnyű valósága és ma is tapintható hatása, a zsidó identitás minden létező aspektusa. A film tulajdonképpen e három figura zsidósághoz való viszonyát próbálja, mintegy általánosító érvénnyel megfogalmazni. A haláltáborban született Éva képtelen elszakadni azoktól a borzalmaktól, melyeket legkisebb korában átélt, s amelyek alapvetően határozták meg későbbi életét. Lánya viszont éppen ezt az évtizedeken átnyúló, lázálmos lidércnyomástól kíván elszakadni, amikor a Berlin szabad levegőjét választja életteréül. Ő sem szabadulhat azonban “keresztjétől”, tizenéves fiát is éppen zsidó származása miatt találják meg – ezúttal nem a német nácik, hanem muszlim török és arab migránsok leszármazottai…

A zsidó önazonosság és a világ ehhez való viszonyának Evolúcióját próbálja tehát a Wéber-Mundruczó páros megfogalmazni, ami egyrészt nem kis feladat, másrészt nem tudom azt mondani, hogy ez a próbálkozás nem sikerült. Nem igazán tudok belekötni a filmbe, még ha ezt akarnám is, mert szinte minden a helyén van benne, világosan, bátran és egyenesen kimondva. Egyedül talán a provokatív kérdésfelvetést, vagy akár végkövetkeztetést tudnám csak felróni e filmnek, amit eleddig Mundruczó saját kézjegyének tekintettem. A Jónás-történet által megjelenített, kissé naiv módon pozitív felhangú, a valóság ismeretében mégis eléggé rendkívülinek, egyedinek tűnő végkifejlet az, ami zavarba ejt. A dolgok, sajnos, nem erre mutatnak – még Berlinben sem.

De azért van itt valami a régi Mundruczóból is. Éva és Léna hosszú, abszurd módon virtigli apokalipszisbe torkolló dialógja mind kivitelezésében, mind dramaturgiai fordulataiban extrém. Fogalmam sincs például, hogyan csinálták meg technikailag a második rész fináléját… Az első rész szinte szavak nélküli “táncszínháza”, melyben néhány durva figura mossa fel egy auschwitzi gázkamra mocskát, expresszív módon teátrális hatású, közvetlenül utal vissza a film alapjául szolgáló Proton Színház-előadásra. Monori Lili spontán természetessége szinte minden színészi eszköz nélkül teremt a vásznon húsból és vérből lévő, összetett személyiséget. Láng Annamarit még sohasem láttam ilyen pontosnak és hitelesnek filmvásznon, ideges, de szinte mindvégig kontrollált vibrálása dinamikus ellenpontja mind az anyját alakító Monori Lilinek, mind a lázadó kamaszfiát alakító Goya Regonek. Tényleg visz magával a film – de abban csak reménykedni tudunk, hogy abba az irányba halad vele a világ is, amit a végén megmutat.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba: The Green Knight (2021)

Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A Zöld Lovag” legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – viszont kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. Elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, mert a fantasy-külső ellenére meglehetősen belassult és szürreális. No igen, a rendező David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.

Karácsonykor kezdődik tehát a bonyodalom, mégpedig Arthur király palotájában: az ünnepi lakoma idején hatalmas, zöld lovas jelenik meg, és „játékra” invitálja a jelenlévőket. Aki ellene kiáll, az elsőként sújthat rá, sőt a fegyverét is elnyeri (egy bazi nagy szekercét), ám egy év múlva ilyenkor eljön a válaszcsapás ideje, amikor az illető lovagnak kell tőle ugyanazt elszenvednie. A Kerekasztal mélyen hallgat, egyedül az ifjú Gawain áll elébe a kihívásnak, le is nyakazza a jövevényt, aki ezek után fölkel, majd amúgy Tim Burton-ösen, fejét a kezében lóbálva elvágtat.

Hősünk az év leteltével elindul a szörnyű találkára (esze ágában sem volt felkészülni rá), útja során összeakad emberekkel, szellemekkel, akik segítik, segítségére szorulnak, netán hátráltatják. Tipikus mesedramaturgiára épülő sztori, a „hős útjának” egyfajta kifordított változata. Az adaptáció lényeges pontokon eltér az óangol regétől, Gawain például, aki eredetileg a Kerekasztal legendás alakja, itt még messze nem lovag, és nem is töri magát, hogy azzá legyen. Dev Patel karaktere inkább egy bizonytalan, halogató, felnőni képtelen mai fiatalra emlékeztet. Egy bordélyban találkozunk vele először; piaszagúan hazatér, bosszús anyját két puszival elintézi, majd ledöglik a szobájában. Jóllehet, a karácsonyi lakomán habozás nélkül lecsapja a zöld lovag fejét (végül is egyszerűnek tűnik), amint letelik az év, ijedten eszmél a következményekre. Még nem tudja, hogy számára a valódi tét nem is a találkozó túlélése, hanem hogy képes-e férfi módra szembenézni sorsával.

A főszereplő ordítóan mai figurája mellett Arthur király (Sean Harris) – a hagyománnyal ellentétben – sápadt, beteges öregember. A régi világ enyészni látszik, a klasszikus hősi erények halványodnak. Gawain Zöld Kápolnáig vezető útján egymást érik a lovagi próbatételek, ő pedig sorra bukja el őket. Hiányzik belőle a kellő önzetlenség, önfegyelem, és főleg a bátorság. Sárga köpenye messziről rikít (az angolszász kultúrában a gyávaság színe), morális tétovasága kínos helyzeteket eredményez. Csak akkor lesz igazán önmaga, amikor megszabadul félelmeitől, az anyai gondoskodást jelentő mágikus övtől. A mindent átható bűbáj légkörében az is kétséges, kimozdulunk-e egyáltalán Camelotból, végül is nem titok, hogy a szálakat a boszorkánysághoz értő anya (Sarita Choudhury) mozgatja.

Egyes helyzetek, szereplők többféle alakban is felbukkannak; a kör, a film központi szimbóluma nemcsak a képeken tűnik fel, de maga az elbeszélés is mintha spirálisan, egyre szűkülő körökben haladna célja felé. A kör az időt jelképezi, mely Lowery víziójában ciklikus. A mulandóság itt is alapélmény, mint a Ghost Storyban sőt, az egyik legtalányosabb jelenetben még egy, az idő múlását érzékeltető körsvenk is szinte egy az egyben visszaköszön a korábbi darabból. Gawain útja a felnövéssztori mellett az általános emberi sorsot is tükrözi, végén a kérlelhetetlenül várakozó Halállal (lásd: a Lovag és a Halál). Csakhogy az elmúlás itt az örök körforgás része. A Gyűrűk Ura entjeire emlékeztető Zöld Lovag (Ralph Ineson) az elpusztíthatatlan vegetáció megtestesítője. Kezében leveles ág, földre tett szekercéje körül moha sarjadzik. Később, a gyengébbek kedvéért egy hosszas monológ is elhangzik a zöld szín – a természet – végső diadaláról, aláhúzva a film ökológiai üzenetét.

A történet tartalmi összetettsége, a borongósan gyönyörű látványvilág, kiteljesítve Daniel Hart libabőröztető soundtrack-jével remekművet eredményezhetne, de mégsem lett az. Ígéretes kezdés után a mese döcögni kezd, csapong, egyenetlenné válik. A laposabb középrész után aztán a zárás ismét felível, magával ragad a Zöld Kápolna sejtelmes ragyogása, a befejezés frappáns és talányos.  Vagy mégsem. Repülünk felszabadultan a végefőcím vidám karácsonyi dalával, és ha időben leállítjuk a filmet, ezzel a lendülettel fel is pattanhatunk a székből. Amennyiben viszont a képernyő előtt felejtjük magunkat, Lowery még utoljára orrba pöcköl minket egy alig tíz másodperces kis jelenettel, újabb kérdéseket vetve fel, sőt egy újabb olvasat lehetőségét (a neten már külön topikja van, akárcsak az alkotás több más mozzanatának). Ami engem illett, ezt a röpke fragmentumot inkább poénnak tekintem; még ha belepasszítható is a film világába, számomra nélküle kerek a történet és méltó a lezárás.  (7/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 4 hozzászólás

A nagy pénzrablás – 1-5. évad (La Casa del Papel, TV Series, 2017-2021)

A heist-, azaz szajréfilm számomra talán az egyik legunalmasabb zsáner mind közül. Mert mi történhet egy efféle moziban? Van egy rabló, vagy rablóbanda, aki meg szeretné kaparintani azt a baromi értékes valamit, amire minden néző kapásból csettint, hogy na, ez már aztán tényleg valami. Ez a valami lehet sok (de inkább nagyon sok) pénz, ékszer, festmény, bármi, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Ennyiből el is lenne intézve a néző bevonása a sztoriba, innen már csak drukkolni kell a főhős(ök)nek, hogy sikerüljön a nagy balhé. Nincs sok variációs lehetőség. Nyilván ezért is ütötték fel a filmtörténelem során az alkotók sok minden egyébbel a műfajt, hol a rablót tették extrém módon szimpatikussá (pl. Arséne Lupin, Robin Hood), hol egyéb műfajokkal ötvözték a szajréfilm jellegzetes jegyeit (pl. akciófilm, túszdráma, thriller), de a cselekmény leegyszerűsítve szinte egyik esetben sem volt más, mint egy bűnöző végig követese a bűncselekmény (jobbára) sikeres végrehajtásán. Legalább halnának meg a hősök a végén, mint Bonnie és Clyde, rendszerint azonban az efféle sztorik azzal végződnek, hogy hőseink valami idilli szigeten, pálmafák árnyékában kortyolgatják koktéljaikat, miközben a rend őket üldöző őrei egy forgalmas kereszteződésben irányítják a forgalmat a sikertelen hajtóvadászat jutalmául; mi nézők pedig már a stáblistát se nézzük végig, mert holnap korán kell kelni, hogy beérjünk a munkába, iskolába…

Tudtam, hogy A nagy pénzrablás című sorozat nagy népszerűségnek örvend a Netflixen, sőt, kifejezett kultusz is kerekedett már köré, de elképzelni sem tudtam, hogy mit eszik a nép egy n+x-ik szajréfilmen, ami ráadásul spanyol (értsd, egy ismert sztár nincs benne és még csak nem is angolul beszélnek…)? Alex Pina azonban valóban nagyot gurított ezzel az öt évadnyi szériával. Minden előzetes szkepszisem ellenére egyben toltuk le a négy évadot (s most a befejező ötödiket). Utoljára talán a legendás 24 tudott behúzni ilyen évadokon átnyúló nagy darálásba, de annak meg már sok éve. Voltak persze azóta is nagy találkozások (lásd itt a blogon), de hogy így lecsússzon négy évad… És olyan cliffhangerrel a negyedik évad végén! Bazki.

Az egyik oka a sikernek az lehet, hogy spanyol a sorozat. Tehát nem valami bejáratódott, simára csiszolt, beolajozott szórakoztatóipari gyárban készült el, rögzült rutinok és kőbe vésett szabályszerűségek közepette. A spanyol lélekben –ha szabad sztereotipizálni egy picit– mindig is volt valami átlagnál erősebb hajlam az őrültségre, a formák és hagyományok szétrobbantására. Van bennük valami ősi, radikális szabadságvágy, és vannak hozzá perzselőn izzó érzelmeik is, gondoljunk csak Cervantes hősére, Don Quijote-ra, vagy a filmrendező Bunuel szarkazmusára, Almodóvar merészségére és színeire, Picasso, Dali vagy akár El Greco festészeti zsenijére, és akkor csak határon belül maradtunk a latin nyelvterületen. Érdekes módon, A nagy pénzrablás első évada tulajdonképpen megbukott azon a nem túl jelentős spanyol tévécsatornán, ahol először bemutatták. Az akkor már javában terebélyesedő Netflix „fürkészei” azonban megláthattak benne valamit és megvették a stream-csatorna globális kínálatába, mintegy választékbővítésnek. Külön reklámkampányt azonban már nem kapott, a nézők mégis rátaláltak és tulajdonképpen szájhagyomány útján jutott el oda ez a széria, ahol tart: nézőcsúcsoknál, Emmy-díjnál, a négy évadnál és a Netflix már vele reklámozza egyéb kínálatát.

A másik ok az, hogy Pináék úgy nyúltak hozzá ehhez az “unalmas” műfajhoz, hogy nem tiszteltek benne szinte semmi hagyományt. Elegáns határozottsággal, de egy flamenco-táncos könnyed temperamentumával rúgtak fel minden konvenciót, miközben még a levegőben átformálták azokat és ahogy visszahulltak azok a földre, már egy vadonatúj struktúrában kaptak új funkciókat. A cselekményt veszett  sebességgel pörgetik, olyan pimasz fordulatokon át, hogy tényleg a fal adja a másikat. Bármikor beáldozzák az addig kiemeltnek tűnő karaktert, de például náluk a legnegatívabb szereplő egy terhes nő. De ebben nincs semmi idézőjel, ő tényleg súlyos pszichopata. Maga a sztori sem kisigényű: az első két évadban a spanyol királyi pénzverdét foglalja el néhány profi bűnözőből álló banda, az őket kiképző és az eseményeket a háttérből manipuláló, szuperintelligens Professzor (Álvaro Morte) irányításával, hogy ott saját maguk számára is nyomtassanak eurót, méghozzá milliárdos tételben. Tehát a banda effektíve nem is rabol, csak azt csinálja, amit az állam is csinál, ezúttal azonban saját maguk szakállára. Deklaráltan fontos számukra az erőszakmentesség, valamint a társadalom szimpátiájának megszerzése, aminek érdekében nem is sajnálnak tetemes összeget szétszórni az általuk gyártott pénzhegyekből szétszórni a nép között. Velük szemben áll a rendőrség, többé-kevésbé kompetens képviselőivel és élesre töltött erőszakszervezeteivel.

Nagyon fontos ebben a sikerben a szajréfilmes klisék között megbúvó romantikus szál, hiszen vagy két komplett Bonnie és Clyde-sztori bontakozik ki, egy róka-fogta-csuka típusú szerelmi történettel megspékelve, a lehető legváratlanabb pillanatokban a leglatinabb érzelmeskedésbe csapatva át az addig padlógázzal száguldó cselekményt. Ezt megfejelve ott van még Pináék sajátosan groteszk humora is, amivel karaktereiket, illetve azokat a szituációkat jellemzik, melyekbe kényszerítik őket. Mindeközben bőszen utalgatnak is erre-arra, mintegy kapaszkodókat kínálva a nézőknek, hogy megteremtsék maguknak (egy időre) a hétköznapi anarchia megélésének kéjes (bár talmi) mámorát. Bonnie és Clyde-hasonlatot már említettem. E huszadik századi, bűnös szabadság-toposz romantikus szenvedélye hajtja ezt a történetet is, erősebb motor ez még a milliárdnyi eurónál is. De elhangzik Robin Hood neve is, a szegény néppel való azonosulás igényével, bár amit Professzorék végrehajtanak, az inkább a megtermelt javak valamiféle anarchikus újraelosztása. A banda álarca Dalit idézi, a nagy katalán polgárpukkasztót, egyben Guy Fawkes maszkjára (és Wachovskiék V mint vérbosszú című filmjére) is utal, ami a mai (tegnapi) anarchista mozgalmak egyik tüntetésekről ismert jelképévé is vált. A történet szellemiségét nagyban meghatározza az eddigi négy évadon, amolyan leitmotivként végighúzódó, második világháborús, olasz antifasiszta dal, a Bella Ciao forradalmi hangulata is. Kezünk ökölbe szorul és lélekben odacsap, ahová köll.

A szélsőbaloldali, anarchisztikus eszmék mindig is dúsan termő talajra hullottak spanyol földön. Ott ma is, bármely pillanatban ezrek és tízezrek vonulnak az utcára, ha igazságtalanság éri a társadalom őket illető rétegét és harcolni sem restek, ha úgy adódik. Eközben tudnivaló az is, hogy Európa leghosszabban regnáló fasiszta diktátora is frankón spanyol volt, akinek rendszerét szintén tömegek támogatták, félelemből, anyagi megfontolásból, mindegy is. Adott tehát ez a rendkívül dinamikus társadalmi közeg, adott a többfelé is tapasztalható elégedetlenség, adott a hatalom pökhendi arroganciája, így a pénzverde-foglalók hamar sztárokká válnak a nép szemében. A Professzor által elképzelt –pl. a Szemfényvesztők-féle trükkös/átverős történetek furfangjaihoz hasonló­– mesterterv egy világbajnoki sakkjátszma szigorú logikája szerint működik, mint a svájci bicska, hiszen mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Egy, csak egy zsaru tudja felvenni velük a tempót, jellemzően egy nő, demens anyukával, állandó csatában a szintén zsaru, nőverő férjjel. Az első két évad gyakorlatilag hibátlanul, sebes ritmusban, pontosan megrajzolt karakterekkel, hol meglepő, hol mulatságos, máskor kifejezetten drámai fordulatokon keresztül halad a várt végkifejlet felé, ahová el is jut, de nem úgy, ahogy gondoljuk.

A harmadik-negyedik évadon már látszik a siker, látszik a sokkal nagyobb költségvetés is, be-becsúszik a cselekménybe néhány logikai malőr, ami az első két évadban egyáltalán nem volt jellemző. Megjelennek erősen túlzó nüanszok (pl. öten lőnek hosszú sorozatokban egy tőlük néhány méterre futó alakra, de az még csak meg sem tántorodik, holott fizikai képtelenség, hogy ne találnák el minimum hússzor…), a vezéráldozatok arányát jócskán meghaladva jelennek meg, ráadásul szinte teljesen előkészítetlenül, olykor fontos szereppel bíró mellékfigurák – erősen érezhető a rajongóknak való megfelelés szándéka. Ettől függetlenül, a negyedik évad fináléja majd akkorát üt, mint amikor a Maffiózók végén nyílt az ajtó…

Az ötödik évad aztán már tényleg nem szól másról, minthogy a megtermelt ázsiónak megfelelő színvonalon be lehessen fejezni a sorozatot. Szemmel láthatóan erre adott volt már minden, pénz-paripa-fegyver, amit el is tapsoltak, el is sütöttek és meg is hajtottak az alkotók, mondhatni, ami a csövön kifér. Tízrészes sorozatfinálé, némi vulgár-közgazdaságtani végkövetkeztetéssel, picit magára hagyott forradalmi hevülettel, fasza fordulatokkal és meglepő pálfordulásokkal és a szokásos bátor tisztáldozatokkal. Alapvetően egy óriási nagy PLUSZ jel a La Casa del Papel, minden alacsonyabb rangú műfaji megoldásai ellenére a tehetséges, bátor kisemberek pártján áll az arctalan, kapzsi hatalom ellenében és számukra küld orkánerejű mentális energiát. Jól jön manapság az efféle “nem kell beszarni!” típusú üzenet.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 2 hozzászólás

Fekete tükör (Black Mirror, Season 1-5, 2011-)

A Fekete tükör Charlie Brooker kreálmánya, amit egy kínai (sic!) véleményformáló úgy jellemzett találóan, mint “a modern világ apokalipszise”. Ezzel gyakorlatilag meg is fogta a dolog lényegét, mintegy ékesen bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes kinyírni a gondolat, a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. Az eddigi öt évad alapján a Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel.

Az első évadot indító, Nemzeti himnusz című epizódban egy új típusú politikai nyomásgyakorlás modelljét tanulmányozhatjuk, melyben az elkövető a létező összes kommunikációs felület és médium jellemző sajátosságait kihasználja céljai elérése érdekében, a youtube-tól a twitteren és a facebookon át a közszolgálati-, kereskedelmi televíziókig. Profi, precíz módon ismeri az egész establishment működését, beleértve a teljes médiát, de a legtitkosabb kormányzati szerveket is, s éppen ezeket használja ki. Ebben semmi scifi nincs, hiszen ha valaki komolyan rágyógyul erre a témára az interneten fellelhető információkból már ma is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket. Bizarr, sőt kifejezetten obszcén “akciója” nem tudni, mi célt szolgál – de nem is lényeges, hiszen az epizód célja annak a pusztulatnak a megmutatása, amit az előidéz a kormányban, a médiában és az egyszerű polgárokban. A kormány természetesen arrogáns módon kapkod, de semmit nem ér el, a média hullarabló módon cuppan a dologra, míg a nép, az istenadta nép kezdetben szórakozik, majd, ahogy a dolgok haladnak előre, egyre jobban rádöbben a helyzet nyomorúságára, melyben ők maguk éppen annyira érintettek, mint az “akció” elszenvedői. Az igazi pofon azonban az “akció” után egy évvel, már a stáblista alatt jön, amikor rádöbbenünk az egész értelmére/értelmetlenségére/hiábavalóságára. Az egyetlen kiút című második rész ennél picit “scifibb”, és nem is markol ekkorát, azonban amibe belekap, azt bizony szépen meg is marja. Ebben a lágban az átlagembernek már semmi dolga nincs, minthogy fogyasszon (médiatartalmat és laboratóriumokban előállított, mesterséges élelmiszereket), másra nincs is gondja. Az ehhez szükséges krediteket a napi taposómalomban tudja megkeresni. Kiút a lelketlen, monoton mókuskerékből, ha bekerül a “médiába”, kiválasztják az X-Faktor-szerű gigashowba és gazdag celebbé válik. Ehhez azonban fausti döntést kell hoznia és még csak az sem biztos, hogy gazdag médiasztárként boldoggá is válik… Az előző, igen filozofikus, illetve társadalom-, és médiakritikus két részhez képest az első évad befejező része, Az emlékchip szinte csak melodráma, de azért itt is felvetődnek gondolatok. Ebben az epizódban azzal játszunk el, hogy mi lenne, ha az emberek agyába egy személyes memóriachip lenne beültetve, aminek tartalmát számtalanszor újranézhetnék, megoszthatnák, illetve kielemezhetnék. Újraértelmeződnének az emlék, az emlékezet fogalma, az elmúlt történések akkor lényegtelennek tűnő, apró részletei, melyekből a jövőben messzemenő következtetéseket is le lehet vonni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Új, csattanós válaszok születnek régi kérdésekre, időzőjelbe kerül az őszinteség, de a hazugság is, a szeretet, a vágy és az összes adott pillanatban megélt érzelem…

Egy viszonylag gyengébb résszel nyit a második évad. Kicsit Philip K. Dick-utánérzéses, tragikus körülmények között elhalálozott fiatal férj-pótlékos történet. Semmi sem lehet jobb, mint az eredeti – viszont a semminél bármi több lehet. A második rész már erősebb. Egy sajátos, etikailag igen aggályos igazságszolgáltatási/bosszúállási metódus bemutatása történik gyakorlatilag a részben, mely a média és a szórakoztatóipar sajátos eszközeinek bevonásával történik. Olyan, mint a Running Man, csak sokkal idegesítőbb. Ezúttal az évadzáró a legerősebb rész, újra politika és média. A demokrácia lebunkózó kritikája vegyül erősen maró médiakritikával, mikor egy “élő” rajzfilmfigura politikai karrierjét ismerjük meg. Kiábrándító, izzón savas, szinte letargikus világkép. Nincs jövő, legalábbis normális jövő nem létezhet. NAGYON DURVA ÉS NAGYON LOGIKUS követeztetés.

Egy karácsonyi különszámmal jelentkezett a Fekete tükör 2014-ben, amit kötve hiszem, hogy sokszor fogunk látni a karácsonyi tévédömpingben. Charlie Brooker és Carl Tibbets történetében, a Fehér karácsonyban már senki sem tisztán önmaga, bárki belebújhat a másik ember agyába, hogy ott közvetlenül szóljon hozzá, befolyásolja, vitatkozzon vele, a szemén keresztül látja, ahol az illető teste tartózkodik; de nem okoz gondot akár egy teljes emberi személyiség klónozása sem. A virtuális világból ismert bannolás/ignorálás immár lehetséges a valóságban, valós emberekkel is. Hogyan működik, működik-e ilyen körülmények között a csajozás, hogyan alakul az ember magánélete, lehetne-e titkaink és egyáltalán, eltitkolhatunk-e bármit, bárki elől? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Hú. Agyafúrt, gondolatébresztő, provokatív film ez.

Dupla hosszú harmadik évaddal folytatódik a “modern világ apokalipsziseként” is jellemzett brit utópikus sorozat, ezúttal már hat különálló, önmagában egész epizóddal, melyek fő csapásiránya ezúttal a globális társadalmakat behálózó közösségi média. Az első epizód a lájkvadászat extrém túlhajtásával példálózik, a harmadik a facebookon és más efféle oldalakon való szereplés megfelelési kényszere miatt pozitívvá színezett képünk okozta  zsarolhatóságáról értekezik, míg a mozifilm hosszúságú finálé az internetes gyűlöletkampányokat veszi hajszálkeresztjének közepébe. A második epizód egy igen fejlett interaktív számítógépes játékot állít szembe az elhanyagolt való emberi kapcsolatokkal, az ötödik pedig a hadseregben bevethető manipulált ellenségkép hightech alkalmazásával ijesztget. Kicsit kilóg a negyedik epizód, mely bár témájában passzol a sorozat tematikájához, mondanivalójában, de főleg érzelmességében és érzékiségében egy más dimenziót képvisel. Én simán vetíteném e sorozatot (amúgy az összes eddigi évadot) a gimnáziumokban, ugyanis közérthetően beszél teljesen mai, értelmezhető és jelenlévő kommunikációs, életvezetési, politikai vagy akár filozófiai problémákról – amiket viszont tökéletesen érintetlenül hagynak a Nemzeti Alaptantervben foglaltak. 

A negyedik évad fő motívumai az emberi tudatba való behatolás lehetőségeinek különböző formái, illetve az emberi tudat transzportálásának lehetőségei. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Ezúttal komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járja körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolja meg a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezet fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek. 

A 2009-ben bemutatott ötödik, ez ideig utolsó széria visszatért a kezdetekhez, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy újra csupán három epizódot tartalmaz. Ha lendületéből, éleslátásából, metsző, provokatív éléből nem is vesztett semmit az itt elmesélt három történet, igazán újat mégsem tud mondani. Az első rész egy online videojáték virtuális valóságába vesző két gyerekkori jóbarát közötti kapcsolat lényegül át valami teljesen mássá, amivel a való világban nem tudnak mit kezdeni, miközben a virtuális világban megtapasztaltak hatnak a való világban élt életükre. Talán a megfogalmazás iránya és direktsége hathat nóvumként, ebben a sorozatban legalábbis. A második rész a közösségi médiával foglalkozik, hogy mennyire mélyen belemászott az életünkbe, illetve, életünk mennyire mélyen a közösségi médiában játszódik ma már. E sztori talányos végkifejlete valójában mindegy is, mert a jelenség expozíciója igazán fontos, még ha nem is forradalmi (hisz’ ebben élünk). A harmadik rész valójában a gátlástalan, profitéhes showbiznisz mókuskerekébe került, önazonosságát vesztett, felmorzsolódó sztárról, illetve a rajongás természetéről szól (régi topik ez is már): Miley Cyrus eljátssza itt Britney Spears sztoriját, vagy éppen saját magáét. Erős, jól megcsinált rész ez is, csak…

Ezt a “fáradtságot” már a közönség is észlelte, ugyanis az imdb átlag a Fekete tükör történetében először ment 7 alá. Ettől persze, ez a széria még mindig igazán gondolatébresztő és igen kényelmetlen következtetésekre is vezető történeteket mesél el kivétel nélkül igényes képi világban, ügyes rendezésben, általában komoly színészi teljesítmények segítségével. Egyértelműen ajánlott az egész, mert tényleg ebben élünk.

Kategória: Netflix | Címke: | 10 hozzászólás