Az eltérített járat egy George Kay és Jim Field Smith által készített brit thriller sorozat, Idris Elba főszereplésével, s mnt ahogyan a címéből is sejthető, egy repülőgépeltérítéses történettel van dolgunk (az első évadban legalábbis). Bár előzetesen úgy tűnhet, nekem is úgy tűnt, hogy egy meglehetősen elcsépelt sztori lesz ez, de az alkotóknak azonban sikerült felrázni ezt a fáradóban lévő alműfajt, vegyítve egy csipetnyi politikai thrillerkedéssel, egy csipetnyi klasszikus maffiás sztorival, magánéleti melodrámával és a szűk térben elképzelhető összes személyes tragédiával. Elba egy profi nagyvállalalti tárgyalóspecialistaként saját, felbomlóban lévő házasságának megmentésére utazik Dubajból Londonba, mikor bekövetkezik a címből következő esemény és természetesen, ő lesz az, aki a dolgok sűrűjében vág rendet. Hogy miként, az legyen egyelőre a sorozat titka: én úgy néztem meg ezt az első nyolc részt a szabadnapomon, hogy enni is elfelejtettem közben. Feszül, húz és magával ránt, miközben az adódó logikai bukfenceken is simán keresztül lendülünk a nagy svungban, miközben az első évadban számunkra igen szórakoztató magyar szál is feltűnik, szerencsére Anna Kovácsra (Kaisa Hammarlund – hogy miért nem találtak erre a szerepre egy magyar színésznőt, azt viszont nem tudom…) büszkék lehetünk. Mindenesetre, ne repülőgépes utazás előtt/közben nézzük. 🙂
Kicsit blaszfém a cím, mivel az itt kibontakozó sztoriban viszonylag kevés megváltás akad, mások bűneinek átvállalása is csak igen részlegesen és átvitt értelemben, azért nem érdektelen kis cucc ez az Apple+-on futó thrillernek nevezett széria. Az utolsó szavai ráadásul nem is thriller, legalábbis nem egyértelműen az; vannak benne thriller-elemek, de ugyanígy van benne családi dráma, klasszikus maffia-történet, satöbbi, de nem spilerezném el az egészet, részben mert még fut a második évad, részben mert két magyar kritikát olvastam az első évad első három részéről, amiből az égadta világon semmire nem lehetett még következtetni az elkövetkezendőkre nézve, nem véletlenül találta ennyi alapján is unalmasnak a (minden bizonnyal eddig még keveset látott és) tanult kolléga. Így én sem mondom, hogy ilyen, meg olyan, csak annyi, hogy ha felvesszük a ritmusát, akkor szépen elvisz ez a mostoha anya-cserfes kis szőke lányka történet, méghozzá igen messzire, igen izgalmasan egyben szórakoztatóan. Maradjunk annyiban, hogy a Josh Singer (pl. Hazudj, ha tudsz, Spotlight) felügyelte sorozat kezdő jeleneteiben egy látszólag nagy szerelmi kapcsolatból egyik pillanatról a másikra kilép a menő programozó apu (Nikolaj Coster-Waldau), magára hagyva második feleségét (Jennifer Garner), valamint mostohaanyját elfogadni nem tudó tini lányát (Angourie Rice). A két nő meglehetősen tüskés viszonya közepette kénytelen vállvetve megküzdeni a rájuk hullt rejtéllyel, mely jóval nagyobb, durvább és életveszélyesebb dolgokat rejt, mint az első részekben kibomló pitiáner sikkasztásos buli.
Mindössze egyetlen hat részből álló évadot szavazott meg a gyártó/megrendelő BBC a tényleg igen komoly Peaky Blinders/Birmingham bandája sorozatért, vagy akár ennél csak alig gyengébb Guiness-családért méltán köz- és kiritkailag is elismert Steven Knight 2024-ben odakint műsorba kerülő új sorozatának, miközben az ismét Birmingham és környékén játszódó Ez a városban sokkal több van egy röpke minisorozatnál. Időben jócskán előrerendülünk az elébb említett történetek koránál: 1981-ben járunk, Maggie Thatcher keménykedése idején Birmingham külsőn, valamint Coventry és London bűnösebb negyedeiben, ahol pitiáner és ennél valamivel komolyabb bűnözők, különféle kultuszok köré szerveződő bandák az urak, melyek útvesztőiben kell a történet hőseinek kiverekedni a túlélést, és ha ez sikerül, akkor akár a sikeres életet is. Hogy ilyen kurta-furcsa lett az a sztori, mint amilyen, abban sejtésem szerint és ismerve Knight alaposságát, valószínűleg egy lényegesen összetettebb, több szálon futó, nagy történet rejtőzik, amely azonban valamilyen okból nem kapta meg a kellő (gondolom, anyagi) támogatást, így erősen meg lett húzva (illetve lehet, hogy több történet lett egybegyúrva). Mindenesetre, a relatív alacsonyabb tetszés oka talán éppen ennek a másik kézből akár lendületes történetmesélésként is jellemezhető, merész cselekmény-bakugrásokkal és hirtelen eltűnő, majd előugró karakterekkel operáló cselekmény lehet, miközben
Miközben minden egyes percét élveztem és még sokáig néztem volna Dante és bandájának sztoriját, melyben családilag keverdik a büszke és harcos ír nemzeti öntudat és a gyarmati világból Angliába elszármazott feketék dühe. És kultúrája, zenéje… Mindemellett, van benne egy remek IRA-tag apa/fiú generációs dráma, melyet az eltérő éleszemlélet is súlyosbít, ekörül az Angliában ilegalitásban szervezekedő IRA tevékenysége a brit tikosszolgálat célkeresztjében – ez önmagában is megér egy több évados szériát. És akkor még ott van a furcsa fekete/ír költősrác, Dante sztorija, ahogy elindul absztinensként, majd hirtelen berántja a szex&drugs&rockandroll Szentháromsága, volt alkoholistaként mára hívő tisztelesként ÉS munkásmozgalmi aktivistaként élő apjának sztorija, az excentrikus klubtulajdonos/maffiózó története, az egy kocsmában együttmulató fehér skinheadek és fekete rudeboyok és vegyes nációjú futballhuligánok WTF-ja és így tovább, rengeteg megjelenő cselekménymotívum szinte duzzad a kibeszéletlenségtől. Tudjuk, például mi a különbség a ska, a reggae, a rock-steady és a two-tone között? Mit jelenthet, milyen élet-halál kérdés lehet bizonyos környezetben az öltözet első látásra? Na ugye. Innen viszont már nem is fogjuk megtudni.
Ismerve a meglehetősen viharos izraeli-iráni viszonyt, egy Teheránban játszódó izraeli kémtörténet kapásból, látatlanban megkapja a propaganda jelzőt. Az izraeli védelmi erők Gázában történt/történő erőteljes hadműveletei után pedig még inkább – tudomásul nem véve sok tényről, például arról, hogy a Gázát uraló iszlalista milíciák jórészt iráni pénzből áldozzák fel magukat és gyakorlatilag a palesztin népet a kilátástalannak tűnű háborúban. Holott e történet középpontjában emberek állnak, emberi kapcsolatok és emberi reakciók az őket érő, ezen a tájon meglehetősen végzetes kihívásokra. A Teherán című sorozat főszereplője egy iráni származású zsidó nő (Niv Sultan), aki a MOSZAD megbízásából fedett ügynökként teszi a dolgát az ellenséges Iránban. Csakhogy tevékenyége során szerelembe esik egy iráni fiúval (Shervin Alenabi), aki történetesen anarchista nézeteket vall és ha lehet, még egy izraelinél is jobban gyűlöli a bigott iszlám diktatúrát…
De ez a szerelmi kapcsolat dolgoknak csak a leginkább szembe tűnő árnyalása az Omri Shenhar, Daniel Syrkin és Moshe Zonder által alkotott, izraeli gyártású szériának, a műfajból kötelezően adódó, izgalmas akciósorozaton túl nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire húsvér embereket látunk mindkét oldalon, s ezzel együtt, például a második évadban az izraeli titkosszolgálat kifejezetten rideg gyilkológépként tűnik fel, miközben a hasonló célú iráni szervezet munkája is éppen ennyire embertelen: tehát nem propaganda ez, hanem egy funkciójából adódóan civilek számára rejtett, legfeljebb szóbeszédből és legendákból elképzelt világ meglehetősen reális képe. Rendben, az iráni rendszer a rossz, de a másik oldal sem jó – de ennek a szembenállásnak mindig az emberek az elszenvedői. Egy ilyen humanista attitűd azért nagyot emel egy kémhistórián – mely amúgy jobb pillanataiban simán felveszi a versenyt a műfaj csúcsaival, a Homelanddel, a Faudával vagy a 24-el.
A harmadik évadHugh Laurie vendégjátékával (a második évadban Glenn Close alakított meghatározó karaktert…) érkezik, akinek karaktere majd szépen megcsavarja az iráni atombomba körüli dolgokat, aminek vélt/valós létezése tulajdonképpen előidézte az idén (2026) március elején Irán elleni Izrael és USA általi katonai hadműveleteket – melynek reális politikai és társadalmi hátterére ezúttal is igen széles spektrumban kapunk betekintést. Egész egyszerűen némely pillanatokban olyan hiteles képet ad ez a sorozat, hogy szinte személy szerint be lehet azonosítani a mai, valós események szereplőit, illetve úgy mesél el egy fiktív kémtörtémetet, hogy az annyira hasonlít a valóságra, hogy az szinte biztosan nem a véletlen műve (pl. Irán jelenlegi, új, legfőfőbb führere ajatollája, Modzstaba Khamenei például a megszólalásig, de még azon is túl hasonlít e történet hasonló státuszú figurájára…). Jön a negyedik évad.
Az igen jónevű Derek Cianfrance (pl. Blue Valentine, Túl a fenyvesen, vagy aFény az óceán felett) napokban az HBO csatornáira felkerült filmjében, a Roofman – A besurranóban tulajdonképpen az amerikai Viszkis Rabló történetét meséli el. Hasonlóképpen a mi Ambrus Attilánkhoz, ez a Jeffrey Manchester is valós figura és hasonlóan jó fej, vagy legalábbis annak tűnik. Kifejezetten értelmes, alapvetően jó szándékú, kedves pofa, akinek a feje fölött egyszerre mégis összecsapnak a hullámok és menthetetlenül süllyed egyre lejjebb – miközben mindvégig megpróbál jó lenni, a szó legnemesebb értelmében (pl. bár emberrablásért kapja a legsúlyosabb börtönítéletét, az általa elrabolt személynek azért kölcsömadja kabátját, mivel azt éppen egy hűtőlamrába kell bezárnia… Vagy miközben menekülés közben egy játékboltban bújik el és M&M csokigolyókon él, a játékboltban található játékokat rászoruló gyermekeknek ajándékozza…). Jeffrey emellett kitüntetett amerikai háborús hős is és a seregben szerzett különleges képességei tovább színezik amúgy sem fakó személyiségét.
A szokás szerint ezúttal se dőljünk be az idióta magyar címnek és a harsány plakátoknak, vegyük inkább figyelembe a rendező eddigi tevékenységét, mely pontosan jelzi a minőséget, ami vár ránk. Cianfrance ebből a valós sztoriból is kedvenc témájába, a széthulló, csonka családokba, az együttélés nehézségeibe és a zűrös férfiak diszfunkcionális apaszerepébe kezd és ebből ezúttal egy kifejezetten kedves, emberközeli, humanista, helyenkét romantikus és érzelmes, de végül mégis szomorkásan realista (tehát igaz!) mesét kerekít, amiben a bűnös megmarad bűnösnek, de mégis a szívünk szakad meg érte (miközben nála sokkal nagyobb rohadékok szabadon szaladgálnak odakint). De hát mégicscsak kirabolt vagy félszáz gyorséttermet… Jeffrey Manchester 2036-ban szabadul. A meglepetésszerűen már nem először nívós alakítást nyújtó Channing Tatum remekel Jeffrey szerepében, mint ahogy Kirsten Dunst is igen gazdagon árnyalja a történet romantikus szálát. Mellettük még több neves figura, mint például Juno Temple vagy Peter Dinklage is erős karaktert rajzol. Érthetetlenül alulértékelt, érdemes film!
Három évadot élt meg ez a szerintem alulértékelt krimi-sorozat, mikor 2024-ben a gyártó Starz nevű amerikai kábeltévé-társaság bejelentette, hogy nem lesz negyedik évad (a Netflixre most került fel a három évad). Így a Hightown sztorija befejezetlen maradt, de a bemutatott három évadban azért van annyi anyag, hogy érdemes legyen így is belefogni. Persze, ahogy megismerkedünk a szereplőkkel, a Cape Cod-félszigeten játszódó sztorival, látni fogjuk, hogy valahol mindannyian valamiféle őrült körforgásban élik meg a számukra rendelt időt. Mindegyik főbb karakter küzd valamillyen addikcióval, vagy drogokkal, vagy piával, de szexfüggéssel, érintőlegesen játékszenvedéllyel is találkozunk, miközben zaljik egy nyaralóhelyen tulajdonképpen megszokott élet, őrült bulikkal, zűrös ügyekkel, nem kevés bűnnel és bűnüldözéssel. Az egyik főszereplő, Jackie (Monica Raymund) például bár zsaru, de a félsziget leszbikus partijain előadott drogos-részeg tombolásai alapján első blikkre ezt senki nem mondaná róla. Ray (James Badge Dale), a helyi kábszerellenes rendőralosztály őrmestere csak szexfüggő. Olykor meglepően merész szexjelenetek, ezzel együtt szintén meglepően karcos, hiteles színészi alakítások az ügyesen és plasztikusan jellemzett, érdekes karakterekben. A három évadban szépen bonyolított, tüöbb szálon futó, de valahol egymással mindvégig összefüggő cselekmény -engem legalábbis- simán bevonzott, még akkor is, ha felületesen csak egy újabb drogos/korrupt zsarus történetet látunk benne. Mélyebben azért feltűnhet egy szép és szenvedélyes szerelmi történet is, sok, szociológiailag is hiteles, minden szempontból hiteles életsors, drog-, és alkoholista karrier, éles, raszteres fotó Amerikáról, alulnézetben. Valójában ez a történet egy eléggé hiteles látlelet a mai, amerikai éjszakai életről, amiben már nem kékre borotvált arcú, élre vasalt nadrágos olasz maffiózók viszik a prímet, ahol olyan természetességgel viseli mindenki szexuális, etnikai és bármi más másságát, mint néhány évtizeddel korábban ugyanott meginni az ivóban négygallonos Stetson-kalapban felhajtani a pultnál a dupla whiskyt.
A zsidó “Bruce Willis” egyszerre gyakja le a CIÁ-t és a MOSZAD-ot. Ez csak jó lehet… Nem is rossz a Cserben hagyva, egyáltalában nem az, csak éppen áldozatául esett a gyártók anyagi szempontjainak, illetve a COVID-nak. Ugyanis nincs igazán vége, egy csomó fontos szál függőben marad… Ennek ellenére érdemes megnézni a Lior Raz (pl. Fauda) főszereplésével és részben produkciójában készült izraeli thrillert, ugyanis ami az ekészült kilenc részben lezajlik, az addig egy remekül megírt, roppant izgalmas és ma már pontosan tudjuk azt is, hogy igenis reális állításokat, titkosszolgálati tevékenységeket megrajzoló történet, ami úgy feszül végig, mint egy lövésre húzott íj.
Lior Raz abszolúte dominálja a sztorit végig. Itt egy Tel Aviv-i idegenvezetőt alakít, aki boldog házasságban él amerikai, de modern balett-táncosi karrierjét Izraelben kiteljesíteni kívánó feleségével, aki tragikus hirtelenséggel rögtön az első részben elhalálozik. Lior karaktere pedig, ahelyett, hogy összeomlana, a baleset zavaró körülményeit nem értve nyomozásba kezd. Persze, kiderül, hogy azért ilyen fizimiskával nyilván nem az idegenforgalom volt a pali elsődleges pályaválasztása, nem véletlenül történik majd a továbbiakban az, amit az első mondatban jeleztem. Lior Raz tényleg Jack Bauer-i készségeket mutat az akciókban, és elpusztíthatatlan, mint az igazi Bruce Willis, nem is rajta, és nem a többi alkotón múlt a -nomen est omen- idő előtti elkaszálása ennek a történetnek. Főleg, hogy általában az izraeli gyártású sorozatokban olyan színes elemeket láthatunk, amit máshol nemigen: pl. klasszikafilológus-, vagy éppen pszichológushallgató-külsejű, halál szimpatikus fazonok gyilkolnak hidegvérrel, miközben törékeny szépségű, de übervagány rendőrnők fedezik őket héthónapos terhesen – vagy éppen csapják rá a rosszarcú bűnösök csuklójára a bilincset. Kár ezért, néztem volna még…
Jelenleg ott tartunk, hogy Mickey Haller Los Angeles-i ügyvéd eddig hét történetnek volt fő karaktere Michael Connelly bűnügyi univerzumában. Az igazság ára című Netflixes sorozat eddigi három négy évadának kreátorai, Ted Humphrey és David E. Kelley azonban kicsit összekeverték Connelly (egyik) regénysorozatának etapjait, hiszen Matthew McConaughey által címszerepelt, 2011-ben bemutatott sikeres mozi cselekménye itt például a második évadban jelenik meg, amolyan fősodorként, körbefonva más Haller-történetből kiemelt más sztorikkal.
Azt azonban le kell szögezni gyorsan, hogy az eddigi évadok cselekménye szépen meg van sodorva: a több irányból kígyózó szálak szépen olvadnak egymásba és éppen csak annyi cselekményszál marad szabadon, függőben, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy továbbmenjen a történet egy majdani negyedik ötödik évadra. A fő karakter ugyebár egy ügyvéd. Az első évadban egy súlyos baleset, majd egy hosszas drogrehabilitáció után egy bonyolult ügyvédi praxis szakad rá örökségként, hogy aztán a harmadik végén, néhány egyszerűnek tűnő, de mindig veszélyes buktatókat tartalmazó ügy megoldása után menő sztárügyvédként nézzen döbbenten maga elé, miután … de ezt nem spoilerezem el. Közben szerethető karaktereket ismerünk meg mellette és gyűlöletes fazonokat látunk elbukni ellenében. Mickey Haller, bár előszeretettel hesszel a Lincoln Continental nevű amerikai luxusautó-márka különböző modelljeiben, alapvetően jó ügyvéd, aki hivatás- és küldetésszerűen küzd a hendikepesek és esélytelenek jogaiért az amerikai igazságszolgáltatás teátrális bürokráciájában. A műfaj ennek megfelelően krimi és tárgyalótermi dráma, a töltet pedig romantikusan humanista és harcosan moralista. Bár Haller megveszekedetten küzd a jó ügyekért, amolyan modern Petrocelliként ő sem veti meg a kisebb, sőt, olykor nagyobb simliskedéseket, stikliket és féllegális jogi trükköket, kiskapukat: exitus acta probat, azaz a cél szentesíti az eszközt. Nála legalábbis, amiért mi, nézők egy percig sem hibáztatjuk.
Izgalmas, jól megírt bűnügyi történet(ek) ezek tehát, melyek mindig egy-egy katartikus tárgyalótermi előadásban csúcsosodnak ki (végül), ahol mindig győz az igazság, de ne kérdezd, milyen áron. Mindeközben, a komoly bűnügyek tisztázását körbelengi valami laza, joviális derű, ami nemcsak Haller szertelen, körmönfont és szellemes érveléséből jön, hanem egész személyiségéből, életfelfogásából és az emberek iránti szeretetből. Emellett, egy filmsorozathoz képest igen mély és szakmai betekintést is nyerhetünk az amerikai igazságszolgáltatás és a jog felépítésébe, fontos elemeibe és alkotórészeibe is – engem legalábbis ezek fogtak meg leginkább: bár messze nem ez a legelső amerikai tárgyalótermi történet(füzér), amit láttam, de például az esküdtszék szerepét, hogy mi a dolga velük az ügyésznek és az ügyvédnek, még soha nem láttam ennyire plasztikusan át, mint itt. Tudom, egyéni szocprobléma, meg mire megyek én ezzel itt, Magyarországon, de akkor is. Élveztem eddig és remélem, még fogom is (az ötödik évad már zöld lámpát kapott) – és még akkor is, ha -kis baki- az örmény és a grúz nem ugyanaz.
Ha nem tudom, akkor is rávágom az első rész után, hogy német gyártású sorozatot/filmet nézek. Hibátlan, precíz képek, szikrázó akciójelenetek, pikkpakk működik benne minden – csak éppen lélek és igazán eredeti, blikkfangos ötlet nincs az Ismeretlen című új, Netflixen futó szériában. Az évadzáró fordulat-sorozat pedig annyira gagyi, már a cselekmény szintjén -technikailag mindvégig profi minden- hogy téynleg a fal adja a másikat. Most komolyan, egy simán bekapcsolva hagyott mobiltelefonnal be lehet zsarolni egy fő hírszerző paracsnokmókust, egy orosz/német kettős ügynököt?! És nem csak ez ilyen banális hülyeség a sztoriban… Amúgy az évad feléig nincs nagyobb gond, izgalmasan fut a visszavonult kémpár kontra régi ügyből visszaütő, bonyolult bosszútörténet, a végére azonban elfogyott a szufla és tényleg jönnek a kínosan banális megoldások. Mintha “útközben” jött volna az ötlet, hogy ezt folytatni kell… Simán be kellett volna fejezni és elvarrni az összes szálat és akkor ez egy jó erős közepes kémthriller lehetne, de így, ezzel a nyitva hagyott fináléval én nem sok reményt látok egy nézhető második évadra.
Ez a lengyel szektás környezetben játszódó minisorozat elsősorban abból a szempontból érdekes, hogy belülről, hívő szemszögből mesél egy valós történetet. A Mennyország nevű vadkeresztény szekta valóban létezett a kilencvenes években, Lengyelországban bizonyos Piotr nevű, karizmatikus gyógyító vezetésével. Egy erdei faházban laktak afféle kommunaként, szó szerint lekurvázva minden akkor létező társadalmi formát, a szocializmust, a kapitalizmust, a Lengyelországban hagyományosan erős katolikus egyházat, kizárólag Piotr anarchisztikus, az őskereszténység tanításaiból leszármaztatott tanai és útmutatásai alapján, önként vállalt szegénységben. Korábban megszerzett anyagi javaikat a hívek előzőleg természetesen felajánlották a közösség (tehát Piotr és hozzá hasonlóan manipulatív felesége) javára. Piotr gyógyító volt, kézrátétellel gyógyított mindenféle fájdalmat, betegséget, amivel elszenvedői hiába mentek orvoshoz. Emellett első látásra valóban megragadó, erős kisugárzással bíró, télvíz idején is mezítláb járó férfi volt Piotr, aki egy pillanat alatt megszüntette a nem túl erős személyiségű, 18 évesen útját hosszasan kereső, ám manipulatív anyja által erősen befolyásolt Sebastian makacs hátfájdalmát, minek köszönhetően a fiú azonnal a szekta követői közé állt. Évekkel később Sebastian Keller regényben írta meg a Mennyország pokoli valóságát – ebből lett ez a Mennyország című sorozat is.
Sebastian öt éven keresztül volt a szekta tagja és végül egy szektákkal és más újfajta vallásos mozgalmakkal foglalkozó katolikus szervezet segítségével tért vissza a “normális” vallásos életformához. Könyve megjelenése után elzárkózott a nyilvánosságtól és korábbi életétől. (Több info a szerzőről itt.) Fontos tehát a sorozattal kapcsolatban leszögezni, hogy Sebastian mindvégig hívő maradt, szektás kisiklását is ebben a keresztény fogalmi “koordinátarendszerben” kell értelmezni: a sorozat alkotói is mindvégig tartózkodnak bármiféle vallás-, vagy kereszténységkritikától. Sőt, inkább katolikus propagandaanyagnak hat a történet… Ettől függetlenül egészen jól, szinte már dühítő érzékletességgel mutatja be Sebastian hiperérzékeny, de alapvetően a keresztény hitelvek szerint élő személyiségét, hogyan őrli fel azt egy övénél sokkal erősebb, lelki terrorral, nyakatekert filozófiai és lelki manipulációval operáló egó, az önző, önmagát mindenhatónak, egyetlen igaz úton járónak képzelő Piotr. Sebastian döntéseiben tökéletesen reprezentálja milyen védtelenek az őszinte, jámbor, saját útjukat kereső fiatalok a számító, nagy erejű, de könnyen érthető, populista magyarázatokkal, látványos bűbájjal magát könnyen elfogadtató és magához vonzó gonosz ellenében. Sajnos, a többségében jellegtelen, középszerű színészi teljesítmények (bár a Piotr-t alakító Tomasz Kot, illetve a Sebastiant megformáló Stanislaw Linowski néhány jelenetben azért “ott van”), a méla ritmusú, sokszor zűrzavarosan szerkesztett cselekmény -a nyomasztó és dühítő tartalom mellett- elég nehézzé teszi a sorozat nézését.