Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (Preparations to be Together for an Unknown Period of Time, 2020)

Horvát(h) Lili második nagyjátékfilmjét jelölték az idei Oscar-díj versenyébe. Drukkolok neki, bár ez a hosszú című film egyáltalán nem az, mint amilyenek nyerni szokták a film legjobban marketingelt aranyszobrát. Ennek oka nem az, hogy manapság szinte csak svédek adnak még olyan címeket filmeknek, hogy Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre, főleg, hogy a film cselekménye de facto erről szól, hanem az, hogy túl őszinte és túl igaz mozi ez egy ilyen méregdrága puccba és mostanában igencsak átpolitizált, de csak a bulvárban tapicskoló hisztibe csomagolt showműsorba.

Egészen biztos vagyok benne, hogy valóban megélt életszituációkból, tapasztalatokból és tanulságokból építkezik a film, melynek főszereplője egy negyvenéves agysebész – nem nehéz beleképzelnünk a rendezőnő viccesen önironikus alteregóját. Márta okos, intelligens nő, szakmájában kiváló, karrierjébe azonban eddig nem fért bele a szerelem. Nem is találkozott komolyan szóba jöhető férfival, egészen mostanáig. A Felkészülés… valóban arról a felkészülésről szól, arról a izgalmakkal teli szorongástól, vágyakkal vegyes félelmektől terjedő, szélesen ívelő érzelmi spektrumról, mely itt egy kifejezetten intellektuális koordinátarendszerben került ábrázolásra.

Kifejezetten üdítő az a finom humor, amivel Horvát szemléli hősét (vagy önmagát), miközben egy igazi agysebész hűvös precizitásával boncolja fel lelkét a legszélesebb nyilvánosság előtt. Hiteles a film minden pillanata ebből a szempontból, de hitelesek azok a jelenetek is, mely a nő munkájába avatnak be. Stork Natasa nemcsak belülről játssza el finom színészi eszközökkel a szerelmes, szerelemre vágyó doktornőt, hanem simán elhiszem neki, hogy ott a vásznon most tényleg agyműtétet végez Nagy Zsolton. Emellett hiteles a mai magyar egészségügyet néhány odavetett jelzéssel, utalással jellemző jelenet is, ahogyan a valódi nevükön nevezett budapesti helyszínek is. Izgalmas figurák teszik plasztikussá a filmet kisebb jelenésekben: Peer Krisztián, korunk Petrije alakítja azt a lepukkant fószert, aki kiadja koszlott lakását a doktornőnek. Tóth Péter civilben az Örkény Színház produkciós vezetője, ő adja a pszichológust, akihez a doktornő fordul kezdeti bizonytalanságában. Mellettük olyan markáns színészek, mint Lukáts Andor, Vilmányi Benett és a már említett Nagy Zsolt alkotják a film oszlopait. Nem felejtettem el a más hosszú ideje európai rangú színházi alkotóként dolgozó Bodó Viktort, akinek filmbeli karaktere miatt Márta otthagyta ígéretes New Jersey-i karrierjét, hiszen Bodó jelenléte a filmben emblematikus. Súlya és jelentése van annak, hogy jelen van, hogy éppen itt van jelen.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Staten Island királya (The King of Staten Island, 2020)

Staten Islanden volt sokáig New York szeméttelepe, akkora, hogy még az űrből is látható volt. Mindig is laktak ott emberek is emelett, de a “szeméttelep” jelző nagyjából körül is írta, melyik társadalmi réteg kényszerült ezen a környéken lakhatását megteremteni. Nos, Staten Islandhez képest Brooklyn is a puccos belvárosnak számít, s ahogy Scott, a film főszereplője az utolsó jelenetben körülnéz Manhattan szívében, érezni azt, hogy mennyire más világ az, ahonnan jött – mintegy negyedórányi kompozással. Judd Apatow, a hasisfüstben gomolygó, független(kedő) romantikus komédiák mestere (pl. Felkoppintva) e környezetben találta meg új filmjének színhelyét és főszereplőjét.

Pete Davidson ma Staten Island királya, itt a filmben, de nagyjából a valóságban is, tekintve, hogy ez a különös fizimiskájú srác ma az amerikai komédia egyik legfrissebb csillaga, állandó tagja a Saturday Night Live sokmilliós nézettségű showműsorának alapcsapatában, miközben messze nincs még harminc éves. Davidson Staten Islandon nőtt fel, állítólag ma is ott lakik, a sztori, amit a film elmesél, nagy részben az ő saját sztorija. Scott, azaz Davidson egy nyakigláb, szénné varrt csávó, aki folyamatosan füvet szívva enyhíti krónikus Crohn-betegségét, valamint kisgyermekkorában elvesztett apja hiányát. Tulajdonképpen nem akar semmit az élettől, tetoválóművész lenne, de igazán tehetsége ahhoz sincs. Tipikus, kallódó Y-generációs figura, amiből Davidson ki tudott emelkedni a saját útján, de Scott is megtalálja az övét, egy másik utat.

Apatow tehát alapvetően egy kedves, életigenlő feelgood-történetté kerekíti ki Scott semmi jóval nem kecsegtető sorsát, amivel a film mintegy el is emelődik a szociográfia valóságától Hollywood álomvilága felé. De csak felé, mert oda azért nem ér el, szerencsére. Bár a sztori kezdetén szinte egyetlen szimpatikus karakterrel nem találkozunk, maga Scott, az ő Mick Jagger-i méretű ajakszerkezetével, infantlis tetkóival, valamint arrogáns, suttyó stílusával kifejezetten undok benyomást kelt, de rajta kívül is meglehetősen egyszerű lelkű figurákat látunk. Apatow érdeme, hogy bennük mégis képes megmutatni a szerethető emberit, igaz, ehhez kell is a majd’ két és fél órányi filmhossz. Ennyi kell a kellően hiteles környezet-, és karakterábrázolás megteremtéséhez (amihez olyan neves színészek, mint például Marisa Tomei, Steve Buscemi vagy Bel Powley adják alázatos munkájukat). Engem az elején kifejezetten taszított a film, de később észrevétlenl vonzott be – és alapvetően pozitív érzéssel álltam fel a végén.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Perry Mason (TV Series, 2020– )

Egy meglehetősen klasszikusnak tekinthető karakter Perry Masoné. A fickót bizonyos Erle Stanley Gardner alkotta meg 1933-ben, hogy aztán még 81 regényen és 4 novellán keresztül mesélje kalandjait a kalandokra mindig éhes nagyérdeműnek. A történetek rengeteg filmes és tévés feldolgozást értek meg, melyből az e cikk tárgyául szolgáló Perry Mason a legfrissebb. Az HBO által gyártott sorozat az A-kategóriás hollywodi színészsztár, Robert Downey Jr. első tévés produkciója producerként – kézenfekvő lenne rögtön azzal kezdeni, hogy milyen kár, hogy nem ő alakítja a főszereplő karaktert, mert azt mintha róla mintázták volna…

Mason a történet kezdetén egy borostás, állandóan piás magánnyomozó valahol Los Angelesben, a szesztilalom idején (hehe), szája sarkában állandóan cigaretta fityeg, aki annyiban különbözik a különféle noir krimikben megjelenő, hasonszőrű kollégáitól, hogy míg azok általában keményöklű übermacsók, ezt a faszit mindig megverik és a nőkkel is úgy van, hogy ami van, az mindössze egy feneketlen nemi étvágyú latin pilótanő, aki akkor támadja le, amikor neki kedve van hozzá. Az ügyek megoldásában is csetlik-botlik a figura, bár a végére azért belejön – annyira, hogy egy egész jó kis ügyvéddé avanzsál. Szóval, látjuk Robert Downey Jr.-t a szerepben, de szerencsére az Matthew Rhysra is pontosan passzol. Őt a Foglalkozásuk: amerikai című remek sorozatból ismerhetjük talán leginkább, amiben egy orosz kémet alakít, aki feleségével úgy él amerikaiként, mintha sosem látta volna a moszkvai Arbatot. Pedig.

Szóval, Rhys is tökéletesen megoldja a feladatot, igen plasztikusan formálja meg Perry Mason cinikus karakterét. A pompás karakterek egyébként is nagy erénye ennek a sorozatnak, kezdve Mason öreg patrónusának esendőségében is szeretetreméltó figurájától (John Lithgow) szinte az összes mellékfiguráig markáns, karcos eredeti, egyedi alakok mind – színészi értelemben is, de igen ügyesen megírt karakterek is ezek, akiknek szerepük szerint szellemes párbeszédekkel kell egymást fárasztaniuk, miközben a néző szórakozik. HBO-s sorozatról lévén szó, gondolom, nem meglepetés, hogy van benne cucc rendesen. Baromi jól néz ki az egész, ennyi autómatuzsálemet még a korabeli némafilmekben sem látni, mint itt, a ruhákról, hajviseletekről, használati eszközökről nem is szólva. Tökéletes hitellel idéződnek meg a kora harmincas évekbeli, nyugati parti Amerika színei, hangulatai, árnyai.

De nagyon jó az is, hogy jelen sorozat alkotói nem rohannak sehova sem a sztori kibontásával. Másrészt, a Perry Mason stílusában is érdekes crossover, hiszen tökéletesen ötvöződik benne a noir krimik cinikus, sötét, kemény világa a tárgyalótermi drámák teátrális szellemi párviadalaival. Jó szórakozás ez, főleg ilyen kényszerből otthonülős, depressziós napokban.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 2 hozzászólás

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (David Attenborough: A Life on Our Planet, 2020)

Lassan nyolcmilliárd ember él a Földön, több mint 30 milliárd tonnányi, emberi tevékenységből származó, káros széndioxid-kibocsátásunk van idén és még messze az év vége, négy és fél millió hektár erdőt pusztítottak ki, az előbbi adattal szoros összefüggésben – és a többi. A lassan nyolcmilliárdnyi embertömeg nagy része minderre magasról szarik, nem érdekli, többségében fel sem fogja ennek jelentőségét, a legrosszabb esetben pontosan tudja, mit művel, de fontosabbnak tartja a pillanatnyi extraprofitot, amit termel magának ezzel. Ha ez így megy tovább, belátható időn belül kinyírjuk lakóhelyünket. Már bőven élnek a Földön azok, akik meg fogják tapasztalni halálát még életükben, ha ez a pusztítás, amit más helyeken civilizációnak neveznek, tovább folytatódik ebben az irányban. Már bőven élnek a Földön azok, akik nehezen elképzelhető nyomorúságban fognak együtt dogleni a Földdel – mert senki nem fogja túlélni a bolygó élővilágának ma előrejelzett pusztulását.

Az emberiség kisebb része már egy ideje tisztában van ezzel. Sir David Attenborough számukra nem mond sok újdonságot a Netflix csatorna számára készített filmjében, de talán nem is számukra készült el az Egy élet a bolygónkon… Ez a kilencven éven is túli öregúr egész életét szentelte a szó jó értemében vett népművelésnek, hogy tömegek figyelmét hívja fel a természet és az élővilág pótolhatatlan értékeinek fontosságára, az evolúció kérlelhetetlenségére és az emberiség felelősségére. Kétségtelenül hiteles személyiség ő, ikonikus figura, akinek talán utolsó üzenete ez a film.

A film első része sokkol, tudományos tényekkel és mai, valamint Sir David hosszú pályájának alkotóköveiből vett filmidézetekkel illusztrálva mutatja be Földünk valós állapotát. Riasztó ipari és gazdasági tendenciákat vázol, sötét, igen durva jövőképet fest. Senkinek nem lesz szép, új világ, nem lesz senki, aki jobban fog járni másoknál. Sir David elgondolkoztat, de még ebből a borús holnapból is képes megmutatni egyfajta optimista kiutat. Persze, ehhez igen komoly áldozatokat kellene hozni, ráadásul, globálisan az egész emberiségnek, mert nincs más mód arra, hogy megállítsuk környező világunk pusztulását. Érdemes lenne a kételkedőknek belegondolni azokba a mondatokba, amit ez a rendkívül kíváncsi öregúr elmond ebben a filmben…

Sajnos, ebben az egészben mégis ez utóbbi az egyedül elképzelhetetlen. Viszont Sir David Attenborough mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne így legyen.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 1 hozzászólás

Összeesküvés Amerika ellen (The Plot Against America – TV Mini-Series, 2020)

2004-ben George W. Bush újra jelölteti magát az Amerikai Egyesült Államok elnökének, a konzervatív, republikánusok nagy örömére és a liberális demokraták legalább ekkora bánatára. Ma már nagyjából mindenki tisztában van az ifjabb Bush két elnöki ciklusának eredményeivel (aki nem, annak legyen elég annyi, hogy ő volt minden idők egyik legtámogatottabb, egyben legnépszerűtlenebb amerikai elnöke), az amerikai irodalom egyik legnagyobb tekintélyű reprezentánsa, Philip Roth számára azonban ekkor még az sem volt bizonyos, hogy végül még öt évet kell eltölteni az egyre jobbra tolódó amerikai politikai közhangulatban, hogy jöjjön két ciklusnyi friss levegő, majd utána egy még sötétebb korszak. Már amerikai viszonylatban sötét korszak. Mindenesetre, az ifjabb Bush első elnöki időszaka alatt burjánzásnak indult belpolitikai folyamatok (az amerikai társadalom bizonyos rétegeiben mindig is jelenlévő szélsőjobboldali, rasszista mozgalmak, csoportok felszínre kerülése, megerősödése) Rothot egy olyan regény megírására ihlették, mely az amerikai történelem korábbi időszakának közismert szereplőit és eseményeit hozza egy olyan fiktív szituációba, mely döbbenetes párhuzamot képez azzal, amit 2004-ben érezhetett saját bőrén az amerikai liberális értelmiség.

Az Összeesküvés Amerika ellen című regény cselekményének központjában egy newarki (New Jersey állam), középosztálybeli zsidó közösség áll, melynek tagjai egyre növekvő aggodalommal figyeli az Európában zajló eseményeket: 1940 júliusát írjuk, Hitler blitzkriegje ekkor megállíthatatlannak tűnik. Amerikai elnökválasztás előtt áll. Franklin D. Roosevelt kihívója Charles Lindbergh, egy virtigli amerikai hős (ő az a pilóta, aki Spirit of St. Louis nevű repülőgépén először repülte át az Atlanti-óceánt). Lindbergh valós figura, és mindaz nagyjából úgy is volt vele, ahogyan Roth leírta: valóban rokonszenvezett a német nácikkal, valóban találkozott náci vezérekkel, magával, Hitlerrel is. Belpolitikai nézetei között első helyen szerepelt az, hogy Amerikának ki kell maradnia a háborúból, így őrizve meg az ország békéjét. A republikánus párton belül sikerült is ezzel a populista lózunggal támogatottságot szereznie, még az is felmerült, hogy őt indítják Roosevelt ellenében – szerencsére a valóságban nem így lett. Roth azonban egy rosszabb verziót írt meg regényében: 1940-ben Amerikai új elnöke Charles Lindbergh és ezzel elszabadult mindaz, ami 1933-ban Németországban. Fellobbanó nacionalizmus, pogromok, a zsidók kitelepítése.

2020-ban Donald Trump még csak első ciklusának végét járja, de az már most nyilvánvaló, hogy ez a néhány év még annál is nagyobb pusztítást végzett az épelméjűség, az emberek közti tolerancia, a társadalmi szolidaritás és a humanizmus, tehát az egyetemes emberi értékek terén, mint amit ifjabb Bush whiskyben tocsogó ámokfutása tett elejétől a végéig. Az HBO elérkezettnek az időt, hogy elővegye Roth regényét, melynek aktualitása ma még vitathatatlanabb, mint volt megjelenése idején. Az Összeesküvés Amerika ellen hat részes minisorozat formájában valósult meg, a műfajban legmagasabb minőséget képviselő David Simon (pl. Drót, Fülledt utcák) és Ed Burns (pl. Drót) irányításával. E két név garancia a minőségre, és ebben nem is fogunk csalatkozni. Látvány terén tökéletes az illúzió. 1940 júliusát írjuk.

Persze, ehhez az is kell, hogy a sztori alkalmas legyen ennek az illúziónak megteremtésére. Roth azonban annyira pontosan rajzolja meg azokat a társadalom különböző szintjein, rétegeiben meglévő érzelmi  és gondolati erővonalakat, hogy a történetet ezzel az egyediből általános érvényűvé, a fikciós meséből a valóság modelljévé emeli. Mivel Roth zsidó származású, nyilvánvalóan ebből is építkezik. A történet szereplői részben asszimilált, de azért identitásukat még őrző zsidók, akik ugyanekkor hazaszerető, sőt, hazafias amerikaiak is. Pontosan, határozottan megfestett karaktereket ír a történetbe, általuk jelenítve meg a zsidóság egyre növekvő antiszemitizmus elleni reakcióinak, a túlélés különféle stratégiáinak sokféleségét, a harcos, önfeláldozó ellenállástól az azonnali menekülésen át a rájuk törő fenevadhoz való dörgölőzésig – mindegyikre ismerünk valós példákat az életből, a történelemből. Miközben azonban a történetben zsidók a főszereplők, rajtuk csattan az ostor, egyáltalán nem esik nehezünkre a szituációt áthelyezni bármelyik korba, bármilyen etnikai, kulturális környezetbe. Így vált Roth alternatív történelmi parabolája érvényessé ifjabb Bush idején, de még érvényesebb ma, Trump idején, de ha megfosztjuk azt a zsidó motívumoktól, és behelyettesítünk bármilyen kisebbségi jellegzetességet, játszódjon a sztori meleg közösségben, romák vagy örmények között, akár belvárosi libernyák társaságban, működni fog. Mert a dolgok, bizony, így mennek…

Nyilván nem számítunk pörgős, akciódús, netán poénzuhatagban fürdő hókamókára, ha azonban végignéztük például a Drót című szériát, amely egyszerre volt szociográfia, kriminalisztikai, addiktológiai és szociálpszichológiai nagydoktori, amellett, hogy alaptétel a műfajában, akkor tudjuk, hogy David Simon a mi emberünk. Le kell ülni és oda kell figyelni, mert van mire, ezúttal is. Remek színészeket láthatunk, amúgy egy érdekes családi történetet is, mely önmagában, minden kitekintő, aktualizáló asszociáció nélkül is megáll a lábán, s ahogyan a félelem, a rettegés, a kilátástalanság rátelepszik a valójában csak élni és dolgozni akaró családra, ahogyan a történelem brutálisan átírja az álmokat, az tényleg gyomorszorító, mint ahogyan felemelő az is, amint felülemelkednek ezen az életösztöntől és életerőtől vezérelve. Nyugalomra azonban nincs semmi okunk, efelől nem hagy kétséget a történet lezárása sem.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Corpus Christi (Boże Ciało, 2019)

„Corpus Christi”,  vagyis „Krisztus teste” jelenti az egyházat, mint a hívők közösségét, az Oltáriszentséget, amelynek ünnepe az Úrnapja (Boże Ciało), vagy egy másik párhuzam szerint magában az emberben is benne él valami krisztusi. Bár a szimbólum többféleképp jelen van a történetben, a Corpus Christi megtekintése akkor is élmény lesz, ha gőzünk sincs ezekről a vallási utalásokról. Felemelő és felzaklató élmény.

Jan Komasa alkotását méltán halmozták el díjakkal; most, hogy szóba hozom, hosszú idő óta először használhatom végre a „katartikus” jelzőt. Egy jobb sorsra érdemes fiatal vakmerő kitörési kísérletét beszéli el, a nyilvánvaló egyház- és társadalomkritika mellett elgondolkodtató morális kérdéseket szegezve nekünk. Bartosz Bielenia átható tekintetű Danielje, ez az ellentmondásokkal teli, ám kétségtelenül karizmatikus figura nemcsak közvetlen környezetét készteti önvizsgálatra, de a nézőt is.

Hősünk egy lengyel javítóintézetből szabadul (egyelőre csak feltételesen), ahová gondatlanságból (és indulatból) elkövetett emberölés miatt került be. Közelebbit nem tudunk meg az előéletével kapcsolatban, mindenesetre ez is sokat elárul az alig húszéves srác vérmérsékletéről. Néhány snitt erejéig bepillanthatunk az intézet erőszakos világába, melynek farkastörvényei alól Daniel sem vonja ki magát, majd tanúi lehetünk, milyen áhítattal vesz részt a börtönmiséken, milyen lelkesen segédkezik Thomas atyának, aki egyben a példaképe is. A fiú legfőbb vágya ugyanis, hogy pap legyen, bár erre büntetett előélete miatt semmi esélye. Ehhez képest alighogy megérkezik a számára kijelölt eldugott településre, egy könnyelmű lódítás következményeképp mégiscsak a parókián köt ki a megbeszélt fűrésztelep helyett, és az idős, kórházi kezelésre (elvonókúrára) utalt plébános helyettese lesz. Egyből a mélyvízbe, gyóntatás, prédikáció.

Nem sűrűn fordul elő mifelénk, hogy valaki megélhetési okokból papnak adja ki magát, Lengyelországban viszont, ahol a katolikus egyház egészen a rendszerváltásig meghatározó szerepet játszott a társadalom életében, csöppet sem ritkaság. (Mint kiderült, még a forgatás helyszínéül választott faluban is működött egy álpap, két éven keresztül.) Eltekintve a lebukás állandó veszélyétől, Daniel végül is ideális körülmények közé csöppen: az ölébe hullt anyagi biztonság, megbecsültség közepette kipróbálhatja a pályát, amire vágyott – és amelytől titokban talán megtisztulást remél. Ministránsként szerzett tapasztalatain túl nemigen konyít a papi teendőkhöz, okostelefonról puskázza a tudnivalókat; hiányosságait szerencsésen elfedi lelkesedése, fiatalos lendülete. Őszinte empátiával fordul nyája felé, sebeket gyógyít és szakít fel. Mivel megélt már egyet s mást, testközelből ismeri a bűnt (akárcsak a bűnösöket), egyből megtalálja a hangot a hívőkkel, megnyilvánulásai hitelesek, ha mégoly szabálytalanok, zavarba ejtők is. Sokan rajonganak érte – és sokan utálják. Az itt élőket egy közelmúltbéli tragédia emléke sokkolja, a baleset nemcsak gyászt hozott a faluba, hanem megbélyegzést, kiközösítést is. Hogy tényleg hibás-e, akire rásütötték, nem könnyű kideríteni, ez ügyben különböző érdekek ütköznek, mint azt a helyi kiskirály keményen értésére is adja Danielnek. Könnyű manipulálni az emberek érzelmeit, ám ennél is lehangolóbb tanulság a templomjáró keresztény lelkekben lapuló sötét gyűlölködés, rosszindulat.

Csakhogy a film központi fogalma a megbocsátás: ez áll az Antigonét idéző falusi tragédia fókuszában, és erre mutat a főhős személyes története is. „Egyetlen szeminárium sem fogad elítélteket”, mondja Thomasz atya, ami, valljuk be, ellentmond a jézusi logikának. Daniel eleve kudarcra ítélt kalandja ráadásul jól bizonyítja a fiú rátermettségét. A helyzet paradox: miközben egész működése hazugságra épül, az eredmény sok felszentelt papnak is becsületére válna: kiállásával, személyes karizmájával felrázza, számvetésre készteti az embereket. Pedig igazából alig különbözik a vele együtt söröző falubeli fiataloktól.

Bőséges vitatémát, töprengeni valót kínál tehát Komasa filmje, de tartalmi telítettsége mellett formailag is makulátlan. Nincsenek üresjáratok, a képkompozíciók átgondoltak. A kísérőzene mellőzése a dokumentarista hatást erősíti, az ehhez képest mégis következetesen fix beállítások egyfajta méltóságot adnak az elbeszélésnek. Félreérthetetlenül jelzik a főszereplő tudatosságát: számára ez az egész nem túlélni való kaland, hanem véresen komoly küldetés. A kamera csak az erőszakos nyitó képsorokban rángatózik – és a könyörtelen befejezésben. A megbocsátás szép példái elérhetetlen messzeségbe távolodtak, marad a kétely. (9/10)

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése

7. Skandináv Filmfesztivál az Art+ Cinemában!

Október 22-28. között 7. alkalommal rendezik meg a Skandináv Filmfesztivált az Art+ Cinemában (1074 Budapest, Erzsébet krt. 39.). A fesztivál keretein belül egy héten át a legkiválóbb északi filmek kerülnek vászonra az Art+ Cinema két mozitermében. A programot premier előtti vetítések, hazai forgalmazásba nem kerülő játék- és dokumentumfilmek és közönségtalálkozók színesítik.

Budapesten először a Skandináv Filmfesztiválon mutatják be Roy Andersson Ezüst Oroszlán-díjas fekete komédiáját, a Történetek a végtelenségről című filmet. A kultrendező Andersson új alkotásának ezúttal is Pálos Gergely volt az operatőre, akitől egy közönségtalálkozó keretében lehet kérdezni a filmről a 24-i, szombat esti vetítést követően.

Szintén premier előtt lesz látható a Jonas Gardell bestselleréből készült Egy humorista élete. A svéd alkotás megkapó felnövéstörténet, s a tinédzser kor buktatói mellett a hetvenes évek svéd kultúráját is bemutatja.

Különlegesnek ígérkezik A fagy előtt című dán történelmi dráma, amely az 1850-es évek vidéki Dániájában játszódik és egy öreg gazdáról és családjáról szól, akiket a tél beálltával az éhínség fenyeget. Szintén történelmi darab a norvég A király választása, amely 1940-ben játszódik, amikor a német fegyveres erők megszállják Norvégiát, és ultimátumot adnak a királynak: vagy megadja magát, vagy meghal. Egy másik norvég történelmi film, A tizenkettedik férfi a nácik elől menekülő norvég háborús hős, Jan Baalsrud elképesztő történetét meséli el. 1943-ban tizenkét norvég ellenállót fognak el a nácik egy honfitársuk árulását követően, s mindössze Baalstrud menekül el, aki a nácik után a zord északi téllel csap össze.

A svéd Aniara Harry Martinson Nobel-díjas svéd szerző tudományos-fantasztikus verses eposzának filmes adaptációja. Miután a Föld lakhatatlanná válik, az embereket átköltöztetik új hazájukba, a Marsra.

A dán Botok és kövek két fiatal, határokat feszegető barátságáról szól; a The Returnben pedig két örökbefogadott felnőttként visszatér Koreába, ahol más, örökbefogadott sorstársaikkal találkoznak. A Sune vs. Sune című svéd családi vígjáték pedig egy negyedikes fiú iskolai nehézségeiről szól.

A fesztiválon ismét műsoron lesz a Daniel című, megtörtént eseményeket feldolgozó dráma, amely Daniel Rye fotóriporterről szól, akit 398 napig tartott fogva az Iszlám Állam Szíriában. A film 28-án, szerdán 18:00 órakor kezdődő vetítése igazi különlegesség lesz: a vetítést követően Al Ghaoui Hesna, külpolitikai újságíró beszél a filmről és a haditudósítói munka veszélyeiről.

A 7. Skandináv Filmfesztivál programjában kiváló dokumentumfilmek is szerepelnek. Közülük az egyik legizgalmasabbnak minden bizonnyal a Grönlandról és az inuit őslakosok kultúrájáról szóló The Raven and the Seagull című dán darab; a The Man Who Played with Fire című svéd dokumentumfilm pedig a világhírű író, Stieg Larson örökségét és életművét mutatja be, aki a Millenium-trilógia révén vált nemzetközi sztárszerzővé.

A Best of összeállításban többek között olyan korábbi skandináv sikerfilmekkel találkozhat a közönség, mint Thomas Vinterberg A kommuna című dán filmje; az izlandi fekete komédia, A fa alatt; a többszörös díjnyertes dán thriller, az Oscar-nevezett A bűnös. Újra látható lesz Hans Petter Moland svéd fekete komédiája Az eltűnés sorrendjében; és a rendező Ezüst Medve-díjas rendezése, a Lótolvajok; a kultrendező Anders Thomas Jensen dán fekete komédiája, a Férfiak és csirkék; és a nemzetközi bestsellerből készült, kétszeres Oscar-jelölt Az ember, akit Ovénak hívnak.

A fesztivál együttműködő partnerei a Dán Nagykövetség, a Norvég Nagykövetség, a Svéd Nagykövetség, a Svéd Filmintézet, a Norvég Filmintézet, a Dán Filmintézet és a Skandináv Ház.

A fesztivál filmjei eredeti nyelven, magyar és/vagy angol felirattal láthatók.

Az 7. Skandináv Filmfesztivál Facebook oldala itt érhető el.

A jegyértékesítés 2020. október 7-én kezdődik az Art+ Cinema mozipénztárában, október 16-tól pedig a www.artpluszcinema.hu weboldalon keresztül online is lehetséges a jegyvásárlás. A jegyárak a Lugosi terem előadásaira egységesen 900 forintba, a Kertész terem vetítéseire 600 forintba kerülnek.

További információ: http://www.artpluszcinema.hu.

7. Skandináv Filmfesztivál

Részletes program

OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK 

Lugosi terem

16:00 Férfiak és csirkék

18:00 Történetek a végtelenségről

20:15 Aniara

Kertész terem

15:45 The Return

20:30 A tizenkettedik férfi

OKTÓBER 23., PÉNTEK

Lugosi terem

16:00 Utoya, július 22.

18:00 A fagy előtt

20:15 Egy humorista élete

Kertész terem

15:45 Tongue Cutters

18:15 A bűnös

20:30 Botok és kövek

OKT.ÓBER 24., SZOMBAT

Lugosi terem

16:00 Családi karácsony

18:00 Aniara

20:15 Történetek a végtelenségről

Kertész terem

15:45 The Raven and the Seagull

18:15 A fa alatt

20:30 Sune vs. Sune

OKTÓBER 25., VASÁRNAP

Lugosi terem

16:00 Az élet napos oldala

18:00 Egy humorista élete

20:15 A király választása

Kertész terem

15:45 Sune vs. Sune

18:15 Az eltűnés sorrendjében

20:30 The Return

OKTÓBER 26., HÉTFŐ

Lugosi terem

16:00 A kommuna

18:00 Botok és kövek

20:15 Történetek a végtelenségről

Kertész terem

15:45 A tizenkettedik férfi

18:15 Amundsen

20:30 A fagy előtt

 OKTÓBER 27., KEDD

Lugosi terem

16:00 Tejháború

18:00 The Man Who Played with Fire

20:15 Egy humorista élete

Kertész terem

15:45 Sune vs. Sune

18:15 Lótolvajok

20:30 The Raven and the Seagull

OKTÓBER 28., SZERDA

Lugosi terem

16:00 Góliát

18:00 Daniel

Kertész terem

15:45 A király választása

18:15 Az ember, akit Ovénak hívnak

20:30 The Man Who Played with Fire

A műsorváltozás lehetősége fennáll!

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Better Call Saul (TV Series, 2015-)

Ha a pokolba vezető utat jó szándék övezi, úgy a mennyországba is csak kisebb-nagyobb bűnök hosszú során át lehet eljutni. Ennyi így az ötödik évad végén a Better Call Saul tanulsága, lényege vagy mondanivalója, és ez egyáltalán nem “karcsú” üzenet, hanem talán az egyik legélvezetesebb, legokosabb, legviccesebb, egyben legmeghatóbb, ami ebben a tévéműfajban jelenleg elérhető. Tán még az eredettől, a Breaking Badtől is jobb. Itt is kisemberek válnak nagyszerűvé: egy nagymenő bátyja mellett élni és túlélni mindenkinél jobban megtanult, de alapvetően balfasz és jó szándékú zugügyvéd a főszereplő (Bob Odenkirk), valamint egy mexikói banditákkal kekeckedő, olykor üzletelő, hajdan zsaru, de ma parkolóőrként tevékenykedő nagypapi (Jonathan Banks), aki az így keresett pénzből -adományként- játszóteret épít, esténként pedig a Kis hercegből olvas fel unokájának… Remek és autentikus karakterek, vicces dialógok, de ha lehet, ezeknél még beszédesebb és még viccesebb némajátékok egy több szálon futó, néha egészen abszurd, máskor csak simán izgalmas, vicces kalandokban bővelkedő cselekményben. A helyszín New Mexico, a világ konkrét vége, ahol a látóhatár maga a végtelen.

Sokáig tartózkodtam az amúgy remek Breaking Bad előzménysorozatától, valamiért nem láttam benne fantáziát. Szerencsére, szó sincs arról, amit a priori feltételeztem, nincs itt semmiféle csontrágás vagy bőrnyúzás a halálos beteg gimnáziumi kémiatanárból nagy hatalmú drogbáróvá váló kisember történetét feldolgozó BB nyomán, miközben a cselekmény ugyanott játszódik, ugyanabban a környezetben, a karakterek közül többen feltűnnek itt is, ott is. De teljesen más a hangvétel, s kicsit a műfaj is. Természetesen, részben megy ez a mexikói drogkartelles cucc, több érdekes mellékszereplővel. Bár hamar kiderül, hogy a kínosan pipifaxos, pedáns külsejű, karót nyelt Fringe (Giancarlo Esposito) valójában egy rendkívül intelligens, de ennél még veszélyesebb gazember, hiába tünteti fel magát egyszerű taco-árusnak, miközben a kartell egyik fő intézőembere, Nacho Varga (Michael Mando) valójában jó ember. Mindenki megy a maga útján, ám ezek az utak rendre keresztezik egymást, hol összefonódnak, hol eltávolodnak egymástól – hol pedig szembefordulnak egymással.

A másik főszál, ami tulajdonképpen a legfőbb sodra a cselekménynek, az azonban mégiscsak Jimmy McGillé, akiből a történet egy pontján Saul Goodman lesz (lásd a széria címét). Hosszas konfliktusa, amit nagymenő ügyvéd bátyjával, valamint annak szintén nagymenő, és ehhez mérten nagyképű kollégáival folytat ügyvédi praxisa, illetve szakmai előmenetele kapcsán kiváló alkalom egy sor szellemes bírósági trüváj bemutatására, melyben a törvényeket okosan használó, ám messze nem mindig etikus kreativitás találkozik a dolgok biztos, megbízható, ám végkimenetelét tekintve valahol mégis velejéig romlott, bűnös törvényességgel. Ezek a kis tárgyalótermi epizódok életközeliségükkel, szellemességükkel, olykor bizarr eseteivel mindig viccesek és Jimmy jellemfejlődésének szerves stációi, miközben mokaszinjai, rikító ingei és nyakkendői, az állandó táskamizériája, az elmaradhatatlan kávétermosz, a mindig problémamegoldó és -levezető fagyizás és még egy sor kellék az állandóságot képviseli. Ezzel párhuzamosan végigkövetjük Jimmy szerelmi életét is, ami egyszerre banális, hétköznapi, spontán, de mégis, talán éppen ebben a megközelítésben megkapó – és olykor még romantikus is. Kim (Rhea Seehorn) szintén ügyvéd, ráadásul Jimmynél sokkal fényesebb karrier előtt áll: ám ahogyan rendszerint párja, úgy ő is rendre azokat a döntéseket hozza meg, amelyektől a való világban általában óva intik az ember fiát. Jellemző jelenet, amikor egy nehéz nap estéjén, külön-külön hazaérnek a munkából, némán söröznek az erkélyen és az üres üvegeket az utcára pöccintik, hej. A másnapi munkás reggel aztán Kim, tárgyalótermi kiskosztümjében és magas sarkú cipellőjében szépen felsepri a szilánkokat… Oké, hülyék voltunk, de ez van – megoldjuk. És megoldják.

Egyelőre, mert a hatodik évad még biztosan hátra van. Ott majd talán értelmet is nyerhetnek azok a nyugtalanító, titokzatos, a filmidő jövőjéből olykor megjelenő, fekete-fehér jelenetek is, melyek Jimmy-re nézve igen sötét árnyat vetnek.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A hőlégballon (Ballon, 2018)

Hiába, változnak az idők. Úgy tűnik, ma már célravezetőbb populáris eszközökkel, történelmi tényeket leegyszerűsítve, sablonosítva eljuttatni a közönséghez, mintsem törekedni valós személyek, történések kellő árnyalására, ezáltal az igazság lényegének a minél teljesebb átadására. Jól is szerepel ez A hőlégballon című film, a különféle tetszési indexeken igen magas pontszámokat ér el – és olyan nagyokat nem is hazudoznak benne… Csak éppen minden olyan bumfordi módon lekerekített, bombasztikusan túlzó és olyan hollywoodi. Még jó, hogy a végén nem leng magasan a csillagsávos lobogó…

Merthogy a történet szerint az NDK-ban vagyunk, s a végére -ma már ez nem spoiler- az NSZK-ban. Egy sikeres disszidálás (a mai húsz-harminc évesek ismerik egyáltalán ezt a kifejezést?) történetét meséli el Michael Bully Herbig filmje, melynek során két kelet-német család, saját maguk által barkácsolt hőlégballonjukkal átrepültek az NDK halálbiztosan őrzött határán a szabad világba, az NSZK-ba, hátukban a kelet-német titkosrendőrség, a Stasi vérszomjas kopóival. Sima sztori, mondhatnánk, de hát nem volt az, tudja, akinek vannak még fogalmai arról a világról. Aki e filmből szeretne ismeretek szerezni, nos, az egymondatos definíciót kap csupán: a keletnémet rendszer csúnya, cinikus és nagyon gonosz.

Nyilván az is volt, csakhogy a dolog mégsem ennyire egyszerű: hogy mi a legnagyobb bajom ezzel a filmmel, legjobban akként tudnám ezt megvilágosítani, hogy az, hogy nem olyan, mint A mások élete. Nem húsvér figurákat látunk benne, nem valóságban megtörtént emberi drámát (legtöbbször súlyos tragédiát), hanem egy érdekes, valami furcsa, utópikus hangulatú sztorit, amibe néhány nagyon könnyen beazonosítható, mindenki számára ismerősnek tűnő pofa került. Néhány arctalan átlag-“ossi”, nem pedig az amúgy beazonosítható, a thüringiai Pößneckbe való Strelzyk és  Wetzel-család, velük szemben meg XY nevű bajuszos Stasi alezredes, meg néhány kétbalkezes al-Stasi gruppenführer. Nem menti ezt az uniformizálást a film végén bevágott dokumentumfelvételek hitelessége sem. Persze, az is lehet, hogy csak a színészek játszottak szürkén, gyengén.

Színészvezetésre tehát biztosan nem fordított elég figyelmet Herbig. Viszont a hollywoodi B-thrillerek dramaturgiai fogásait, a plánozását, a kvázi poénra kihegyezett, pattogós dialógokat, a zenehasználatot pontosan alkalmazza, annyira pontosan, hogy sok helyen -általában elég drámainak szánt jelenetben- legtöbbször majdnem felröhögtem. Számomra már-már paródiának hat az ilyen mértékű műfaji szervilizmus… De ha egyszer a közönségnek ez tetszik, mit lehet tenni?

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – A legendák hivatala, 1-5. (Le Bureau des Légendes, 2015-2020)

Három évad után kihűlt a Homeland iránti érdeklődésem; egy darabig töprengtem, érdemes-e felmelegíteni, aztán jött ez a francia sorozat, és megfeledkeztem a dilemmáról. Szokatlanul fegyelmezett, lassú tempójú, mégis rendkívül izgalmas, ráadásul jóval több köze van a valósághoz, mint a Homeland-nek. Messze az egyik legjobb mai kémsorozat – kár, hogy a hazáján kívül csak kevesen ismerik.

Persze, aki mesésen indázó kalandokat szeretne, biztosan unni fogja, az Éric Rochant nevével fémjelzett A legendák hivatala két lábbal áll a földön, és hangzatos címével ellentétben meglehetősen szürke – pont, mint egy nap a hivatalban. Pedig itt nem akármilyen aktatologatók dolgoznak, hanem a francia titkosszolgálat külföldi részlegének (DGSE) alkalmazottai. Ügynököket szerveznek be és felügyelnek, ezeknek fedősztorit, saját „legendát” is gyártanak (lásd a címet). A napjaink világpolitikai környezetében végrehajtandó műveletek helyszíne többnyire a Közel-Kelet (a fő ellenség már az ISIS), később orosz, sőt távol-keleti célpontok is képbe kerülnek.

Noha egy idő után mozgalmasabbá válik a sztori, látványos akciózás helyett legtöbbször az irodákban, tárgyalókban folyó háttérmunkára, álló autókból történő megfigyelésekre és hasonlókra fókuszál. A küldetések megvalósításához sem harcművészetre van szükség, inkább kötélidegekre. A beépülő ügynökök szinte elviselhetetlen pszichés nyomás alatt tevékenykednek, úgyhogy bőven adódik helyzet, amikor tövig rágjuk a körmünket; nem kell hozzá élethalálharc, elég egy neccesebb hétköznapi szituáció.

A sorozat arca Mathieu Kassovitz, mindegyik évad az általa játszott szuperkém alakja körül forog. Guillaume Debailly ügynök, alias „Malotru” Szíriából tér haza, ahol hat évig álnéven, egy tanár álcájában élt. Itthon egy eltűnt algériai ügynök után kell nyomoznia, miközben megpróbál visszailleszkedni a régi kerékvágásba – utóbbi eleve nem egyszerű, amikor azonban szíriai kedvese, Nadja (Zineb Triki) váratlanul feltűnik Párizsban, Debailly élete végképp a feje tetejére áll. Ezalatt egy másik szálon a naiv(nak) és törékeny(nek tűnő) újonc, Marina (Sara Giraudeau) betanítását követhetjük nyomon, közelebbről megismerve a cég kíméletlen próbáit, tesztelési módszereit. Az itt látott rafinált fogások korántsem légből kapottak, a készítők DGSE-szakértőkkel konzultálva jártak utána a részleteknek, így mondhatni, nemcsak szórakoztató, de tanulságos is ez az öt évad. Elképesztő alkalmazásokkal találkozunk, később, a kiberbiztonság vizeire evezve még hackertechnikákból is ízelítőt kapunk.

A cinikus átverések, bonyolult csapdák hozzátartoznak az ügynöklét mindennapjaihoz, a Hivatal egy-egy misszió érdekében olykor saját embereit is átveri. Kérdés, hogy hol a határ, meddig áldozható fel magánéletük, sőt, önnön személyiségük egy magasabb (vagy legalábbis annak mondott) cél érdekében? Az egymásba fonódó küldetések szorításában a szereplőknek mintha nem is lenne privát élete; semmi laza kitérő, legfeljebb munkahelyi románcokról beszélhetünk, diszkréten a háttérben. Az évadok előrehaladtával ugyan kicsit több a szex, a kapcsolati probléma, de csak, hogy ezt is kipipálhassuk. Ehhez képest talán meglepő, hogy a higgadt, decens felszín mögött hatalmas érzelmek feszülnek, hisz Malotru tetteinek legfőbb motiváló ereje egy nem múló szerelem, amely észrevétlenül, kimondatlanul ott izzik a mélyben, és hősünket a legvégletesebb tettekre sarkallja. Az eredetileg rendezőnek indult Kassovitz nagyszerűen alakítja ezt a bonyolult, sokszor fölöttébb ellenszenves karaktert, akiről sem a néző, sem a kollégái nem tudják eldönteni, utálják-e vagy rajongjanak érte.

Ami a többi szereplőt illeti, könnyű megszeretni ezeket az esendő, hétköznapi és tökéletesen valószerű alakokat. A magam részéről leginkább Henri Duflot-t (Jean-Pierre Darroussin), az iroda szerény főnökét zártam a szívembe, de Marina Loiseau sem mindennapi jelenség – és még hosszan sorolhatnám.

Nem tudom, hivatalosan lezártnak tekintik-e a szériát, az ötödik évad fináléja mindenesetre világosan jelzi, hogy itt a vége. Egyértelműen összegzés, kerekre zárja Malotru évadokon átívelő bűn és bűnhődés-történetét. Habár a végére kicsit esik a színvonal (tegyük hozzá: van honnan esnie), még így is a legjobbak között a helye. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 1 hozzászólás