asanisimasa

Egy tökéletesen ismeretlen fickót sejtet a film eredeti címe, de sajnos ez tulajdonképpen így is marad, mivel 141 perc múlva sem fogunk többet tudni Bob Dylanről, mint amit eddig tudtunk – már ha tudtunk egyáltalán róla bármit is, azon kívül, hogy annak idején a We Are The World videoklipjének forgatásán szemlátomást nem tudta, hol van. Nálunk, Magyarországon Dylan legalábbis nem túl ismert arc, akik még megélték az úttörőtáborok tábortüzes, szúnyogcsípéses estéit, énekelték a “választ testvér, azt fújja már a szél”-t, a Blowin’ in the Wind KGST-kompatibilis fordítását, de nagyjából ennyi. Esetleg még annyit, hogy néhány éve első tulajdonképpeni rockzenészként irodalmi Nobel-díjat kapott dalszövegeiért, amit talán anno Tardos Péter is megemlített róla valamelyik Rocklexikonjában, hogy Bob Dylan valójában költő – nevét is Dylan Thomas angol költőtől vette kölcsön, eltitkolva az eredeti Zimmermannt. De énekesnek gyenge, orrhangon darál valami érthetetlen zagyvalékot, mert hát annyira akkoriban kevesen értettek angolul, hogy meg is értsék, mi ez a “zagyvalék”; gitárosnak sem volt egy Jimi Hendrix, néhány akkord, amihez a nyakába függesztett pofagyalun keresztül lélegzik. Pedig Bob Dylan valóban meghatározó alakja a rockzenének.

Pályájának első néhány évéről készített egyfajta tablót James Mangold Sehol se otthon-ra magyarított, 8 Oscar-díjra jelölt filmjében, ami azonban szinte csak azoknak lesz élmény, akik ismerik Dylan zenéjét, dalait és jártasak (pl. Todd Haynes Bob Dylan életei című korábbi filmjéből) életének igen sok kacskaringót rejtő, és még ma is tartó útvesztőjében. Ők viszont – hozzám hasonlóan- fogják szeretni ezt a filmet, hiszen élményszerűen idézi meg azt a kort, amikor Dylan felbukkant a színen és amikor valódi sztárrá vált. Mangold hihetetlen precizitással teremti meg ezt a filmben, abszolút időutazás ez a hatvanas évek első felébe, Amerikába. De ismernünk kell az élmény kiteljesüléséhez azt is, hogy ki volt ez a Pete Seeger (itt Edward Norton), ki volt Joan Baez (itt Monica Barbaro), ki volt Woody Guthrie (itt Scoot McNairy), ki volt Alan Lomax (itt Norbert Leo Butz), Johhny Cash, Sonny Terry, Brownie McGhee, Al Kooper, Mike Bloomfield és mások, akik e film jeleneteiben feltűnnek, mi az ő jelentőségük, stb., stb. Ha ez nincs meg, ha nem ismerjük a kor politikai környezetét, akkor nem igazán leszünk képben, Mangold ezeket nem, vagy csak nagyon szűkszavúan köti az orrunkra. Dylan személyiségéről sem mond el új dolgokat, amit viszont igen, azt Timothée Chalamet illúziót keltően hozza és ha valóban ő adja elő a filmben megszólaló, mára már ikonikus Dylan-dalokat, nem valami CGI-bindzsizés idézi ezt elő, akkor én lengetem a kalapom, hogy helló, a srác egy zseni! Úgy veszi le Dylan jellegzetes karakterét, énekstílusát, hogy közben egy pillanatra sem megy át paródiába. Közben meg, picit ellent is mondva magamnak, az Elle Fanningel, pontosabban a Fanning által alakított hölggyel végigharcolt szerelmi cívódásuk igenis megnyit Dylan rejtélyes -amúgy egyáltalán nem idealizált, szimpátiára nem törekvő, közben valahol mégis erre vágyó, nyughatatlan, állandóan saját útját kereső- személyiségének álcáján egy rést – bár tudni kell, hogy Sylvie -a figuráját ihlető eredeti, civil karakter személyiségi jogaira hivatkozással- kitalált karakter. Viszont Bob Dylan és pályájának kezdeti időszaka, a hatvanas évek elejének amerikai folkzenei, illetve polgárjogi mozgalmainak hangulata igen plasztikusan ott van a filmen és le is jön belőle. Élményszerű időutazás és én élveztem.

Helyenként Tarantinósan véres és brutális, máskor Guy Ritchie jobb pillanatait idézően vicces, ám mégis igen egyéni hangú, ezzel együtt tipikusan közép-európa sztori ez a Jakub Żulczyk 2014-es azonos című regényén alapuló lengyel sorozat. A sztori fő vonulata egymondatos: egy varsói kokainárus ki akar szállni az üzletből, ami tudvalevően szinte lehetetlen. Az író Żulczyk és a rendező Krzysztof Skonieczny által jegyzett Elvakít a fény nyolc része mégis bizonyos szempontból igen különleges élmény, ugyanis -valószínűleg- tökéletes hitellel mutatja be azt a nettó skizoid, paranoiás őrületet, ami egy ilyen foglalkozást űző illető elméjében és környezetében tombolhat. Zavaros, gyerekkori emlékképek, rémálmok és kényszerképzetek keverik-kavarják össze a hagyományos idővonalon előrehaladó cselekményt, a díler karácsonyt megelőző néhány napját, egészen addig, míg mi, nézők sem tudjuk igazán, melyik valóság a valódi és melyik, ami csak a főhős elméjében keletkezik. Zavarunkat a fura, függő finálé csak tovább fokozza – miközben néhol kifejezetten szórakoztató, olykor brutális fekete humorban tobzódó történetet láttunk.

Remek karakterek, különösen a két izgága főgengszter (Dario – Jan Frycz és Jacek – Robert Wieckiewicz) karaktere elképesztő, két egyszerre vicces, és különösen Dario, hihetetlenül veszélyes pszichopata. De rengeteg más élesen karikírozott figura tobzódik a történetben, közülük azonban épp a főszereplőt alakító Kamil Nozynski talán a legszürkébb. Ezzel ellentétben éles kontrasztot képez az a hagyományos lengyel tásadalmi és családi háttér, amiből ezek a figurák kinőttek, de ugyanez az éles kontraszt a kokaint fogyasztva tomboló lengyel al- és felvilág felhőkarcolói és luxusvillái, valamint a régi időkből még mindig meglévő, külvárosi lepukkantság között. Talán a már-már követhetőség határát túllépő dramaturgia, illetve néhol a tempó hiánya az, ami negatívumként felhozható – de a maga nemében kifejezetten érdekes sorozat ez.

Steve Conrad hét részes minisorozata arról mesél, amit -ha 50 feletti férfi vagy- sosem fogsz elmesélni a kocsmában, az edzőterem/teniszpálya/uszoda öltözőjében, a szervízben, gumicserére várva a haveroknak, holott, ha valaki, akkor azt éppen egy igazi jó barát értené meg. Csakhogy, az utóbbiból, akivel a világ legtermészetesebb dolga lenne az őszinte, feltárulkozó, minden titoktól és tabutól mentes, nyílt beszélgetés, igencsak kevés akad. Amúgy a történet címe, a DTF ST. Louis egy online társkereső alkalmazásra utal, aminek viszont csak áttételesen, illetve csak részben van köze a fent említett pasi parához, valójában egy furcsa, olykor kifejezetten bizarr szerelmi (még pontosabban, szex-) háromszögről, valamint két férfi igenis ritka, minden feltételtől mentes, szeretetteli barátságáról szól.

Miközben látszólag egy gyilkosság felderítése zajlik, melynek áldozata az egyik pasi (David Harbour), elkövetésével pedig a másikat (Jason Bateman) gyanúsítják, felsejlik, hogy a Harbour alakította pasas minden energiájával szeretné megjavítani, illetve inkább felépíteni kapcsolatát mostohafiával, miközben felesége (Linda Cardellini) a Bateman által játszott pasassal szűri össze a levet – miközben egy csodálatos, tiszta és szívet melengető barátság bontakozik ki szemünk előtt a két férfi között. Conrad minisorozata sok tekintetben tabudöntő, minden szempontból alkalmas arra, hogy sokaknál kiverje a biztosítékot szókimondásával, szinte örkényien abszurd cselekményével, bizarr fordulataival és fekete humorával, bár férfias érzelmessége mindezen azért sokat tompít, ha legalább arra képesek vagyunk, hogy megpróbáljunk átlátni az előítéleteink vörös ködén. Mind képileg, mind színészi játék tekintetében, mind témaválasztásában és mondanivalójában egy különleges, magas színvonalat képviselő alkotás ez, talán hangvételében (nem témájában!) leginkább a két évvel ezelőtti Szarvasbébi szellemi rokona, távolról.