A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7, 2020)

Flegma félmosollyal is nézhetjük ezt a filmet, többé-kevésbé ismerve a mi kis magyar jogtörténetünk mai napig és ezen túl is áradó, sokszor bizarr, illogikus és néha kifejezetten arcpirító, szégyenletes fordulatokban és tragikus nüanszokban bővelkedő ámokfutását. Mikor mi már évtizedekkel ezelőtt röhögtünk Pelikánon, aki vallomása helyett egyből az ítéletet kapta kézhez Virág elvtárstól, miközben ez a valóság is volt, csak egyáltalán nem vicces valóság, a chicagói 7-ek szégyenletes bírósági tárgyalásáról csak most, az események után arról több mint fél évszázaddal mertek egyáltalán filmet készíteni… Pedig jobban tennénk, ha baromira odafigyelnénk, ugyanis az ábra szerint mi ülünk fordítva a lovon. Ma nálunk van olyan világ, sőt, sokkal olyanabb, mint ami 1968-ban volt az USA-ban. Ezek a “nyikhaj, drogos, nagypofájú hippik” világosan mutatják, hogy normális, igazságszerető emberek számára mindössze egyetlen út létezik a gonosz, érzelmeket és életeket megnyomorító hatalom ellenében: szembe kell szállni vele. Vagy azzal, hogy nevetségessé teszi, kicsúfolja és folyamatosan szembesíti azt embertelenségével, vagy azzal, hogy szembeszáll vele, akár erőszakkal is. Más út nem létezik.

Aaron Sorkin munkája A chicagói 7-ek tárgyalása című bírósági dráma, és ez önmagában garancia a tisztességes, egyben szórakoztató minőségre. Aki látta Az elnök emberei, vagy A híradósok című sorozatot, Charlie Wilson háborúját, az Elit játszmát vagy a Facebook történetét feldolgozó filmjét, az tudja, hogy egy messzemenően felkészült, témáját kiválóan ismerő író/rendező/producerről van szó, aki olyan száraznak gondolt témákat tud érdekesen, izgalmasan és sokszor kifejezetten viccesen feltárni, mint a politika, a pénzvilág vagy éppen a számítógépprogramozás. Pergő, metszően éles párbeszédek mestereként is tisztelhetjük Sorkint, aki ezzel a filmmel úgy alkotott remekművet, hogy közben szóról szóra betartja a műfaj kötelmeit, eközben szinte szőrszálhasogatóan ragaszkodva a tényekhez is – mivel amiről mesél, az a valóságban is megtörtént, és nincs annál fontosabb, mint azt úgy mesélje el, ahogyan történt.

Természetesen, kell picit ismerni az amerikai jogalkotás mechanizmusát, hogy pontosan értsük, mi zajlik a képernyőn, de ezen -gondolom- már mindenki túl van alapfokon, aki nekifog egy ilyen témájú film megtekintésének. Kell picit ismerni a vietnami háború alatti amerikai belpolitikai helyzetet is – de erről is született már rengeteg film, láttuk is mind. Egy pillanatig sem érezzük a bőven két órán túli játékidőt, még úgy sem, hogy az események 95%-a egy bírósági teremben játszódik. S bár a bűnösök végül elnyerik méltónak gondolt büntetésüket, mégis az igazság ül tort a kellő katartikus pillanatban, újabb bizonyságul Sorkin zsenijének. Igen, és a szereposztás… Pazar. Miattuk még hitelesebb ez a rendkívül tanulságos és fontos film.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Watchmen (TV Mini-Series, 2019)

Nem túl nagy felismerés, hogy Amerika (jobbára persze, Észak-Amerika) kultúrájának szerves részét képezik a szuperhősös történetek. Ezeknek a történeteknek főszereplői, a bugyutácska történetek naiv igazságtevő irányultsága kvázi az amerikai folklór részei, úgy kísérik végig az amerikai emberek művelődését és felcseperedését, mint nálunk annak idején János vitéz, a Tenkes kapitánya, vagy éppen a Biblia, Karl May vagy Verne Gyula hősei, a mi időnkben. Az angol nyelv globális térnyerésével összhangban aztán a nálam fiatalabbak már szintén ezeken a szupermeneken nőttek fel, nyelvi- és kulturális környezettől függetlenül. Érdekes, hogy az USA-ban pontosan úgy két nagy univerzum küzd egymással szuperhős-fronton, mint a valóságban, a politikában, csak nem demokraták küzdenek a republikánusokkal, hanem a DC Domics a Marvellel. A gyengébbek kedvéért, az utóbbi a Vasember, a Pókember, Amerika Kapitány és az X-Men univerzuma, míg a DC pedig Super-, Bat- és Wonderwo-mané. A két univerzumot összekeverni őrültség, mert robbanásveszélyes elegyet alkotnak (nyilvánvalóan voltak erre próbálkozások, nyilvánvalóan szép számmal, mert az emberek szeretnek robbantgatni). Más vélekedés szerint a crossover nettó barbarizmus. De mielőtt végképp mellékvágányra futnék, leszögezem: a Watchmen című HBO-s tévésorozat tésztán a DC rendszerében játszódik.

E blog olvasói talán már tudják, hogy én magam egyáltalán nem vagyok rajongója ezeknek a szuperhős-meséknek, ma már kifejezetten sajnálom az időt arra, hogy ezekre szánjam. Kevés kivétel azért van. Ezek egyike a Watchmen-történet, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy egészséges cinizmussal képes az önkritikára és képen neveti saját magát: annyira elszaporodtak a Földön a szuperhősök, annyira rendben van minden, hogy a bevetéshiányban unatkozó, szupererejükkel mit kezdeni nem tudó hősök kerülnek a rossz oldalra. Jobb esetben drogosokká, részeges, kocsmai kötekedővé válnak, rosszabb esetben bűnözővé. Ezen a kifordított világon csavar még egyet a Losttal és a Leftoversszel ismertté váló Damon Lindelof, amikor e sorozattal megalkotta az eredeti képregény-történet néhány évtizeddel későbbi, a mai Black Lives Matter-mozgalmárok vs. rasszista, fehér fajvédők között játszódő rebootját.

11 darab Emmy-t nyert a széria, ez valamelyest azért mutatja is színvonalát. Látványban és általában a legtöbb filmszakmai dologban valóban perfekt a kilenc rész, ráadásul Lindelof határozott ígéretet tett arra, hogy nem lesz több folytatás (ugyebár, a Lost halála éppen ez az elmázolt teszetoszáskodás volt, hogy az alkotók nem voltak képesek befejezni a történetet – mert közben írták…). Ez a kilenc rész valóban kerek, lezárt egész. Nyilván van egy csomó elvarratlan mellékszál, a végén pedig egy óriási cliffhanger, de ez szinte kötelező elem ebben a műfajban, de a fősodor az ennyi. Pont. Nekem felemás élmény volt nézni ezt a sztorit. Az első részek, amikor a történet megmaradt, igaz, egy alternatív valóságban (pl. Robert Redford az USA elnöke… AZ A Robert Redford… 😀 ), de a szuperhősök szinte már maró öngúnnyal ábrázoltatnak, na, ezek a részek sütöttek. Lindelof itt remekel. Miközben szabadon szárnyal a bizarr, meghökkentő megoldásokra kihegyezett fantáziája, képes megmaradni feszesnek. Tartja a ritmust és közben jól esik röhögni az önmagukból kiforgatott szuperhős-kliséken. A széria második része azonban visszacsatol a mesevilágba, elcsitulnak az önkritikus poénok, ezzel együtt a feszültség is lanyhul – vagy csak engem hagy hidegen a mese áttranszformálódása az igazi, valóság talajától messze elrugaszkodott mesébe. A kulcsszerepben sürgölődő Jeremy Irons bármit eljátszik, de amit itt művel a végén, az inkább a Palacsintás király udvarába való, s ezt Lindelof teszi számára lehetővé. Persze, ez is nyilván direkt fricska a szuperhős-toposz felé, de nekem valahogy inkább tűnik idétlennek, mint viccesnek. Meg ez az egész klónozós bosszú-történet… Közben meg a lényeg, a valóság (épp most volt a tulsai mészárlás 100 éves évfordulója) fájdalmasan sikkad el a mesében. Lindelof addig csűrte és csavarta, míg saját orrába pancsolt bele. Ezen természetesen a szuperhősös történetek rajongói simán túllendülnek, tapsolnak a káprázatnak és az instant szórakozásnak. Én azért sajnálom ezt a négy órát – szerencsére, az első négy azért rendben volt.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

A Térség (The Expanse – TV Series, Season 1-4, 2015-)

Szerintem még a mások által sokra tartott Battlestar Galacticánál is jobb ez a 2015-ben indult, és -némi csatornaváltás után- már lassan a negyedik évadnál tartó sci-fi széria. Azt is az általában nem a minőségről híres SyFy csatorna gyártotta, ezt is az kezdte – át is vette tőlük az Amazon Prime a negyedik évadra… Engem inkább a szintén igen markáns Firefly-re emlékeztet ez a James S. A. Corey álnéven alkotó Daniel Abrahamnek és Ty Francknek köszönhető történetfolyam, bár annyira nem humoros és könnyed. Itt inkább a klasszikus film noir bizonyos elemei (lásd pl. Miller nyomozó karaktere) keverednek a legtöbb tekintetben teljesen reális, néhány száz év múlva megtörténő jövő utópikus képével, valamint az akció- és a politikai thriller zsánerével.

Maga a cselekmény ugyan kissé sablonos, de ettől még érdekes. Adott két nagyhatalom, a Föld és a Mars, van egy periferikus “harmadik világ”, a kisbolygók Öve – nagy vonalakban. A két nagyhatalom rivalizál egymással, a kicsi meg izmozik, hogy neki is jusson valami. Satöbbi. Ami viszont tényleg figyelemre méltó, az elsősorban a természettudományos értelemben vett -nyilván hozzávetőleges- hitelesség: itt tényleg nem lehet lélegezni az űrben, van gravitáció is. A Földön már bőven nyögik a globális felmelegedés hatásait a 123 éves átlagkort egészségben megélő földiek, Manhattant például Tarlós-féle gigászi mobilgát védi a tenger viharos hullámaitól. De a politikusok pont olyan szarkavarók, mint amilyenek ma is, és amilyenek voltak mindig is – de legalább van terrorizmus, ami szabadságharc azoknak, akiket terroristáknak bélyegeznek a szarkavaró politikusok. A kültelki, bolygóövi emberek már saját, odakint kifejlődött nyelvüket beszélik. Bár a második évadra a tudománnyal szemben/mellett már komoly tért nyer a fantasztikum is, azért ez még egy kifejezetten látványos, meglepően igényesen megtervezett, kigondolt és messze nem agyatlan széria. Nézős. 8/10

Szóval, a lényeg a részletekben rejtőzik, illetve, nem is annyira rejtőzik, hiszen a környezetből, a háttérből, a mellékmotívumokból, a mintegy mellesleg elejtett félmondatokból egy olyan, meglepően komplex jövőkép bontakozik ki, mely azért éppen eléggé elgondolkodtató egy átlag sci-fi sorozathoz. Még egy csipetnyi filozófia is “horogra akadhat”, ha hajlamosak vagyunk elmélkedni az elkövetkezendőkön. Tetszett a harmadik évad is, melyben még abból a a fő cselekményszálként szereplő, misztikus protomolekulás katyvaszból is sikerült elegáns módon kikeveredni. Ha csúszik, akkor a színészeken csúszik meg a sorozat itt-ott. Shohreh Aghdashloo (Avasarala szenátor) például. 7/10

Az Amazon Prime által felvásárolt franchise a negyedik évadra elvesztette minden érdekességét. A cselekmény kidogozatlan, összecsapott, a karakterek motivációi esetlegesek, óvodás szintűek, a színészi játék bosszantóan szar. Nincs rá méltóbb szavam. Egyedül a látvány érdemel valami dicséretet, abban még van fantázia. De ez önmagában édeskevés. Már nem nézős tovább… 2/10

Kategória: Amazon Prime, Film | Címke: , , | 1 hozzászólás

Saját szoba – Házassági történet (Marriage Story, 2019)

(A poszt eredetileg 2020 január 21-én jelent meg.) Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.

A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény – gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.

Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény meglepő életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó melodrámákat lehet kihozni, itt azonban – szokatlan módon – egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.

A félrevezető kezdésből egy irigylésre méltó kapcsolat képe bontakozik ki, csak hogy minél magasabbról zuhanjunk alá: előbb a férj, majd a feleség sorolja elismerően párja szeretnivaló tulajdonságait, miközben meghitt családi képek peregnek előttünk. Innen pottyanunk a mocskos, kiábrándító valóságba, hisz a fenti jó tulajdonságokat a válóperes mediátor előtt listázza két gyűrött arcú ember. A színész-rendező páros, Nicole és Charlie (Johansson és Adam Driver) ismerőseik szemében igazi álompárnak számított eddig – immár köztudott, hogy szakítanak. Nicole Hollywoodban folytatja karrierjét, Charles pedig New Yorkban igazgatja tovább imádott társulatát. Kisfiuk érdekében fontos lenne, hogy a szétválás békésen történjen, ügyvéd és egyéb felhajtás nélkül, ám a terv naiv ábránd marad. Egyikük végül mégiscsak ügyvédhez fordul, lépéskényszerbe hozva ezzel a másikat, innentől aztán eldurvul a helyzet, és máris nyakig vannak mindabban, amit el akartak kerülni. Alkudozás, pereskedés, ordítozó veszekedés, önmagukból való szégyenletes kifordulás. A szeretet persze nem válik köddé egyik pillanatról a másikra: szívszorító látni, hogy a hétköznapi beidegződések még jó darabig tovább működnek akkor is, amikor már mindennek vége.

E bő két órában arra is választ kapunk, hogyan juthatott ennyire mélyre ez az ideálisnak tűnő házasság. Aligha spoiler, hogy a súrlódási pontok már az induláskor jelen voltak. Elbagatellizált nézetkülönbségek, figyelmen kívül hagyott apró jelzések – a kezdetben jelentéktelennek tűnő egyenetlenségek idővel megkerülhetetlen sziklákként meredeznek kettőjük között. Igen kifejező a film egyik plakátja, amelyen a két szereplő sziluettjét egy-egy városkép tölti ki, egyszerre utalva vágyaik, elképzeléseik szöges ellentétére és a darabban jelen lévő New York-Los Angeles oppozícióra. Charlie önző, nárcisztikus személyiség, mindene a színház, kizárólag New Yorkban tudja elképzelni a karrierjét. A lényegesen pozitívabb színben feltüntetett Nicole őmellette érett színésznővé, de szeretne végre kiszabadulni az árnyékából, erre nyújtana neki alkalmat a lavinát elindító hollywoodi meghívás.

Az önéletrajzi párhuzam nyilvánvaló (Adam Driver még külsőleg is hasonlít a rendezőre), ám attól még, hogy hőseink jómódú, befutott művészek, a problémáikban bárki ráismerhet saját elbaltázott – vagy még működő – kapcsolatának buktatóira. Hogy társadalmi státuszuktól függetlenül, pusztán emberként figyelünk rájuk, abban nagy szerepe van a DriverJohansson kettősnek. Olyan mértékben azonosulnak a figurákkal, hogy szinte megfagy körülöttük a levegő. Tragédiában-komédiában egyformán jól oldódnak, félelmetesen hiteles a testbeszédük, a vitáik, a veszekedésük (csak egy van, de az emlékezetes), különösen Driver alakít nagyot.

Baumbach humorral ellenpontozza az események könnyes drámaiságát, szereti az abszurd, elrajzolt szituációkat (nemhiába Wes Anderson forgatókönyvírója), amivel csak az a gond, hogy nem mindig képes zökkenőmentesen elegyíteni a különböző hangnemeket. Az ironikus beszólások jól működnek, de akadnak olyan, már-már sitcom-ba hajló epizódok, amelyek kilógnak, megakasztják a cselekmény zavartalan tovagördülését. A gyámügyes látogatása például frenetikus, a túlbohóckodott „ki adja át a borítékot?” jelenet viszont úgy hat, mint egy különálló színpadi betét. Hasonlóképp fityegnek a történet szövetén a vége felé – valamiféle elidegenítő, külső reflexiókként – megszólaló dalbetétek is, bár ezt kevésbé éreztem zavarónak.  Ha már a hibáknál tartunk, a drámai oldal sem ússza meg, mert azért találkozunk néhány érzelgős, modoros megoldással (lásd: a keretes lezárás olcsó hatásvadászata, a közösen betolt kapu és egyéb pillanatok). Egyszóval zötyög kicsit ez a házassági sztori, de a rendezés tökéletlenségei felett simán átlendítenek bennünket a remek fő-és mellékszereplők. A már agyondicsért Johanssonék mellett fergeteges ügyvéd-trió tűnik fel: Laura Dern mintha csak a Hatalmas kis hazugságokból lépett volna át mindent letaroló lendülettel; mellette ott sunnyog Ray Liotta, őelőtte pedig Alan Alda fáraszt bennünket, amíg hagyják. Elviszik a vállukon ezt a szomorkás és persze tanulságos történetet, miattuk elfelejtjük a hibákat is, így összességében pozitív a mérleg. 7/10

Kategória: Film, Netflix, Saját szoba | Címke: | 3 hozzászólás

Mank (2020)

David Fincher édesapja, Jack Fincher forgatókönyvéből rendezte meg ezt a filmet, mely egyfajta megemlékezés Hollywood első aranykorának alkonyról. A Mank Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíróról szól, akinek nevét ma már az átlag filmrajongó sem ismeri, holott tipikus figurája az amerikai álomgyár első időszakának: kelet-európai zsidó származású, rendkívül tehetséges író, akit túl hamar emésztett fel saját tehetsége. Mank akkor volt menő arc Hollywoodban, amikor a fáma szerint az volt kiírva az egyik leghatalmasabb producer irodájára, hogy “nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. Mank mondjuk pont nem volt magyar, de ez a lényegen semmit nem változtat. A címszereplőt leginkább azért kell ismerni, mert ő írta a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású filmjét, az Aranypolgárt. Orson Welles rendezte ezt a filmet, de Mank írta és mint e történetből látni is fogjuk, az érdem nagy része is őt illeti, hiszen ő volt az, akinek volt mersze ahhoz, hogy lehányja W. R. Hearst minden bizonnyal méregdrága szőnyegét…

Persze, Mank botrányos részegségén kívül mellékelt még egy igen sarkos szpícset is a nagyérdemű társasághoz, de a lényeg itt azon van, hogy mint meghívott vendég tette ezt a kor legnagyobb hatalmú médiacézárának házában. Fincher filmje azonban leginkább azon bukik el, hogy a mai közönségnek gyakorlatilag halvány lila sejtelme nincs arról, ki volt ez a Hearst, mekkora hatalommal bírt, hogy miért érdekes ez a Mank nevű fickó, aki -horribile dictu!- nyíltan kokettált olyan bűnös gondolatokkal, mint a szocializmus (mely ugyebár a javak egyenlő elosztását jelenti, szemben a kommunizmussal, mely alatt a nyomorban való osztozkodást értjük a filmben elhangzó egyik szellemes megállapítás szerint). Továbbá, úgy tűnik, a kutyát nem érdekli ma már az Aranypolgár című film sem. Pedig, mint főhajtás Arany-Hollywood előtt, tökéletes ez a film. Mondhatni stílusbravúr, fekete-fehérben, ahogyan kell, bravúros fényképezéssel (Erik Messerschmidt) és adekvát szereplőgárdával: Gary Oldmant kiáltja ki a kritika a fő bűnösnek, pedig teszi a dolgát, mint az ezúttal is tündöklő Amanda Seyfried és a többiek. Ami viszont tényleg nem működik, az a cselekmény.

Jack bácsi, David Fincher papája meglehetősen kusza módon, lényeges dolgokon átszáguldva, lényegteleneken pedig hosszan időzve dolgozta fel ezt a harmincas-negyvenes évek Amerikájának belpolitikai életét, és tulajdonképpen az egész filmtörténelemnek jelentős időszakát képező sztorit: Mank Oscar-díjának történetét. David pedig baromira tud filmet csinálni, kiváló érzéke van a dráma helyzetek megteremtéséhez, a feszültség fokozásához, a színészekkel is tud bánni, jó az ízlése és arányérzéke – itt azonban beletört a bicskája az anyagba. Mintha valami kötelező penzumot tudna le ezzel a filmmel, de igazán semmi belső indíttatása nincs ehhez. Gépiesen precíz technikával készítette el ezt a filmet is, mely azonban képtelen kellő hatást gyakorolni a nézőre, még az olyan nézőre sem, aki hozzám hasonlóan imádja Hollywoodnak ezt a korszakát (is). Vagy csak simán túlgondolta a dolgokat… Mindenesetre, ez a filmje most nem sikerült.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Narcos: Mexikó – 1-2. évad (TV Series, 2018-)

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

Az eddigi két mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén fáradozó Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), illetve az ő elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Az apa (The Father, 2020)

Kockázatos vállalkozás színdarabot filmre vinni, még ha az ember a saját darabjából ír is forgatókönyvet (egy e téren mégoly tapasztalt társszerzővel, mint Christopher Hampton), és saját maga rendezi is; fennáll a veszélye, hogy ami jól működik a színpad elemelt vagy éppen bensőséges keretei között, az teátrálisnak vagy éppenséggel kevésnek fog hatni a filmvásznon. Az apa cselekménye ráadásul ténylegesen egy kamaradarab szűk tér–idő világában mozog: a másfél órás film (az utolsó jeleneteket és egy rövid epizódot leszámítva) lényegében egyetlen lakásbelsőben játszódik, és a szereplőket is meg tudnánk számolni egyetlen kezünkön – még ha ezek az apa, Anthony fejében meg is duplázódnak-triplázódnak (Legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díja, 2021).

De nem alaptalanul bízott Florian Zeller a forgatókönyv és a filmes koncepció működőképességében: a kellően feszes epizódok egymásutánjában éppen annyi feszültség keletkezik az egymásnak feszülő ellentmondásokból, hogy az mindvégig szorosan megtartja a néző figyelmét, és a lassú folyású időtlenségnek is teret engedő jelenetek elkülönült epizódok helyett dramatikai egységként jelennek meg, mely történetté konstruálja önmagát. Persze a filmbeli történet központi problematikája is éppen ez: hogyan lesz a különálló mozaikokból történet, egyáltalán összerakható-e belőle a valóság, vagy csak párhuzamos világok léteznek – és mindebben hol van az „én”, hogyan (de)konstruálódik a személyiség. Miközben a néző számára az egyes epizódokból lassanként összeáll egy történet folyamata és egy többé-kevésbé kerek, értelmezhető világ, méghozzá éppen azon keresztül, hogy egyúttal szemtanúja egy ezzel ellentétes folyamatnak: ahogyan Anthony valósága lépésről lépésre darabokra hullik. A klasszikus értelemben vett cselekmény hiánya (töredékessége) és a rendkívül szűk tér–idő perspektíva persze nem tudna működni a szenvtelenül őszinte rendezés és a színészi teljesítmények nélkül. Sir Anthony Hopkins és Olivia Colman intelligensen visszafogott, finoman árnyalt alakítása el tudja vinni a hátán mindazt a terhet, amit a film rájuk helyez. Mintha csak egy kamaraelőadáson lennénk, bensőséges közeli képek sorozatán át, szűk kivágásokban látjuk apát és lányát (míg távolabbról szemléljük a többi szereplővel való interakciót), és leszünk szemérmetlenül közeli tanúi a kettejükben zajló érzelmi folyamatoknak a finom rezdülésektől a belső drámákig (Hopkins Legjobb férfi alakítás Oscar-díját kapta 2021-ben).

Colman kissé csúnyácska, noha teljesen rendben lévő Anne-jének elhisszük minden jó szándékú gyermeki törekvését, hogy jó – gondos, türelmes és szerető – lánya legyen apjának, miközben zsigereinkben érezzük azt az életre szóló tragédiát, amelyben lehetetlenség túlszárnyalni autóbalesetben meghalt, talán tényleg szebb és tehetségesebb húga, Lucy angyalira növesztett emlékét. Az igazi dráma mégsem ez, az leginkább Colman alakításának belső feszültségéből érzékelhető: az az elfogadás, amivel Anne ennek megadja magát, apjának minden bántó megnyilvánulásával egyetemben. És azokból nincsen hiány: az egykor ki tudja már, milyen volt apa helyén egy saját egocentrikus világába zárt öregembert látunk, akiről a demencia lehántotta – ha létezett egyáltalán – a kegyes tapintatosság konvencióját, és repertoárjában egyszerűen nem szerepel a másikra hangolódásnak az értelmezhetősége sem, nemhogy a képessége. Anthony az itt és mostban csupaszon van jelen, megfosztva múltjától és a másokhoz való kölcsönös kapcsolódás képességétől. Miközben éppen az itt és mostban sem/nem tud eligazodni: napról napra, percről percre más valóságra eszmél, amelyben senki és semmi nem az, amiként az ő fejében él. A világ és benne minden, ami otthonos volt, ijesztően képlékenynek és ezáltal egyre fenyegetőbbnek mutatkozik. Időről időre felbukkan még az egykorvolt lehengerlő modorú felső-középosztálybeli férfi, akinek stabil helye és súlya van a világban, akinek még volt gyerekszobája, és ad a formaságokra, és elbűvölően tud flörtölni, ha a helyzet úgy kívánja. Premier plánban követhetjük végig az arcán az óvatos gyanakvásból egyre növekvő zavart, ahogy fokozatosan elveszíti minden igazodási pontját, és lassan a teljes integritását. Olykor még arrogáns felsőbbrendűséggel védelmezi belső világának igazát, de időről időre kénytelen szembenézni a lehetőséggel, hogy talán nem a világ van ellene, hanem ő veszítette el minden létező tájékozódási pontját. A világ kétségbeejtően kiszámíthatatlan, ellenségesen képlékeny valamivé vált, melyben nincsenek kapaszkodók, nincs egyetlen biztos pont sem: sem a jelen, sem a múlt vonatkozásában.

Az egyedüli folytonosságot múlt és jelen között a zene jelenti: Purcell, Bellini és a Gyöngyhalászok visszatérő motívuma – egy világban, melyben a szavak és a külvilág érzékelése felmondták a szolgálatot, csak a zene maradt (talán nem véletlenül éppen a vokális zene és az érzelmekkel teli opera), mely még képes lehorgonyozni az eltévedt, üldözött elmét. És amikor már az sem segít, a nő ringató ölelése, aki anya, lány és nővér is egyben. Kicsit kár a túl direkt megoldásért.

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Kis fejsze (Small Axe – Anthology, 2020)

Öt, egymástól független, de érzelmileg, politikailag és kulturális hátterét illetően mégis összetartozó epizódból áll Steve McQueen antológiája, melyben a korona Nyugat-Indiai gyémántjairól, Trinidadról, Tobagóról, Jamaikából származó, de afrikai identitásukat is őrző bevándorlók, hajdani rabszolgák leszármazottainak angliai élete, illetve annak tipikus konfliktusai kerülnek feldolgozásra. Az antológia címe arra a közmondásra utal, melyet Bob Marley is idéz Small Axe című számában: “Ha te (mármint az uralkodó, feketéket elnyomó és kizsákmányoló fehér ember) vagy a nagy fa, Akkor mi (feketék) kis fejszék vagyunk, élesre fenve, készen állunk, hogy kivágjunk.” Nos, a szintén fekete angol rendező Kis fejszéje még ennyire sem barátságos, mint Marley mézédes dallamon szörfölő fenyegetése, bár nem árt azt sem leszögezni, hogy az is nyilvánvaló, hogy csak a gonosz fehéreknek van félnivalójuk. Az öt rész cselekménye amúgy az 1969-től 1982-ig terjedő -jó részben Thatcher konok, vaskalapos konzervatív miniszterelnökségét magában foglaló- időszak az angliai fekete bevándorlók életét érintő, fontos eseményeit dolgozza fel.

Mangrove

Az első epizód egy Notting Hill-i, fekete tulajdonos által, feketék szája íze szerint üzemeltetett kifőzde sztoriját meséli el, melyet a rasszista helyi rendőrőrs túlbuzgó bobbyjai próbálnak ellehetetleníteni minden eszközzel. London eme kerülete ekkoriban közel sem volt olyan puccos, mint manapság, kvázi a helyi “nyócker” funkcióját töltötte be. A jobb élet reményében a hajdani gyarmatokról Angliába özönlő bevándorlók azonban a hűvös, ködös, kirekesztő Albionban koránt sem a Paradicsomot találják, sőt, inkább ellenkezőleg. Még a törvénytisztelő, becsületes Frank Chrichlow (Shaun Parkes) is csak áttörhetetlennek tűnő falakba ütközik, holott tényleg nem akar mást, mint a feketék ízlésének megfelelő, tiszta és törvényesen működő éttermet üzemeltetni, ahol kecske-, és halcurryt, fűszeres sült rákot és más karibi finomságokat főzzenek bárkinek, aki erre vágyik. A hatóság egzecíroztatása eléri a sejthető ellenhatást, és a fekete közösség, néhány tanult, egyetemet végzett szószóló vezetésével fellázad. Dühös hangú, büszkén elfogult, cseppet sem méricskélő dolgozat ez az epizód. Hihetetlenül precízen megteremtett korhangulat, zenék, frizurák, ruhák, még a háttérben játszó gyerekek is tiszta ’68. A bő két óra hosszú, komplett játékfilmnyi méretű epizód első része a szituráció megteremtése, a konfliktus kibontása, a karakterek megismertetése, a második rész pedig egy virtigli bírósági dráma, úgy Frank Capra idealista modorában, de izzó, fekete dühvel.

Lovers Rock

Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán. A második epizód tulajdonképpen egy féllegális házibuli története, ha lehet ezt mondani egyáltalán: életkép inkább. Talán a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején valamikor egy külvárosi, kissé lelakott villában fekete lányok és fiúk gyülekeznek, míg mások még csak otthon készülődnek. Jó a hajam, megy ez a cipő ehhez a ruhához, ott lesz XY? A buli helyszínén néhány rasztafrizurás csávó serényen pakolja az óriási hangfalakt, kábeleket húznak és dugdosnak a megfelelő lyukakba, mások színes lámpákat szerelnek, díszítik a helyiségeket. Az ajtónál egy hatalmas, kigyúrt dzsinn válogat békésen, de ellentmondást nem tűrően: lányok bemehetnek ingyen, a fiúknak fizetni kell, ha jó arcok. Legtöbben azok. Benn vidám rocksteadyvel, érzelmes soulokkal, izgi funky-diszkóval indul a buli. Nem nagyon isznak, viszont a képernyőn is átüt a fűszag, a film feléig minimum két kiló gandzsát szív el az egyre jobb kedvű, egyre jobban belemelegedő közönség. Jah jah. A fiúk csajozni akarnak, a csajok meg pasizni. Win-win buli. Egyre fülledtebb a hangulat, kiskakasok kakaskodnak picit, kistyúkocskák kotkodácsolnak hozzá. Még a falak is izzadnak buja kéjjel. Odakint néhány részeg, fehér suttyó hangosan gyűlölködik, de a dzsinnel nem mernek kekeckedni. Egy széthullott tesó akar bejutni a buliba, de a dzsinn jó érzékkel távol tartja. Sziréna hallatszik, erre mégis gyorsan berántja. Nem kell a balhé, odabent egy lélegzetvételtől beáll, aki nem szokott, mint a gerely, de béke van. A kintről jött tesó azonban bevadul. A zene is bevadul, reggae-dub törzsi ritmusa lüktet, együtt dobbannak a lábak, szívek. Csak fiúk táncolnak, féktelen vadsággal, gigászi energiákkal. Hajnalban az egyik kiskakas suhan haza kerékpárján, vázon egy kistyúkocskával. A gyors numerára lógnak be a srác munkahelyére, egy autószerelő-műhelybe, de a főnök is ott héderel, így csak randi ígérete lesz a dologból. Lüktető, féktelen, az idő minden pillanatát minél intenzívebben megélő, sűrű, de megállíthatatlanul áramló életenergia, fülledt érzékiség – ez a londoni Nyugat-Indiak veleje. Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán.

Red, White and Blue

Az asszimiláció rendkívül bonyolult kérdéskörét járja körül a harmadik epizód. Leroy (John Boyega) családja minden energiájával azon van, hogy angolabbak legyenek az angoloknál. Pedánsan, akkurátusan élnek két lépés távolságot tartva az anglo-karibi közösségtől, gyermekeiket taníttatják, ők rendesen dolgoznak. Az átlagnál tehetségesebb Leroy egyetemet végzett kutatóvegyész, fehér köpenyes, steril állással. A házasság előtt álló fiatalemberben azonban a laboratóriumi karriernél erősebben munkál gyerekkori álma, hogy rendőr legyen, belülről megváltoztatva a testület hozzáállását a különböző etnikumú bevándorlókhoz. Osztályelsőként végez a rendőrakadémián, ezalatt kukásautó-sofőr apját mondvacsinált okból fehér, rasszista rendőrök véresen összeverik. Leroy azonban konok elszántsággal áll szolgálatba, nem törődve a (fehér) kollégák élceivel, hogy véghezvigye álmát. Sajnálatosan túl jól ismert tapasztalata bármely kisebbségből származó embernek, hogy nagyon ritkán kezeli őket önálló egyénként a többségi társadalom, mely legtöbbször unalomig ragozott előítélet-csomagokból húz ki kész sablonválaszokat vitás, problémás esetekben, és szinte sohasem ismeri el felelősségét. Leroy is ezt éli meg a valós eseményeken alapuló történetben, miközben a rendőrség kötelékében csupán megtűrt, idegen entitás, saját közössége árulónak bélyegzi és kitaszítja magából. Légüres térben lebeg, álmait vesztetten. McQueen ebben az epizódban is pontosan, lényegre törően fogalmazza meg a keserű igazságot.

Alex Wheatle

Alex Wheatle (Sheyi Cole) története valahol a dolgok -mármint az Angliában letelepült karibi feketék életének- megnyugtató irányát villantja fel. Alex élete, persze, egyáltalán nem alakult fényesen. Vaskalapos brit nevelőszülők, gyermeknevelésre alkalmatlan nevelőintézetek után 18 éves korában egyszerűen kirakták az utcára – ami rögtön elkezdte kiképzését. Ennek eredménye természetesen hamarosan a börtön lett. De a fekete közösség összetartása, Alex értelme és tehetsége, a reggae ritmusa és néhány jó pillanatban, jó irányba indító barát és ismerős ezúttal olyan eredményeket hozott, amely nemcsak fekete bevándorlók, de minden életében mellékvágányra jutó fiatalnak erőt adó példa lehet. Azért közben látjuk azt is, hogy Alex szerencsésen alakuló sorsa egyáltalán nem tekinthető tipikusnak, a bevándorlók kényszerpályái, illetve a fehér brit társadalom általi külvilág nem vált barátságosabbá a nyolcvanas évek elején.

Education

Az ötödik rész a megfelelő, gyermekközpontú, az egyéni képességeket, valamint családi különbségeket figyelembe vevő oktatás fontosságáról mesél a 12 éves, diszlexiás Kingsley tanmeséjén keresztül. Természetesen McQueen nézőpontjából a klasszikus, brit iskolamodell tökéletesen alkalmatlan a többségi brit társadalomtól eltérő társadalmi, kulturális közegből érkező gyerekek oktatására, hiszen e merev rendszer, átitatva az angolszász felsőbbrendűséggel minden szintjén, egyáltalán nem befogadásra, hanem csupán kőbe vésett dogmák feltétlen elfogadására épül. Legalábbis 1969-ben, Kingsley történetének idején így volt. Önszerveződő, nyugat-indiai, illetve afrikai identitású értelmiségiek azonban modern pedagógiai elvek mentén tényszerű változást képesek elérni a hivatalos brit iskolarendszer által elmaradottnak bélyegzett, ám legtöbbször csupán magatartási, illetve figyelemösszpontosítási zavarokkal küzdő fekete (illetve más etnikumú) diákoknál – könnyű belátni, ez az egyedül járható út mindenki számára. Még ha az út vége egyelőre csillagászati távlatokban látszik is…

Steve McQueen antológiája az angliai fekete bevándorlók 40-50 évvel ezelőtti helyzetéről és kilátásairól ad átfogó képet. Azóta sok minden változott pozitív irányba, mind a fekete, mind a fehér angolok különböző rétegeiben, míg más problémák változatlanok maradtak, vagy akár súlyosbodtak is. Miközben fekete, illetve más nem angolszász származású brit állampolgárok igen magas tisztségeket is betöltenek politikai, közigazgatási, tudományos pályákon, kulturális és sport területen pedig immár hagyományosan erős a jelenlétük, a bűnözésben, szociálisan leszakadó területeken nem csökkent érintettségük.

A Kis fejsze-antológia, mint film, végtelenül precízen, szinte már aggályos kronológiai aprólékossággal kidolgozott, csúcsminőségű mű. Az egyes epizódok különálló filmként is megállják a helyüket, egyenként is kiváló darabok. Döbbenetesen erős színészi teljesítményeket látunk mindenhol. Szemléletmódja, bár erősen egyoldalú, mégsem zavaró, hiszen a problémák gyökerére koncentrál, az igazságot keresi és azt hiteles megfogalmazására irányul minden erőfeszítése. Kötelező darab.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba – A nomádok földje (Nomadland, 2020)

Habár Chloe Zhaonak már előző filmje is nagyszerű volt, a rendezőnőt most fedezi csak fel a világ, A nomádok földjént a pár évvel ezelőtti A rodeóshoz képest hatványozott lelkesedés övezi. Csak úgy hullanak a díjak, és az Oscar még hátravan (6 jelölés). A rá irányuló nagyobb figyelem bizonyára a főszereplő Frances McDormand-nek is köszönhető, másrészt pedig, hogy fókuszában olyan szociálisan érzékeny téma áll, mint az amerikai társadalom jelentős hányadát kitevő „nomádok” élete – amit meglehetős hűséggel dokumentál.

A forgatókönyv alapja Jessica Bruder hasonló című könyve, a szereplők többsége az írónő korábbi riportalanya. Ezek az emberek sok-sok társukhoz hasonlóan a 2008-as gazdasági válság után vesztették el vagyonukat, megélhetésüket és költöztek lakókocsiba, hogy alkalmi munkákat keresve járják az országot. Alapvetően ők alkotják a címben említett szubkultúrát (mellettük természetesen olyanok is akadnak, akik kalandvágyból vagy egyéb okokból vették nyakukba a világot). Jórészt nyugdíjas korúak, túl a hatvanon – akárcsak Fern, a főszereplő (McDormand). A nő, miután felszámolták munkahelyét, majd férje is meghalt, hátat fordít elnéptelenedett városának, és lakóautójával nekivág a prérinek.

Kezdetben jó darabig mintha beszélő fejes dokumentumfilmet látnánk, majd a történet mindinkább epizodikus, mélázásokból, találkozásokból összeálló hangulatmoziba fordul át. A hónapok során Fern a lakókocsis „törzs” több képviselőjével megismerkedik, és sokat tanul tőlük; kezdő nomádként nemcsak azt, hogy hány gallonos vödörbe végezze a nagydolgát, vagy hogy mindig legyen a kocsiban pótkerék, hanem azt is, hogyan szemlélje az életet. E gyűrött arcú figurák bölcselkedései közt jócskán akadnak megszívlelendő gondolatok. Az év elteltével hősünk ugyan visszatér a kiindulási ponthoz, de lélekben tovább lép.

A nomádok földje realisztikusan ábrázol egy életformát, amit a forgatás előtt, mintegy „alapozásként” a rendező és a főszereplő maga is kipróbált, a csutkára vágott hajú McDormand megjelenésével, játékával tökéletesen belesimul a közegbe; napi rutinját követve ízelítőt kapunk a lakókocsis lét mindennapjaiból, a valódi nomádok szerepeltetése pedig félig-meddig dokumentumfilmmé teszi A nomádok földjént, ám e szubkultúra bemutatása még ezzel együtt is csak a ráadás. Zhao alkotásai nem feltétlenül a témájuk miatt relevánsak, fontosabb, amit szereplői mondanak, képei sugallnak az életről, annak tudatos megéléséről. „Ne vesztegesd az időd!” –  üzenik azok, akik idejük javát már leélték, nagy veszteségeket, fájó emlékeket hagyva maguk mögött.  

A korosodó főhős lezárja egész addigi életét – van ettől a filmnek egyfajta számvető, összegző hangulata. A fogyasztói társadalommal való szembeállításnak (lásd a kizsákmányoló Amazon hatalmas csarnokait) egyik visszatérő eleme a fölösleges tárgyak felszámolása, az évek alatt összegyűlt, gazdátlanul maradt holmiké. A film nyilván nem buzdít arra, hogy mindenünket odahagyva költözzünk lakókocsiba, de attól még finoman szembesít valós szükségleteinkkel. Milyen boldoggá tehet egy kiszuperált fonott szék, legyen bármilyen ócska, ha nyugodtan elüldögélhetünk benne, hogy megigyuk a kávénkat és élvezzük a szelet, a naplementét… Fern kezdetben még dühös igyekezettel ragasztja meg az eltört tányért, később maga is ráébred, hogy a tárgyakkal szemben a tünékenyebb dolgok bizonyulnak maradandónak: fészekből lehulló tojáshéjdarabkák, egy fűben lépkedő bölény, önfeledt lebegés a pillanatban.

A nomádok földje, A rodeóshoz hasonlóan lassú tempójú, szemlélődős alkotás Joshua James Richards tágas nagytotáljaival, a helyszín ugyanúgy Dél-Dakota sivár vidéke, mint Zhao korábbi darabjaiban. Mind több a hallgatás, kevés a cselekmény, a minimalizmus azonban nem gátolja meg a didaxis beszivárgását: míg A rodeós hagyta, hogy bennünk fogalmazódjon meg a tanulság, itt sokszor kimondják, a film második felében pedig a gyakran tolakodó, érzelmes zenei aláfestés miatt érezzük úgy, mintha az alkotók nem bíznának eléggé a képek és a csönd erejében. Szerencsére ettől még nem lesz a történetből szájbarágós tanmese; a lassú, meditatív darabok kedvelőinek éppúgy tudom ajánlani, mint A rodeóst, bár meggyőződésem, hogy a díjeső ellenére ez a film annál nem jobb, csak Oscar-kompatibilisebb. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 1 hozzászólás

Richard Jewell balladája (Richard Jewell, 2019)

Clint Eastwood nem téveszt mértéket ezúttal sem, hiszen 2019-es, ezúttal csupán egy Oscarra jelölt filmjében ismét egy igazi, tipikus amerikai hőst mutat fel a nagyérdeműnek. Méghozzá ismét megtörtént események alapján! Richard Jewell a szó szoros értelemben vetten törvénykövető és törvénytisztelő átlagamerikai, akinek minden vágya, életének egyetlen célja, hogy az általa oly annyira tisztelt amerikai bűnüldözés testületében dolgozhasson. Mivel azonban túlbuzgósága nem feltétlenül találkozott az ehhez szükséges képességekkel, ezen vágya sokáig nem teljesült be, inkább csak biztonsági őrként, sulizsaruként kapott állásokat, melyekből azonban rendszerint igen hamar ki is rúgták – rendszerint éppen azért, mert szőrszálhasogató módon, hihetetlen energiákkal végezte munkáját, melyet a legtöbben már zaklatásként értékeltek. A ’96-os atlantai olimpián egy mellékrendezvény biztosításában kapott munkát, egy koncerten kellett őriznie a hangkeverő állást, mikor egy gyanús, gazdátlan hátizsákot vett észre az állás tövében. Jewell azonnal látta, hogy merénylet készül – és ez alkalommal nem tévedett. Agilitása és már-már beteges veszélyérzékenysége ezúttal több száz ember életét mentette meg. A média egyből hőst teremtett belőle, miközben az FBI paranoid gépezete éppen ellenkezőjét találta meg a korpulens, kissé együgyű férfiben: szerintük ő volt a merénylet elkövetője.

Eastwood a tőle megszokott precíz, lényegre törő, száraz tárgyilagossággal meséli el nekünk Richard Jewell balladáját. Szinte dokumentarisztikus hűséggel tárja fel az amerikai hős-, és mítoszteremtés eme abszurd változatát, mely Jewell tipikus hétköznapi hős-karakterének megteremtésén túl egyszerre maró kritikája a szenzációéhes bulvármédiának és a paranoid gépként működő, arrogáns FBI-nak is. Egyszerű, simára csiszolt filmes eszköztárral dolgozik, történetmesélésének ritmusa komótos, de mégis feszültséggel teli. Mesteri, ahogyan a film első harmadában (Paul Walter Hauser zseniális alakítása segítségével) bemutatja Jewell karakterét, ahogyan növeli azt a bizonyos hitchcocki suspence-t a merénylet bekövetkeztéig, de ezután sem enged ki, hanem ezt a drámai feszültséget mindvégig fenntartva, Jewell pokoljárását is restaurálja. Richard Jewell balladája általa tanulságokkal zsúfolt tanmesévé, egy jellemző kortünet szinte sebészi pontosságú metszetévé, az emberi belső tartás és a becsületességben való feltétlen hit monumentumává válik. Nem kenyere a cizellálás, nála ne keressünk árnyalt belső motivációkat és más elkent dolgokat, Eastwood világa – jó, becsületes republikánusként – fekete-fehér. A jók dolga, hogy győzzenek a gonosz felett. Hitelessége annyi, hogy nála a jók valóban jó célért küzdenek és a gonosz tényleg gonosz.

Nem szóltam a zseniális Sam Rockwellről, Kathy Batesről, az utálnivalóan dögös Olivia Wilde-ről, de hát ők is teszik a dolgukat, mint Richard Jewell.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése