asanisimasa

Picit zavarbaejtő román/magyar gyártású sorozat ez, mert állandó az “ilyen nincs és mégis volt”-érzés nézése közben. A sztori nagyjából annyi, hogy Nicolae Ceausescu egyik legközelebbi munkatársa, tanácsadója, biztonsági főnöke egy szép nap csapot-papot, családot hátrahagyva egy bonni kiküldetés alkalmával disszidál. Ha valakinek eszébe jut Ion Mihai Pacepa 1978-as nagy port felverő disszidálása és az utána következő pályafutása, az nem véletlen, a Spy/Master alkotói pontosan ebből az ügyből merítették az ihletet. Az Átlátszóban a sorozat premierje idején, 2023-ban elég jó összefoglaló elemezés született a sorozatról, illetve a korról, így azt belinkelem ide.

Saját kritikai észrevételeim a következők lennének: alapvetően a történelmi hűségnek jól megfelelő, illetve azt hitelesen “megmókoló”, jól megírt cselekményt nézünk, valahol A tavasz 17 pillanata és a szintén elég jól sikerült, hazai Besúgó által körülölelt univerzumból, John le Carré nyomdokain való megközelítésben. Tesze-tosza, balfékeskedő CIA ügynökök, dörzsölt és kiszámíthatatlan KGB-sek, kegyetlen Securitatések, kétszínű Stasi-ügynökök. Plusz arab merénylők. Szóval, benne vagyunk a sűrűjében. A kémszakmai hitelességet picit árnyalja a karakterábrázolások, illetve a párbeszédek egyenetlenségei, például a főhős (itt Victor Godeanu) kalandjai teljesen reálisan mesélődnek el, miközben pl. a Ceausescu-házaspár kifejezetten gúnyos kreténséggel túltolva, bombasztikusan idióta környezetben jelenik meg, ami román részről talán érthető, de valahogy leválik a műfajszerűen egyre nyomasztóbb Godeanu-fősodorról. Picit túltolt a Besúgó stábjában is tevékeny szerepet játszó látványtervezők és berendezők igyekezete is, de összességében remek a film -nagyrészben nálunk forgott- képi világa. Izgalmas a sztori is, a vastag vonalakkal megrajzolt Ceausescuékon és a helyenként bumfordi párbeszéden felülemelkedve egy izgalmas kémsztorit kapunk, mely hitelesen meséli el azt, ami történhetett volna, ha nem történt meg az, ami megtörtént a valóságban.

Ahhoz képest, hogy olyan virtigli sorozatikonokkal indult ez A kör bezárul című sorozat, mint Claire Danes (pl. Homeland) és Timothy Olyphant (pl. A törvény embere/Justified), vagy filmsztárokkal, mint Dennis Quaid, ráadásul olyan neves alkotók gondozásában, mint Steven Soderbergh és Ed Solomon, igen szép csendben múlik ki lassan az utolsó streaming felületről is. Pedig elég jó kritikai visszhangja volt, a Rotten Tomatoes-on 78%-as átlagot hozott, a közönség azonban nemigen tudott mit kezdeni az alkotók előéletéből nem következtethetően kusza, felesleges rétegeket bolygató, agyonbonyolított cselekménnyel, a darabosan kidolgozott karakterekkel és misztikus motívumokkal. Való igaz, akarni kell az érdeklődésünket fenntartani eme hat rész nézése közben, kell a szereplőkbe, illetve alkotókba vetett bizalom – és még csak azt sem tudom mondani, hogy ez maradéktalanul meg lesz hálálva.

Pedig lenne nafta a szegény közép-amerikai országból a gazdag USA-ba kényszerűen migrálni kénytelen fiatalok történetében, ahogyan egy bandaközi hibás elszámolásból következő, elfuserált emberrablásban is, meg a többi itt felvetett problematikában is, de ez így, együtt túl sok, illetve túl kevés is. Számomra a legfőbb csáberőt a búvópatakként, olykor-olykor előbújó finoman abszurd humor jelentette, bár lehet, hogy ezt is csak cinikusan beleképzeltem… Tipikus esete ez annak, amikor az elefántok hosszas vajúdás után egeret szülnek.

A lengyelek igen nagy számban gyártják közepes -ám még bőven vállalható- minőségben a különféle streaming felületekre a sorozatokat, rendszerint valamilyen thriller-almúfajban. A Keleti határ például kém-thriller, némi akcióval. Az eddigi egy évad hat része alapján újat ez a széria sem hoz a pl. Homelanddel fémjelzett műfajba, az alapkövetelményeket azonban biztos kézzel teljesíti. A közepes, elsősorban fizikai teljesítményre és külső kinézetre kasztingolt középszerű színészi teljesítmények mellett az elegáns fényképezés, a hiteles környezetábrázolás, a korrekt akció és az izgalmas cselekmény az, ami vonzóvá teheti ezt a projektet. Nekünk, magyaroknak talán még abban hozhat pluszt, hogy a közös közelmúltbéli poltikai és történelmi együttállások és konfliktusok ismerőssé teszik az alapszituációt.

Másrészt ki kell azért emelni azt is, hogy aktuálpolitikai vonatkozásban helyenként igen éles ez a lengyel történet. A cselekmény 2021-ben játszódik, egy évvel az oroszok immár több mint négy éve tartó villámháborújának kitörése előtt a fehérorosz Minszkben, illetve a lengyel-belorusz határon – nyilván fiktív szereplőkkel, de szemlátomást valós környezetben. A lengyel-belarusz határon évek óta folyamatos a feszültség. A belorusz hatóságok illegális migránsokat terelnek az EU-s határ felé, akikkel szemben a lengyel határőrök és katonák gyakran fegyveres és erőszakos incidensek közepette lépnek fel, miközben Zapad (Nyugat) 2021 néven az orosz és a belarusz vezetés közös “hadgyakorlatot” tartott a lengyel határ közelében kétszázezer (!) katonával, 80 repülőgéppel, 300 harckocsival, 240 ágyúval, rakéta- és aknavetővel, valamint 15 hajóval. Ebből a szempontból néhol kifejezetten aktuális a sorozat, éles, határozott vonalakkal, mélyre metszőn rajzolja bele ebbe a szituációba a valósággal megtévesztően hasonlatos konfliktusokat kibontó cselekményét – ebből a szemszögből nézve kifejezetten érdekes, izgalmas széria ez.

Ha lehet mondani, a Szarvasbébivel meglehetősen nagy figyelemre szert tévő Richard Gadd új, ezúttal az HBO Maxon megjelent minisorozatában még mélyebbre nyúl az emberi kapcsolatok feneketlen, igen sötét titkokat és vágyakat rejtő bugyrába. Sőt, a Fivérségben, egy már eleve nem szokványos családban felnőtt, egymással, de a külvilággal is meglehetősen toxikus kapcsolatban lévő durván antiszociális fiú testvérpár több évtizeden át zajló történetében szinte már lubickolni látszik az emberi lét legmélyebb mocskában – de lélegezzünk párat, mondjuk a finálét követő sokk után, emeljük magunkat fel(jebb), és gondoljunk csak a legutóbbi napok random magyar híradóban megjelenő bűnügyi híreire. Egy harminc éves volt kórházi dolgozó emberi testrészeket lopott temetőkből, halottasházakból, melyekből evett is. Egy hetvenvalahány éves volt óvónő két embert gyilkolt meg, az egyik egy nála is idősebb férfi meg akart erőszakolni, ezt mondta tettét indokolva, s amikor a rendőrök elfogták, egy darabot kiharapott egyikükből…

Ehhez képest a Fivérség sem bélyegezhető -mondjuk- extrém devianciapornónak, csupán egy rendkívül intenzív, olykor kifejezetten naturalisztikusan ábrázolt, szókimondó, igaz, reális történet egy homoszexualitását igazán talán csak élete utolsó napján elfogadni tudó, súlyos, mély komplexusokkal küzdő srácról és a hiperérzékenységét és szeretetéhségét hiperaktivitással, szinte paranoid, tomboló agresszivitással és erősen antiszociális magatartással leplező mostohabátyjáról. Gadd most tényleg nagyot markolt ezzel a közel negyven évet átölelő sztorival. Talán rá lehet sütni, hogy közben sokminden kipergett ujjai között és sokszor az maradt a markában, ami kevésbé lényeges. Talán picit meg is tetszett sajátmagának, ahogyan Rubent, az agresszív bratyót játssza, ahogy szinte operaária-szerűen, hosszan és cirkalmasan ordítja ki magából valós sérelmeit, tévképzeteit és kapcsolati összeesküvéselméleteit, rendszerint öccsére (döbbenetesen intenzív Gadd színészi teljesítménye, az idősebb Rubenként, de nem rosszabb az ifjabbat alakító Stuart Campbell sem), ahogyan robban, elpusztítva maga körül mindent, tulajdonképpen saját magát is – de alakítása annyira lehengerlő, annyira brutális erejű, hogy nem lehet nem elismerni. Főleg, hogy amellett, hogy az egész történet az ő kreációja, ő írta és ő a vezető producere is. Persze, mellette baromi erős az öccs egyáltalán nem szimpatikus, szintén nagyon nehezen szerethető figuráját alakító Jamie Bell is (a fiatalkori Niallt alakító Mitchell Robertson is igyekezik, ám az ő fejét annyira Jim Carrey-s Dumb&Dumberre vették, hogy ez picit elviszi a teljesítményét, de nem a kívánt irányba).

Természetesen igen markáns karakterek tűnnek fel a kisebb, de fontos mellékszerepekben is, a leszbikus anya-párostól a Niall és Ruben életében feltűnő kapcsolatokig, a brit film megszokottan erős és hiteles társadalomkritikus és szinte szociagrafikus igényű ábrázolása tetten érhető Gaddnál is. Remekül van megírva a Fivérség, negyven évet átfogni érdekfeszítően önmagában is bravúr, de hogy mindvégig sejteti a drámai végkifejletet, de mindvégig ezt függőben, talányban tudja tartani, az egyértelműen pazar. Nem emel fel ez a széria, sőt, inkább sárba tapos, majd onnan megragadva a falhoz vág, hogy a taknyunk fröccsen – de a katarzis ilyen is.