Két nyár (Twee Zomers, TV Series, 2022-)

A Netflixen található ez a belga sorozat, amiből egy évad készült – nem hiszem, hogy lesz belőle több, hiszen a végére minden tisztázódik a cselekményben. A Két nyár cselekménye, ahogyan a címéből is könnyen kikövetkeztethető, két nyáron játszódik.Tulajdonképpen két buli története, a résztvevők -egy kivétellel- ugyanazok, csak éppen a két buli között eltelt 30 év. A ’92-es parti résztvevőiből mára többé, illetve kevésbé sikeres emberek lettek, valakiből minszter lett, valakiből pilóta, más a Google jogi tanácsadója, más pedig még mindig saját útját keresi. Vannak, akik azóta is egy párt alkotnak, vannak, akik egy párt alkottak, de már szakítottak, és új párjukkal vannak jelen. Szóval, egy nem túl eredeti alapszituáció, amely ennek ellenére mégis kirobbanó sikert aratott a stream-szolgáltató flamand és francia nyelvterületein.

A relatív siker csak kisebb részben köszönhető a cselekmény decens helyszíneinek, hiszen ama rothadó nyugat egy belga/flamand/vallon nyelvű honpolgára nyilván nem olvad szét kanapéján egy medencés-parkos villa, vagy éppen egy Riviéra-menti magánsziget látványától: ha nincs is mindenkinek a padláson leszírozva ilyenből néhány darab, azért arrafelé inkább láttak már ilyet, mint errefelé csak kevesen. A helyenként akár Thomas Vinterbeg renegát Születésnapját is idéző, de azért nagyobb részben a hasonló, Hatalmas kicsi hazugságok és BUÉK-szerű, “biliborogató”, “lepellerángató” családi/baráti társasági történetek szintjén zajló sztori viszonylag izgalmasan, ügyesen alkalmazott fordulatokkal, klasszikus, nemes dramaturgiai megoldásokkal halad a logikus(an tragikus) végkifejlet felé – ám különleges tanulságot nem hordoz. Az, hogy szavainknak pont olyan súlya van, illetve lehet, mint meggondolatlan, óvatlan tetteinknek, az nem újság. Inkább pusztába kiáltott szó. Hogy erősebben hasson az üzenet, ahhoz annyira kell, hogy sokkoljon, mint Vinterberg műve (bár lehet, hogy ma már az sem hatna annyira…) Így csak sajnáljuk, hogy a logikusan elég nagy eséllyel kikövetkeztethető szereplő úgy járt, ahogy – ahelyett, hogy hápognánk a képernyő előtt a kimondott igazság brutális súlyától. Ettől függetlenül ez az átlagmezőnynél lényegesen színvonalasabb, izgalmas cselekményvezetésű, a szappanoperás szinttől lényegesen mélyebben alakító színészekkel elővezetett sorozat simán nézhető, akár egyetlen este alatt is. (Picit tán hosszabb, mondjuk egy résznyivel, mint kellene, de még belefér.) Egyedüli nehézséget talán a két nyári buli szereplőinek a beazonosítása jelent, de idővel ez is menni fog.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Isten hozott Senkiföldjén (Utmark / Welcome to Utmark, TV-Series, 2021-)

Van szerencsém szinte a pályája elejétől követni a filmrendezőnek még mindig fiatalnak számító, 1973-as születésű, párizsi születésű, de ízig-vérig izlandi Dagur Kári munkáját. Első nagyjátékfilmjében, a csavaros cselekményspirálú, de megható és megindító Nói Albínóiban egy 17 éves izlandi albínó fiú életét követhetjük nyomon – a filmet vagy 20 filmfesztivál díjazta. Később is maradt a furcsa karaktereknél, hiszen bő évtized múltán, a Fúsiban egy 43 éves, ránézésre minimum 200 kilós, ám rendkívül félénk pasast ismerhetünk meg, akinek két kedvenc időtöltése van: második világháborús terepasztalán való bütykölés, valamint szigorú, északi death-metált hallgatni a tengerparton. A film cselekménye Fúsi szerelmi életének nehézségeit tárja a nézők elé mérhetetlen bájjal és kedvességgel. Az HBO által a közelmúltban bemutatott Isten hozott Senkiföldjén című tévésorozatában Izland helyett egy nem kevésbé zord világ, Norvégia északi, bőven sarkkörön túli jeges-sziklás vad vidéke a helyszín, mely Káritól immár nem meglepetés, telistele van furcsábbnál furcsább, groteszk fazonokkal.

A cselekmény fő szála két figura konfliktusát taglalja. A kinézetére, de életvitelére és életvezetési elveire nézve is vad Bilzi (Stig Henrik Hoff) kutyája rendszeresen dézsmálja az alkohollal, de fővárosból “importált”, tájidegen feleségével is állandó küzdelemben álló, kissé gyámoltalan Heige (Marius Lien) birkanyáját – minek következtében Heige ezért Bilzi rénszarvascsordján áll bosszút, mielőtt a kutyát is elintézi, kivíva ezzel a számi/lapp vérvonalára melldöngetően büszke Bilzi dörgő haragját. A férfiasságát minden pillanatban fitogtató Bilzi és a tutyimutyi Heige asszója eleve lefutottnak tűnik, csak éppen nem Kári világában. Bilziről is kiderülnek az általa magáról közvetített képet erősen befolyásoló nüanszok, miközben Heige is tőle meglepően sarkos kiállásokra vetemedik. Kicsit Coenék Fargójának groteszk, morbid világa keveredik ebben a sorozatban Lynch Twin Peaksjének abszurdjával és a Miért éppen Alaszka? humánus kedvességével – egy metsző, süvítő északi szélben játszódó, modern spagetti-westernben.

A karakterek a két fő alakon kívül is defektesek valamilyen módon, egytől egyig. De ne gondoljunk másságukban nevetséges kriplikre, csupán egyéni, fura dolgokkal, sorsokkal bíró, eredeti emberekre, akik éppen különösségükkel együtt igazi emberek. Szeretnivaló, szeretetre vágyó, az élet mindennapi kihívásaival élethalálharcot vívó átlagos embereket látunk, minden furcsaságuk, hülye szokásuk ellenére. Néhányan hasonítják őket A mi kis falunk szereplőihez: ha már muszáj, én inkább Az én kis falum figuráihoz hasonlítanám őket, csak éppen egy másik sztoriban, másik helyszínen zajlik apró-cseprő életük. A számunkra egzotikus környezet szépen, levegősen fényképezett, gördülékenyen pergő epizódokban jeleníti meg a kerekre zárt, ám egy majdani folytatásra még bizonyos helyeken nyitva hagyott izgalmas, de szeretettel teli történetet.

Kategória: HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás

Eufória (Euphoria, TV Series, 2019-)

WIM már szemlézte itt a magyar szempontból is igen érdekes Eufória című HBO-s sorozatot, legalábbis annak első évadát. Tulajdonképpen tetszett neki: 7/10

Az első évadot én is hasonlóképpen értékeltem: Nem tudom, a tizenévesek mit szólnak ehhez a sorozathoz, mennyire találják hitelesnek a benne látottakat, mindenesetre én, az ötvenes bácsi kicsit örülök, hogy nem ma vagyok tizenéves. Persze, ha ma lennék, akkor nyilván olyan csávó lennék, mint az, aki a dagi csajra nyomul a sorozatban, félénken és ügyefogyottan… Vegyesek az érzelmeim amúgy. Díjazom, ahogyan valóban aktuális problémákról beszél, mai nyelven, stílusban és ritmusban, mint ahogy pl. az RTL Klubon futó Tanár is próbálkozik, csak ez annál sokkal-sokkal élesebb és belemenősebb. Viszont -főleg a vége felé- igen nehezen toleráltam a hosszas táncbetéteket, a vég nélküli rinyálást (értsd lelkizést), nem szerettem a zenék többségét, igazán szimpatikus szereplőket csak a mellékkarakterek között láttam; és a finálé, na, az nagyon “maszatos” lett.

De tetszik az egész sorozat kemény, szókimondó, lényegre tapintó, de kissé cinikus látásmódja, ahogyan minden tépés és repülés ellenére két lábban áll a földön – na, pont ezt maszatolja össze a finálé bombasztikus revüje. A másik, hogy tulajdonképpen minden lényegeset megtudtam a sorozatban felvonultatott karakterekről (elsősorban a Zendaya által alakított fő karakterről), és akkor még azt hittem, hogy nem akarok ebből még egy évadot. Ennyi viszont kellett, már csak hogy nevén nevezzük újra azt a bizonyos gyereket..

Nos, mégis megnéztem a második évadot, miközben csak most látom, hogy közben kihagytam két különálló extra epizódot… Így jártam. Azt hiszem, kicsit elhamarkodottan ítéltem meg az első sorozatot, ugyanis ez a második mégiscsak tudott hozzáadni a már megismert dolgokhoz. Elsősorban a karakterek személyiségében és cselekedeteik, indulataik és döntéseik motivációiban ás még mélyebbre Sam Levinson, a széria kreátora. A kissé talán hátrébb szoruló Rue figurája mellett jobban megismerjük a körülötte élő csajmaffiát, különösen Cassie-t, akinek alakjában Sydney Sweeney simán felnő drámaiságban a már “kész” Zendayához. De plasztikus és cizellált a Jules-szál (Hunter Schafer), a Fez-szál (Angus Cloud) is szépen bomlik – egyre árnyaltabb és egyre részletgazdagabb a szociografikus összkép is. Ezzel összhangban a cselekmény dramaturgiája is jobban hat, néhány vakmerő húzással megpörgetve azt: Cassie húga, Lexi drámát ír környezetéről, amit a gimi színpadán be is mutat. Az előadás aztán, afféle “színházi előadás a filmben”-dramaturgiaként komoly cselekményszervező elemmé lép elő, miközben Fezzel, a hallgatag, de olykor meghökkentően erőszakos dílerrel alakuló kapcsolata egész egyszerűen szép és megható. Rue látványosan happy fináléját természetesen nem hiszem el, de hát valami kell indítónak a harmadik évadhoz is.

Rév Marcell operatőri munkája nagyban hozzájárul a sorozat sikeréhez, önálló, egyből felismerhető minőséget jelent. Az általa megalkotott vizualitás unikum a tévésorozatok mezőnyében. Összességében jobban tetszett a második évad, mint az első.

Kategória: HBO Max | Címke: | 2 hozzászólás

A kisváros titkai (TV Series – Zachowaj spokój, Hold Tight, 2022)

A lengyel Bartosz Konopka meglehetősen rákattant az amerikai Harlan Coben krimiírónő termékeire, hiszen Az erdő után már a második regényét filmesíti meg – ismét hatrészes minisorozat formájában. Nem igazán értem lelkesedését. Már az előző széria sem több egy közepes, átlagos, bármiféle különlegességtől mentes kriminél és A kisváros titkai is éppen ezt a szintet hozza. Ráadásul még a történet is erősen hajaz egymásra: ott is eltűnt tinédzserek, itt is eltűnt tinédzserek, miközben gazdag, jólszituált, menő szüleik könyékig rágják körmüket gondosan dizájnolt lakberendezésű luxuslakásaikban, a balfasz rendőrség tétlenkedése közepette.

Az üzenet, már ha lehet ilyesmiről beszélni, eléggé egymondatos. A karrierjüket, saját érzelmi életüket gőzerővel szervező szülőknek nincs idejük gyerekeikre, akik így természetesen csúnya dolgokba keverednek. Ez alkalommal drogbizniszbe. Az erdőben vezető szerepet betöltő, mosolygós főügyész barátunk (Grzegorz Damiecki) ezúttal is feltűnik, ded már nyugdíjban, sima jogi szakértőként – és mellékszerepben. A többiek új arcok. Átlagos pofák, ami lehet jó, mert olyanok, akik mellett simán elsétálsz, tehát igaziak, de lehet rossz is, mert színészi értelemben meglehetősen szűkös eszköztárral próbálják megoldani képernyőn való létezésüket, márpedig a lényeg itt azért mégis az lenne, hogy bevonjanak a történetbe. Nem igazán sikerül, bár a közepe táján azért eléggé izgalmasan, fordulatosan bonyolódik a sztori – sajnos, a vége didaktikus és elmaszatolt.

Nem értem azt sem, miért kisvárosról beszél a cím, hiszen Varsó kvázi Pasarétjén játszódik a történet, és a lengyel főváros messziről már tök úgy néz ki, mint egy átlagos amerikai nagyváros, felhőkarcolók szabdalta skyline középen, a széle felé ellaposodva. Viszont szépen van ez fényképezve, örülhetnek a lengyelek, hogy milyen jól megy nekik (bár mondjuk példának okáért a Válótársak című RTL Klubos sorozat sem Budapest kutyaszaros igazi oldalát mutatja). A csúcspont akciójelenete előtt kell abbahagyni a nézést, mert az nevetségesen béna lett. Elspoilerezem inkább: mindenjóhavégejó, családcsakegyvan, arosszelnyeriméltóbüntetését, stb. Addig nézhető a Netflixen, ha nincs jobb dolgunk.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Poroló 70. – Vérző olaj (There Will Be Blood, 2007)

Két dolog elsõrangú ebben a filmben, Daniel Day-Lewis és a zene. Elég jó az operatõr is, bár az már “nem oszkáros”. A sokszor túlzottan ellenfényes (túl sok a gegen bazmeg!) világítással sokszor megfoszt minket DDL játékának élvezetétõl, így sokszor csak elképzeljük, milyen jól is játszik a csávó. Pontok hullanak.

Nekem tetszik a forgatókönyv, jó útnak tartom egy regény, egy nagyregény adaptációjánál, ha csupán egyetlen szálat emelünk ki, és azt boncolgatjuk, mi is van benne… Nem pedig elveszünk a részletgazdag, betûhû megfilmesítésben. Azért kicsit nyúlik a könyv (így a film is), mint az olajos takony, ezért is hullanak pontok. De szimpatikus a kísérlet.

Plainview nem jó ember, sõt egy rettentõen undorító pasas, gyakorlatilag egyre szûkülõ tudatállapotban csavarodik bele az (olaj)bizniszbe. Nincs a filmben lélekdráma, vagy mittudomén milyen pszichoakármi, viszont szép, lassú ecsetvonásokkal fel van festve egy rettentõen kártékony emberfajtának az archetípusa. Ezek a faszik a mai napig köztünk élnek, most éppen valami bankot vásároltak… A film így egy Aranypolgár-update, csak hosszabb, lassabb, ezért rosszabb. De nem rossz film, jár neki, amit kap. (Annak viszont fizetek egy sört, aki bizonyíthatóan kétszer megnézi…:)

Ezt írtam, amikor annak idején egy Oscaros megtekintőről megnéztem a filmet, ami végül is 8 jelölést kapott, ebből kettőt meg is nyert (DDL a legjobb férfi főszerepért és hahaha, Robert Elswit a legjobb fényképezésért). Azóta nem láttam, viszont a Vérző olaj szép karriert futott be: nyert egy raklap díjat mindenféle fesztiválon, előkelő, sokszor első helyezést mindenféle kritikusi Top Ten-listán, de sok néző is elismerően csettint e film címe hallatán. Joggal. Paul Thomas Anderson eddigi legjobb, legösszeszedettebb filmje ez talán, manapság elvétve futunk ilyen minőségű mozgóképbe. Talán éppen ezért vagyunk, vagyok vele szigorúbb, mint máskor. Most, hogy véletlenül rábukkantam a Netflixen, újranéztem.

Nos, DDL valóban penetránsan jó itt. De hogy Paul Danót nem említettem meg, arra nincs mentség. Ha azt nem is mondom, hogy még a nagy DDL-t is lejtássza a vászonról, de hogy vele minden szempontból egyenrangú, az biztos. Az ő karaktere, valamint az általa reprezentált cselekményszál, a szekta-cucc, pedig főleg PTA későbbi, hasonló témát immár fősodorrá tévő The Master című alkotásának fényében pedig talán még hátborzongatóbb is, mint ez az önző, monomániás, szociopata kapitalistát közszemlére állító most tárgyalt film. A zene, bár helyenként tanítanivalóan kap helyett a filmben, máskor, szerencsére csak átkötő, lényegtelenebb pillanatokban felesleges. Nem zavarna ez sem, ha nem egy tökéletesre hajló alkotást nézek, de hát erről van szó, és így hasad a szőrszál is.

A forgatókönyvben most, másodszorra picit zavartak bizonyos orromra nem kötött dolgok, ami szintén ront egy picit az összképen. Így is kerek egész, értek mindent, csak hát ugye, a tökéletesség… De igen, valóban Aranypolgár 2., csak nincs benne semmi titokzatos, nincs benne semmi rosebud, ellenben nyers, durva és kíméletlen – pont amilyenek ezek a Plainview-féle pasasok. És hosszú.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)

Kategória: Film, Netflix, Poroló | Címke: | 1 hozzászólás

A besúgó (The Informant, TV Series, 2022-)

Most, hogy már egy ideje kinn van az HBO saját, magyar fejlesztésű sorozata, világosan látszik, hogy bőven van itt igény kibeszélni, “rendezni végre közös dolgainkat”. Azt mindenképpen látszik, hogy a közönség nagy részének tetszett, amit látott: a port.hu-nál 8.5 ön, az imdb-n 8.3-on áll a tetszési index, ami igen szép eredmény. Viszont azt is érezni, hogy igen sokan finnyáskodnak. Az utóbbiak elsősorban azok, akik a valóságban érintettek lehettek a cselekmény által elmesélt dolgokban, vagy megfigyelték őket egyetemistaként, értelmiségiként, művészként, tudósként, vagy megfigyeltek egyetemistákat, művészeket, tudósokat, sportolókat. Sőt, még azok is köztük élnek, akik megfigyeltettek, sokszor még mindig magas pozícióban. Sokan, akik szintén kortársak, ám annak idején csak kívülről, hallomásból értesültek a suttogó propagapandából, azok pedig mindenkinél jobban vélik tudni az igazságot…

Márpedig, az igazság az mindig odaát van, ahogyan azt néhány évvel később megtudtuk, de hogy annyi van belőle, ahányan, amennyi irányból nézzük, azt már akkor is tudhattuk. Most is tudnunk kéne… A besúgó 1984-85 táján játszódik Magyarországon, Budapesten. A kádári mosolygó barakk ekkor már elkezdett recsegni, ropogni, de még állt, mint ahogy az egész szocialista tábor. Ma elég sokan gondolnak vissza nosztalgiával erre a korra, hiszen nem éhezett senki, ingyen lehetett tanulni, orvoshoz járni, volt mindenkinek munkája (akinek nem, azt bevitte a rendőr…), volt, ami hiányzott, de azért nem volt nagy baj. Ahogyan most, akkor sem mondott az átlagembernek, a csepeli vagy dunaújvárosi melósnak és a békési téesz-dolgozónak sokat az, hogy általános szabadságjogok, hogy pluralizmus, hogy piacgazdaság, hogy egyéni és társadalmi felelősségvállalás, és a többi. Másoknak azonban már picit kinyílt a világ, és elsősorban nyugatról beáramlottak olyan “ordas” eszmék, gondolatok, melyeket nem nézett jó szemmel az állampárt. Szegeden, Budapesten, Pécsen, elsősorban az egyetemi városokban értelmiségi gócok alakultak, akik másképpen gondolkodtak, más zenéket hallgattak, más filmeket néztek, mint azt a lángszavú párt jónak tartott. És a hatalom minderről tudni akart, mert a hatalom természete ilyen.

Nos, akiknek tetszik a sorozat, azok egy izgalmas történetet látnak egy ismerősnek tűnő közelmúltból, szerethető fiatal hősökkel, és könnyen kinevethető antihősökkel, jó adag romantikával, de dráma feszültséggel is. Egy jó kis zsáner ez, melyet az alkotók olyan simára formáltak, hogy azt a világ inden pontján megértik és nincsenek tele belterjes, bennfentes(kedő) információkkal. Van egy karakán srác (Patkós Márton), aki lázad a hatalom ellen, van a csaja (Szász Júlia), aki a hatalom kegyeltjének lánya, de szintén lázad. Aztán van egy srác (Váradi Gergely), akit a hatalom megzsarol és kihasznál, ő természetesen a hatalom elvhű szolgájának lázadó lányához vonzódik. Többszörös Rómeó és Júlia-dramaturgia, Marcutiókkal és Tybaltokkal, leöntve jó vastagon a nyolcvanas évek és a fiatalságunk iránti nosztalgia édes cukormázával. Rendesen, feszesen, izgalmasan megrendezett, műfaji szempontból precízen működő epizódok simán csusszannak egymásba, a végén pedig ott a kötelező cliffhanger.

Akik fanyalognak, azok elsősorban azért fanyalognak, mert “nem így volt”. Nem így történtek a dolgok. Tényleg nem így történtek (miközben részleteiben mégis így történtek), és ami így történt, az is csak elnagyoltan, felületesen ábrázolódik. Az biztos, hogy kronológiailag van azért kis káosz. Ahogy Gerit beszervezi a hatalom böszme ökle (Thuróczy Szabolcs), az inkább a hatvanas évekre lehetett jellemző, a nyolcvanas években azért ez sokkal-sokkal kifinomultabban történt (miközben vannak ezt is cáfoló emlékek). Nem ittunk annyi Kőbányai világost, hiszen volt Borsodi is, sőt, már Dréber is, meg Holsten. Én nem emlékszem, hogy egyetemi klubban Szűcs Judit vagy P. Mobil szólt volna, viszont arra sem, hogy kiállt egy wannabe-orbánviktor és elkezdett Ruszkikhazázni. ’85-ben! Nem énekeltük felállva az A csitári hegyek alatt-ot (miközben a táncházmozgalomban tényleg énekeltünk sok mindent), viszont ha a Csaba királyfire gyújtott rá valaki, a csapat fele egyből csitítani kezdett… Azt nem lehetett. Nem emlékszem, hogy egy vendéglátóipari egységben punkzenekar lépett fel (nem volt olyan kocsmáros, mégha elvétve akadt is egy-egy valahol…). Ők máshol léptek fel, a dolog sajátosságaiból fakadóan rendszerint egy helyen csak egyszer (mindig botrány volt a végén). Iskolai, üzemi klubokban, művelődési házakban, ahol sokszor a rendőrség vetett véget a rendezvényeknek. Ezek, persze, mind-mind csak azoknak mond valamit, akik jelen voltak akkor.

Az alkotók sem voltak jelen, legtöbbjük talán csak futó erotikus képzelgés volt 1985-ben. Ennek ellenére dicséretes precizitással fogtak bele egy olyan témába, amibe a nála idősebbek nem mertek a mai napig. Szentgyörgyi Bálinték összeszedtek egy csomó infót, sok helyről. Mi, akik ott voltunk, látunk egy csomó anakronizmust, de mi sem tudjuk azt a bulit úgy elmesélni, ahogy volt, hiszen mindenki másképpen élte meg: ki egy lánnyal az ölében, ki egy fiú ölében, ki a WC-n, hányva, ki a hangszóró előtt ugrálva, ki pedig a pult előtt dúródva, ki meg a szobájában a jegyzeteket bújva. Másrészt pedig az sem volt a célja Szentgyörgyiéknek, hogy dokumentumdrámát készítsenek a nyolcvanas évek közepén Budapesten tapasztalható titkosszolgálati tevékenységekről. Nem fél-fikciós eredettörténet ez a Fideszről, mégha néha alkalmat is adnak az alkotók néhány ügyesen megrajzolt jelenettel és karakterrel az összehasonlítgató játékra, de még a Duna kör és a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, azaz a későbbi SZDSZ-nek, vagy bizonyos népiesnek tartott ellenzékieknek homályos, szinte ötletszerű megidézése sem azért van, hogy most történelemórát tartsanak a ma fiataljainak. Ez egy ifjúsági kalandfilmsorozat, szerintem nem érdemes másnak, többnek kezelni – főleg, mert annak meg tök jó. A zeneválasztás lehetett volna bátrabb, a Kontroll Csoport adekvát Besúgók és provokátorokját kifejezetten hiányolom. A hitelességet sem kell minden képben az arcunkba tolt Kádár-beszéddel, a már említett Kőbambival, sertésmájkrémmel, Centrum-szatyorral és Szofiánéval, és más effélékkel bizonygatni. Na, talán majd a második évadban.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 3 hozzászólás

Egy tél az Isten háta mögött (1998)

Csehes modorban zajlik Can Togay János második nagyjátékfilmje, mely pici spättel “A mozi” századik szülinapját ünnepli (1895-ben követték el azok a mesés férfiak kurblival a világtörténelem első kereskedelmi célú filmvetítését Párizsban, melyen az általános közvélekedéssel ellentétben A munkaidő vége című 46 másodperces alkotást élvezhette a nagyérdemű). Több film született ezidőtájt, mely általában édes nosztalgiával emlékezett meg a hetedik művészetről, és annak temlomáról, a filmszínház intézményéről. Az Egy tél az Isten háta mögött egyik főszereplője is tulajdonképpen a mozi, mely abban az isten háta mögé, a Kárpátok eldugott völgyében fekvő félig román, félig székely falucskában egyenrangú helyszíne volt a helyi lakosság társasági életének a kocsmával és a templommal egyetemben.

A kor, amiben a történet játszódik, kortalan, de azért értjük, hogy valamikor még a rossz világban vagyunk. A tévében nincs műsor, mert ide már az adók jele sem ér el. Mise vasárnap délelőtt, mozi délután, egyébként meg lehet menni inni a kocsmában, melynek tulajdonosa két nyársat tart egyszerre a tűzön, hiszen ő bérli a mozi düledező épületét is. A templomhoz nincs köze, bár az igazsághoz az is hozzátartotik, hogy a helyi népet is hidegen hagyja az elmélkedés. Isten háta mögött vagyunk, ugyebár. Kocsma, mozi. A mise funckióját a mozi veszi át, vasárnap délutánonként, a vetítéseken szinte mindenki jelen van. Egy nap azonban a Központból érkező motoros futár fatális balesetet szenved és többé nem hoz senki filmet…

A történet mesélője Radi, egy helybéli srác, aki néhány évvel idősebb barátjáról, Laduról (Matej Matejka) meséli el tulajdonképpen a sztorit. A két srác életének központi eseménye, amikor a futár meghozza a soros heti filmet. Elsők között vesznek jegyet a vetítésre, szigorúan az első sorba. Ladu vagány pofa, a helyi tanácselnök/polgármester (Kovács Lajos) fia, aki nem retten meg semmitől. Főleg nem kisebb stikliktől. Dragan, a tanácselnök a helyi hatalom, drabális, rusztikus figura, aki képtelen bármit is kezdeni feleségével (Básti Juli), aki afféle csehovi figuraként itt, az isten háta mögött siratja hamvába holt operaénekesi ambícióit. Rodiné, a vendéglősé (Eperjes Károly) a gazdasági hatalom a faluban, aki feleségét dolgoztatja mindkét telephelyén, a kocsmában és a moziban is. Laduék után mindig Siniak, a szótlan, óriás termetű favágó (Evgeniy Sidikhin) áll a sorban mozijegyért, hamarosan megtudjuk, hogy valamikor szerelmes volt a szép kocsmárosné-mozipénztárosba, csak hát az a kocsmárost választotta akkor… Na, de ami a lényeg, hogy közöttük feszül az az érzelmi kötelék, mely az elmaradó mozielőadások előrehaladtával egyre drámaibbá válik, sőt, kifejezett forradalmivá válik a közhangulat, amiben a hatalmaskodó tanácselnök csak saját kisszerűségéről képes tanubizonyságot tenni.

Can Togay narratívája a kiskamasz Radi naiv éleslátásán alapul. A srác nevén nevezi a dolgokat és olyan dolgokat is észrevesz, ami talán a felnőtteknek nem tűnik fel. Személyes, megélt hatású lesz a történetmesélés ezáltal, miközben a gyermeki lendülete is megmarad. Átélhetjük a mozi varázsát, látjuk a csillogó szemeket és már szinte magától értetődő, amikor az elmaradt vetítéseket Ladu menti meg, amikor a padláson talált régi némafimtekercseket hétről hétre, ötletszerűen illeszti egymáshoz és láss csodát, az így összevágott filmek tökéletesen teszik dolgukat: a falu lakossága ezután is megtalálja bennünk saját kérdéseikre a válaszokat, ugyanúgy szórakoztatják, izgalommal töltik el őket, mint a régi, igazi filmek. Így telik a tél az isten háta mögött, Dr. Caligari, a Patyomkin páncélos matrózai, Jean Gabin és John Wayne váltják egymást a jelenetekben, miközben a kocsmában is zajlik az élet, miként Fábri Körhintájában. Sok minden megváltozik ezen a télen, és ahogy beköszönt a tavasz, jön a hír, hogy odakint, a távoli, isten háta mögötti külvilágban is történtek dolgok. Személyes hangú, érzelmes és tiszta szívű film ez, mely részben laudáció a film műfajához és a mozihoz, részben balladisztikus szerelmi történet, részben kalandfilm és részben finom történelmi allegória is.

A film megtekinthető itt: https://videa.hu/videok/film-animacio/egy-tel-az-isten-hata-JpIxYyEPDuWK8UmU

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba – Titkok a kertben (Landscapers, 2021), minisorozat

Megtörtént bűnügy szálait bogozgatja az HBO négyrészes minisorozata. A Titkok a kertbent elsősorban a pazar színészi jelenlét (Olivia Colman és David Thewlis), másodsorban szokatlanul játékos, önreflexív elbeszélésmódja emeli ki a dömpingből. A főszereplő házaspárt, mint azt az elején megtudjuk, 25 évre ítélték gyilkosságért – jóllehet, a mai napig ártatlannak vallják magukat, ami megmagyarázza, hogy az alcímből miért foszlik máris semmivé a középső szó („a true story”). A történet lényegében rekonstruálni próbálja a tizenöt évvel korábbi esetet; hogy mi igaz belőle és mi nem, azt maga a néző döntheti el, mert a megoldást – nagyon helyesen – nem rágják a szánkba.

Egy tisztesen szürke, középkorú angol pár, Susan és Cristopher Edwards emberölés alapos gyanújába keveredik. Tizenöt éve történt az eset, az áldozatokat azóta már zöldellő gyep és rododendronbokrok takarják egy társasház hátsó kertjében. Hőseink a kihallgatás során görcsösen ragaszkodnak saját verziójukhoz – de legfőképp egymáshoz.

Ránézésre semmi nem áll távolabb ettől a két udvarias, halk szavú, egymást gyengéden szerető embertől, mint a nyereségvágyból / bosszúból (a megfelelő aláhúzandó) elkövetett kettős gyilkosság. Nehéz elképzelni Bonnie és Clyde-ként a két decens ötvenest, no de semmi sem az, aminek elsőre látszik, a filmes párhuzam pedig, bár kimondatlan, eléggé nyilvánvaló. A feleség ugyanis a régi hollywoodi klasszikusok bűvkörében él; moziplakátokra, kétes értékű sztár-relikviákra szórja a pénzt, miközben nyakig vannak az adósságban, az estéket Gary Cooper és más westernhősök társaságában tölti, életének eseményei filmrészletekké lényegülnek át lelki szemei előtt.

Susan élete filmjében a jámbor, kissé ügyefogyottnak tűnő férjre a megmentő hős szerepe jut. Chrishez illik is a karakter, hiszen állandó igénye, hogy valakit gyámolítson. Susan pedig olyan „törékeny” – legalábbis a férfi szerint. Olivia Colman megejtő hitelességgel jeleníti meg ezt a sérült, riadt teremtést, akinek múltjában pokoli traumák rejlenek (gondosan bebugyolálva), néhány dialógus után azonban leszűrhetjük, hogy a fent említett „képzelt filmben” talán mégsem ő a megmentendő áldozat. Ami Christophert illeti, őrajta sem könnyű eligazodni. David Thewlis ideális a szerepre, ne tévesszen meg a gyapjúpulcsi és gáláns modor, aki látta őt a Fargóban, tudja jól, hogy miről beszélek. De nemcsak a karakterek izgalmasak, a köztük lévő szenvedélyes viszony legalább ilyen bonyolult, és látni fogjuk, hogy a sok-sok újrajátszás számukra ugyanúgy meglepetéseket tartogat, mint a nézőnek.

A rendhagyó elbeszélő technika a feleség torz világszemléletét tükrözi és gondolja tovább. Susan számára a FILM menedék a valóság elől, és fordítva: a filmek segítségével értelmezi (át) a valóságot. Márpedig itt az első perctől ki van hangsúlyozva, hogy filmet látunk. Gyakran kerülnek reflektorfénybe a forgatási körülmények (a sztori konkrétan csapóval indul, majd elered a műeső), a szereplők előre felépített díszletek között játsszák újra a múltbéli eseményeket, máskor kibeszélnek a képből, lásd Cristopher rendőrségnek írt udvarias email-jeit – hogy csak a legegyszerűbb példákat említsem, mert vannak azért jóval elborultabb ötletek is.  Erre tesz rá még egy lapáttal a vizualitás: színekkel, szűrőkkel és stílusokkal való leleményes játszadozás erősíti tovább a filmszerűséget. Sajnos a végére alábbhagy a lendület, a stílusjáték egyre fárasztóbbnak, öncélúbbnak érződik – de mire megunnánk, már itt is a vége. 7/10

Kategória: HBO Max, Saját szoba | Címke: | 2 hozzászólás

Saját szoba – A tenger dala (Song of the Sea, 2014)

Jó hír: a hét végétől ismét a mozikba kerül Tomm Moore annak idején Oscarra is jelölt csodálatos animációs filmje. A tenger dala felér egy frissítő alámerüléssel, vagy csöndes szemlélődéssel árnyékos vízparton, miközben nincs semmi dolgunk, csak bámuljuk a vizet – mert bőven van rajta bámulni való. Kézzel rajzolták, pazar színekkel, művészi gonddal, tenger feletti és alatti tájai örvényként vonzzák a tekintetet, átfúj rajtuk a szél, gyöngyözve gyűrűzik a víz, szinte érezni a hűvösét… A figurák pedig egyszerűségük ellenére is egyediek és végtelenül szeretnivalóak.

Tulajdonképpen ismernünk illene a rendező nevét, hiszen korábbi egészestés animációja, a Kells titka (2009) a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült. Szomorú, hogy alig hagyott nyomot a hazai köztudatban, hiszen kivételesen eredeti alkotásról van szó. Moore-t a Magyar Népmesék vezették el Kecskemétig, hatásuk ebben a filmben még inkább tetten érhető, mint a Kells titkán, mind szellemében, mind stílusában. Nekünk, magyar nézőknek egyből feltűnhet benne a sorozatból jól ismert stilizáló szemlélet, folklorisztikus díszítőmotívumokkal és hasonló kísérőzenével egybefűzve. Természetesen a sztori is a (kelta) néphagyományból merít. Az itt szereplő fókatündérek (selkie-k) az ír folklór alakváltó teremtményei: a vízben fókaként élnek, a parton emberi alakot öltenek, sőt akár emberfeleség is válhat belőlük.

A történet főhőse egy testvérpár, Ben és Saoirse. Egy világítótoronyban laknak apjukkal a komor tengerparton. Anyjukat akkor vesztették el, amikor Ben húga megszületett, az apa azóta is magába roskadtan gyászol, miközben gyermekei szabadon csatangolnak a parti sziklák között. Saoirse hatéves létére még mindig nem beszél, megesik, hogy alvásidőben kiszökik a tengerhez, hogy aztán csuromvizesen akadjanak rá. A városból idelátogató nagymama megelégeli az áldatlan helyzetet, és magához veszi unokáit. Persze fogalma sincs arról, hogy a pöttöm lány valójában fókatündér, és kővé vált meselények sokasága várja tőle a szabadulást.

Az alaphelyzet nem túl szívderítő: anya /feleség elvesztése, depressziós apa, elhanyagolt gyerekek. Mégis fantasztikus, szívet-lelket melengető kalandok bontakoznak ki belőle. Emberrabló baglyok cirkálnak a városban, a körforgalom alatt jóságos manók laknak, a történések szálait egy félelmetes boszorkány mozgatja. Meg kell menteni a kistestvért, fel kell szabadítani az elátkozott mesehősöket. A hétköznapi civilizációval egyidejűleg létező varázsvilág hasonlíthatatlanul színesebb, gazdagabb az előbbinél. E két birodalom párhuzamos létezése Miyazaki Chihiróját juttathatja eszünkbe (akárcsak a megváltó kislányfigura), és ha már szóba került, nyugodtan kijelenthetjük, hogy A tenger dala legalább olyan tökéletes családi mozi, mint a Miyazakifilmek: a játékosan villódzó felszín alatt itt is, ott is nem várt mélységek rejlenek.

Valóság és fantasztikum szétbogozhatatlanul egymásba szövődik: a meselények nemcsak beleavatkoznak az eseményekbe, de megtévesztően hasonlítanak is bizonyos szereplőkre. Élethelyzetük ugyancsak egyezik, ami rejtett azonosságukra utal. Az óriás úgy néz ki, mint az apa, a nagymama kiköpött Macha; a boszorkány kővé változtatta fiát, hogy ne szenvedjen tovább az érzéseitől – az apa bénult állapotában mintha maga lenne a kővé vált óriás; ahogy a mesealakok felszabadulnak, ő is leveti a szomorúság béklyóit.

Van tehát a sztorinak egy világosan érzékelhető lélektani tanulsága: archetipikus példázat a gyász feldolgozásáról, miszerint az érzelmeket nem elfojtani, hanem megélni kell. A másik tanulság pedig, hogy ebben a folyamatban a hagyomány is egyfajta kapaszkodót jelenthet. Ben két dolgot örököl édesanyjától: dalokat és történeteket (kagylókürt és mesekönyv). Ez az örökség kalauzolja kalandos útja során: egyrészt ismerősként üdvözli a felbukkanó furcsa szerzeteket, hiszen mindről hallott már anyja meséiben, másrészt a kagyló megszólaltatása kimenti bármilyen reménytelen helyzetből. A szabadítás végső aktusa úgyszintén dal révén kell, hogy megvalósuljon, a fókatündér éneke által. Saoirse dala feléleszti a megkövült regehősöket, színekkel, fényekkel tölti be a világot. A káprázatos finálé valóságos apoteózis, az őshagyományé. A történet azt súgja, becsülnünk kellene ezt a hagyományt, hisz az általa megőrzött dalok és históriák bonyolult élethelyzetek, traumák feldolgozásában lehetnek segítségünkre (lásd: meseterápia). Meglehet, mindez már az első percben kimondatik, csak utólag ébredünk rá igazán, mire is utal a Yeats-idézet: „De fogd a tündér kezét / mert több a világban a jaj, mintsem értenéd” (Rácsai Róbert ford.). Az anyai örökség hathatós segítségének köszönhetően Ben nemcsak sikerrel jár, de meg is változik, útja végére a féltékeny, duzzogó kisfiúból felelős nagytestvér lesz.

Erős volt a kísértés, hogy szenteljek egy bekezdést a színhasználat és a kompozíciók tudatosságának, netán a menet közben felbukkanó szimbólumoknak is – jóval több van ebben a filmben, mint első látásra gondolnánk -, de nem nyújtom tovább, az elmondottakból már világosan látható, hogy A tenger dala nemcsak szép, de okos is. A jóféle ír akcentus miatt eredeti nyelven az igazi. (10/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 3 hozzászólás

Ozark (Ozark, Season 1-4, 2017-2022)

Kifejezett meglepetés volt számomra ez az általam főleg kakipuki vígjátékokból ismert Jason Bateman főszereplésével készült Ozark című krimiszéria. A történet fő karaktere egy sótlan üzletember, olyan arccal, hogy simán rábíznád utolsó filléredet is. A vicc az, hogy valószínűleg még jól is járnál és milliomosként szállnál ki a bizniszből, mert a pasas valóban tisztességes (Bateman arca, karaktere engem, legalábbis az első évadokban végig Bajnai Gordonra emlékeztetett… 😀 ), már a megbízói irányában, ugyanis tevékenysége elsősorban pénzmosásra irányul. Ő kezeli az egyik legnagyobb mexikói drogkartell pénzét. Ott pediglen nem lehet hibázni. Nem is ő hibázik, hanem a partnere. Mégis Marty Byrde-nek (Bateman) kell menekülnie, családjával együtt, a kies(nek hitt) ozarki tóvidékre. A kartell elől azonban nem lehet elbújni, ráadásul ott vannak az ozarki helyi erők, akik nem nézik jó szemmel a betelepülő idegeneket…

Szeretem az efféle amerikai “suttyóföldén” (közép-délnyugaton) játszódó sztorikat, ugyanis rendszerint “az amerikai álom” valódi arcát mutatják meg, azt a közeget, amely valójában képviseli a világ vezető hatalmának “nemzettestét”, ahol a nappaliban a falon lóg a shotgun, pont a kis komód felett, melyen a Biblia fekszik, de a pincében tuti van még néhány M15-ös is, mert kitudhassaaztat. Trumpland. Bill Dubuque és Mark Williams sorozatának első évada műfajilag pontos, témájában újszerű, hiszen a pénzmosás különféle technikáit teszi meg egyik fő cselekményszervező elemévé. Használ ugyan bizonyos műfaji sablonokat, de mégis fordulatos, izgalmas a történet.

A második évad tartja azt a színvonalat, amit az első évadban hozott, bizonyítva egyben, hogy nem árt, ha egy sorozat készítői előre tudják, hogy sztorijuk hány évadot fog megélni. És ezt rendesen végig is gondolják… Maradnak továbbra is a meghökkentően meglepő fordulatok, váratlan karakteráldozatok, ám a közép-nyugati vállalkozásépítés és az ezzel összefüggő korrupció, valamint a szervezett bűnözés által termelt pénzek tisztára mosása, mint eddigi fő irányvonalak mellett hangsúlyosabb szerepet kapnak az ezzel szorosan összefüggő magánéleti, illetve családi problémák.

A harmadik évadra Wendy (Laura Linney) és Marty Byrde a sorozat kezdetétől ingatag házassága lassan elvásni látszik a Navarro-kartellel való együttműködésben, amin a kartell igen agilis és arrogáns ügyvédje, Helen (Janet McTeer) is sokat dolgozik. Feltűnik Wendy bipoláris személyisége miatt a családra és önmagára is életveszélyes öccse, Ben (Tom Pelphrey), aki hamarosan érzelmes viszonyba bonyolódik a Martyval egyre szorosabban együttműködő, mocskos szájú Ruth Langmore-ral (Julia Garner). Közben Wyatt (Charlie Tahan) a kretén banyával, Darlene-nel (Lisa Emery) vigasztalódik. Ezt az évadot Marty és Wendy széthúzása, valamint Wendy és Helen alkalmi szövetsége határozza meg, aminek eredménye, hogy a kaszinó FBI-gyámságot kap, s ennek a kartell-háborúba keveredő Omar Navarro (Felix Solis) baromira nem örül. Elvileg közeleg a sorozat fináléja és szépen süppedünk is bele az egyre kilátástalanabb és reménytelen helyzetbe, Martyt konkrét börtön fenyegeti, miközben Navarro is meg akarja ölni. Ehhez képest a sorozat alkotói olyan frappáns lezárást engedtek meg maguknak, ami minden, csak nem megnyugtató. Lehet belőle bármi is, de a legjobb, ha marad minden így, ahogy. Martyék üzletmenete és a család sorsa, úgy tűnik, végleg elrendeltetett. Lehet ezt még tovább pörgetni?

A befejező negyedik évadra Ruth válik a történet legszimpatikusabb karakterévé, miközben a Byrde-család végleg szétmálik a közép-nyugati mocsokban, Chicagóba való visszavágyódásuk pedig szinte már csehovi reménytelenséget idéz. Marty hebegése-habogása, ideges arcrángásai már túlmennek a szánalmason is. Wendy a végére olyan undok, törtető, hazug picsává vált, akit nemhogy a filmbeli gyermekeinek, üzlettársainak és férjének nehéz szeretni, de a nézőnek is. Ruth karakán, messze nem bűntelen, de elemi emberi tisztességgel teli egyénisége marad szinte az egyetlen kapaszkodó számunkra – a sorozatra oly jellemző módon alakul azonban az ő sorsa is. A cselekmény hoz újabb karaktereket, egy sor újabb nyaktörő fordulatot, azonban a már megismert üzletmenetben folynak a dolgok. Mindenki megvehető, aki nem, azt gond nélkül lepuffantjuk, félreállítjuk, ha más nem megy, hát valami más módon ellehetetlenítjük. Ez Amerika, de ha tetszik, ez a világ, így működik valójában. Ez a keserű tanulsága ennek a szériának, amely emellett még az “amerikai család” toposzról is lesújtó véleményt alkot. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a negyedik évad feltétlenül kellett a végére, talán a harmadikba is bele lehetett volna szuszakolni ezt a földbe döngölő lezárást, amit végül is megkapunk – így azonban még tovább merenghettünk a megváltoztathatatlan rothadás felett. 8/10

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 2 hozzászólás