Haptikus mikrotájkép, avagy északi érzelmek keleten – Kilencedszer érkezik a Finn Filmnapok

2020. február 5 – 9. között kilencedik alkalommal látogatható a Finn Intézet (FinnAgora) szervezésében a Finn Filmnapok a budapesti Toldi moziban. Az ötnapos ünnep alatt többszörösen díjra jelölt és díjnyertes dokumentumfilmekkel, nagyjátékfilmekkel, rövidfilmekkel, audiovizuális performansszal és nemzetközi szakember-, és alkotógárdával várják a szervezők az érdeklődőket.

A Finn Filmnapok mára már szerves része a hazai mozis eseményeknek, amelyek idején bepillantást nyerhetnek a jegyvásárlók a finn kultúra és élet igazán érdekes világába. Az időszak alatt közelebb kerülhetnek a finn emberek mindennapjaihoz, megismerhetik a gondolkodásukat, humorukat és közben olyan, esetenként a nem finnek számára szokatlan világba csöppenhetnek bele, amely erős gondolkodásra késztetheti a nézőt.

Az idei filmes kínálat témái között a bevándorlás, a kamasz szerelem, a perverziók, a párkapcsolatok különleges megélései és a vallás játsszák a főbb szerepeket.

A fesztivál rövidfilmszekciói különösen izgalmasan hathatnak az érdeklődő közönségnek, hiszen az egyik válogatásban a finnországi svéd nemzeti filmes alkotók munkái láthatók. A másik válogatásban hat egymástól merőben eltérő alkotás képviseli a finn rövidfilmet, a véres horrortól kezdve egy kislányig bezárólag, aki megkapja, amit akar.

A dokumentumfilmek szerelmesei ezúttal egy kivételes alkotással találkozhatnak. A Gods of Molenbeek című darab a brüsszeli Molenbeek játszódik, ahol a két hatéves kisfiú, Aatos és Amine élnek. Itt tanulmányozzák a pókok beszédét,fedeznek fel fekete lyukakat és veszekednek arról, ki irányítja majd a repülő szőnyeget, ami őseik földjére viszi őket. Ugyanabban az épületben laknak, de világaik különbözőek. Együtt keresik a választ az élet nagy kérdéseire. Aatos saját istent akar, mert Aminének már ott van Allah, de a kérdést tovább bonyolítja barátjának, Flónak a hite: bolond, aki Istenben hisz.

A filmnapok során több Finnországban és nemzetközileg is elismert szakember és alkotó látogat el Budapestre, akikkel találkozhatnak a nézők a vetítések után. Így: Jaana Puskala, a Finn Filmintézet nemzetközi osztályának vezetője, Klas Fransberg rendező, a Finlandssvenk Filmcentrum munkatársa, Aleksi Salmenperä rendező (VOID), Rosa Honkanen színésznő (Stupid young heart).

Már szokássá vált, hogy a filmnapok idején más művészeti ág is bemutatkozik. 2020-ban a finn képzőművész-zenész Hannu Karjalainen a Let it Be! art agencyvel együttműködésben Towards An Architect videóinstallációjával és Nightfall című élő audiovizuális performanszával érkezik a fesztiválra. Karjalainen videóit, installációit és filmjeit 2003 óta számos nemzetközi múzeum, galéria és fesztivál mutatta már be. Szólókiállításai többek között Helsinkiben, Oslóban, Zürichben és Berlinben voltak láthatóak. 2009-ben elnyerte az Év fiatal művésze díjat Finnországban

A Finn Filmnapok hagyományt teremtő céllal ebben az évben, finn diákokat hív Magyarországra, Budapesten játszódó rövidfilmek elkészítésére. A vendégeket a Budapesti Metropolitan Egyetem filmes hallgatói fogadják és az egyetem oktatóinak szakmai iránymutatásával készült közös munkájuk eredményét a filmnapokon tekintheti majd meg a közönség

A filmeket finn nyelven, magyar és angol felirattal vetítik. Jegyek a Toldi Mozi pénztárában vagy online, a www.toldimozi.hu-n kaphatók.

A FinnAgora Finnország 17 kulturális és tudományos intézetének egyike. A 2004-ben alapított intézmény fő célja, hogy elősegítse a finn művészek, tudósok, gazdasági- és társadalmi szereplők közép-európai megjelenését. A FinnAgora tehát alapvetően közvetítőszervezet, melynek tevékenysége a finn kulturális, tudományos és gazdasági élet szereplőinek kiváló ismeretén, valamint a finn, a magyar és a nemzetközi szervezetekkel való szoros együttműködésen alapszik.

Háttérinformációk

Aurora, játékfilm, 105 perc, 2019

Rendező: Miia Tervo

Producer: Max Malka / Dionysos Films

Forgatókönyv: Miia Tervo

Aurora, a partiőrült nő egy éjjel Lappföldön a hot-dog árusnál összetalálkozik az iráni Dariannal. Darian finn feleséget keres, hogy lányával menedékjogot kaphasson. Aurora visszautasítja,mert Norvégiába készül költözni, hogy maga mögött hagyja zűrös életét. Amikor azonban megismeri a férfi aranyos kislányát, beleegyezik, hogy segítsen neki. Mialatt egyik menyasszonyjelöltet mutatja be Dariannak a másik után, egyre közelebb kerül hozzá.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=ue91wuHsLIY

Void, játékfilm, 97 perc, 2018

Rendező: Aleksi Salmenperä

Producer: Aleksi Salmenperä / Bufo, Sahadok

Forgatókönyv: Aleksi Salmenperä

Eero írói karriere leszálló ágba került, nem tud nekikezdeni új regényének. Pihla ambíciózus színész, aki kezd külföldön is befutni. Egyikőjük sem hajlandó beáldozni karrierjét a kapcsolatuk érdekében, ami rosszabb, mint valaha. A Void tragikomédia a siker áráról, a kudarc megszenvedéséről, és helyzetekről, amikor a partnerünk egyszerűen nincs képben.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=R4UgYyfa_CQ 

—-

Elvis & Onerva, játékfilm, 65 min, 2019

Rendező: Mikael Syrjälä

Producer: Julia Elomäki, Pietari Vappula / Meat Films, ELO film school 

Forgatókönyv: Mikael Syrjälä

A 16 éves Elvis és Onerva egymásba szeret, de nemsokára egy apró hazugság hatására a környezetük eljut addig a pontig, ahol valakinek tennie kell valamit. Film a kamasz szerelemről, bizonytalanságokról és a félelemről, ami rossz döntéseket szül.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=dhd7slCaDp8

Maria’s paradise, átékfilm, 110 perc, 2019

Rendező: Zaida Bergroth

Producer: Daniel Kuitunen, Kaisla Viitala / Komeetta

Forgatókönyv: Anna Viitala, Jan Forsstöm

Az angyalokról prédikáló Maria Åkerblom Helsinkibe vezeti követőit, köztük Salomét, a rajongó tinédzsert. Nem sokkal később Mariát erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt börtönbüntetésre ítélik, de merész szökési kísérletete után sikerül visszatérnie buzgó követői körébe. Eközben Salome összebarátkozik Malinnal, az utcalánnyal, és az újból megtalált szabadság, illetve az egyre veszélyesebbé váló Maria mindent felemésztő szeretete között őrlődik.

Trailer:  https://www.youtube.com/watch?v=smFtoYp5QUo

The Human Part, játékfilm, 108 min, 2018

Rendező: Juha Lehtola

Producer: Misha Jaari, Mark Lwoff / Bufo

Forgatókönyv:Juha Lehtola, Kari Hotakainen

Pekka Malmiukunnas csődbe ment, középkorú férfi. Egy fillére sincs, de elhiteti családjával,hogy még mindig egy nagy IT-vállalat vezérigazgatója. Pekka teljes munkaidőben ezen arculat fenntartásán dolgozik. Amikor szülei hirtelen úgy döntenek, hogy újra összehozzák az elidegenedett családtagokat, a gondosan felépített védőálca veszélybe kerül.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=2vRHbhesByU

 —-

Dogs Don’t Wear Pants, játékfilm, 105 perc, 2019

Rendező: J-P Valkeapää

Producer: Aleksi Bardy, Helen Vinogradov / Helsinki-filmi

Forgatókönyv: J-P Valkeapää

Juha felesége megfulladt egy balesetben. A férfi évekkel később sincs túl a veszteségen, képtelen kapcsolatot teremteni másokkal. Amikor megismerkedik Monával, a dominával, minden megváltozik. Juha fojtogatásfüggő lesz, és ez nincs Mona ellenére. A Dogs don’t wear pants sötét humorú történet veszteségről, szerelemről és a lét édes fájdalmáról.

A film felkavaró jeleneteket tartalmaz.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=2K5sRggO8Qo

 —-

Stupid young heart, játékfilm, 102 perc, 2018

Rendező: Selma Vilhunen

Producer: Elli Toivoniemi, Venla Hellstedt / Tuffi films

Forgatókönyv: Kirsikka Saari

Film az első szerelemről, amely a vékony, laza Lenni és a menő bombázó, Kiira között alakul ki. Még nincs párkapcsolatban a két gimnazista amikor kiderül, hogy gyerekük lesz. Hirtelen a terhesség felnőtt problematikájának közepén találják magukat, miközben multikulturális lakókörnyezetükben egyre mélyebb gyökeret eresztenek a szélsőjobboldali eszmék.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=AuW_GEnxSC8

Gods of Molembeek, dokumentumfilm, 75 perc, 2018

Rendező: Reetta Huhtanen

Producer: Hannu-Pekka Vitikainen / ZONE2 PICTURES OY

Forgatókönyv: Reetta Huhtanen

A brüsszeli Molenbeek van, akinek a dzsihádisták vélt fővárosa, de a két hatéves kisfiú, Aatos és Amine számára családjuk otthona. Itt tanulmányozzák a pókok beszédét,fedeznek fel fekete lyukakat és veszekednek arról, ki irányítja majd a repülő szőnyeget, ami őseik földjére viszi őket. Ugyanabban az épületben laknak, de világaik különbözőek. Együtt keresik a választ az élet nagy kérdéseire. Aatos saját istent akar, mert Aminének már ott van Allah, de a kérdést tovább bonyolítja barátjának, Flónak a hite: bolond, aki Istenben hisz.

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=DIsyO_-iWQg

FINNORSZÁGI SVÉD RÖVIDFILMEK

Is it too much to ask? – Rendező: Andreas Westerberg, 5 perc

Nice at ping pong – Krakatoa – Rendező: Oskar Wikström, 6 perc

Ett Kammarspel – Rendező: Viktor Granö, 19 perc

Finnország svédül beszélő részét mutatjuk be a kisfilmekkel, hallhatóvá téve a kisebbségi nyelvet és láthatóvá téve a finnországi svéd filmeseket. Mindhárom alkotás más és más: az egyik 48 óra leforgása alatt készült, a másik az emberi érzésekre fókuszál, a harmadik szoros odafigyelést igényel.

Rövidfilm-összeállítás

All Inclusive – Rendező: Teemu Nikki, 15 perc

Two bodies on a beach – Rendező: Anna Paavilainen, 19 perc

Are you hungry? – Rendező: Teemu Niukkanen, 12 perc

Helsinki mansplaining massacre – Rendező: Ilja Rautsi, 12 perc

The Stick – Rendező: Teppo Airaksinen, 12 perc

From Matti with love – Rendező: Jarno Lindemark, 18 perc

Hat egymástól merőben eltérő alkotás képviseli a finn rövidfilmet, a véres horrorrtól kezdve egy kislányig bezárólag, aki megkapja, amit akar. A díjra jelölt és díjnyertes alkotások kihagyhatatlan utazásra hívnak – ha csak egy vetítésre tudsz eljönni, ez legyen az.

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2020 január.

K-PAX – A belső bolygó (K-Pax, 2001) – Egészen messziről, de a hatvanas évek artisztikus scifijeit juttatja eszembe ez a film, pl. Truffaut 45 Fahrenheitjét, vagy az Alphaville-t attól a másik franciától (J.L. Godard). A K-PAX azonban tök más irányba fut. Lehetne akár ez az irány a filozofikus sci-fi is, azonban a szirupos -és inkább csak misztikus, mint tudományos-fantasztikus- végkifejlettel ez az esély elúszik. Kevin Spacey és Jeff Bridges kétszemélyes kamara-pszichodrámája inkább csak melankolikus és melodramatikus elmélkedés az élet értelméről és a sorsról. Inkább afféle Virágot Algernonnak-típusú történet ez, vagy Száll a kakuk fészkére light. 6/10

Downton Abbey (2019) – A mozifilmről van szó, ami egy tipikus rajongói mozi, abban az értelemben, hogy az általam is imádott sorozat rajongóinak készült. Olyan is az egész, mint egy exkluzív, extra karácsonyi kiadás, amiket az évadok végén kaptunk, kvázi ajándékként – csak ez még exkluzívabb. Természetesen Julian Fellowes jegyzi ezt a történetet is, mely 1927-ben játszódik, többségében ugyanazon karakterekkel ugyanazon helyen, mint a sorozat. A rajongóknak nem kell bemutatni itt senkit, a sztori pedig görgeti azt, amit eddig is: hogyan, milyen körülmények között élt és milyen társadalmi, politikai és kulturális sajátosságai voltak, illetve mi a jövője egy ősi, yorkshire-i, hamisítatlanul angol nemesi családnak? Az exkluzív kiadáshoz exkluzív sztori is jár, hiszen az angol királyi pár érkezik a Downton Abbey-ba egy rövid látogatásra, átutazóban. Gondolhatjuk, hogy ez mekkora ribilliót okoz a kastélyban, ahol rendesen egy félrecsúszott nyakkendő, vagy egy nyomtalanul eltűnt kiskanál is napokra témát szolgáltatott az alsóbb, de a felsőbb szinteken is. Persze, a kazán is ekkor adja be a kulcsot, a király ellen is épp itt akar merényletet elkövetni egy gaz köztársaságpárti ír, Violet mama is harcol (a képen a csodálatos Maggie Smith), mert léte a harc, maga… Nem ragozom, imádtam minden percét. 10/10

Julieta (2016) – Látszólag melodráma (Pedro) Almodóvar sokféle díjra jelölt 2016-os filmje, és talán nem csak látszólag is az. Csak éppen abban különbözik az általában lekicsinylő jelzőként bizonyos filmekre aggatott műfaji definíciótól, hogy itt valóban mély és hitelesen ábrázolt érzelmekről van szó. Almodóvar nagyon érti és nagyon érzi, hogyan kell ábrázolni, megmutatni és felfejteni bonyolult érzelmeket és emberi kapcsolatok lelki szövevényét. Senki nem képes ma a filmművészetben oly mélyre hatolni a(z elsősorban női) lélekbe, mint ő. Csodás, egyben nagyon kemény film ez. 9/10

Vaják – s01e01 (The Witcher, s01e01, 2019) – Legfeljebb negyedórát ért meg nekem ez az imdb-n számomra meglepően magasra testált fantasy-széria. Ilyen fogalmatlan színészi játékot, ilyen gagyi látványvilágot én már nem veszek be ebben a műfajban (sem). Az pedig, hogy szinte konkrétan ugyanazon díszletek között játszódik már a második vagy harmadik jelenet, amit korábban a Katedrálisban, vagy a szintén igen hamar (de nálam legalább egy évadot megélt) Trónok harcában… Gáz. Amúgy közhelyerdő, unalom, tehát kuka. 0/10

Kategória: Film | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – A ki***tt világ vége (The End of the F***ing World, 2017-2019)

Előzetes benyomásaim alapján kegyetlenül betegnek nézett ki ez a netflixes sorozat, ugyanis a felirat ellenőrzése közben mindig a legdurvább jelenetekbe sikerült kattintanom. Nyakig véres kamaszok itt, macskagyilkosság ott, megint egy vértócsa – kontextusból kiragadva persze, mint a becsapós trailerekben, de ezek után talán érthető, hogy nem holmi kedves tinirománcra számítottam. Pedig ez az elrajzolt, fekete humorú, helyenként tényleg brutális sztori mégiscsak két fiatal tétova egymásra – és önmagára – találásának története. Nyerseségében is bűbájos road-movie, egyenesen a felnőttlétbe.

Charles Forsman azonos című, meglehetősen minimalista képregénye volt az alap, legalábbis az első évadé, ezzel áll összhangban a szétdarabolt elbeszélésmód, a lakonikus szóbeli megnyilatkozások, kimerevített képek, sőt még a színészek szenvtelen játéka is kitűnően passzol Forsman sematikus rajzaihoz. Az epizódok a maguk szokatlan rövidségével (cirka húsz perc) így sebtében odafirkantott skiccekknek tűnnek, ám ez a vázlatosság kifejezetten jól áll a The End…-nek amelynek stílusa egyszerre idézi a szintén brit Submarine angol humorral súlyosbított franciás lazaságát és Wes Anderson abszurdjait.

Meglehet, hőseink emlékeztetnek kicsit Bonnie-ra & Clyde-ra (és még egynéhány kollégájukra), szerencsére azért mégsem született gyilkosok, csak két magának való, szeretetre éhes tizenéves, aki elhatározza, hogy világgá megy. Elegük van a családjukból, telefonon lógó kortársaikból, a meg nem értettségből, az egész ki***tt világból. Alyssával (Jessica Barden) otthon a kutya sem törődik, az apja rég kilépett az életükből, anyja meg egyfolytában az új partnerén csüng, aki mellesleg egy tapló. Jamest (Alex Lawther)  halálosan idegesítő faterja egyedül próbálja nevelni – no meg szeretni is a maga fárasztó módján -, hogy az édesanyjával mi lett, csak később tudjuk meg.

Jamesnek meggyőződése, hogy pszichopata: nincsenek érzelmei, továbbá előszeretettel öldös kisebb állatokat. Most éppen szintet ugrana, valami nagyobbal szeretne végezni, így pont kapóra jön neki Alyssa, aki vele akar megszökni otthonról. Két tanácstalan kamasz; nincs úticél, nincsenek követendő normák, semmi támpont – kizárólag egymásra számíthatnak. Ellopott kocsival és merőben különböző motivációkkal vágnak neki az útnak. A szabadságtól mámoros Alyssa a kissé mulya Jamesben a segítő társat, ám a fiú őbenne csak a macskánál nagyobb áldozatot látja, és folyton a tervezett gyilkosság részletein töpreng – egészen a 3. epizódig. Az itt beütő végzetes fordulat eredményeként a srác végül is megnyugodhat, hogy mégsem pszichopata, ezt leszámítva azonban minden totálisan elcsesződött.  Embert ölni nem ugyanaz, mint papagájt, sőt, valami nagyon-nagyon rossz dolog. Törvényen kívüliekként menekülnek tovább, nyomukban egy bonyolult érzelmi életű rendőrpárossal.

Kalandjaik során csupa hitvány alakba botlanak (Alyssa apját is beleértve); előbb-utóbb sejteni kezdjük, hogy ez a két, elsőre pszichopatának/szociopatának gondolt gyerek talán a legnormálisabb ebben a beteg világban. Lelkileg sebzettek, de erkölcsi érzékük egészséges. Sok viszontagságot, csalódást kell átélniük, míg a végére, gondosan rajzolt jellemfejlődés során, levetik szélsőségeiket és megtanulnak bízni egymásban, egymás bizalmatlan méregetésétől eljutnak az életre-halálra szóló feltétlen ragaszkodásig. Belső monológjaikból folyamatosan értesülhetünk róla, ki mit gondol a másikról (szinte látjuk a felugró szövegbuborékokat): a kezdetben ellentétes vélemények szépen lassan összhangba kerülnek. Imádnivaló Alyssa flegmasága, dühös őszintesége; többnyire ő beszél, mellette James csak akkor szól, ha kérdezik, inkább a gondolatait halljuk. Jessica Barden és Alex Lawther karaktere végtelenül szerethető, mindkettejük telitalálat: Barden igazi cserfes, mocskos szájú tinédzser, Alex Lawther meg egy kiköpött introvertált tizenéves (pedig már jóval túl vannak a húszon).

A sztori eleve fanyar hangulatú, ám a mélabús kísérőzenék (Graham Coxon remek soundtrackje rövid idő alatt toplistás lett) kimondottan balladaszerűvé teszik – okkal, hisz a fenyegetettség, a félelem, hogy ebből egyikük sem fog jól kijönni,  egész idő alatt ott lóg a levegőben. Az első évad gyönyörű lezárása meg is hagyja ezt a lebegést. James futása a Négyszáz csapást juttatja eszünkbe, megidézve ezzel (csöppet sem véletlenül) a francia újhullám szellemét, ahol a szökött szerelmesek számára mindennél fontosabb érték a szabadság – aztán meg tudjuk, hogyan járnak.

Csakhogy ennek a világnak két vége is van: hiába terveztek egy évadot, a siker meghozta a másodikat. Nem lett éppen rossz a folytatás, bár a rajongók etetésén túl nincs sok értelme; kevesebb a humor, több a melankólia, igaz, abszurd helyzetekben itt sem szűkölködünk. Két év telt el, kamaszaink felnőttek, érettebbek, megtörtebbek. Találkoznak egy náluk is megtörtebb emberrel, Bonnie-val (Naomi Ackie), az újabb fura figura másfajta feszültséget hoz a történetbe. A karakter kidolgozott, a cselekménynek megvan a kellő íve, az eddig nyitva hagyott szálak elvarródnak. A második befejezés közel nem üt akkorát, mint az első, és a létjogosultsága is megkérdőjelezhető, de reméljük, ez már végleges. Charlie Covell forgatókönyvíró a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Bízzunk benne, és elégedjünk meg a felejthetetlen első évaddal, plusz egy tisztességesnek mondható másodikkal. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Chihiro Szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001)

Jó hír: a Ghibli stúdió filmjei februártól elérhetők lesznek a Netflixen! Ez többek között azt is jelenti, hogy Hayao Miyazaki alkotásai jobban szem elé kerülnek, így akár olyanokhoz is eljuthatnak, akik csak hírből (vagy még onnan sem) ismerik. Arról nem is szólva, milyen félelmetes aktualitást nyertek ezek a mesék napjainkban.  És ha már ilyen szépen szóba jöttek a Ghibli-filmek, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy a kedvencemről – és minden bizonnyal a rendező legjobb filmjéről – beszéljek. Végtelenül mély, egészen szürreális felnövés-és beavatástörténet.

A nyugaton legismertebb japán animációs rendező saját bevallása szerint gyerekeknek szánja ugyan műveit, igazán csak felnőtt fejjel érthetők meg – ezt nevezem én családi filmnek -, ami pedig a teljes mélységüket illeti, sokszor alig ér le a lábunk. Miyazaki meséiben újra meg újra felbukkan a háborúellenesség, a környezetvédelem motívuma, kivételes bölcsességgel jeleníti meg szereplőinek akár egymáshoz, akár a természethez fűződő kapcsolatát. Világmegmentő hősei rendszerint gyerekek, többnyire kislányok. Közülük a legismertebb, legbelevalóbb, gyerkőc Chihiro  (nem is tudom, be kell-e mutatnom).

Szóval ez a Chihiro, egy 10 év körüli, durcás leányzó, éppen új otthonuk felé autózik szüleivel. Elvétik az utat, egy erdei ösvény különös létesítményhez viszi őket. Olyan, mint egy elhagyatott vidámpark, ám az üres épületek között ínycsiklandó illat száll. A szülők nem bírnak parancsolni mohóságuknak, nekiesnek az ott talált finomságoknak, emberi mivoltukból kivetkőzve habzsolnak, a végén disznóvá változnak. Leszáll az alkonyat, a város megtelik árnyakkal, és a magára maradt lány számára lidérces kaland veszi kezdetét. Kiderül, hogy az épületek nem lakóházak: a város az istenek fürdőhelye. A sötétség beálltával özönleni kezdenek a fürdővendégek: bohókás, bizarr vagy félelmetes lények. A kislány, ha akarná, sem tudná többé elhagyni a helyet, de nem is akarja, hiszen fel kell szabadítania szüleit a gonosz varázslat alól.

E világnak szigorú törvényei vannak: csakis munkával lehet benne polgárjogot nyerni, továbbá ügyelnünk kell arra, hogy ne feledjük el az igazi nevünket, különben örökre itt ragadunk. A birodalmat irányító főboszorkány elveszi Chihiro nevét, viszont munkát ad neki a fürdőházban.

A figurák attól valószerűek, hogy egyikük sem egyértelműen rossz vagy jó, még az arcnélküli démonról sem könnyű eldönteni, hová tegyük: egyszer az alkalmazkodó szeretetvágy, máskor a visszataszító birtoklási téboly megtestesítője. Ha nem zavarnak a főhős gyerekközönségnek szóló csetlés-botlásai (esik-kel, bukfencezik, mégis talpon marad), könnyű beleszédülni a film varázslatos atmoszférájába. Miyazaki a valóság aprólékos hűséggel ábrázolt elemeiből rakja össze fantáziavilágát. Bizonytalan álomlogikával kapcsolódik össze a fűtőház békebeli rendetlensége egy hagyományos japán ház puritán belső tereivel; hortenziákkal, rododendronokkal pompázó éjszakai kert, hidegen derengő, lámpafényes hajnalok; az épület előtt időnként átrobog a menetrend szerint közlekedő vonat. A hangulatok olyan többletet adnak az elbeszéléshez, ami szavakkal kifejezhetetlen. Különösen megragadó a csöndes vonatút valahol az éjszaka és virradat határán; a hosszú, kisebbeknek bizonyára unalmas jelenet folyamán elhalványul az eredeti úticél, elmerülünk az utazásban, mely után a megérkezés olyan magától értetődő, mint egy hazatérés. „Semmi sem merül feledésbe, ami egyszer megtörtént…” – a történet bizonyos pontjai rég elfeledett harmónia emlékét éleszthetik a nézőben. A szemlélődős részeket szomorkás, meditatív zongoraszólam festi alá, segítve a ráhangolódást.

Hősünknek minden esélye megvan rá, hogy olyanná váljon, mint tradíciótól elszakadt, a fogyasztás bűvkörében élő szülei, ám az átélt kalandok révén föléjük emelkedik. Kitartásával, bátorságával egyedül is megállja helyét a vadidegen környezetben, mellesleg az első szerelem élményével is megismerkedik. Érettebb, felelősségteljesebb lesz, és ami legalább ennyire fontos, feltárul előtte a létezés valódi arca, ember és természet meghitt egysége. Míg előbbi tapasztalataival a gyereknézők tudnak azonosulni, utóbbi az idősebbek számára szolgálhat tanulsággal. A mese a végén körbeér – álom volt vagy valóság? A válasz hadd lebegjen és oszoljon szét a levegőben. Egy biztos: ha jól figyelünk, Chihiróval együtt mi is bölcsebbek leszünk.

Kategória: Film, Saját szoba | Megjegyzés hozzáfűzése

Joker (2019)

Tizenegy darab Oscar-díjra jelölték az idén Todd Phillips filmjét és minden bizonnyal ezekből be is fog gyűjteni néhányat, ahogyan eddig is szépen kaszált a különféle díjosztó ceremóniákon. A közönség is szereti a filmet, a tetszési index az egekben. Tényleg alig hallani negatív véleményeket a Jokerrel kapcsolatban. Én sem akarom lefitymálni, hiszen milliárdnyi légy nem tévedhet és a viccet -viccet! hahaha- félretéve, Joaquin Phoenix valóban nagyot játszik a képregény- és szuperhőskultúra egyik legizgalmasabb figurájaként. I-ga-zi nagyot. Nem véletlenül osztották ezt a szerepet sokszor komoly színészekre, hiszen játszotta ezt egy korábbi Batman-filmben Jack Nicholson is, miközben Heath Ledger emlékezetes alakítása Oscar-díjat is eredményezett a tragikus sorsú színésznek. Sajnos, lehet, hogy ez utóbbi lesz Joaquin Phoenix Oscarjának buktatója, hiszen ugyanazért a karakterért, illetve annak szinte ugyanolyan felfogású megformálásáért csak nem adnak kétszer Oscart? Bár, végül is beleférne… Viszont azért lenne néhány észrevételem is e filmmel kapcsolatban.

Maga a film Christopher Nolan Batman-trilógiájának (Batman: Kezdődik, A sötét lovag, A sötét lovag – Felemelkedés) hangvételét követi, de ahhoz szervesen nem kapcsolódik. A címszereplő karakter, illetve a környezet névleg szintén a DC Comics illető franchise-ján alapszik, Phillips azonban még Nolan akkoriban éjsötétként jellemzett felfogásához képest is jobban a földhöz, a valósághoz ragasztotta a hajdani mese/képregényfigurát és -történetet. Annyira, hogy számomra már kifejezetten zavaró, hogy New Yorkot ennek ellenére le-Gothamozza, amellett, hogy még Párizsként, Londonként, de akár Budapestként is sokkal hitelesebben jelenne meg a filmben, mint a klasszikus képregénybeli metropolisz. A film környezetábrázolása, ahogyan benne a társadalom, a média és a politika megjelenik, az teljesen reális, sőt naturalisztikusan valósághű – nincs benne semmi fantasztikus, semmi mese. EZ VAN MA. Ugyanez a helyzet Joker karakterével, illetve azzal, ahogyan a film végére kialakul a Batman-történetekből ismert negatív hős – ez is egy tapinthatóan, elképzelhetően és valóságosan igazi személyiségfejlődés. Joker itt feltáruló életútja szociológiai és pszichológiai szempontból is hitelesnek tekinthető. Súlyos, terhelt háttérből érkező, nárcisztikus pszichopatákból Dunát lehet rekeszteni manapság, ez mondhatni népbetegséggé vált a fejlett társadalmakban az elmúlt száz-százötven évben. Joker története tehát, nagyjából snittről-snittre, ugyanígy működne minden DC Comics-jogdíjas bohóckodás nélkül is. Egy korrekt, erős, jó kis film lenne, afféle Taxisofőr 2. (a hírek szerint Scorsese is sertepertélt valamit e film körül…), csak éppen nem néznék meg ennyien. (Így viszont, hogy ennyien nézik, éppen valódi ereje vész el…)

Persze, azon azért nem csodálkoznék, ha hamarosan a Guy Fawkes-maszkok után/mellett megjelennének a hatalomellenes tüntetéseken a bohócmaszkok is, azonban ezek így már divattárggyá, csoportazonosságot jelző kellékké silányulnak, mint hajdan a farmernadrág és a hosszú haj. Külsőségek, melyeknek elsikkadt eredeti belső tartalma. Merthogy van töltet, sőt, üzenet is a filmben. Egy nagyon határozott felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy igen komoly, valós veszélyekkel járhat meghatározott néprétegek, társadalmi szokások, akár hagyományok, kisebbségi rítusok, bármilyen többségitől eltérő másság lekicsinylése; a hatalmi oldal arroganciája, a fizika hatás-ellenhatás törvényének megfelelően, mindig kivívja az elnyomottak lázadását, ami a történelem tanúsága szerint sosem elegáns, kifinomult és mértéktartó. És az már nem csak egy film lesz… Sose vicceljünk tehát kriplikkel, látszólag fogyatékosokkal, bolondokkal, a furcsákkal és különbözőkkel, a csendes magányosokkal, a halk szavúakkal, a láthatatlanokkal, a szegényekkel, a nincstelenekkel pedig nagyon vigyázzunk – de mindenképpen nevessünk velük, ha ők viccelnek. Mondhatnám: Ne vesd meg, de nevess vele! (Akkor főleg, ha az illető egyáltalán nem vicces.) 7/10

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Csak férfi zeneszerzők alkottak a XIX. és a XX. században?

Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál utolsó napján különleges, egyszeri eseménnyel várja az érdeklődőket a Budapest Music Center Könyvtárába. 2020. január 20-án 18 órától a fesztivál szervezői ingyenes filmvetítéssel készülnek, amely négy elfeledett XIX. végén és XX. század elején élt zeneszerzőnő munkásságát mutatja be. A Komponistinnen (Zeneszerzőnők) című film több nemzetközi díjban részesült, melyet Tim Van Beveren rendezett.

A két alkotó együtt látott neki a munkának, hogy felkutassák azokat a zeneszerzőnőket, akiket ma már sehol sem említenek. Kyra Steckeweh lipcsei zongorista tanulmányai és karrierje során feleszmélt, hogy nem találkozott olyan zeneszerzővel, aki nő lenne. Ez volt az a momentum, amikor úgy döntött kutatni kezd, vajon hová lettek az előző évszázadok női komponistái, és voltak-e valaha. A zongorista a berlini Tim Van Beveren filmkészítő segítségét kérte, majd együtt útnak indultak Franciaországba, Olaszországba, Lengyelországba és Németországba, ahol négy zeneszerzőnő élt és dolgozott: Mel Bonis, Lili Boulanger, Fanny Hensel és Emilie Mayer. A film egyik magával ragadó pillanata, amikor Kyra Steckeweh zongorajátéka újraéleszti a komponista nők alkotásait.
Az Átlátszó Hang újzenei fesztivál idén már hetedik alkalommal kerül megrendezésre és most is egyedi programokkal vár mindenkit egészen január 20-ig.

Időpont: 2020. 01. 20. 18:00
Helyszín: Budapest Music Center, Könyvtár
Fesztiváligazgató: Szálka Zsuzsanna
Művészeti vezető: Gryllus Samu

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Judy (2019)

Típushibája az életrajzoknak, ezen belül is a művész-életrajzoknak, hogy rendszerint sokkal inkább szólnak arról a színészről, aki kvázi életre kelti az adott film “tárgyát”, mint magáról a híres, nagy művészről, akiről a filmnek amúgy szólnia kellene. A Judy kapcsán is végig az motoszkált bennem, hogy ez a Renée Zellweger, most jó benne, vagy sem… Teljesen másodlagos kérdés, hogy valójában most akkor Judy Garland, akinek azon a bizonyos sárga köves úton megtett bájos kezdő tipegése a végén, négy évtized múltán, milyen tántorgásban és fetrengésben végződik – mint ahogy tényszerűen abban végződött.

Természetesen, az angolszász színházi berkekben ismertnek számító Rupert Goold -Peter Quilter A szivárvány vége című színdarabja nyomán írt- filmje érezhetően el kívánja mesélni, hogy a hajdan bájos gyereksztárból hogyan lett serkentőkön, nyugtatókon és pián élő idegroncs, azonban amit elmond, az azért meglehetősen leegyszerűsítő. A gonosz, nagy producerbácsi (Louis B. Mayer amúgy, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió, egyben Hollywood egyik alapítója), tömpe ujjai között vastag szivarral, gyakorlatilag rabszolgaként tartotta a két éves kora óta színpadon lévő kis Judyt, vasszigorú nevelőnőkkel és pontosan adagolt “gyógyszerekkel” trenírozva őt arra, hogy megvalósítsa a hollywoodi álmot. A kis Judy nem hízhatott el, nem alhatott, mert egy kövér, lusta kislány nem lehet Amerika kedvence, ugyebár. Arról azonban, hogy a kis Judy hogyan ragadt bele ebbe a pirulákon pörgő életbe, hogyan száguldott keresztül öt darab házasságon, nem utolsósorban, hogyan jött ki ezekből ilyen állapotban, ahogyan látjuk is e filmben, arról már nem tudunk meg sokat. Feltűnik Judy utolsó férje (Sidney Luft – Rufus Sewell), de róla csak annyi derül ki, hogy -látható okokból- nem veszi jó néven, hogy két kicsi, közös gyermeküket anyjuk végigvonszolja pillanatnyi tartózkodási helyük éjszakáin. Egyszer egy parton belefutunk Liza Minellibe is (Gemma-Leah Devereux), Judy lányába, aki azonban hamar szalad is tovább egy másik partiba táncolni – nem igazán foglalkozik akkor már eléggé megbillent anyjával. A film többi részében a fiatal Judyt (Darci Shaw) látjuk, a hollywoodi sztárcsinálás kíméletlen, brutális futószalagján, valamint a 47 éves Judyt halála előtt pár hónappal, idegsejtjeire szétcsapva, fuldokolva kapálózva az élet felszínén – tisztább pillanataiban azért mégis elvarázsolva a bálványait rajongva tisztelni akaró közönségét. Az egyik dühítő, a másik fájdalmas élmény – az odáig vezető, sárga kövekkel induló, de a végére kátyúkkal, gödrökkel és buktatókkal teli útról azonban nem esik szó.

Önpusztító, tragikus sorsú sztárokkal amúgy “tele a spájz”: arra viszont nem sokszor kapunk választ, hogy valójában mik lehetnek az okai az önpusztításnak. Ez a film ugyan ad egyfajta választ, de -picit felkapaszkodva a minapi #metoo kampány farvizére- rálőcsölni az egészet egy nyilvánvalóan vadbarom producerre, azért karcsú. Semmi nem magyarázza meg, miért lett Judy Garland olyan, amilyen. Itt is az útnak, magának kellene a lényegnek lennie, nem pedig a kezdetnek és a végnek, az útnak, amit, mondom még egyszer, öt házasság, három gyermek, számtalan siker, díjak, szeretet és elismerés és nyilván még sok más jó és rossz élmény szegélyezett.

Szóval, Renée Zellweger teszi a dolgát, nem rossz, nem rossz. Elég ijesztően le is fogyott a szerep kedvéért, a bulvárlapoknak éveken át sok témát adó arca, a rengeteg fizikai beavatkozásból is fakadó, önkéntelen, groteszk grimaszaival még rá is erősít Judy Garland állapotának látványossá tételére – de ez, mindennel együtt csak egy karakter pillanatképe, egy lelki, testi és érzelmi állapot rözítése. Nincs előélete, nem érezni azt, hogyan vált ilyen ronccsá. Statikus alakítás, nincs íve, már színészi értelemben. Sajnos, azokat a részeket sem hiszem el, amikor Zellwegert Judy Garlandként a színpadon látjuk. Valahol nagyon jellemzi a filmet az, hogy a legemlékezetesebb jelenet benne az, amikor a színpadon összeomló Garland helyett a közönség énekli el a nagy slágert az Ózból. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése