Mint megannyi, komoly irodalmi értékkel bíró alkotást, Gabríel Garcia Márquez híres regényét, a Száz év magányt is megfilmesíthetetlennek tartja a közvélekedés. Maga, az irodalmi Nobel-díjas író is így vélekedett, nem is adta meg a filmadaptációra vonatkozó kérelmekre az engedélyt egyetlen alkalommal sem, pedig kérő akadt, nem egy. Hogy mégis született mozgóképes feldolgozása ennek a nagy hatású regénynek, ahhoz (az író halálán túl) kellett az, hogy a tévéfilm-sorozat formátum mára olyan technikai és minőségi szintre emelkedett, hogy arra méltó és hivatott alkotók azt már igen magas művészi színvonalon is alkalmazhatják. Így történt, hogy Márquez örökösei igen mondtak José Riviera forgatókönyvíró kérésére, így (pl. a Covid-járvány miatt) nem kicsit viszontagságos úton, de megszülethetett a Száz év magány tagadhatatlanul igen csinos és figyelemre méltó adaptációja.
A rendkívül hosszadalmas, több mint száz évet átölelő, rengeteg szereplőt mozgató, többgenerációs családregény cselekménye Rivera tervei szerint két nyolcrészes évadban került mozgóképes feldolgozásra – a Netflixen. Irodalmi alkotások esetében mindig felmerül az a probléma, hogy ha olvastuk a könyvet, akkor arról megvan már saját olvasatunk, így valaki más olvasata, adott esetben mozgóképes adaptációja idegenül hat, illetve fordítva, ha netán nem olvastuk az eredeti művet és egy filmfeldolgozás után olvassuk el, gyakran nem érezzük azt a hatást, amit másoknak az nyújtott, film nézése nélkül. Én a regényt kb. húsz évesen olvastam, emlékeim így negyven év múltán halványak, így azt mondom, ha Márquez irodalmi stílusát mágikus realizmusként definiáljuk, akkor ennek ez a tévéfilmverzió simán eleget tesz. Egyrészt tapinthatóan hiteles, buja, színekkel és misztikummal, élettel és halállal teli dél-amerikai környezetet teremt, amit a térségben tapasztalt személyes élményeim is igazolnak, szintén hiteles karakterekkel, élethelyzetekkel és sorsokkal. Reális valóságot ábrázol, mindeközben egyáltalán nem tolakodó, rendkívül látványos és ízléses vizuális trükökkel mutatja be érzékletesen ezt az igen sajátos kultúrát, valamint Márquez transzcendens, a valóság túloldaláról származó elemekben is bővelkedő világát. Nyilván képeskönyvként, de egy igen színvonalas, rendkívül látványos és tartalmas albumként.
Rivera által írt filmsorozat gyakorlatilag elmeséli a regénybeli Buendía-család történetét, meglehetősen hűségesen az eredeti műhöz, csupán annak bonyolult időszerkezetét simította ki közrérthetőbbre és követhetőbbre. Bár Márquez gazdag írói nyelvezete értelemszerűen nem jelenik meg a filmben, csupán néhány eredeti mondat, például a híres első néhány sor hangzik el a mesélő narrációjában, amolyan idézetként, de képileg minden pillanatban látható az az általában sikeres igyekezet, hogy mindez meg legyen mutatva a képen. Csak ritkán, főleg az első évad második felében érzek ebben néha pici kapkodást, feleslegesen kézbe vett kamerát, túl rövidre vágott snittet… De alapvetően nagyon szép, rendkívül színes és még egyszer mondom, nagyon hiteles a sorozat képi világa. A csatajelenetek kifejezetten látványosak (és explicit brutálisak), az érzéki jelenetek pedig … érzékiek. Elképesztő növények, csodálatos díszletek és kelléktárgyak, szép ruhák… Én a cselekmény ilyetén való görgetését is el tudom fogadni, nem kérem számon Márquez minden egyes költői képekben tobzódó mondatát, mert sajátos világa valahogyan mégis átjön. Bár néha megkísért a kolumbiai és egyéb dél-amerikai szappanoperák legtöbbször viccé kövült hangulata, “José Armando, add közelebb a vajat!”, “Conchita Zarzuela, kedvesem, hozz be a mezőről egy szakajtó kukoricát!” (csak viccelek), végül is simán felülemelkedhetünk a nevetséges, banális hétköznapi példákon, hiszen ezúttal valóban művészi élményben lehet részünk. De legalábbis dicséretes, ügyes és a tömegjelenetekben, közjátékokban olykor különösen festői próbálkozásban… És olvassuk újra a regényt!
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 