Saját szoba: Hangtalan gondolataim (Мої думки тихі / My Thoughts Are Silent, 2019)

Antonio Lukics bemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz Gábor VAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága – csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint nemrég elkészült a folytatás is – ezek szerint az ukrán közönségnek bejött a sztori.)

A szőke, colos és tagadhatatlanul krisztusi fizimiskával rendelkező Vadym (Andrij Lidagovszkij) Kijevben élő hangtechnikus, amatőr komponista. A közelmúltban hagyta ott filmes munkáját, és egy fogászati beavatkozás miatt épp az anyagi csőd peremén egyensúlyoz, amikor szembejön vele élete nagy lehetősége. Új feladata abban áll, hogy hazai állathangokat gyűjtsön egy ukrán származású kanadai megrendelőnek. Ha jól végzi dolgát, akár teljes álláshoz is juthat Kanadában, csakhogy ehhez egy ritka madár, a kihalás szélén álló „rahói réce” énekét kellene mikrofonvégre kapnia. Szülővárosába, Ungvárra érkezvén az akcióra kész Vadym savanyúan veszi tudomásul, hogy gyűjtőútjára az anyja fogja eltaxizni. Már első beszélgetésük alatt érezni a köztük lévő szakadékot; a láncdohányos mama folyamatosan cseszegeti kiskorúként kezelt fiacskáját, csúnya beszédért, bagószagért meg-meglegyinti, miközben Vadik unottan hallgatja a kioktatást, és néha megpróbálja elmagyarázni, mivel is foglalkozik valójában.  Tény, hogy a srác roppantul félszeg (testi adottságait tekintve ez nem csoda), a jövőképe is meglehetősen ködös, a közeljövőt illetően viszont határozott célja van (ennyiben mondjuk, különbözik a VAN Áronjától). Öregedéstől rettegő, egyedülálló anyja (Irma Vitovskaya) most tőle reméli a társaságot, a hazaérkezésén felbuzdulva még wellnessezni is elrángatja.

Road movie-ba csomagolt felnövéstörténetet látunk (bármilyen röhejesen hangzik is így két méter fölött), melynek első fele némafilmbe illő gegek sora; egy részük szellemes, más részük kevésbé. Az ifjú technikus hatalmas boom mikrofonnal járja a vidéket, amit időnként felszerel egy felmosó mophoz hasonlatos szélzajszűrővel („döglött macska”), és képtelen helyzetekbe keveredik. A komédiázás azonban már az út elejétől kezdve fokozatosan visszaszorul, anya és fia közeledésébe mind több drámai elem vegyül, az obligát számonkérésen túl („Vadik, mikor kezdesz el végre normális életet élni?”) a magányos nő saját félelmeit, kétségeit is feltárja. A súlyosabb pillanatok persze – amúgy közép-kelet-európai módra – bohózatba fulladnak. Csöndes, visszafogott bohózatba, hisz Lukics filmje igencsak lassú, rezignált, „hangtalan”. A szótlan Vadik a hangoknak nem forrása, csak rögzítője. A szűkszavú, gyakran néma jeleneteket nagy csöndek festik alá, nincs „kísérő” zene, inkább csak diegetikus, a cselekmény világába illesztett trackek, mint a videójáték visszafogott „retrowave” dallama, a srác kompozíciói vagy a rádióból felhangzó slágerek.

Hősünk „szárnyalni” vágyik, maga mögött hagyni az őt fojtogató, földhöz ragasztó valóságot, melyből bőséges ízelítőt kap az utazás során. Ezt a „földhöz ragadást” a film igen plasztikusan láttatja, a mozgást akadályozó sár egyike azon jelképeknek, amelyekkel a rendező szájbarágósan, de következetesen kiemeli mondandóját. A fekete-fehér nyitójelenetben sorra vonulnak fel a fő szimbólumok, a sár mellett a (tej)fog és a toll – a jelentésüket, gondolom, nem kell magyarázni. A kissé bizarr, kosztümös intrónak látszólag semmi köze a sztorihoz, hacsak nem az, hogy a filmrészletnek talán Vadym a hangfelelőse: a mohácsi vész idején két szerzetes, amolyan középkori Stan és Pan, a kisjézus tejfogára alkuszik egy vándorárusnál. Hogy hatásos-e az ereklye, az már nem derül ki, ám a felcsendülő adventi gregorián a jelenbe is magával hozza a csodavárás hangulatát, az idevágó keresztény utalások pedig az egész filmet végigkísérik. Ami nyugati szemmel talán különös, ukrán fejjel gondolkodva viszont minden másként fest.

Mert a főszereplő szárnyalását nem feltétlenül a saját bénasága akadályozza – elvégre Ukrajnában vagyunk. Nem véletlen, hogy a hatósági jelenetekben a román újhullám fanyar humorát érezzük visszaköszönni, az íróasztalok mögött ugyanazok a korlátolt, paranoiás csinovnyikok terpeszkednek. Az ukrán Y-generáció életérzését markánsan meghatározza a mocsárként visszahúzó társadalmi-politikai környezet. Kitörni nehéz, már-már lehetetlen, legalábbis jó adag szerencse kell hozzá. Jobb híján marad a türelmes várakozás: csöndesen mélázva, de a kalandoktól megerősödve – várni a csodát. (7/10)

A film az HBO GO-n megtekinthető.

Kategória: Film, HBO, HBO GO, Saját szoba | Címke: | 1 hozzászólás

A bűnös (Den skyldige, 2018) / A bűnös (The Guilty, 2021)

A bűnös (Den skyldige, 2018)

Oké, egyszereplős film. Kétféle olvasata lehet ennek. Az egyik az, hogy “Na azt nem! Dehogy nézek én egy pofát másfél órán keresztül! Nincs az a pénz!” A másik az, hogy “Hohó! Ez a film valamiért fődíjas lett itt-ott (pl. az idei Cinefesten)! Meg aztán volt az a film, tudod, a Tom Hardyval, ült végig a BMW-jében és telefonált, de milyen k**rva jó volt az is! Vagy a Her, tulajdonképpen abban is csak Joaquin Phoenixet láttuk!” Szóval, vannak azért példák arra nézve, hogy ha adott egy jó sztori, ehhez egy ügyesen megkonstruált dramaturgia és egy jó színész, akkor azért lehet jó dolgokat alkotni minimálban is.

A dán Gustav Möller rendezői bemutatkozása, A bűnös is erős darab, bár témájában és műfajában teljesen eltér a Locke egzisztenciális, érzelmi és generációs problematikájától, de a Her virtuális világ csapdáit feltáró kérdéskörét sem érinti. A főszereplő egy rendőrségi segélyvonal operátora, Asger (Jacob Cedergen), akiről kezdetben csak sejtjük a környezetéből érkező utalások alapján, hogy valami szabálytalanság miatt van büntibe a call centerben. Érezzük, hogy unja a banális betelefonálók kamuproblémáit, és érezzük azt is, hogy ő valójában egy komoly zsaru, de legalábbis annak tartja magát. Aztán jön egy hívás, melyre szinte ösztönösen ráérez, hogy itt valóban komoly tragédia zajlik és ő az egyedüli, aki segíteni tud ebben.

Persze, a szkeptikusabb, illetve tapasztaltabb néző még ekkor is legyinthet, hogy “Á, ez ugyanaz a szitu, mint a Halle Berrys A hívás című filmben!” Ja, hasonló. De ez sokkal jobb film annál. Ennek fő oka a precíz forgatókönyv, amely jól bonyolítja a cselekményt, és bár gyakorlatilag tényleg csak egy rádiójátékot nézünk, mégis képes rabul ejteni figyelmünket, mindössze a töredelmesen, zaklatottan és zihálva elejtett információmorzsáknak köszönhetően. Dolgozik is a fantáziánk, a főszereplő Asgerével együtt. Pont annyi érdekes, izgalmas és borzongató a sztori, hogy mindvégig kíváncsiak vagyunk a következő fordulópontra és még a csattanó (és a film) utáni kvázi happy endet sejtető cliffhangerrel együtt is érdekfeszítő marad a film.

Természetesen jó színész Cedergen is, bár Tom Hardy mércéjével nem mérhető, de a rá kirótt szerepet tökéletesen megoldja. Ráadásul, teljesítménye nem is ül úgy rá a filmre, mint Hardyé a Lockéban, nem arról beszélünk majd, hogy fú, az a színész… Hanem arról, hogy azért ez milyen sztori volt! Merthogy az tényleg durva. Emellett bravúros is, ahogy a kezdőnek számító Möller milyen profi módon húzza végig azt mindvégig a krimi-thriller műfaji koordináta rendszerében maradva. Mindamellett szó sincs öncélú rémisztgetésről, hiszen egyrészt nem is látunk semmi borzalmasat, amit mégis, azt a mi elménk vizualizálja agyunkba, értelmezve azt, amit fülünk hall. Másrészt pedig mindvégig ott mocorog bennünk a rengeteg kérdőjel, hogy mi mit tennénk a rendelkezésre álló információk alapján? Továbbmegyek. Milyen döntéseket vagyunk képesek meghozni, úgy általában, azok alapján az információk alapján, mely bármilyen ügyben a rendelkezésünkre állnak? Biztos, hogy mindenről tudunk, Biztos, hogy mindig a legjobb, legoptimálisabb döntéseket hozzuk, sőt, hozhatunk egyáltalán jó döntéseket? Lehet, hogy jobban menne ezen a világon minden, ha úgy tennénk, ahogy Asgernek javasolja a főnöke? Möller képes belevinni minket ebbe a -kissé gonosz- játékba, és ez igen nagy szó, tekintve hogy gyakorlatilag tényleg egy pofát nézünk szűk másfél órán át, miközben hallunk, elképzelünk és egy kicsit át is élünk egy nagyon furcsa, nagyon brutális és bár a vége felé már kiszámítható, de azért még éppen eléggé meglepő történetet – a moziban. 8/10

A bűnös (The Guilty, 2021)

Elég komoly erők feszültek neki alig néhány évvel az eredeti dán verzió komolynak mondható nemzetközi sikere után ugyanennek a történetnek. A zsánerfilmjeivel igen megbízható státuszt magának kiverekedő Antoine Fuqua Nic Pizzolatto forgatókönyvíró-sztárral karöltve alkalmazta a Netflix világot körbekerítő platformjára a büntetésből 911-es call centerbe száműzött, gyilkossággal vádolt és széthullott magánéletű rendőr monodrámáját. A cselekmény nagyjából fordulatról fordulatra megegyezik a dán eredetivel, kivéve tán a határozottabban hollywoodi végkifejletet. Ott dán zsaru, itt amerikai, de amúgy tényleg minden ugyanaz. Értelemszerűen adódik a kérdés, hogy akkor meg minek ez az egész?

Nem tudom a választ, így csak azt a sablont tudom idézni, mely szerint az amerikai/angol nézők nem szeretnek olvasni, illetve nem szeretik az angolt akcentussal beszélő színészeket. Viszont így legalább Jake Gyllenhaal is hozzájutott egy hálás szerephez, melyben újra megcsillogtathatja valóban kivételes színészi tehetségét. Simán elviszi jobbára csak az arcával az egész filmet a hátán, mely vizuálisan valóban szinte rádiójáték. Hangban persze, szintén erős egyéniségek (Ethan Hawke pl, vagy Peter Sarsgaard) hitelesítik hangjukkal az itt is csak szaggatott párbeszédekből, a néző agyában keletkező asszociációkból és következtetésekből létrejövő kétfenekű családi drámát, megfejelve a rendőr saját szakmai jellegű pokoljárásával. A korábban azért látványosabb, sokszereplős produkciókat rendező Fuqua biztos kézzel és jó ízléssel vezényli le ezt az igen klausztrofób, egy helyszínes, egyszereplős monodrámát. Működik így is a történet – csak hát láttuk már. Ha nem, akkor nézzük meg. 7/10

Kategória: Film, Netflix | Címke: , | 1 hozzászólás

Mayans M.C. (TV Series, 2018-)

Megint beröffennek a mocik, zűrös kinézetű, bőrdzsekis, tetovált, marcona alakok húzzák tövig a gázt, hogy példás csatarendben száguldjanak el a bűnös éjszakába, ahogyan azt Kurt Sutter ma már kultikus motoros sorozatában, a Sons of Anarchy-ban megszokhattuk. Ezúttal azonban a dolog latin szappanopera-verziójával van dolgunk, hiszen az elsősorban illegális fegyverkereskedelemből élő, általában fehér, angolszász tagokat soraikba fogadó SAMCRO (azaz a Sons of Anarchy Motor Club) helyett a latinokból, indiánokból és mexikóiakból álló Mayans Motor Club kalandjait követhetjük nyomon; értelemszerűen a shakespeare-i vázra feszülő SoA-sztori helyett az amerikai/mexikói határ környéki etno-kulturális, határőrizeti és kriminalisztikai környezetbe ágyazott, testvér-háborúra és szerelmi féltésre alapuló bűnügyi történetben. Természetesen ez a Mayans M.C. az a Mayans, ami a Sons of Anarchy mellékszereplőjeként is feltűnt már, Alvarez szigorú, bajszos ábrázata e történetben is fontos szerepet kap, miközben a SAMCRO-ból válik itt mellékszereplő – bár Gemma (Katey Sagal -aki amúgy civilben Kurt Sutter felesége), a SAMCRO főnökének özvegye már az első évad első részben kitüntető figyelmében részesíti, hogy mire megy errefelé a játék…

A sztorit, a genius lociból adódóan, elsősorban egy mexikói drogkartell, a határ menti ember- és kábítószerkeresedelem, egy anarchista lázadócsoport, valamint az ezt figyelemmel követő, különféle amerikai csoportok egymás elleni és egymással olykor, meglepő módon mégis együttműködő kapcsolati hálója mozgatja, azonban egy másik klasszikus recept szerint. Hamlet és Claudius családi viszálya helyett most talán Francis Ford Coppola és Mario Puzo maffiatörténeti alapműve, A Keresztapa szolgáltathatja a dramaturgiai útmutatót, bár aki nagyon akar, nyilván találhat Shakespeare valamelyik királydrámájában is olyan motívumokat, melyek simán passzolnak ide is, afféle keretként, vagy vázként. Persze, a párbeszédek nyelvezete nem közelít a Avon-parti klasszikus míves veretéhez, de azért jobb lenne ez a világ, ha az igazi latin szappanoperák legalább közelítenék ezt a szintet, mint amit a Mayans M.C. hoz.

Mindezzel együtt, az is nyilvánvaló, hogy ez a Mayans M.C. csupán utánlövése a SoA-nak, a hírek szerint maga, a kreátor Kurt Sutter is húzódozott a spin-off ötletétől, bár aztán valamiért mégis beleállt a sztoriba, mondhatni teljes mellszélességgel, íróként és executive producerként. A Mayans karakterei azonban lényegesen egysíkúbbak, a cselekmény sem vibrál annyira, az allúziók és asszociációk sem olyan élesek, kézenfekvők, miközben az aktuális utalások azért a helyükön vannak. De lehetne az egész ennél merészebb is… Bishop (Michael Irby) egyelőre nem tűnik olyan súlyú vezetőnek, mint a SoA-ban volt (Clay – Ron Perlman), Alvarezt (Emilio Rivera) már említettem, a többi tag is markáns karakter lenne egy random mexikói szappanoperában, a hajdani SoA-tagok azért nagyobb arcok voltak, legalábbis ennél jobban voltak jellemezve. A Reyes-fivérek (JD Pardo és Clayton Cardenas) konfliktusa, amit kellően homályos múltú, mi más, mint hentes és mészáros foglalkozást űző apjuk (Edward James Olmos) aggódó tekintetétől övezve bonyolítanak a remélhetőleg egyszer bekövetkező végkifejletig, nos, ez egyelőre nem mérhető morális súlyban és áldozatok számában Jax Teller SoA-beli „hamletiádájához”. Érdekes módon, egyelőre a családi jellegű bonyodalmak sem gyűrűznek olyan mélyre, mint az szülősorozatban, pedig a latin sorozatok elsősorban ezek boncolgatásában erősek. Azonban az első évad után azért van még itt bőven dolog, ami marasztal…

A második évadot viszont éppen a mindent átszövő családi konfliktusok bonyolítják, a kekeckedő, öntelt Potter ügynök (Ray McKinnon), egyéb más motorosbandák mellett. Helyére zökkent a széria, talán megtalálta saját hangját is – megy tovább.

A harmadik évadban gyakorlatilag nem történik semmi, ami alapvetően megváltoztatná a Rio Grande száguldásához hasonlító cselekményfolyamot. Rajongóknak szóló, töltelékepizódokban és hosszas, kövér férfikönnyekben ázó nyavalygások olyan hősi, nagyon pasis dolgokról, mint a hűség, a valahová tartozás fontossága és egyebek. Mintha egy kőkemény metálzenekar szerelemről dalol, az ilyenek valahol mindig igen kínosak. Szerencsére, itt azért akadnak csúnya szavak és egyéb keménykedések, amik azért jócskán elemelik a sorozatot a mexikói szappanoperák ragadós mocsarából. Semmi nem oldódik meg az alapvető konfliktusok közül, csupán elmélyednek – hogy legyen miről beszélni a negyedik évadban.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

A kastély (Замок / The Castle / Das Schloß, 1994)

A mindössze 54 évet megélt Alekszej Balabanovot (angol átírásban Aleksei Oktyabrinovich Balabanovot) elsősorban a Fivér című film, valamint annak második része miatt tartjuk számon, mint kultrendezőt. Olyan jelzőket kapott, mint “az orosz Tarantino”, talán nem is minden alap nélkül. Holott, komoly irodalmi adaptációkkal is jelentkezett. Franz Kafka befejezetlen A kastély című regényének filmfeldolgozása például a második komoly nagyjátékfilm pályáján, és inkább a szintén irodalmi alapokon nyugvó, 2004-es Morfiumhoz kapcsolható, ami Bulgakov novellája nyomán készült.

Balabanov filmjének cselekménye nagyjából követi Kafka regényében elmesélt történéseket, legalábbis, amíg az eljutott, azonban ez A kastély hangulatában mégis kissé más. Talán kevésbé klausztrofób és paranoid, mint Kafkáé, hangvételében inkább “oroszos”. Bulgakov, Gogol, illetve Csehov jutna eszünkbe róla, ha nem ismernénk íróját, a németes hangzású nevek ellenére is. Szó sincs arról, hogy ne éreznénk azt a kétségbeejtő, zavarodott lelkiállapotot, melybe K kerül a történetbeli kastély környezetében élők, és életük mindent átszövő bürokráciájától, de ez a bizarr, groteszk történet őrültebb, robbanásveszélyesebb, mint a szorongóbb, sötétebb eredeti. A kastély népe és szolgálóik mintha élveznék azt a lehetetlen, abszurd életet, melyet a vár láthatatlan, soha meg nem jelenő ura rájuk kényszerít. Élvezik, hogy szenvednek. Ez a szenvedés az életük, amiben élniük kell. Ez az élni akarás azonban egyáltalán nem valami pozitív életszemlélet, csupán vegetálás.

Bár direktben semmi nem utal Balabanov verziójában a film készülése idején felbomló Szovjetunióban élt életek nyomorúságos múltjára, de a bizonytalan jövőre sem, mégis érezzük minden jelenetben azt a lelkeket, szíveket nyomorító rendszert, mely nem tartja megengedhetőnek a boldogságot, a szabad gondolatokat, vágyakat. K küzdelme itt is kilátástalan, esetleges, pillanatnyi győzelme az arctalan, kommunikációképtelen bürokráciával szemben banális, viszont legalább győzelem. Érezhetően nem jelent gondot Balabanov számára annak a lelkiállapotnak a megjelenítése, melybe egy ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan és illogikus szabálymátrixba keveredő ember érezhet, ezt minden kelet-európai ember csontig hatolóan átélhette az elmúlt évszázadban. A film alapvetően közvetíti Balabanov sajátos, oroszos Kafka-olvasatát. Néhány jelenet kifejezetten emlékezetesre sikerült, a malacok abszurd felvonulásai, a kocsmai revü, a különböző helyszínek néha már-már steampunkot idéző hangulatai, a ködbe burkolózó kastély és a körülötte fortyogó tó misztikuma, valamint a megfoghatatlan, rendkívül expresszív zenei környezet izgalma felejthetetlen (értsd: nehezen felejthető 🙂 ) élmény. Viszont karakterépítésben közel sem remekel Balabanov. Bár közismerten remek az orosz színészképzés, itt mintha egy amatőr társulatot látnánk, és a rendező sem igyekszik azon, hogy megvilágítsa őket. Ezen tovább súlyosbít a kemény tempó is, amivel a szűk két órában végighajszolja K-t a rá váró tortúrán.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Easttowni rejtélyek (Mare of Easttown, TV Mini Series, 2021)

Ma már talán senki nem lepődik meg, ha élvonalbeli hollywoodi sztárok a nem is olyan régen még lenézett tévésorozat műfajában tűnnek fel. Kate Winslet viszont már 2011-ben fejest ugrott az akkor még sokak számára szűkösnek tűnő képernyőbe, és a Mildred Pierce főszerepében igényes melodrámában szórakoztatta a mozijegyeket kényelmes tévéfotelekre és a távirányító sajátos szabadságára cserélő nagyérdeműt. Tíz évvel később még ennél is igényesebb darab lett a szintén minisorozat formátumú, hétrészes Easttowni rejtélyek.

Ma már sokan tudjuk, hogy mondjuk, az HBO csatornán (de főleg annak internetes stream platformján, az HBO GO-n) igencsak színvonalas sorozatokat kaphatunk a havi egy-két mozijegynyi előfizetésünkért, melyek simán felveszik a versenyt mind látványban, mind színészi értelemben, de drámai és intellektuális minőségben is a hagyományos mozifilmekkel, sőt! Persze, a pandémiás otthonülés is sokat segített ezeken a csatornákon, a mozi kárára ráadásul – ez azonban semmi nem változtat az előző mondat értelmén. Az Easttowni rejtélyek például egy igen faramuci dolgozat, már műfaji értelemben. A felszínen végigtekintve egy rendkívül izgalmasan bonyolított krimit látunk, melyben egy meglehetősen szétgurult életű, kisvárosi nyomozónő (Mare Sheenan, azaz Kate Winslet) próbál felgöngyölíteni egy fiatal lányanya brutális gyilkossági ügyét, valamint néhány közben felmerülő, hasonlóképpen nehéz bűnesetet. A hétszer egy órányi játékidő épp elég teret ad arra, hogy a szövevényes esetet szinte naturalisztikusan átélhessük, miközben egy pillanatig nem unatkozunk. Minden rész végén bizton állíthatjuk, hogy már tudjuk ki a gyilkos, hogy aztán a következő rész elején rájöjjünk, hogy nem, mégsem… De hát egy krimi, ami eredendően arról szól, hogy “ki a gyilkos?”, az erről szól. Ez a film erről IS szól.

Emellett azonban talán sokkal inkább szól olyan, már komoly, “nagy” filmalkotásokra jellemző témáról, mint a városszéli, kisvárosi közösségek dinamikájáról, az összetartás és az önös érdekek menti önzés feszültségéről, a család funkciójáról és diszfunkciójáról, a gyász és más, intenzív személyes érzelmek feldolgozatlanságából fakadó személyes problémákról, illetve ezek feldolgozhatóságáról, és sok más, efféle társadalmi kérdésről. A barátságról, például… A Brad Ingelsby által írt és Craig Zobel által rendezett és például az igen kiváló filmjeivel nevet szerző Gavin O’Connor vezette produceri gárda által támogatott szériában plasztikus képet kapunk egy keleti-parti, tipikusnak mondható kisváros mikrotársadalmáról. Pontosan megrajzolt karaktereket látunk tulajdonképpen banális élethelyzetekben, melyek önmagukban, de főleg a benne résztvevők számára mégis életbevágóan fontosak, sőt, olykor tragikusak. A minisorozat formátumában van is idő arra, hogy ne csak odavetett, közhelyes háttérként jelenjenek ezek meg, hanem valódi, átélhető, hús-vér történetekként. A benne résztvevő karakterek is hús-vér emberek, szinte valódi élettörténettel, igazi, hiteles motivációkkal, akik legalább ennyire hitelesen reagálnak az őket érő kihívásokra.

Mégsem érezzük egy percig sem, hogy egy társadalmi dokudráma nyomasztó vérrögvalóságába csöppentünk, mert a krimi nyomozásos cselekményszála mindig továbblendít. Kate Winslet természetesen óriási színésznő. Smink nélkül, lezúzva, mint egy mosónő, jó néhány kiló plusszal, állandóan sörösüvegbe kapaszkodva is lenyűgöző alakítást nyújt, pontosan tudja, ösztönösen érzi, mennyi a pontosan elég színészi értelemben, sohasem sok, sohasem kevés, mégis mindig intenzíven van jelen. De nagyjából ugyanez mondható el a többi, kisebb-nagyobb szerepben feltűnő alakról is, legyen az gyerekszereplő, vagy felnőtt. Egyedül a Guy Pierce alakította író karakterét érzem picit feleslegesnek, benne mintha Brad Ingelsby írta volna bele magát a történetbe… De köze hozzá nem nagyon van, legfeljebb, mint ellenpont. De feltétlenül nézzük ezt, ha még nem láttuk.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Poroló 69. – Ragtime (1981)

Úgy gondolom, Jan Tomáš “Miloš” Forman minden idők egyik legnagyobb filmrendezője. Mondom ezt elsősorban azért, mert még a leggyengébb filmje is remekmű, egész egyszerűen képtelen hibázni. A filmtörténeti jelentőségű cseh új hullám egyik vezéregyéniségeként, a Fekete Péter, A szöszi szerelmei és az obligát Tűz van, babám! külön-külön is megkerülhetetlen, egy korszakot leíró, a filmnyelvet megújító (vagy egy markánsan megkülönböztethető irányzatot elindító), különleges alkotások. Bár cseh filmek ezek, de rólunk majdnem ugyanannyira szólnak: így éltünk a múlt század hatvanas éveiben ezekben a közép-kelet európai barakkokban. Aztán Formant is elérte az igazán nagyformátumú figurákkal szinte mindig megtörténő “katasztrófa”, saját hazájában nem lehet próféta. Sőt, egész egyszerűen kirúgták az országból. Nem tudjuk, mi lett volna belőle, ha otthon marad – így viszont Amerikában is megcsinálhatta karrierjét, mely végül 2 db. Oscar díjat, 46 egyéb fontos díjat és 27 jelölést eredményezett. Bár első amerikai filmje, az Elszakadás még vastagon csehes formai elemekkel operált, és a “vad, olykor szinte improvizációnak tűnő vágástechnika, az amatőr szereplők esetlen tanácstalansága és szűzies elfogódottsága, a semmivel össze nem téveszthető, gunyorosan frivol hangnem és a társadalomkritikus szemlélet” a film néhány ma már kultikussá vált jelenete ellenére még csak rétegfilmként keltett feltűnést, a Száll a kakukk fészkére című mozival kezdve már Hollywood minőségi mainstreamjének élvonalában alkotta meg minden filmjét.

Például az 1981-ben bemutatott és ’82-ben nyolc Oscarra is jelölt Ragtime-ot. Az Edgar Lawrence Doctorow fikciós történelmi regénye alapján készült adaptáció az Amerikai Egyesült Államok huszadik századi történelmének első évtizedében játszódik, a mozi kezdeti időszakában, amikor a némafilmeket még élőben kísérték zongoristák, a kor divatjának megfelelően főleg a ragtime ritmusára rögtönzött melódiákkal. A több szálon induló, de a végén egy katartikus, drámai csúcspontban összefonódó sztori főhőse egy szegény sorból származó, fiatal ragtime-zongorista, Coalhouse Walker, Jr. (Howard E. Rollins, Jr.), akiből tehetsége okán hamarosan sikeres, gazdag fiatalember lesz. Mivel azonban Coalhouse szemlátomást afrikai származású, és büszke jómódja hamar szemet szúr fehér, vélt felsőbbrendűségükre oly büszke önkéntes tűzoltónak, akinek durva provokációját nem képes lenyelni. Coalhouse egyből egy rasszista indíttatású balhé kellős közepében találja magát. A keményfejű, ösztönös igazságérzetétől fűtött srác végül minden megtesz igazának érvényre juttatásáért, közben találkozik jó, kevésbé jó és igen rossz szándékú emberekkel, megharcol gyermekéért és szerelméért, azonban ügye végkimenetlét illetően nem lehetnek kétségein. A fiktív, de minden szempontból reális történet idején például Martin Luther King, az amerikai feketék egyenjogúsági mozgalmának mártírja még meg sem született.

Coalhouse (beszédes név, kb. szenespincének fordíthatnánk) és a történet főbb szereplői kitalált figurák, azonban ami velük történik, az nagyon is valóságos. Nyilván hasonló esetek ezrei történtek akkoriban, és ne legyenek kétségeink, történnek azóta is Amerikában (és a világban szinte mindenhol). Forman immár “nagy, hollywoodi” filmesként nem amatőrszereplők és valódi helyszínek spontán ösztönösségével, hanem a meseszövés eszköztelen realizmusával, a precíz dramaturgiával, valamint az amerikai filmipar kifinomult eszközeinek mértéktartó, ízléses használatával teremti meg a sztori hitelességét. Még gyermekként szemtanúja volt szülei deportálásának (akik a német koncentrációs táborokban haltak meg), árvaként nevelték távoli rokonai, ráadásul, nem önszántából kellett elhagynia hazáját, így könnyen ráérzett a tehetséges fiatal, fekete zongoristával megesett córesz tragikumára, és saját tehetségéből fakadóan, ezt a drámát igen érzékletesen tudta filmre varázsolni. A cselekmény hátterében valóságos figurák teszik dolgukat: Harry Houdini szabadul, Theodore Roosevelt elnökösködik, a Ford legendás T modellje épp közlekedési forradalmat csinál, a Madison Square Garden tetején egy meztelen női szobor okoz közfelháborodást. A történet végén újságcímek hirdetik, hogy Európában kitört a háború, amiről ekkor még senki nem tudta, hogy csak az első nagy világégés lesz a sorban.

A kb. két és fél órás film igazi nagy mozi, egy határozott ecsetvonásokkal, de finom részletábrázolással megfestett történelmi tabló: úgy áramlik, majd sűrűsödik be a drámai végkifejletbe, hogy azt tanítani lehetne/kellene. Klasszikus formában tökéletes mestermű, örök érvényű tartalommal és hiteles valóságképpel. A Száll a kakukk… óta már szinte kötelezően pazar szereposztásban olyan hajdani és majdani, jelentős színészegyéniségek tűnnek fel, mint James Cagney és Pat O’Brian, illetve Samuel L. Jackson, Debbie Allen, Jeff Daniels, Mandy Patinkin vagy Elizabeth McGovern. Ez a fim, de Forman szinte összes amerikai filmje Hollywood legjobb teljesítményei közé sorolandók.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)

Kategória: Film, Poroló | Címke: | 3 hozzászólás

Poroló 68. – A komédia királya (The King of Comedy, 1982)

Szerintem ez a film az 1976-os Taxisofőr párja, és nemcsak azért, mert mindkettő Robert de Niro fajsúlyos főszereplése, amellett, hogy Martin Scorsese rendezte őket. Travis Bickle ugyanúgy a társadalom szélső, elhagyatott peremén szeretetlenségben, meg nem értettségben élő, magányos figura, mint itt Rupert Pupkin. Mindkét figura elemi erővel vágyik arra, hogy elismerjék, hogy egyáltalán legye valaki, hogy reájuk is vetüljön legalább arra a tizenöt nyomorult másodpercre a hírnév dicsfénye. Míg azonban ezért Travis vérfürdőbe torkolló utcai nagytakarítást rendez, erkölcsi és explicit értelemben egyaránt, addig Rupert csupán el szeretné mesélni történetét a stand up comedyk igényes(nek tartott) közönségének. Ezért, persze, a legmesszebbmenőkig is hajlandó tenni, érdekes módon, a nyílt fizikai erőszakon kívül tényleg mindent…

Rupert hihetetlen önbizalommal rendelkezik, a pszichológusok nyilván a szociopátia valamely formáit azonnal látják is személyiségében. Valójában egy alternatív valóságban él, melyben ő A komédia királya, és őszintén nem érti, miért nem veszi ezt észre már mindenki. Csalódottsága azonban csak megsokszorozza energiáit és akadályokat nem ismerve hág át mindenen és mindenkin, mígnem végre felléphet az ő magas trónusára, a számára valóban a világot jelentő deszkákra. Scorsese azonban nem kegyelmez, páros lábbal ugrik bele a hamis, rózsaszínű amerikai álomba. Itt aztán nem dicsőül meg senki… Rupertről most már mindenki számára kiderül, hogy csupán egy meztelen szerencsétlen, nincs benne semmi királyi, nincs igazán tehetsége semmihez, egy nyomorult kisember, mindenféle ráruházott, hollywoodi álhősiesség nélkül. Rupert Pupkin annyira antihős, hogy még kisszerűségében is kisszerű, aki még nevetségessé sem tud válni, amikor lelepleződik szánalmassága.

Élmény nézni Scorsese rendezését. A komédia királya sok tekintetben aránytalan, bizonytalanul, sután rakódnak egymásra a jelenetek. Scorsese későbbi filmjei sokkal simábbak, profibb módon megcsináltak, kiszámítottabbak. Ez a film viszont sokkal szenvedélyesebb, sokkal jobban áthatja a közlés elementáris vágya, hogy Scorsese-nek van mondanivalója. Persze, ez nagyjából ugyanaz, mint a Taxisofőré és a többi korai filmé, lúzerek, félresiklott életek cifra nyomorúságát mutatják a képek, Amerikát alulnézetből. Mindenesetre, ez a karcos, szögletes, a groteszk felé kacsingató rendezői attitűd rám sokkal nagyobb hatással bír, mint például a Némaság ködös perfekcionizmusa, vagy Az ír nyugdíjasklubbéli végtelen teadélutánja.

Érdekes Robert de Niro színészete. Innen, 2021-ből nézve már ekkor ugyanazokat a grimaszokat, elnézéseket, fura, egzaltált gesztusokat használta, ugyanazokat a pofákat vágta, mint azóta szinte minden filmjében. Én konkrétan meglepődtem, mert szinte összegezve láttam az egyik legnagyobb élő férfiszínésznek tartott pali teljes fegyvertárát – és ez az arzenál egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek. Viszont ami benne van, az baromira ki van csiszolva, beolajozottan működik minden, de Niro olyan pontos, mint egy atomóra. És hát ő Robert de Niro., akit csak utánozni lehet… Viszont vicces látni, hogy ehhez milyen kevés kell, de ez a kevés mégis milyen elérhetetlen szinte minden színész számára.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)

Kategória: Film, Poroló | Címke: | 1 hozzászólás

Hab (2020)

Nem igazán tartozom a romkomok rajongói közé, de arra predesztinált időszakokban olykor azért megnézek egyet-egyet a műfajból. És bár a hazai felhozatallal kapcsolatban végképp vannak fenntartásaim, a 37 fokos kánikula jó apropó volt arra, hogy a tavaly nyáron kijött Hab esetében felülírjam ezt az előítéletemet is. Noha valóban nem hibátlan alkotásról van szó, nem bánom, hogy adtam egy esélyt ennek az érdektelennek még túl kritikus ízléssel sem nevezhető vígjátéknak.

Dóra (Kerekes Vica) még másfél évvel faképnél hagyása után is Dávid (Bányai Miklós) után epekedik, miközben másik szerelmének, a cukrászatnak hódol. Bármilyen ínycsiklandó falatkákat is készít azonban Hab névre keresztelt apró cukrászdájában, már csak némi tőkeinjekció mentheti meg a csődtől. Váratlanul adódni látszik is egy csábító lehetőség, ám gyorsan kiderül, hogy sajnos csak családi vállalkozások számára kapható, ráadásul a támogatásért versengők között van Dávid is újdonsült feleségével. Ez a két körülmény bőven elég ahhoz, hogy egy hirtelen impulzustól vezérelve Dóra is családot hazudjon magának, és egy frissen beszerzett sármos fogorvossal meg egy meglehetősen különc tizenegy éves kisfiúval jelenjen meg a pályázó családokat vizsgáztató vidéki workshopon.

Ezzel a felütéssel adott is a romantikus vígjátékok minden sztereotip kelléke egy habkönnyű nyári szórakozáshoz, ahol a szerelmi szál végkifejlete előre borítékolható, ám addig is jókat derülhetünk környezetünk tipikus figuráinak és trendi jelenségeinek karikírozott ábrázolásán. Innentől a forgatókönyv a romantikus szálból át is vált egy többé-kevésbé tankönyvforma szerint hozott klasszikus komédiába, melyben döntően a jellemkomikum viszi a prímet, és – az alkotók javára legyen írva – csak másodlagos szerep jut az álruhába bújt (fő)szereplők adta helyzetkomikumban rejlő bohózati elemeknek – amit cseppet sem bánunk. Az elsőfilmes Lakos Nóra–Fekete Fruzsina rendező-forgatókönyvíró páros jó érzékkel szűkíti le ezen a ponton a film világát és szereplőit egy vidéki kúria zárt, külvilágtól lehasított külső-belső terére és benne összesen 5 pár (plusz 4 gyerek) játékára. Még ha egy sokmilliós tender pályázói körét tekintve némiképp a realisztikusság-hihetőség határán egyensúlyoz is a tízszereplős történet (mellyel szemben persze amúgy sem támasztunk komoly relevanciakritériumokat), a workshopon résztvevő párok jól befogható mikrovilágát kellően fókuszáltan, jó ritmusérzékkel vágott komikus minijelenetekkel festi fel a film, melyek között mint fix tartóoszlopok között próbál helyet találni magának és egyensúlyozni a romantikus fő (?) szál. Meglepődéssel tapasztalhatjuk ezenközben, hogy innentől dramaturgiailag is átveszik a főszerepet a történet szempontjából teljesen mellékes szereplők, hogy a filmidő jelentős részében a komédia viszonylag jó műfaji színvonalán kitöltsék azt a dramaturgiai űrt, amit a romantikus szál súlyos vérszegénysége miatt nem lenne képes sem tartalommal, sem feszültséggel vagy mélységgel megtölteni.

Az egyébként egyenetlenül sikerült komikus karakterek közül egyértelműen a legkidolgozottabb a fitneszmánia mögé rejtőző középkorú család belső feszültségekkel teli hármasa, amelyben Elekes Ferenc a tőle elvárható profi klisékkel /az önellentmondó szókapcsolat nem véletlen/ hozza a szintén kifogástalanul formált perfekcionista és rigid feleségnek (Pálfi Katalin) alárendelődő töketlen, kedves lúzert. A még abszolút az ízléses mértékletesség határán belül mozgó szatírikus jelenetekben mindketten kissé steril alakítással teszik oda a maguk szerethetően visszás és esendő figuráját.

Velük ellentétben valahogy nem sikerül a lapos klisék szintjén túllépnie az Amerikából hazatántorgott, sprituális selfmade guru kétes figurájának (Szikszay Rémusz), és még gyengébbre sikerül a természetes őserő népnemzeti értékeit megtestesítő Ménes alakja: Kovács Lehel zavaróan túltolt alakításában az sajnos nem lesz több üres (jóformán dilettáns) paródiánál. Jóval finomabban árnyalt a feleségét alakító Láng Annamária összetettebb, lélektani feszültségeket és önellentmondásokat is megvillantó karaktere, mely ugyan szerencsétlenül ellenpontozza – mert még jobban megerősíti – Ménes megformálásának hiányosságait, de ő helyezi valamelyest mégiscsak a realitás szintjére a házaspárt és családját (a jelzésértékűen ügyesen fel-felbukkanó ikerpárral).

A mellékszereplők e meglehetősen változó nívójú arzenáljából, de igazából a film teljes stábjából messze kiemelkedve viszi a pálmát Lacika, Dóra 11 éves „fogadott” kisfiának (Gyarmati Erik) figurája. Egyértelműen ő a film legjobban megírt és megformált, következetesen kidolgozott karaktere, amely a történet szövetén végigvonulva egyenletes nívón képes hozzáadni a filmhez azt az erőteljes stiláris pluszt, ami nélkül igencsak gyengécske lenne nemcsak a sztori, de a többi karakter és maga a vígjátéki jelleg is. Lacika tűpontos következetességgel végigvitt groteszk figurája a humoros műfajok olyan magasabb regiszterét viszi a filmbe, ami Taika Waititi Jojo nyusziját és Wes Anderson világát idézi nemcsak szenvtelenül groteszk megformálásával, de még látványvilágával is. (Merész képzettársítás, de olykor az a benyomásom támadt, mintha Lacika személyében az andersoni és waititis stíluselemekből összegyúrt jelenségben egyúttal a Bádogdob Oskárjának Mahatma Gandhivá szelídült, 21. századi verziója is életre kelne.) És Gyarmati Erik magyar filmben gyermekszereplőtől (megkockáztatom: felnőtt színésztől is) ritkán látott profizmussal viszi el a show-t a dörgést jól ismerő, ugyanakkor szimbolikussá emelt tiszta lélekkel és ártatlanul igéző kék szemekkel ránk meredő koravén bölcs valószerűtlenül bizarr figuráját alakítva. A forgatókönyv mellett az operatőr is neki juttatja talán a legkiválóbb jutalomjátékokat, aminek a kisfiú látszólag játszi könnyedséggel meg tud felelni; átható tekintetén, frizuráján és öltözékén kívül hangja is telitalálat (nem sikerült megfejtenem, hogy volt-e ebben szerepe hangtechnikai trükknek).

Lacika figuráján kívül még Kerekes Vica látványának szentel ugyanekkora súlyt a film: a kamera rengeteget időz premier plánban a színésznő egzotikus vonásain és rézvörös hajzuhatagán, és a film atmoszférájának meghatározója a Kerekes vöröséhez és szeplős-fehér bőréhez passzított látványos színvilág, a hol a macaronok pasztelljét idéző jelmezek, de még inkább a harsány türkizek, zöldek túlfűtött kontrasztja, kiemelve a színésznő hangsúlyosan nőies megjelenését. Úgy tűnik, Dóra karaktere ehhez mérten már másodlagos vagy inkább csak sokadlagos – nem véletlen, hogy jelen írásban is csak sokadsorban jutottunk el a főszereplők és a (fő?) szerelmi szál említéséhez. Dóra bájosnak szánt, ám némiképp megkérdőjelezhető csetlés-botlása, melankóliája, frusztráltsága és férfiak iránti bizalmatlansága nem sok – lélektani – kapcsolatban van a hol ártatlan naiva képében megjelenő, hol erotikus kisugárzását hangsúlyozó erős képi hatásokkal, hacsak nem önellentmondásban; még ha elismerjük is, hogy mindezek az eltérő minőségek akár együtt is megférhetnek ambivalenciájukban egy valódi karakterben, itt azonban sem valódi karakterről, sem a forgatókönyv által más módon validált integráns jegyekről nincsen szó. Ebből adódóan helytálló is a rendező és az operatőr választása: a látvány többé-kevésbé elviszi a hátán az önmagában megállni nem igazán tudó, sajnálatosan vérszegény karakter hiányosságait. Személy szerint sajnálom, hogy a színésznőre pikáns szépségén kívül nem sok feladatot bíztak – vélhetően Kerekes Vica képes lett volna az ártatlan bociszemek és a kebelcsoda szerepén kívül másra is.

Nem kevésbé bántak szűkmarkúan a szerzők a mellette színre lépő sármőr, Marci (Mátray László) igencsak sematikusra sikerült figurájával, de mivel ő tényleg csak díszlet (kellék) nem csupán a sztori szerint, de a film egészében is, ezt megbocsátjuk neki a jóképű széltoló majdnem hiteles figurája miatt.

Az alkotók részéről legkevesebb figyelmet Dóra előző szerelme, Dávid és felesége (Zsigmond Emőke) kapnak: teljesen üres és érdektelen kétdimenziós figurák, bárminemű karakter híján, és a kapcsolataik ábrázolása (egymással és a többi szereplővel) is nélkülöz mindenféle tartalmat vagy színt. Kifejezetten zavaró dramaturgiai hiba, hogy a páros figuráit, akiknek a történet alakulásában a papírmasé kelléknél jóval nagyobb szerepük van, ennyire nem sikerül sem külön-külön, sem együttesen élettel megtölteni: még a múltbeli történetük sem képes validálni a karaktereket, ahogyan jelenbeli – a cselekmény szempontjából fontos – konfliktusaik is súlytalanok, viselkedésük és reakcióik nem képesek életteliek és hitelesek lenni. A film legterjedelmesebb és dramaturgiai szempontból legkardinálisabb részét kitevő workshop-részben teljes mértékben elhalványulnak (jóformán el is tűnnek) a náluk klasszisokkal karakteresebb és kidolgozottabb másik két – a vígjátéki kelléken kívül abszolút csak háttérfunkciót betöltő – házaspár mellett. Azt az ízléses és intelligens rendezői döntést ugyan, hogy az ő kettősüket nem akarták – a műfajilag minimálisan szükségesnél jobban túlkarikírozva – nevetség tárgyává tenni, egyértelműen díjazzuk, a probléma azonban az, hogy úgy tűnik, más elképzelésük meg nem volt az alkotóknak velük kapcsolatban.

Feledhető karakterük dacára valahogy – ha nem is túl meggyőzően – végül eldöcög a sztori a boldog és tanulságtól sem mentes végkifejletig. És ha eddig nem, ezen a ponton muszáj megemlíteni a forgatókönyv egy ügyes – mondhatni az eladható cukiságfaktor szerepét betöltő – húzását, ami kellemesen továbbfűszerezi a romkom édes-habos ízeit. A filmen a történet szintjén végigvonul ugyanis a klasszikus filmek, jobban mondva a nagy színészóriások iránti nosztalgia és rajongás, aminek kellemes-kedves (noha a többi jól sikerült vígjátéki elemhez hasonlóan szintén nem éppen egyedi) tetőzése a film legvégén egy apró jelenetben következik el. A jópofa geget azonban nem leplezzük le – aki kíváncsi rá, persze csak ha szereti a kellemesnek mondható könnyű nyári filmeket, nézze meg a Habot.

– szasz –

Kategória: Film | 1 hozzászólás

Sweat (2020)

A történet főszereplője egy fitnessz-területen dolgozó influenszer, amolyan lengyel Béres Alexandrába oltott Rubint Réka. Inkább Rubint Réka… Egész életét dokumentálja az Instagram-oldalán, aminek 600 ezer követője van (vö.: Rubint Rékát kb 350 ezren követik…), emellett nyilvános edzéseket tart, táplálkozási és életvezetési tanácsokat ad, tévéműsorokban szerepel, magánélete azonban egyenlő a nullával. A követői azonban csak a jókedvtől, fittségtől és egészségtől minden pillanatban kicsattanó Sylwiát látják, miközben az is nyilvánvaló, hogy legtöbb követője számára ez az elérhetetlen álomvilágot jelenti. Holott a valóság, ugyebár… Nyilvánvaló, hogy olyan nem létezik, hogy valaki minden pillanatában egyetlen óriási pozitív töltetként van jelen a való világban. Aki azonban bekerül a showbiznisz eme területére, nem engedheti meg magának azt, hogy bármivel is árnyalja ezt a képet, mert sportszergyártó-, ételszállító-, kozmetikai- és egyéb más szponzorai, akik viszont meredten bámulják egész nap az eladási statisztikákat, azonnal egy újabb, a tökéletesség látszatát hiba nélkül fenntartani tudó influenszer mögé állnának.

Aki ismeri a szó jelentését, és picit jártas ennek a világnak mindkét oldalán, azok számára sok újdonságot nem hoz Magnus von Horn Cannes-ban szép sikert arató lengyel-svéd koprodukcióban készült filmje. De józan, paraszti logikával is könnyen kikövetkeztethető, hogy aki 24/24-ben a nyilvánosság előtt él, alszik, sőt még intim dolgait is élő adásban intézi, mert a rajongók ezt követelik meg tőle, annak nincs is igazán valódi élete, és ez a talmi népszerűség valahol nagyon csúnyán vissza fog rá csapni, elébb-utóbb. Aki számára azonban csak az nyilvánvaló, hogy az influenszer egy számára elérhetetlen, tökéletes idol, nem pedig egy szakemberek által gömbölyűre simított marketingeszköz, az valószínűleg nem fog találkozni ezzel a filmmel. A Sweat című film így picit lufinak tűnik, bár amiről beszél, az ettől még nagyon valóságos – és talán hiánypótló is.

Sylwia (Magdalena Kolesnik képes karaktere személyiségében megvillantani a felszín alatt zajló, nem nyilvánosság elé szánt folyamatokat is) természetesen szenved a magánytól, a szeretetlenségtől, amit a 600 ezernyi lájkolójától nem fog megkapni. Jellemző jelenet, amikor egy plázában személyesen találkozik egyik rajongójával, az saját nyomorult életét zúdítja rá, felszínes rajongása inkább idegesítő zaklatás. Kisvárosi családjától sem kapja meg az odafigyelést, vagy ha mégis, abban is sok a generációs szakadék okozta meg nem értés. Instagram oldalán ráadásul megjelennek a szexuális zaklatók is… Szemmel láthatóan ismeri van Horn ezt a világot, s picit hátralépve belőle, finom kritikát is képes megfogalmazni, azonban a világot nem fordítja ki sarkából. Kezét széttárva mutatja, ez egy ilyen show, aminek viszont mennie kell tovább… És fogat összeszorítva, megy is tovább a maga útján. Én vártam volna valami komolyabb összeomlást, valami tragédiát, de ez nem történik meg a filmben (illetve igen, de nem úgy), ami viszont tényleg tragikus. Sajnos, nem “jó” értelemben. A világ tényleg efelé halad. Még több, még tökéletesebb véleményvezér jön, aki megmondja, mit gondoljunk, mit együnk, hogyan éljünk, azonban az általuk közvetített tökéletes világ még messzebb lesz a miénktől, mi pedig a sok okosság birtokában még zavarodottabbak, még kövérebbek, még betegebbek és még boldogtalanabbak leszünk. Ez a film ezt az utat vázolja fel.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Az éjféli égbolt (The Midnight Sky, 2020)

Nem jár ki az elnéző, drukker szemlélet George Clooney rendezői fellépését illetően, hiszen nem Az éjféli égbolt az első rendezése. Nyugodtan nevezhetjük az urat filmrendezőnek is, hiszen elég szép filmográfiával rendelkezik az IMDb tanúsága szerint ezen a téren is, nemcsak színészként, ahogyan mindenki ismeri. Ráadásul, rendezett ő már kifejezetten jó filmeket is (például A hatalom árnyékábant), úgyhogy, nincs bocsánat ezért a… miért is?

Láttuk már sci-fiben is színészként Clooneyt, pl. a Solaris amerikai remake-jében, sok egyéb mellett, ami nem is volt annyira rossz, legfeljebb Andrej Tarkovszkij eredeti remekművéhez képest volt az – azt azonban nem mondhatjuk, hogy a pali be van oltva e műfaj ellen. Még a drámaisághoz is van érzéke, sok példát lehet hozni erre is, tehát nem tehetségtelen, ezt semmiképpen nem lehet mondani. Ezt a filmet azonban elszúrta. Persze, lehet, hogy már az alapanyag – Lily Brooks-Dalton azonos című regénye alapján Mark L. Smith írta a forgatókönyvet- sem volt a legacélosabb, de akkor talán nem ezt kellett volna kiválasztani. Persze, feketén-fehéren, 11-es ariel betűtípusban talán lehetett némi fantáziát beleképzelni egy apokaliptikus világvége-történetbe, amit egy halálos beteg tudós, valamint egy semmiből a közben elpusztult Földre visszatérő űrhajó legénysége él át… Csakhogy, ha a “happy end” a teljes és mindenféle remény nélküli pusztulás, akkor ennek nagyon kereknek és kikezdhetetlennek kell lennie.

Az elkerülhetetlen megsemmisülés előtti pillanatokban nyilván összesűrűsödik minden, de tényleg minden, annak elméjében, aki ezt átélni kénytelen. Csábító lehet ebbe beleképzelnünk magunkat a légkondicionált szobában, az otthoni fotel biztonságában. De akkor önmagunkkal szemben is kíméletlennek kell lennünk és kicsit talán el is kell hozzá pusztítanunk saját magunkat is. Nagyjából úgy, ahogy Tarr Béla tette A torinói ló című utolsó filmjével. Meg sem kérdőjeleződik bennünk azt nézve az alkotó igazsága, ott valóban átélhetjük a kérlelhetetlen elmúlás utolsó pillanatait, s ebben nincs semmi magasztos, nincsenek érzelmek, Tarr nem alkalmaz semmilyen hatásvadász művészi eszközt, csupán a pályáját lezáró fejezetben az addig használtakat. A hatás elementáris. Itt valahol ugyanerről lenne szó, de Clooney képtelen megfogalmazni ezt művészi érvényességgel. Drámainak kellene lenni, ehelyett melodramatikus. Apokaliptikus a szituáció, ehelyett filmes zsánerek ujjgyakorlatait látjuk, zavarba ejtő mixbe vágva. Jól néz ki a film, a Netflixes producerek nem sajnálták a pénzt a külcsínre. Tulajdonképpen a színészek is megoldják azt, amit ebben a helyzetben meg kell oldaniuk – bár Clooney a történet főszerepét is vállalva, önmagához mérten is egysíkúan játszik. Az, hogy a film félremegy, abban a könyv és a rendező a hibás.

De igazából még nem is lenne baj a filmmel, egészen az utolsó negyedéig. Nem látunk addig “nagy” filmet, de nem is nézhetetlen a mozi. A vége azonban, amikor mintha Haydn Búcsúszimfóniájának mintájára tennék, a szereplők egymás után hagyják el a süllyedő hajót, Földet, biztonságos bázist, bármit, de mindenféle különösebb dramaturgiai felvezetés nélkül, na ott a fal adja a másikat. A Clooney-játszotta professzor, kínszenvedős haldoklása közepette megfejti saját látomását (akiről mi nézők előtte semmi jelzést nem kaptunk, hogy látomással van dolgunk), de ahelyett, hogy gyorsan, önkezével véget vetne ennek a kilátástalan nyavalygásnak, elkezd telefonálgatni az űrbe. Az adást fogja az űrhajó, aki közben teljesen buta módon és újfent megmagyarázatlanul keveredik nehéz szituációkba, és keveredik ki belőlük, minden további nélkül részben saját kardjába dől, részben pedig biblikus távlatokat nyitó megoldás felé navigál… De miért, miért, miért és miért? De jó, én szeretem a dadaizmust. Amikor azonban kvázi Ádám megbeszéli kvázi Évával, hogy akkor most ott van a világ, minek leszünk mi a lakói, BALRA FEL, Éva még kapcsolgat ezt-azt a műszerfalon, majd JOBBRA LE – na, ott bennem elszakadt valami.

Ez van, amikor valaki Garda-tóparti villájának teraszán, píneák hűs árnyékában, metszett kristálypohárból évtizedes scotchot kortyolgatva képzeli el magának a világvégét…

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 2 hozzászólás