A kívülálló – 1. évad (The Outsider, Season 1., 2020)

Jó, tehát én vagyok a hülye, miért nem készülök fel jobban… Bedőltem a csábításnak, no, meg a kényszerű otthonülés is kívánta, hogy valami jó kis izgalmas sorozattal üssek el ebből egy (két) napot. Az HBO januárban startolt új sorozata, A kívülálló pont jónak ígérkezett erre a feladatra, hiszen durva tetszési indexeket kapott (még most is 8.0 ponton áll az imdb-n). Valami durva gyerekgyilkosságos sztori, ami állítólag még a True Detective-t is lenyomja – nagyjából ennyit tudtam előzetesen. SOHA NE DŐLJÜNK BE A HYPE-NAK!

Azért a True Detective első évada ennél sokkal jobb volt. Nem mintha A kívülálló annyira szar lenne, erről nincs szó. Csakhogy van egy bazi nagy DE. Kezdeném azzal, hogy Stephen Kingregény adja az alapanyagot. Ezzel önmagában akkora baj még nem lenne, de azért nem árt tudni, hogy egyszerűen fizikai lehetetlenség, hogy egy író minden műve remekmű legyen. Ha az író nagyon jó író, akkor is életművének legfeljebb elenyésző része lehet remekmű, és hát King egyrészt rendkívül termékeny (szerintem nem is ő írja mindegyik neve alatt megjelenő regényt…), másrészt azonban még legjobb regényei is csak bestsellerek, kommersz sikerdarabok, ergo, a ponyvairodalom remekei. Jelentős darabok a thriller és a horror területén. A Ragyogás, A halálsoron, a Tortúra, és még néhány nekem is komoly élmény volt. Filmen is, de könyvben is. A King által kedvelt műfajokban nehezen lehet megkerülni a misztikumot, a természetfelettit, de neki -jobb, ihletett pillanataiban- ezt sikerült valóban szervesen, sőt mi több, logikusan beépíteni a cselekménybe, amellett, hogy a jobban sikerült történeteiben az igazán gonosz, a valóban rettenetes, félelmetes mindig teljesen hétköznapi, valóságos dolog, vagy a legtermészetesebb emberi kapcsolatokban rejtőzik és ezekből bújik elő. Van aztán az esti mese, amikor különféle szörnyek, démonok, földöntúli entitások ijesztgetik a szereplőket – na ez engem ritkán szokott érdekelni, de ha mégis, akkor is csak addig, amíg meg nem unom a nevetést.

Jó is ez a széria kb. a hetedik, de legfeljebb a nyolcadik részig. (Spoiler veszély!) Jó ötlet, hogy miközben valakit bizonyítékok, köztük a megdönthetetlen, tetthelyen talált DNS-el megvádolnak, megjelenik egy másik cáfolhatatlan bizonyíték, mely szerint az illető a bűntett elkövetése idejében több száz kilométerrel odébb tartózkodott… Ennek magyarázatára lehet egy sor, a logikának, a tudomány mai állásának is megfelelő mód (pl. ikerpár, korábbi arcplasztika, vagy más, bonyolult és szövevényes előkészület). Lehet szépen nyomozni, ahogyan Ralph Anderson nyomozó (Ben Mendelsohn) nyomoz is, minél bonyolultabbnak, szövevényesebbnek és zavarba ejtőbbnek mutatkozik az ügy, annál izgalmasabb a sorozat is, amit nézek. Még az is belefér, hogy megjelenik az autisztikus szuperképességekkel bíró címszereplő (Cynthia Erivo). Az is adott okot a reményre, hogy rögtön az elején Jason Bateman játszotta a gyilkost, sőt azokat a részeket még ő is rendezte – márpedig Bateman túl nagy név ahhoz, hogy két rész alatt kiírják egy sorozatból, mindamellett, hogy az Ozark című remek sorozattal ebben a tévésorozatos “univerzumban” is elég hangosan letette névjegyét az illető asztalra. Bateman karakterének ezek fényében vissza kellett volna térnie valamikor…

Persze, lehet szarni még a leginkább márványtáblákba vésett törvényekbe is, simán ki lehet írni egy történetből bárkit, sőt, adott esetben a sablonkerülés még üdítően is hathat. Azonban az nem véletlenül alapszabály, ha egyetlen szörny van egy történetben, akkor az a történet akkor működik igazán, ha a szörny jelenlétét csak sejteni lehet, de a maga valójában nem mutatkozik meg, legfeljebb a leszámolás végkifejletében. Ha mégis megjelenik a szörny, idejekorán, akkor az már pornográfia, nyílt színi ijesztgetés, komolytalan baromság. A kívülálló hét részen át nem ebbe az irányba tartott, azonban a Medve-barlangos első jelenetnél, amikor csak egy szarvas jutott vacsorára, ott megbicsaklott az egész. A stáblista előtti fekete blank alatt hallatszó sátáni hörgés ócska, zsékategóriás bazári mulatsággá degradálta az addig ígéretesen bonyolódó pszichothrillert. Nyilván jelek voltak már előzőleg is (miért ment akkora, ráadásul ötletszerűen összeverbuválódott, szedett-vedett csapat a El Cuco üldözésére, mikor igazi indoka, a lehetséges magyarázatok fényében, erre alig volt valakinek…) Szerintem a bekattant Jack rendőr karaktere (Marc Menchaca) is bőven elegendő lett volna egy épkézláb misztikus krimihez. Akár még a pattantyús farkú, kénköveset fingó ördög is megszállhatta volna, bár csak belülről. Ez az El Cuco, vagy hívják akárhogyan, tök felesleges volt az egészbe, főleg, hogy még kinyírni is viszonylag egyszerű volt. 5/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mellékhatás, s01e01 (2020)

Igen komoly feladatba vágta fejszéjét, amikor a kizárólag reklámokból, tehát a lehető legszélesebb körű nézettségből élő RTL Klub felvállalta a minőségi tévésorozatok magyarországi felélesztését. Azért nagy vállalás ez, mert bár az HBO igen szép eredményeket (pl. Terápia, Aranyélet) produkált a témában, az egy alapvetően előfizetésekből működő tévécsatorna, tehát eleve bizonyos szempontok szerint szűrt -igényesebb- nézői réteget szolgál ki, amellett, hogy eleve globális forgalmazásra is szánják saját produkcióikat. Az állami fenntartású közmédia, amelynek szintén lenne/van lehetősége saját produkciók gyártására, egyrészt oly annyira átpolitizált, hogy esély sincs arra, hogy ott bármilyen éllel rendelkező film készüljön, másrészt, ami készül, az egy teljesen más -tévéfilmek, főleg történelmi tárgyú tévéfilmek- műfaj felé orientálódik. Az RTL Klub szép közönségsikereket ért már el vidám, könnyed (a kritika szerint legtöbbször csak súlytalan) szórakoztató szériákkal (pl. Válótársak, Mi kis falunk), azonban a Mellékhatás, már egyetlen részből is jól láthatóan, egy egészen más “tészta”.

Bár ennek is van előzménye. Tavaly mutatta be a csatorna a szintén saját gyártásban, de még csak licencből készített Alvilág című sorozatát, amit a “nagy” filmekben már szépen bizonyító Ujj Mészáros Károly rendezett, olyan nívós hazai nevekkel, mint Balsai Móni: ez azonban tulajdonképpen csont nélkül megbukott a nézők előtt (“mindössze” néhány százezres nézőszámot hozva), miközben a kritika dicsérte, sőt, idén a legjobb tévésorozatnak választották (miközben semmivel sem jobb holland fejlesztésű eredetije öt évadot élt meg…). Skandináv típusú, hideg, kegyetlen történet volt, úgy tűnik, a nézők viszont inkább a Drága örökösök “seggrepacsiját” akarják nézni. Ehhez képest ez a most bemutatandó Mellékhatás szintén egy komor, az előbbinél talán még súlyosabb témát (a gyermekvállalás legális és illegális “lehetőségeit”) feldolgozó széria lesz, szintén szürke, hideg-kék látvánnyal, a jelen valóság betonkemény környezetében, mentesen bármiféle könnyed viccelődéstől, habkönnyű szórakoztatástól. Szombat este…

Szóval, nem tudom, mit szól majd mindehhez újfent a közönség… A téma talán jobban betalál a szívekbe, hiszen a gyermek, még a közismert hollywoodi sikerrecept szerint is biztos befutó, bár talán ők nem a hiányára gondoltak. Egy rész alapján semmilyen végkövetkeztetést nem vonhatok le, de a cselekményben is van potenciál, igen bőven. A látványvilág azonban itt is skandináv, ami éles kontrasztban áll a csatorna rikító, vibráló színeivel. A hangvétel is komor, súlyos, vibrál az idegtől, a feszültségtől – miközben a nézők többsége már három hete karanténban csücsül, hála a koronavírus-járvány okozta globális pániknak. Pedig a Kovács Dániel Richárd által rendezett, népes írócsapat által -vélhetően- acélosra feszített sorozat jól néz ki, egy rész alapján bármilyen tekintetben állja a versenyt szerte a világban, bármelyik más sorozattal, akár a műfajban legmenőbbnek számítóval is. Jók a színészek (a felső képen Adorjáni Bálint és Nagy Zsolt), kifejezetten jól mutatnak, jól szólalnak meg a képernyőn, mint ahogy az ízléses, nívós környezet is, amiben játszódik a sorozat… (Ez a magánegészségügy realitása. A közegészségügyé ehhez képest nettó szeletelős horror, azt még annyira nem szeretné nézni a nép – elég ha túléli…) Én drukkolok. 7/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A fehér holló – Rudolf Nurejev élete (The White Crow, 2018)

Tulajdonképpen egész korrekt tévéfilmet dobott össze Ralph Fiennes a múlt század egyik leghíresebb balett-táncosáról, Rudolf Nurejevről. Méretében A fehér holló lehetne akár mozifilm is, hiszen bő két óra a vetítésideje, azonban bizonyos stilisztikai vonások (a közelik, félközelik túlnyomó aránya a külső felvételekhez képest, több párbeszéd, mint szöveg nélküli jelenet, stb.) miatt inkább tévére “optimalizált” biopic ez, főleg, hogy nálunk az HBO vetíti. Természetesen, láttunk már ennél tévéfilmebb filmet is moziforgalmazásban, nem is egyet. Ezek nem kőbe vésett szabályok, csak van ez az érzet, ami azt mondatja a sokat látott nézővel (pl. velem), hogy ez olyan tévéfilm. Nem feltétlenül negatív vagy pozitív értelemben, csak úgy.

Ez ráadásul még azt sem jelenti, hogy rosszul nézne ki a film, vagy igénytelen lenne kivitelezésében. Ízléses, szépen szerkesztett történet ez, mely a messziről indult balett-világsztár életének első felének bemutatását tűzte ki céljául, s ezt teljesíti is. A Szibéria közepén, tehát az isten háta mögött ezer versztára, a Bajkál-tó mellett egy vonaton született Nurejev életútja valóban filmre való, ahogyan a mozgékony kis tatár fiúból a híres Kirov Balett vezető táncosa lesz, hogy aztán egy hirtelen pillanatban, egy párizsi vendégszereplés alkalmával, a csoportot kísérő KGB-ügynökök teljes elképedésére, a reptéren disszidáljon. Szerencsére, Fiennes-nek van annyi esze, hogy a köztudomásúan nehéz egyéniségű Nurejev személyiségének a problematikus vonásait is megmutassa, hogy mennyire volt olykor bárdolatlan, agresszív környezetével, hogyan élte meg a szexualitás különféle területeit, stb. Kifejezetten alkalmas szereplőt sikerült ehhez a nehéz feladathoz találnia, hiszen a Nurejevhez megtévesztően hasonlító Oleg Ivenko szintén balett-táncos, így azt sem kell megúszni, hogy holmi dublőrökkel kelljen elmaszatolni az ebben a témában kötelező balett-betéteket: Ivenko tehetséges táncos (lásd a képen). Tulajdonképpen prózai színészként is megállja a helyét (sajnos, a szereposztás több más helyen ezt a szintet nem hozza), mivel azonban a film párbeszédeinek jelentős része angolul folyik, s ezen a nyelven Nurejev (így Ivenko is) igen darabos törtséggel beszél – ez elég nehézzé teszi az angolul tudók számára a film élvezetét. No, és maga a klasszikus balett magas művészete sem áll manapság az érdeklődés középpontjában. Én sem értek hozzá. Ennek ellenére tetszett a film. 7/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A történet (The Tale, 2018)

Rendkívül up-to-date történet ez A történet, már ha a szexuális indítékú zaklatások reflektorfénybe/közbeszédbe helyeződését nézzük, bár a tanár-diák kapcsolat, mert hiszen e filmben erről lesz szó, mindig is magában hordozta a szexuális vonzalom társadalmilag nem megengedett formuláit is, oda-vissza. Csak éppen nem, vagy keveset illet erről beszélni…

Jennifer Fox, az ismert dokumentumfilmes saját történetét filmezte le ebben a figyelemreméltó alkotásban, saját 13 éves korában írt naplója alapján. Ennek fényében talán még brutálisabb a film feltáró őszintesége. Fontos, amit megfogalmaz – bár ahogyan megfogalmazza, az már azonban bicsaklik egy picit itt&ott. Formai botlásokra, egyenetlenségekre és aránytalanságokra gondolok, a tartalom megfogalmazását és az ebben rejlő üzenetet mindez egyáltalában nem befolyásolja. Csak éppen azzal a hosszú, mézédes, árvalányhajas bevezetéssel (Megismertem két csodálatos embert…) Fox majdnem azt érte el, hogy megnyomjam a STOP gombot. Túl hosszú ideig kell várni arra, hogy arról a “csodálatos emberről” kiderüljön az, amit -a filmről való minden előzetes információ híján- nem feltétlenül képzelhettünk el (attól, hogy valaki szemlátomást egy kiköpött pederaszta bájgúnár, még lehet a valóságban rendes ember…). Érdemes azonban ezen a részen átküzdeni magunk, mert a végével együtt egy nagyon erős és nagyon tanulságos, sőt, fontos filmet kapunk cserébe. 8/10 

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Fülledt utcák (The Deuce, Season 1-3., 2019)

Nem véletlenül hajaz David Simon, George Pelecanos, Maggie Gyllenhaal és James Franco sorozatának magyar címe Martin Scorsese 1973-as Aljas utcák című alapvető filmjére, hiszen gyakorlatilag ugyanazt a koncepciót, témát, karaktereket és helyszínt látjuk viszont a Fülledt utcák első évadában, csak éppen azt 45 év távlatából, hihetetlen műgonddal reprodukálva. Francóéknak azonban módja van sokkal részletesebben, plasztikus karakterrajzokkal, környezet- és hangulatábrázolással megjeleníteni a korabeli 42. utca striciktől, kurváktól, drogosoktól, piti és nem is annyira piti gengszterektől és korrupt rendőröktől hemzsegő éjszakai életét, különös tekintettel a kor olyan jellemző kulturális toposzaira is, mint a mikrofonfrizura vagy Bertolucci és Russ Meyer, hogy csak két végletet említsek. A cselekmény gyakorlatilag a modern pornó megszületése a Mély torok című “filmklasszikus” bemutatásával. Gondosan megalkotott életképek erdeje a sorozat, életszerű, árnyalt jellemekkel, a jó és a rossz szakadatlan kéz a kézben járásával. Kurvák és stricik, régimódi és új stílusú gengszterek, korrupt zsaruk és még korruptabb politikusok, meleg-bárok és pornófilm-stúdiók világában játszódik a történet, mely által néhány kiemelt figura egymással lazán összefonódó sorsán keresztül avatódhatunk be ebbe az izgalmas környezetbe. Az alkotók nem törekszenek azonban állandó izgalomhajhászásra, ám ennek ellenére maradéktalan élményt nyújt az olykor szinte meghökkentően pikáns jelenetekben, sok-sok csúnya, négybetűs szóban, eszméletlen ruhákban és más effélékben bővelkedő, remek széria.

A második évadban ugyanaz a színvonal, mint a remek első évadban megtapasztalhattuk. Hömpölygünk tovább az utca áradatával, miközben kurvák kínálják löttyedt bájaikat, papagájkosztümbe öltözött fekete stricik kakaskodnak régi vágású digó maffiózókkal, a pornómozikból esőkabátos, sunyi alakok surrannak ki, mint patkányok a csatornából. David Simon méltó korábbi sorozataihoz, a Dróthoz, vagy a Treme-hez: a pornó- és szexipar hetvenes évek végi szárba szökkenését feldolgozó szériája is tekinthető egyfajta fiktív szociográfiának, stílus- és divattörténeti tanulmánynak vagy szubkulturális Phd-dolgozatnak. Marad a több szálon áramló cselekmény, pontos és hiteles környezet-, és konfliktusábrázolás (kiemelendő pl. a kurva-strici viszony cizellált megmutatása), a realisztikus karakterek és az ezekhez méltó színészi alakítások is. Nem izgalmas cselekményével, hanem vitathatatlan hitelességével és mindenen átható humánus tisztánlátásával és igazmondásával hódító sorozat ez.

A harmadik évad már az 1980-as években reprodukálja a 42. utca hírhedt környékének életét, jellegzetes karaktereit, mindennapi életét, ugyanúgy szinte dokumentarisztikus aprólékossággal, mint ahogy azt az előző két évadban megszokhattuk. A sorozat végül 2019 májusában egy melankolikus és nosztalgikus fináléban teljesedjen ki be. 8/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Évek alatt (Years and Years, Season 1., 2019)

Az angolok Morus Tamás Utópiája óta valamiért nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy rendre sötét, pesszimista, sőt, kifejezetten ijesztő jövőképet fessenek maguk elé. Huxley Szép új világa nem teljesedett ki 1984-ben, s ami most zajlik Angliában, de szerte a világban, azon még Orwell is megrökönyödne talán – holott Anglia hatalmas birodalma köztudomásúan a demokrácia egyik legősibb bástyája.

Russel T. Davies nevét talán leginkább a bizonyos körben komoly kultusznak örvendő Ki vagy, doki? című széria kapcsán érdemes ismerni, azonban az Évek alatt mégis inkább emlékeztet a néhány évvel ezelőtti, messze nem a megérdemelt legnagyobb figyelmet kapó -szintén angol- Fekete tükör című disztópikus antológia jobb darabjaira emlékeztet, olyan, mintha annak lenne egy hat részre bővített, alaposan kibontott része. De mondhatnám az Utópiát is, újfent Angliából. Valamiért ezek az angolok nagyon rá vannak kattanva a borúra, ráadásul okkal (lásd Brexit)… A valóban évek alatt (2019-től 2034-ig) lezajló cselekményt lepörgető széria középpontjában egy nyilvánvaló szerzői szempontok alapján összelegózott, szinte a teljes társadalmi spektrumot lefedő népes manchesteri család áll: egyaránt van köztük konzervatív és liberális beállítódású, sőt, anarchista, meleg és heteró, különféle etnikumú, kerekesszékes, fiatal, idős, jó körülmények között élő és anyagi gondokkal küzdő. A kiindulópontban ez egy fecsegő, zajos, de összetartó, egymás iránt a végletekig toleráns modern család, megtámogatva a számítás-, híradás- és közlekedéstechnológia minden vívmányával. Ezer csáppal lógnak egymáson és a külvilágon – melyben egy magányos politikus tűnik fel. Vivienne Rook (Emma Thompson) radikális új hang a hagyományosan két, legfeljebb három pólusú, évszázadokon át kőmerevnek tűnő, angol politikai palettán. Az erősnek, függetlennek mutatkozó nő pofonegyszerű válaszokkal szolgál a legkülönfélébb témákban az évtizedeken át a pontos kérdésfelvetések megfogalmazásán rágódó társadalomnak, hogy népszerűsége gyorsan növekszik – egészen a Downing Street 10.-ig.

Az elképzelt közeljövőben játszódó izgalmas sztori azzal válik még izgalmasabbá, hogy sebészi pontossággal képes megragadni azokat a valóban aggasztó politikai, ökológiai, illetve társadalmi folyamatokat, melyek a mai valóságban éppen zajló világválság rákfenéi is egyben. Az USA és Kína között zajló kereskedelmi háború tűzvonalában pendliző Európa, az újraválasztott Trump, valamint az életük végéig hatalomba betonozott keleti diktátorok, mint Putyin, a kínai Micimackó és társak, a sarki jégsapkák olvadása, a meteorológiai abnormalitások és a mindezekkel szorosan összefüggő migráció problematikája és a célországok eddig stabil(nak tűnő), jóléti társadalmainak erodálódása (Frexit, Grexit stb.). Csak mondom, hogy egy félmondatban 2024-re diagnosztizálják Magyarország csődjét… Természetesen, éppen ebben a kaotikus helyzetben emelkedik fel egy populista lózungokkal, demokrácia-tagadással, burkolt rasszizmussal operáló politikus: Viv Rookban nem nehéz felismerni a látszólag  vicces paprikajancsit alakító, valójában végtelenül cinikus Boris Johnsont. Például.

Évek alatt aztán a manchesteri Lyons család is erodálódik rendesen, mint a fenyőgerenda a székely Áron bátyám viccbeli bicskája alatt, az Angliát sújtó válság a család minden tagjáról lehántja a liberális tolerancia és a politikai korrektség védőköpenyét (viszont szép példáját fogjuk látni annak, hogy a nyilvánosság ereje is komoly fegyver, az okostelefon pedig -horribile dictu!- egyenesen rakétavető…). A filmbeli jelen innen nézve jövőképe egyre sötétebb és egyre reménytelenebb, azonban 2034-ben felcsillan a fény az alagútban… Russel T. Davies utópiája alapvetően pozitív végkicsengésű, a bűnösök megbűnhődnek, s bár a harcnak vannak fájdalmas áldozatai is szép számmal, azért a végén maradnak túlélők is. Egy a baj, hogy az időközben felvetődő globális kérdésekre ők sem tudnak választ adni, így borítékolható, hogy az end csak egyelőre happy. “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” illetve, “csak az a vég, csak azt tudnám feledni”. 8/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Ozark (Ozark, Season 1-2, 2017-2018)

Valahogy átsiklottam ezek az Ozark című sorozaton, ezért a mai, ínséges időkben kifejezett meglepetéssel fogadtam ezt az általam főleg kakipuki vígjátékokból ismert Jason Bateman főszereplésével készült krimiszériát. A történet főszereplője egy sótlan üzletember, olyan arccal, hogy simán rábíznád utolsó filléredet is. A vicc az, hogy valószínűleg még milliomosként is szállnál ki a bizniszből, mert a pasas valóban tisztességes (Bateman arca, karaktere engem végig Bajnai Gordonra emlékeztetett… 😀 ), már a megbízói irányában, ugyanis tevékenysége elsősorban pénzmosásra irányul. Ő kezeli az egyik legnagyobb mexikói drogkartell pénzét. Ott pediglen nem lehet hibázni. Nem is ő hibázik, hanem a partnere, mégis Marty Byrde-nek (Bateman) kell menekülnie, családjával együtt, a kies(nek hitt) ozarki tóvidékre. A kartell elől azonban nem lehet elbújni, ráadásul ott vannak az ozarki helyi erők, akik nem nézik jó szemmel a betelepülő idegeneket…

Bírom az efféle amerikai “suttyóföldén” (közép-délnyugaton) játszódó történeteket, ugyanis rendszerint “az amerikai álom” valódi arcát mutatják, azt a közeget, amely valójában képviseli a világ vezető hatalmának “nemzettestét”, ahol a nappaliban a falon lóg a shotgun, pont a kis komód felett, melyen a Biblia fekszik, de a pincében tuti van még néhány M15-ös is, mert kitudhassaaztat. Trumpland. Bill Dubuque és Mark Williams sorozatának első évada műfajilag pontos, témájában újszerű, hiszen a pénzmosás különféle technikáit teszi meg egyik fő cselekményszervező elemévé, használ bizonyos sablonokat, de mégis fordulatos, izgalmas történet.

A második évad tartja azt a színvonalat, amit az első évadban hozott, bizonyítva egyben, hogy nem árt, ha egy sorozat készítői előre tudják, hogy sztorijuk hány évadot fog megélni (hármat). És ezt rendesen végig is gondolják… Maradnak továbbra is a meghökkentően meglepő fordulatok, valóban meglepő karakteráldozatok, ám a közép-nyugati vállalkozásépítés és az ezzel összefüggő korrupció, valamint a szervezett bűnözés által termelt pénzek tisztára mosása, mint eddigi fő irányvonalak mellett hangsúlyosabb szerepet kapnak az ezzel szorosan összefüggő magánéleti, illetve családi problémák. Nem túl gyors ritmusú, de kifejezetten fasza széria ez, mely azért üt, amikor ütnie kell. Eddig: 8/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 1 hozzászólás