Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades / Bardo: False Chronicle of a Handful of Truths, 2022)

Közzétéve 2023. május 9. kedd | Szerző: efes

Nagyjából pályája elejétől követem nagy figyelemmel s egyre nagyobb dühvel a mexikói Alejandro G. Iñárritu munkásságát. A Korcs szerelmeket nagyon szerettem, ez volt tulajdonképpen nagyjátékfilmes bemutatkozása 2000-ben. A film kiemelkedő sikerét jellemzi, hogy a fickó pályája rakétasebességgel lőtt ki – Hollywood irányába. Következő filmjei, a 21 gramm, a Bábel vagy a Biutiful valamiféle furcsa képződményekként ékelődtek be a szórakoztató film száz év alatt alaposan megtámogatott bástyái közé, hiszen európai értelemben vett ízléssel, igényesen megalkotott művészfilmek voltak ezek, többé-kevésbé a szó nem pejoratív értelmében, melyekben komoly, nagy sztárok bizonyították tehetségüket. Aztán a hosszú című Birdman stb., majd az isteni Leónak végre Oscart hozó mozi, A visszatérő már tipikus hollywoodi alkotások voltak, melyeken a művészi szuverenitás már inkább csak máz csupán, bár Hollywoodban ez a máz még mindig különösnek és hitelesnek tűnik. Vagy tűnhet…

Új filmje, mely már a (ma már mintha múlónak tekinthető) trend szerint a Netflixre készült, látszólag a Birdmanre hajaz, és nemcsak hosszú címében. A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája ehhez hasonlóan újfent egy művészi, emberi és ki tudja még milyen válságba került alkotó ember -egy ismert mexikói dokumentumfilmes, egy kitalált karakter- lélekrajza, vagy legalábbis az szeretne lenni. Ha a cím önironikus, akkor picit csillapodik a dühöm, mert ez a lélekrajz bizony valóban hamis krónika. Nyilatkozataiban Iñárritu következetesen hárítja, hogy filmje valójában önvallomás lenne, holott ha ezt nem tagadná, nagyjából éppen azokra a kérdésekre keresné és néhol találná is a választ, amiket én is feltennék neki? Például, hogy miért kellett egy éles szemű, jó formaérzékű, valóban tehetséges, ráadásul szociálisan is érzékeny mexikói filmesnek eladni a tehetségét Hollywoodnak, hogy ott vele lila szarokat gyártatva réseket és lyukakat tömjenek be műveivel az ottani nagyfejűek? Például, hogy hogyan néz szembe az őt nyilván támogató mexikói közvéleménnyel, aki az ottani társadalmi problémák feltárását várta tőle, a Korcs szerelmekből kiindulva, nem kis reményekkel? Hogyan néz szembe a tőle a mexikói kulturális identitást számonkérő mexikói értelmiséggel, saját családjával? Hogyan éli meg ő maga, a művész, amint ezekkel a kérdésekkel képtelen szembesülni? Iñárritu azonban eltartja magától mindezt, számomra érthetetlenül. Fellini nem tagadta szerintem sehol, hogy a Nyolc és fél rendezőjében valójában saját maga kétségeit írta filmmé, Bob Fosse sem tiltakozott sehol, hogy a Mindhalálig zene koreográfusa valójában őmaga. Ez a film is pont ilyen önreflexió, mint az említett klasszikus példák.

Csak éppen kamu. Hamis krónika, hiszen még alkotója is tagadja igazságát. Körmönfont intellektuális maszturbáció, Darius Khondji már-már túlzóan látványos képeiben, bármiféle katarzis nélkül. Khondji rafináltan megkoreografált, hihetetlenül bonyolult kameramozgásai, valóban kreatív beállításai valójában a film valódi értékei, ebben is érvényes a Birdman végtelen svenkjeivel való párhuzam, viszont mindez csak üres látványosság érvényes és hiteles tartalom nélkül. Egy művész sose hazudjon, önmagának viszont egyáltalán nem. Én úgy látom, erre Iñárritu már nem képes.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness, 2022)

Közzétéve 2023. május 4. csütörtök | Szerző: efes

A svéd Ruben Östlund filmje semmivel sem kevésbé megosztó, mint volt korábban az Akaratlanul, a Play, a Lavina vagy éppen A négyzet, pedig kritikai sikere legalább olyan hangos, mint az az ováció, amely Arany Pálmáját kísérte Cannesban. Persze, nem tömegfilm ez sem, mint az előzőek, s mint ahogy 2012-es Titanc-fődíját indokolta az akkori zsüri, a “látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréját” nehezen értelmezi önarcképként a látszólag tökéletes társadalom mozilátogató közönségének egy része. A másik -keskenyebb, értelmesebb réteg- természetesen joggal lelkesedik, mert igen kevés ma az olyan szuverén hangú alkotó, aki képes érvényes formában megfogalmazni koráról, kultúrájáról és társadalmáról kritikai véleményt – és Östlund egy közülük.

Nehéz is bármelyik szereplőért lelkesedni A szomorúság háromszögében, pedig többségében irigyelt státuszú emberekről van szó. Multimilliárdosok, multimilliárdosok asszonyai, menő influenszerek és modellek állna a történet célkeresztjében, de szánalmas figurák mind, a részeges amerikai jachttulajdonostól, aki Lenintől idéz a részeges orosz műtrágyagyárosig, aki Reagennel kontráz, az üresfejű influenszertől, aki a WC-n is az instára élőz az üresfejű, nulla testzsírszázalékos modellig nincs kiért szorítani, de nem jobb a bizonyítványa az elnyomott “osztályoknak” sem. Östlund társadalombírálata a teljes spektrumot érinti, méghozzá egyaránt megsemmisítően. És hát, valamelyik rétegbe beletartozik a mozinéző is, amivel sokaknak tényleg nehéz lehet szembesülni. Viszont a svéd rendező egyáltalán nem dühös, ezen filmje is inkább marón gúnyos szatíra: nem fáj, csak amikor röhögünk.

A három részre tagolt narratív szerkezet sem túl nagy újdonság, főleg, hogy két -kevésbé majd sokkal inkább- meglepő fordulattal mégis egy töretlen ívet képez. Még bírálatának hangvétele sem egyedülálló, hiszen Bunueltől, Marco Ferreritől már láthattunk ennyire mélyre metsző szatírákat, ma azonban ritka, aki ennyire látványosan felülemelkedik a szórakoztatóiparba süllyedő globális filmművészet fő áramlatain. Talán Ulrich Seidl vagy Yorgos Lanthimos még ilyen. Vagy, igaz sokkal könnyedebben, Mike White Fehér Lótusza.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Szívek királynője (Dronningen, 2019)

Közzétéve 2023. április 3. hétfő | Szerző: efes

Régebben volt egy megingathatatlannak hitt meggyőződésem a skandináv filmekkel kapcsolatosan, miszerint ezek ott fenn, északon, azokon a hosszú, hideg teleken egyéb “élmények és kalandok” híján, bezárva a kényelmes, jó meleg otthonaikba, jobb híján egymás idegrendszerét zabálják fel, kuszálják össze vagy legjobb esetben játszanak rajta, mint őrült a hárfán. Lásd pl. Ingmar Bergman életműve. Aztán ebben a filmben olyan langymeleg nyárban lubickolunk a bő két órás játékidő nagy részében, hogy az nálunk is élményszámba menne, sőt, még a filmvégi karácsony sem olyan dermesztő (látványában), mint azt sejthentők előítéleteink alapján Dániában. Ahol persze, mindig bűzlik valami, ugyebár…

Meg ez a cím is: Szívek királynője. Mint valami venezuelai szappanopera. Anna-Maria Leonida, a jól menő caracasi ügyvédnő látszólag boldog házasságban él Pedro Zarzuela Perezzel, a divatos orvossal, aki egy nap korábbi házasságából való, Gustavó nevű fiával állít be, hogy ezentúl a fess kamasz is velük fog élni. Ráadásul, az első bő óra úgy is telik, ahogyan azt egy latin szappanoperában megszokta, aki néz ilyeneket, csak a temperamentum hűvös északi. Illedelmes, intelligens, ám langyos családi dráma, drámácska bontakozik ki a hervadófélben lévő feleség és a fickósódó mostohafiú között, miközben apa konferenciáról konferenciára szaladgál (ezalatt nyilván kelet-európai orvosok látják el a dolgát a kórházban). Aztán a film közepe táján lecsap a dán pöröly, bele a lecsóba, vagy mittudomén mit szoktak ezek ott enni, rotfist, vagy csokiszökőkutat. De apa ekkor még nem sejt semmit.

Az echte dánnak nyilván nehezen nevezhető May el-Toukhy echte skandináv családi drámája minden különösebb lacafacázás nélkül szembesít minket a pedofília és a #metoo-mozgalom kevésbé tárgyalt területével, melyben egy idősebb nő ural el egy fiatalkorú, de már látványosan pasi pasit. A szende játszadozás hamar szexuális zaklatásba fordult, ami a fiúnak sincs ellenére, miközben a nő eszét veszti, majd aztán magához térve hátraarcot csinál és magára hagyja az ártatlan kamaszt felálló farokkal. Sőt, le és megtagadja őt. Az esetet súlyosbítja, hogy munkáját tekintve a nő gyermekjogi perekre, sőt, szexuális zaklatásokra specializálódott ügyvéd. De a család szentsége, ami északon is szlogen, sőt, komolyan is veszik, tehát a család szentsége, de főleg, hogy kifelé szentnek látszódjon, az mindent felülír – és mindent elken. el-Toukhy szépen elringat minket a jólét rószaszín kádacskájában, aztán szépen kiborít minket a valóság durva, rücskös betonjára. Nyilván nem általános esetet mesél el, de mégis hiteles a történet. Hitelesek a szereplők motivációi, hitelesek érzelmi reakciói is és durván hiteles az ügy megoldása is. A színészi értelemben végtelenül alázatos Trine Dyrholm (Anne, az ügyvédnő szerepében) és a film nem véletlenül nyert egy csomó djíat (pl Legjobb film lett 2019-es Sundance-en.).

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Rude Boy (1980)

Közzétéve 2023. április 2. vasárnap | Szerző: efes

Sokan úgy tartják, hogy ez az 1980-as dokumentumfilm a Clashről szól. Annyiban igaz ez, hogy a filmben folyamatosan feltűnnek a híres punkrock zenekar klasszikus felállásának tagjai és hallhatunk több, meglepően jó hangminőségű archív koncertfelvételt is, a Rude Boy azonban mégis ennél többről szól. A dokumentarizmust alapvető kifejezőeszközként használó film egy tipikus külvárosi, alsó-középosztálybeli fiatalt mutat be, valahogy úgy, ahogyan Jeles András tette A kis Valentinóban: Ray Gange (aki tulajdonképpen saját magát alakítja) teng-leng, lébecol, fogalma sincs, mit kezdjen az előtte álló 1-80 évvel, tehát az ún. “nagybetűs” élettel. Szexbutikban árul pornómagazinokat, politikai gyűlésekre jár, de leginkább kocsmákban tölti idejét. Itt ismerkedik meg Joe Strummerrel is, az akkor már feltörekvőnek számító The Clash énekesével, így hamarosan beáll roadnak a bandához.

Ray sorsa azonban meglehetősen determinált(nak tűnik) Maggie Thatcher kőkonzervatív Angliájában – legalábbis a film végére a Ray előtt álló jövő még sötétebb, mint amilyennek az elején tűnt. No Future -for Ray: ahogyan egy másik punkklasszikus énekelte volt. Ray emblematikus sorsának ábrázolásán, és a koncert-, illetve próbajeleneteken túl azonban sokkal fontosabb az, ami mintegy körítésként mutatkozik meg a filmben. Jack Hazan és David Mingay a film forgatása ürügyén megalkotta a rendkívül heterogén összetételű angol társadalom egyfajta keresztmetszetét is, annak összes etnikai, politikai és kulturális vonulatával – mindennel, ami a Clash dalszövegeit olyan különlegessé és értékessé teszik. Látunk neonáci National Front-gyűlést, amivel szemben a szélsőbalosok ágálnak, közben a fekete kisebbség is szerveződik az amerikai Malcolm X tanításai alapján, közben a bobbyk fényezik kezűkben gumibotjaikat. Igazi, korabeli, hiteles arcok, indulatok, pimasz düh és nettó erőszak, mint az alkotmányos monarchia kultúrája. Időutazás a közelmúltba jelenbe.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A játszma (2022)

Közzétéve 2023. március 20. hétfő | Szerző: efes

Nagyjából ugyanazt a magas színvonalat hozza A játszma, mint amit a tizenkét évvel ezelőtt bemutatott előzménye, A vizsga, sőt, a külsőkben még látványosan gazdagodott is, a szereplőgárda is azonos tulajdonképpen, Kulka János, Hámori Gabriella, Nagy Zsolt és Scherer Péter. Ugyanaz az író –Köbli Norbert– és a téma is: a magyar belbiztonság “személyi kérdései” a Kádár-korszak peckes hajnalán. Csak a rendezői székben történt váltás, Bergendy Pétert Fazakas Péter váltotta, de ez sem látszik a filmen. Feszes, szépen fényképezett, nyomasztó aurájú kvázi kémtörténet, a műfaj nagymesterének, John le Carrénak modorában és stílusában elmesélve.

Míg azonban az “első részben”, A vizsgábanban a beszervezés jellegzetes technikáit és dilemmáit boncolgattuk, e filmben már a legfelsőbb magyar belbiztonsági körökben járunk, a játszma tétje, hogy ki vezesse a magyar kémszolgálatot. Jó film, tetszett. Csak az nem, hogy Kulkával miért kellett újra eljátszatni az agyvérzést, miközben még így, afáziával küzdve is látványosan bizonyítja, hogy mekkora színész és hogy milyen súllyal képes létezni a képernyőn/filmvásznon. Illetve, egy bosszantó kronológiai hiba zavart nagyon: a film cselekménye 1963-ban játszódik. Éppen ebben az évben jelentkezett bizonyos Lou Ottens Hollandiában a Compact Cassette névre keresztelt technikai újdonsággal. Bár a magyar elektronikai ipar képes volt ezidőtájt is meglepő teljesítményekre, az első kazettás magnót csak 1969 karácsonyára dobta piacra MK 21 néven. Talán éppen ez a modell szerepel a történetben, ráadásul “kulcsszereplőként”, így ez kissé zavaró momentum. Főleg, hogy amúgy valóban látványos az az erőfeszítés, hogy az alkotók megidézzék a kor hangulatát, atmoszféráját. Szerencsésebb lett volna inkább az Uher cég híres, korban ideillőbb 4000 Report szalagos magnóját használni a filmben, mely ráadásul tudvalevőleg a kémszervezetek kedvenc eszköze is volt könnyű súlya és viszonylag egyszerű kezelhetősége révén. Tudom, oktondiskodás ez, de akkor is, fontos dolgok ezek. 🙂 A film jó, még egyszer mondom.

Kategória: Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A Király (TV Mini Series, 2022)

Közzétéve 2023. március 12. vasárnap | Szerző: efes

Egyszer régen, véletlenül, egy unalmas szombat délután belefutottam a tévé előtt egy dokumentumfilmbe. Varga Ágota alig fél órányi, alig szerkesztett, szinte házivideó-szerű képfolyamának témája egy nagyhatalmú cigányvajda 50. születésnapja volt. A filmben, amit jellemző módon a tatai városi televízió rögzített egy “visszautasíthatatlan” felkérés nyomán, a kilencvenes évek magyar alvilágának színe-java felvonult, a közismert Tasnáditól a hírhedt Száva-családig, minden járulékos hozzátartozóval, szemérmetlenül belemosolyogva a kamerába, szinte tüntetve kirívó gazdagságukkal, hatalmukkal – ilyet televízióban sosem lehetett látni, legfeljebb a Kék Fényben adtak hírt valamiről, aminek szereplői itt éppen nyálas csókokkal halmozták el egymást és az ünnepeltet. Ami miatt említem ezt a filmet, az az, hogy a címeres bűnöző életmódot folytató elemek, valamint néhány politikus mellett kik jelentek még meg: a sorban érkező hatalmas, fekete Mercikből az elsők között bújt elő Demjén Rózsi, Pataky Attis és Zalatnay Cini között Zámbó Jimmy, a Király is. A nyálas csókokból, valamint az ünnepelt capo tutti capi kitüntető figyelmén túl ők is ugyanúgy részesültek, mint a több száz fős, többségében előbb-utóbb szépen megmázsált vendégsereg. Embert barátairól, valamint a stílus maga az ember. Stb.

Sose rajongtam ezért a vircsaftért, mármint a magyar popzene fentebb említett reprezentánsai által játszott szegmenséért, bár elismerem, hogy pl. Rózsi, vagy e cikk tárgya, Zámbó Jimmy valóban igen tehetséges zenész (lehetett volna jó is). Nos, az RTL+ stream-platform zászlóshajójaként bemutatkozó A Király című minisorozat sem hozta közelebb Jimmy figuráját, de zenéjét sem. Rögtön le is szögezem, hogy maximális a tiszteletem Zámbó Imre családja fel, hogy (mégha nem is vita nélkül) hozzájárult e filmhez, mert a film elején olvasható “Igaz történetek és hazugságok alapján” inzert vajmi keveset ment egy nyilvánvalóan tehetséges, ám ugyanennyire nyilvánvalóan végletekig önző, korlátolt és a sikerek útján előrehaladva egyre jobban paranoiás mulatós sztár megítélésén: Jimmy, a Király baromi szemét alak volt.

Az igazi vicc viszont az, hogy arról sincs szó, hogy különösebben gyalázó, lepellerángató attitűddel készült volna Kovács Richárd Dániel és Zomborácz Virág minisorozata: Zámbó Jimmy, az elhallgatott országos sztár szinte csak apropó arra, hogy elmeséljenek egy sok-sok kis történetmozaikból álló mesét tegnap Magyarországából/ról. Persze, azért Jimmy áll a középpontban, s a bravúros kettős szereposztás (a fiatal Jimmyt Olasz Renátó, míg az idősebbet Nagy Ervin alakítja, egyaránt rendkívülien) szépen megrajzolja az autoriter, kőkemény anya árnyékában felnövő, igen muzikális külvárosi proligyerek személyiségfejlődését a közismert, ám mégis legendáktól és koncepciós teóriáktól hemzsegő, tragikus végkifejletig. Közben azonban, főleg ha életkorunkból adódóan van emlékképünk a múlt század utolsó évtizedeinek Magyarországáról, akkor rengeteg ismert vagy csak ismerős helyszín, élethelyzet és jellegzetes figura jön velünk szembe minden pillanatban. Kiemelendő, hogy mennyire kreatív a casting a mellékfigurák esetében is. Egy csomó emlékezetes arcot látunk (pl. a Vágó Imréné csepeli rendőrkapitányt alakító, “civilben” erdélyi színésznő Tokai Andreát vagy a Zámbó család legbelső bugyraiba is befészkelődő rajongót, Hulé Évát játszó Csákányi Esztert). Igen profi a korabeli helyszínek, hangulatok megidézése is, miközben a cselekmény is sodró erővel halad az ismert finálé felé. Valóban arról van szó, ahogyan többen is megírták már előttem, kevés olyan magyar gyártású sorozatot láthattunk eddig, aminek soron következő epizódját valóban ennyire akarnánk látni. Aranyélet-minőség, mondom, bár egy teljesen más műfajban. De azt hiszem, azok is szerethetik, akiknek jelentett valamit ez a címbeli fickó, és azok is, akiknek semmit – viszont megkerülhetetlenül mégis részük volt benne…

Kategória: RTL+ | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A Nagy Fehér Főnök (TV Series, 2022-)

Közzétéve 2023. február 24. péntek | Szerző: efes

Miközben mostanában igen sok szó esett, többségében pozitív előjellel, az RTL Zámbó Jimmy életét feldolgozó sorozatáról, mintha kissé elsikkadt volna a hype alatt egy vele párhuzamosan közétett másik magyar sorozat. Pedig A Nagy Fehér Főnök sok szempontból sokkal érdemesebb a szélesebb nézőközönség figyelmére, mint a minden bizonnyal igen jól sikerült Király (amit én még nem láttam). Persze, a retró és Zámbó Jimmy titkokkal és legendákkal átszőtt, különleges és tragikus véget ért pályája mindig érdekes, a mai közbeszédet azonban ennél sokkal jobban meghatározzák olyan fogalmak, mint a homoszexualitás megélése, elfogadása, illetve annak tagadása és tiltására való igény, a transzszexualizmus, a “dzsenderizmus”, vagy a romák integrációja, beleértve a romák által elkövetett, illetve nekik tulajdonított jellegzetes bűncselekményeket is, az egész társadalomra érvényes elszegényedés, a rasszizmus, a város-, illetve vidékellenesség, a fiatalok célnélkülisége, az idősebbek hite vesztése és kiégése, a szélsőjobboldali, nacionalista szerveződések veszélyei, az alkoholizmus, a drogok terjedése, a csonkacsaládok gombamód szaporodása, a bűnözés, mint életforma és mint szociális védőháló – tehát szinte minden córesz, ami a mai magyar társadalmat jellemzi összességében. Ebben a sorozatban pediglen minderről szó lesz, méghozzá meglehetősen fókuszált formában.

Talán éppen ez a “mindentbeleizmus” A Nagy Fehér Főnök egyik hibája, hogy szinte enciklopédiaszerűen felsorolja a mai magyar társadalom összes rákfenéjét és ennek megfelelve, kissé didaktikusan tálalja annak tipikus megjelenési formáit. Szerencsére ezen “szögletességek” nagy része igen simán szervül a cselekménybe, a Tasnádi István által vezetett írócsapat ebből a katyvaszból nagyon szépen guruló történetet kreált. A sorozat kifejezetten szórakoztató, miközben a karakterek, azok motivációi és a cselekményből kiérezhető élettörténetük, az általuk megélt élethelyzetek rendszerint igen hitelesek és valószerűek. Az alkotók nem csúsznak bele abba a hibába, hogy a nagy tudományos hitelesség, és főleg a már beláthatatlan magasságokba vesző esztétikum oltárán feláldozzák a fizető néző könnyen átélhető, egyszerű érzelmek megélésére irányuló vágyát, hogy nevessen vagy éppen megélje dühét (kinek mit), miközben alapvetően mégsem kamu mindaz, amit látunk. Sőt, egy igen profin megírt, fordulatos és koherens sztorit látunk, melynek fordulatai úgy váratlanok, hogy közben mégis túlontúl életszerűek. Nem érheti még az a vád sem a szériát, hogy “ez is csak egy ballipsi nyavalygás”, hiszen nemcsak az olyanak kapnak itt a szívlapáttal, hanem az ilyenek is, beleértve az impotens, “belvárosi értelmiségi” NGO-kat, sőt, magát az RTL-t is. És! Mindeközben mindvégig szórakoztatnak, nevetünk közben, drukkolunk ennek-annak, ki-kinek, akarjuk nézni még és még és tele van a film szeretettel! Egy szóval, igazán nagy truvájt hajtottak végre e sorozat írói, alkotói: véleményem szerint fából vaskarikát, vagy stílszerűen szólva, szarból várat építettek.

Sajnos, nem látja a nagyközönség ezt a nagyközönségnek szóló szériát, mivel épeszű időpontban nem lehetne azt vetíteni, például a párbeszédek hiteles -tehát igen szabadszájú, trágár- nyelvezete miatt, de a felvetett témák miatt sem. “Szegény” Médiahatóság mással sem foglalkozna évekig a vélhetően nagyszámú feljelentés miatt… Így viszont a sorozat nehezen cáfolható igazsága megmarad az előfizetéses scream-platformok kvázi illegalitásában. Persze, lehetett volna még dolgozni rajta… Elsősorban a civil, amúgy a hitelességhez nagyban hozzájáruló statisztériával kellett volna foglalkozni, elmenni például egy igazi roma mulatozásba, hogy milyen zenék szólnak ott, hogy milyen hőfokon izzik a tűz, vagy éppen kinézni egy mihazánk-dzsemborira – de nem hasogatom a szőrt: nézésre érdemes cuccot tett le ezúttal az asztalra az RTL. Ráadásul, van benne még tartalék…

Kategória: RTL+, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Nyugati nyaralás (2022)

Közzétéve 2023. február 7. kedd | Szerző: efes

Annyi ziccer volt ebben a filmben, de gyakorlatilag az összeset sikerült ki is hagyni. A Balaton a hetvenes/nyolcvanas években valóban a Riviéra volt a magyarok túlnyomóan nagy részének, miközben a szocialista blokk is kiemelt helyen tartotta számon a magyar tengert. Ez önmagában egy óriási ziccer (gondoljunk csak Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című filmjének óriási sikerére, holott az “csak” egy összeollózott dokumentumfilm volt a retróhullámot meglovagolandó). A korszakot és a genius locit tulajdonképpen eléggé hitelesen meg is idézte Lévai Balázs és Tiszeker Dávid most Netflixre is kikerült Nyugati nyaralás című, nagy közönségsikert célul tűző mozija, de ezzel kész is lennék a pozitívumokkal. Minden más szűk másfélórányi igen kínos bénázás, nem több.

Elsősorban kínos látni ezt a szép sor, jobb sorsra érdemes, kitűnő színészt látni ebben az idétlenségben. Másrészt, talán jogosan várja a közönség már hosszú -túl hosszú- ideje, hogy újraélve értelmezzük a közelmúltat, a rendszerváltást és az ahhoz vezető rögös utat. Még mindig sokan nosztalgiáznak a Kádár-éra relatív jólétén, és senki nem emlékszik már a hosszú sorokra a forró nyarakon, amikor kőbányai sör jött a sarki közértbe… Ja, volt hol lakni és mindenkinek volt munkája. Oké, de hol és mi? És milyen fizetésért? Nyugatra csak háromévente lehetett menni, ha idakintre szakadt rokonunk finanszírozta az utunk, mert a valutakeret legfeljebb néhány rizsescsokira és egy családi ebédre volt elég, mondjuk Bécsben a Figlmüllernél. Mégis Nyugatra vágyott mindenki… ha volt kék útlevele. Mert az nem járt automatikusan és azonnal mindenkinek. Emlékszem, kisgyerekként nyálcsorgatva sétáltunk végig Siófok szállodasétányán, nézve a gazdag nyugatiak autóit: Nézd, egy BMW, 220-al megy! Egy ott egy Porsche, 280 van beleírva! (Ja, nekimegy a fának és már por se…) De Tomaso Pantera! Na, az már egy kiköpött űrhajó volt. Ekkor minket még gőzös gyorsvonat vitt le a Balcsira, még nem volt meg az első Trabantunk. Láttuk odabent a divatosan öltözött vendégeket, akik körül hajbókoló pincérek hada sürgött-forgott (mi meg órákat vártunk a cipőtalp állagű rántotthúsunkra, amit aztán unott pofával baszott elénk a gyufaszálat rágcsáló, pecsétes ingű pincér a sarki vendéglőben). Néhány magyarnak, például a Váci utcai butikosnak, a maszek autószervizesnek, a sarki vendéglő gebinesének és hasonlóknak azért már majdnem jól ment. Jól ment azoknak, akik működtették ezt a vigyorgó barakkot, a pártitkárok és sameszbrigádaiknak valóban jó volt – bár feleségüknek ők is Bécsből hozatták a nejlonharisnyát és Club 99 whiskyt vedeltek a Csinzánóhoz. Elvileg róluk szól ez a film is, de ezt a sztorit ennél lényegesen lényegretörőbben, izgalmasabban, élesebben és maróbban kellett volna elmesélni. Karcolni kellett volna ennek a filmnek, ehelyett csak egy odarittyentett, azonosíthatatlan folt lett a vászon közepén. Komédiának nem vicces, paródiának pontatlan és fáradt, kémfilmnek nevetséges és idétlen. Az akciójelenetek láthatatlanok. Múltidéző életképnek talán elmenne, langyos sörrel és hideg lángossal, de annak akkor már sokkal jobb az említett Balaton Retró. Ez a film pénzkidobás, minden értelemben.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Beugrottam (I Came By, 2022)

Közzétéve 2023. január 30. hétfő | Szerző: efes

Végre számomra is értelmet nyert a Netflix egyik műfaji definíciója, a “sokfőszereplős film”. Babak Anvari bátran szakít a sorozatgyilkosos, “robinhoodizmusos” filmek klisiéivel, miközben éppen azokat forgatja ki Beugrottam című brit krimijében. Ahelyett, hogy a jól megszokott, unalmas, kiszámítható módon követnénk a Hőst, aki a történet végén leszámol a Gonosszal, és vagy van cliffhanger (csak úgy tűnik, hogy leszámol, de az utolsó képen kinyílik a Gonosz sárga szeme) vagy nincs. Itt a Gonosz fix egyedül, a Downton Abbey-ből (és egyebekből) megismert Hugh Bonneville adja perfekt a figurát, a hős azonban… Nos, itt vezeti meg a figyelmes, nyitott nézőt az iráni születésű brit rendező.

Van egy csávó, aki ilyen internetes anarchista, csak éppen éjszakánként a tettek mezején is alkot, nemcsak a virtuális térben. Haverjával olyan gazdagokat pécéznek ki, akik erkölcstelenül gazdagok lettek etikátlan módon: az éj leple alatt belógnak luxuslakásaikba és ott graffitit helyeznek el a nappali kellős közepén. “I Came By”, azaz csak beugrottam, haver. Nem vagy sérthetetlen, tudjuk ki vagy, figyelünk. Nem visznek el semmit, csak üzenetet hagynak. Huszonegyedik századi robinhoodizmus – kár, hogy a Hős 1. meglehetősen unszimpatikus, hisztérikus pöcs (George MacKay), ökölbe szorított arcával, bunkó modorával nehéz szeretni, haverja (Percelle Ascott) le is lécel, főleg, hogy apai örömök elé néz, ami nem egyeztethető össze a robinhoodoskodással. Hős 1. egyedül tovább az úton, következő célponton, a Gonosz villájában, azonban minden szétcsúszik és olyan dolgot tapasztal, amit neki kell jelentenie a rendőrségen… Anvari itt piszkál bele a megszokott, közhelyes dramaturgiába, hogy aztán a történet -lásd: sokfőszereplős- egy igazán hiteles, reális, ám rendkívül izgalmas rémdrámává váljon. Ez a trükkös dramaturgia amúgy nem új találmány, Hitchcock találmánya, mint annyi minden ebben a műfajban, Anvari szerencsére pontosan alkalmazza ezeket a fordulatokat. Oka van itt mindennek, és a logikusan végigvitt okozat, a végkifejlet úgy lesz igazságos, hogy közben, előzetes információk nélkül, nem hiszem, hogy bárki kitalálja. Az iráni származású Anvari ráadásul igen érzékenyen szövi bele a sztoriba a migráció témáját is. Izgalmas cselekmény, reális, hiteles karakterek tehát a filmben. Az összhatást azonban elég vegyes színészi teljesítmények (például míg Bonneville tényleg remek, addig MacKay rettenetes, stb., nem spoilerezek) és tévéfilmes -minimálisan látványos- képi világ árnyalja.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Út a díjesőig (Competencia oficial, 2021)

Közzétéve 2023. január 26. csütörtök | Szerző: efes

Igen szellemes, és legalább ennyire maró hatású karcolat a fesztiválfilmek, illetve a “művészfilmek” elkészültének (lehetséges) hátteréről az argentin szerzőpáros alkotása. Mariano Cohn és Gastón Duprat története gyakorlatilag egy bővített mondatban összefoglalható: egy dúsgazdag üzletember élete végén “művészi formában” is szeretné megörökíttetni magát, ezért egyéb ötletek elvetése (?) után úgy dönt, hogy egy igazi, nagy filmhez adja a pénzét, amiben a legnagyobb latin sztárok játszanak a legnagyobb latin rendező irányítása alatt, és ami lekaszálja a világ filmfesztiváljait. Össze is jön a filmre a híres, leszbikus rendezőnő, aki eddig mindent megnyert (Penelope Cruz), a legmacsóbb latino filmsztár (Antonio Banderas) és a legnagyobb, pályája delelőjén már átbucskázott színházi színész (Oscar Martínez). Nyilvánvalóan, különösebb művészi invenció, közös ihlet és még közösebb “kémia” híján a projekt sorsa a dugába dőlés. Ennek megfelelően, a három különféle, de rendkívül nagyra növesztett egó együttműködése hamarosan háborúvá, a nézők számára pedig igazi, bővérű latin melodrámává fajul.

Szerencsére ez a melodráma azért mélyebbre is hatol a megszokott sekélyes operettes ripacskodásnál, bár ez elsősorban azok számára lesz érdekes és nyilvánvaló, akiket érdekel a filmkészítés kulisszák mögötti világa, és otthon vannak a különböző filmes sztereotípiákban. Ezeket fordítja ki fonákjára a dél-amerikai páros, és ebben remek a film első két harmada. Az olvasópróbák folyamán szinte első szóra kiütköznek az összeegyeztethetetlennek tűnő ellentétek, a műveltségi, színészmesterségbeli rutinok és szaktudás furcsa, olykor meglepő, és éppen ezért pontos dinamikája. A pozőr rendezőnő (hihetetlen, hogy a világ legszebb színésznőjéből milyen bizarr karaktert csináltak a fodrászok, úgy, hogy tulajdonképpen még el sem csúfították…) birtokol minden közhelyes allűrt, amit egy sztárrendezőről elképzelni szoktunk, az ösztönszínész, műveletlenségére büszke tahó akkor ad csattanós tanórát színészkedésből a művészetére oly büszke színházi színészkirálynak, amikor azt legkevésbé várnánk – pontos és elementárisan szórakoztató bő egy óra ez a filmben. Én mondjuk Olvasópróba címen, némi dramaturgiai utómunka után simán játszanám színházban, mert minden benne van, amit a színészekről tudni kell. Három jó színész kell hozzá, egy jó női, egy ügyes, népszerű fiatal és egy nagyon jó középkorú férfi. Igény szerint szereposztás-variációkat is mondhatok… A film fináléja aztán egy morbid (amúgy a spanyol/latin gondolkodástól egyáltalán nem távolálló fordulat után -számomra legalábbis- elveszti lendületét. Bár, lehetséges, hogy annyira beleéltem magam a első kétharmad minimalista színházi adaptációjába, hogy erre már nem figyeltem… Mindegy, jó kis film ez.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése