asanisimasa

A legendás, filmtörténeti jelentőségű Elia Kazan/James Dean-féle, 1955-ös Édentől keletre után egy újabb Kazan, Elia unokája, Zoé rugaszkodott neki John Steinbeck évtizedeket átölelő cselekményű, gigantikus családtörténetének: ezúttal azonban nem csak a nagyregény utolsó fejezete, hanem a teljes cselekmény adaptálódott egy több mint hét órás/hét részes minisorozattá. Ez az Édentől keletre bizonyíték lehet arra, hogy nagy történetek elmesélésére igenis alkalmas lehet ez a formátum, ha van hozzá kellő alázat, tehetség és pénz. Itt mindhárom megvan. Természetesen értelmetlen hasonlítgatni ezt a filmet a regényhez, vagy Elia Kazan hajdani filmjéhez, mert a könyv az könyv, az a film pedig egy több mint 70 éves technikát, ízlést, modort és ritmust hordoz. Ez a széria viszont úgy mai, modern és ropogós, hogy közben mindvégig idézi Steinbeck áradón hömpölygő, történelmi, lélektani, társadalmi és politikai vetületet is magába foglaló, mélyen humánus, a kisemmizett, elesett rétegekkel együttérző prózáját.

És kivitelezésben is remek. Látványos, amikor látványosnak kell lennie, intim, amikor annak, expresszív, amikor karcolnia kell a képeknek. Valamiért tartanak az emberek Florence Pugh-tól, aki a négy évtizednyi cselekmény egyik fő alakja és szinte minden konfliktus oka és eredője, én csak annyit fűznék ehhez, hogy brutális a csaj. Pugh is, és szerepe, Cathy/Cate is. De nem tudok rosszat mondani a többi színészről sem, talán Adam szerepét -amúgy szintén kiválóan- alakító Christopher Abbott-ot lehetett volna kicsit jobban öregíteni. A bibliai Káin és Ábel-történet kétlövetű parafrázisa Amerika polgárháborús időszakától az első világháború végéig tartó történelmébe és egy nagyívű családregénybe ágyazva azonban ma is különlegesen erős történet, minőségi feldolgozás Zoé Kazantól.

Ez az évad Ian Brennan Szörnyeteg-antológia sorozatának negyedik része. A korábbi, Jeffrey Dahmer, valamint a Menendez-fivérek történetét feldolgozó évadok megelégedtek nagyjából annyival, hogy többé-kevésbé valósághűen, dokumentarista modorban, divatos true crime stílusban mutatták be nekünk, szájtáti nézőknek ezeket a szélsőségesen aberrált sorozatgyilkosokat. A harmadik, Ed Gein sztorija azonban inkább tetszett valamiféle filmesszének, melynek tárgya a sorozatgyilkos, mint popkultális “ikon” volt. Lizzie Borden története viszont még messzebb megy. Ez az eddigi legvirtuózabb rész ebből az antológiából. Egyszerre szexi és pimasz viktoriánus horror, zsékategóriás gore, romantikus giccs és politikai/feminista kiáltvány, miközben Brennan megközelítése egyre messzebb kerül a tényszerű dokumentarizmustól, és közelebb a moralitással való zsonglőrködéshez, de még inkább a legszörnyűbb tettek mögött rejtőző motivációk megértéséhez, megértni vágyásához.

Mindemellett ez a nyolc rész egyszerűen csodálatos, minden benne ábrázolt borzalom ellenére is. Pompásan fényképezett, a legtökéletesebb szabadsággal szőtt mese egy erősen bántalmazó, álszent családban felnövő lányról, valamint Báthory Erzsébetről és egy Aileen Wuornos nevű prostituáltról, aki az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén több, őt előzőleg brutálisan megerőszakoló kuncsaftjával végzett. Szinte festői finomsággal megrajzolt karaktereket látunk, remek, karakteres színészek előadásában. A bűnösök megkapják -Brennan ábrázolásában- megérdemelt büntetésüket, miközben a büntetésvégrehajtók dicsfénytől övezve költöznek a menyországba. Egy dologba tudnék belekötni: a virágzó cseresznyefának nem lehet érett gyümölcse…

Egy földönkívüli, miközben a földi emberek elpusztítását tervezi, űrhajótörést szenved – és egy isten háta mögötti kisvárosban köt ki, Coloradóban. Közhelyesnek tűnő alapötlet, de a Resident Alien négy évada komoly meglepetéseket rejt. Végy néhány régi, kultikus státuszú földönkívülis filmet, mint az E.T., a Kedves ellenségem és ilyenek, jól keverd össze olyan újabb filmekkel, mint a Men in Black, valamint tévésorozatokkal, mint a Strange Things, Miért éppen Alaszka?, Dr. House, Dr. Murphy; tálald és … röhögj, sírj, csapkodd a térded és hangosan hahotázz, ne ijedj meg, ha mindez egyszerre történik. Chris Sheridan sorozata minden szempontból üdítő választás a hétköznapok szürkesége és gyűlölködéssel teli közbeszéde ellen.

Nem véletlen a címazonosság (ezúttal), ennek az Úriembereknek valóban van köze ahhoz az Úriemberekhez: Guy Ritchie a Netflix felkérésére megspin-offolta magát, immár két évadban is. Csodákat várhatunk, de felesleges: akár ide is másolhatnám a 2019-es mozifilm kritikáját, hiszen szó szerint ugyanazt éreztem ezúttal is. Inkább csak linkelem, minden érvényes tehát erre a sorozatra is, mínusz sztárok.

Colin Farrell, a kitűnő Hugh Grant, vagy Matthew McConaughey helyett ezúttal csak Breaking Bad/Beter Call Saul-univerzumból érkező Giancarlo Esposito az ún. “nagyobb név”, Vinne Jones-t, Ritchie állandó színészét kivéve. Vinnie ezúttal egy rendkívül jólelkű gondnok, Esposito viszont maradt a karakterében, egy kifinomult ízlésű, kínosan választékos modorú és frizurájú pacákot alakít, aki az úri külső alatt mégiscsak gazember, de annak piszkosul gazdag. Itt nem csirkét süt álcaképpen, hanem amerikai gazdag fasziként tűnik fel a színen, aki mindent fel akar vásárolni Angliában. A cselekmény amúgy újfent az angol arisztokrácia köreiben bonyolódik, mondanám, hogy Downton Abbey, Guy Ritchie-módra. Állítólag Tarantino utálja a Downton Abbey-t, nem érti, mit esznek rajta az emberek… Erre Guy Ritchie: Fogd meg a söröm! Ilyen. 😀

Újfent a Ritchie-nél megszokott téma, mint pl. gigantikus fű-, és kokóbiznisz, féllegális ökölvívás, meghekkelt szerencsejátékbalhé, különböző nációjú, de egyöntetűen iszonyat suttyó maffiák és maffiózók, elképesztő melegítőkben, vagy éppen feszes black tie-ban, igen cizellált, szinte már irodalmian szép csúnya párbeszédek, átverés átverés hátán és a többi szokásos. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de valahol pont olyan, mint KFC (hogy ne mondjam, Los Pollos Hermanos), jóllaktat, még finom is, de azért mégsem fine dining; mégsem vágnék fel vele társaságban. De azért simán visszamegyek harmadszorra is, ha lesz rá alkalom.