Licorice Pizza (2021)

133 perc a befejezhetetlen, örök mondatból, amit természetesen egy szóban is el lehet mondani, mégis olyan nehéz ezt az egy szót kibökni, hogy sokszor nem is sikerül. Mellélocsogunk, sőt, hazudozunk, pótcselekvésekbe menekülünk, terelünk és hárítunk, megfutamodunk és ha netán összeszedjünk minden bátorságunk, akkor is gyakran elcsesszük. Szerencsés esetben nem csesszük el és mégis kibukik szénkon az a szó, ezért vagyunk még a Földön egyáltalán. Nem kevesebbről szól Paul Thomas Anderson eddigi talán legszórakoztatóbb filmje, mely ezzel együtt mégis szerves része ama kevés rendezői életműnek, melyet egyáltalán még érdemes moziban nézni.

Nem látványos vizualitásával kápráztat a Licorice Pizza, hanem azzal, hogy nagyformátumú, valódi mozi, amibe érdemes belefeledkezni és amibe bele is lehet feledkezni. Hogy képes egyszerűen, eredetien beszélni olyan dolgokról, amikbe -mint ahogy fentebb írtam- legtöbbünknek pirulós dadogásba és zavart mosolygásba, vagy ami sokkal rosszabb, szenvtelen, rutinszerű, száraz elpufogtatásba fúlnak kimondására irányuló kísérleteink. Úgy filmez Anderson, ahogyan például Tarantino mesél az igazi Hollywoodról, ahogyan Sorrentino mesél a szépségről vagy az öregedésről, ahogyan Chazelle a jazzről. Valamelyik régi, nagy filmes mondta egyszer, hogy az igazi filmrendező egész életében ugyanazt a filmet rendezi. Anderson igazi filmrendező, hiszen gyakorlatilag minden eddigi filmje ugyanarról szól, még a Vérző olaj is: a szeretetről és a szeretet elfogadásáról. Illetve, ennek nehézségeiről és kilátástalanságáról.

A Licorice Pizza azonban egy rendkívül derűs film. Egy tizenéves srác (Cooper Hoffman) első látásra belehabarodik a nála tíz évvel idősebb Alanába (Alana Haim), aki először természetesen azonnal pattintja a pattanásos nagykamaszt, de a srác kitartó és nem adja fel. Mindeközben történnek dolgok, az idő is múlik, de nem a sztori igazából a lényeg ebben a filmben, hanem az, ami van. Az, hogy vannak benne dolgok, hosz történik benne az élet. Hogy van benne élet. Hogy Anderson képes úgy mesélni az életről, hogy az egy pillanatig sem tűnik művinek, megcsináltnak, még a számunkra legképtelenebb fordulatok alatt sem – hiszen tudjuk jól, az életnél nincs jobb forgatókönyvíró. Nem tudom, mennyire van így, de elég nagy összeget mernék tenni arra, hogy Cooper Hoffman személyében a tizenhat éves Paul Thomas Andersont látjuk. Egész egyszerűen ember nem mesélhet ennyire spontán módon őszintén, ha azt nem élte át. Aztán persze, ott van, hogy ez a Cooper gyerek a tragikusan hamar elhunyt zseniális Philip Seymour Hoffman fia. Félelmetes látni őt olykor a srác tekintetében, gesztusaiban, puha, nagy testében, mely ettől függetlenül dinamikusan, harmonikus ritmusban vágtat végig a filmen. nagy csalódás lenne, ha ez a srác nem vinné tovább apja örökségét (és most nem a heroinra gondolok). Szót kell ejteni a másik főszereplőről, Alana Haimról, aki gyakorlatilag önazonos szerepet játszik: a kaliforniai San Fernando Valley-ben játszódó történetben a San Fernando Valley-ban élő Haim család Haim nevű rockzenekarának egyik tagja ő (miközben a család többi tagja is feltánik a filmben). Személyiségének hitelességén áll a film és nem is bukik el. Pontosan annyira őszintén és átélten játszik a filmben, mintha minden egyes dolog akkor és ott történne meg vele a vásznon igazából. S ezért is hat az a két szó kimondva olyan katartikus erővel a végén. Sean Penn, Tom Waits, Bradley Cooper és sok más kiválóság tündököl körülöttük a mellékszerepekben.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás

Kleo (TV Series, 2022-)

Az egy dolog, hogy olyan ez a cucc, mintha Villanelle-t egy begombázott VJ rendszeresen belemixelné A besúgó egyetlen megmaradt évadába, de ennél sokkal fontosabb, hogy kevés ennél lazább és szórakoztatóbb történelmi tárgyú német produkciót láthattunk eddig, gyakorlatilag bármilyen médiumon. Kleo ugyanis a hajdani keletnémet titkosrendőrség, a Stasi magasan képzett bérgyilkosa, aki a berlini Fal ledöntése utáni napokban szembesül saját múltjával, jelenével és próbálja megalkotni jövőjét, miközben az immár eggyé vált Berlinben éppen szárba szökken a következő évtized pop- és underground kultúráját alapjaiban meghatározó techno-szcéna, a kommunizmusra felesküdött kelet-németek válnak egy csapásra bősz kapitalistává, ám az utakon még pont annyi Trabant és Wartburg pöfög, mint VW Golf vagy Opel Kadett.

Hogy aztán mi a szórakoztató ebben a tengernyi KGST gépcsodát, a Trabik és Wareszek mellett Simson Schwalbékat MZ Trophy-kat, Ladákat és Zsigulikat, ráadásul vadonatúj kiadásban felsorakoztató, ám valójában igen súlyos emberi tragédiáktól terhes korról szóló történetben? Elsősorban az a szemlélet, amivel az alkotók (Hanno Hackfort, Bob Konrad és Richard Kropf) ránéznek erre az időszakra, nagyjából ugyanaz, mint amivel nálunk Szentgyörgyiék készítették A besúgót. Akik még bőven átélték ezt a kort, főleg, ha valamilyen módon érintettek is voltak benne, azok -vérmérséklet és intelligenciaszint függvényében- akár még fel is háborodhatnak azon a laza, olykor kifejezetten pimasz, történész szemmel viszont egész biztosan pontatlan és felületes hangvételen, ahogy ebben a nyolc részben ábrázolódik a német (és európai) történelem egyik fontos pillanata. Akik viszont képesek elemelkedni egy picit a valóság smirglisimaságú sivatagáról, és képesek kritikus szemmel, okosan, de megmosolyogni, és néha igen, kinevetni a közelmúltjuk, esetleg gyermekkoruk nyomorát, sutaságát, bumfordiságát, azok jól fogadhatják Kleo (Jella Haase) történetét.

Meglehetősen vad ritmusban száguld át a széria a ’89-’90-es éveken, közben szól Nina Hagen, a Puhdys, a Scorpions oroszul, kelet- és nyugatnémet popslágerek, egy csomó kommunista induló, németül és oroszul, echte német szeletelős techno, tehát gyakorlatilag minden, ami e kort meghatározta zeneileg. Kleo kissé vaskosabb mint Villanelle, de akik (velem együtt) élvezék a Killing Eve-sorozatot, azok pompásan fognak szórakozni az ide/odautalásokon – és végül rájövünk, hogy Kleo egyáltalán nem vaskosabb Villanelle-nél, de hogy legalább annyira őrült és szeretnivaló, az biztos. Teljesen rendben van a mellérendelt untermann, a kétbalkezes Sven (Dimitrij Schaad) karaktere, lazán és minden németesnek tartott szögletesség nélkül hozza a figurát, ahogy a folyamatosan betépett technoguru Thilo (Julius Feldmeier) is viccesen beteg fazon, miközben a mellékkarakterek közül a magas pozícióban lévők, innen és onnan, szinte kivétel nélkül rajzfilmfigurák, elrajzolt, groteszk papírmasék. Nevetségesek, mint ahogy ennyi év távlatából az egész NDK (és a szocialista tábor összes többi országa) valahol tényleg iszonyú nevetséges volt. Akkor nem, de aki nem élt, vagy akkor született, ebből semmit nem érzett – ők már így képzelik, így képzelhetik el az egészet. Vagy így is. Én jókat röhögtem.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Kelepcébe csalva (Ófærð, Trapped / TV Series, 2015-)

Ezzel a Kelepcébe csalva címmel picit kelepcébe is csalták a figyelmetlen magyar nézőt a Netflixen, hiszen amit most láthatunk (szeptember 8 óta), az az izlandi Baltasar Kormákur Trapped/Ófærð című izlandi sorozatának a harmadik évada. Angolul ezt jelzik is, hiszen a netflixen Entrapped címen fut a sztori. A vicc kedvéért, az első két évad is megtalálható a streaming csatornán, kis kutakodás után. Én a harmadikat néztem meg az imént. Volt is közben némi sejtésem, hogy itt kell lennie valamilyen előzménynek, hiszen folyamatosan utalgatnak korábbi eseményekre, melyeket nem mindig kötnek a néző orrára – szerencsére, az évad cselekménye azért megáll a saját lábán is.

Kormákur az izlandi film egy legismertebb figurája, rendezett Hollywoodban is többször, nyert fesztivált Pesten is 2008-ban, ahol egy évre rá már ő volt a zsűri elnöke. Ez az eredeti Trapped az ő első tévésorozata, amit hazájában forgatott. Egy interjúben említette, hogy elsősorban az emberek érdeklik, és nincsen szándékában turisztikai ajánlókat forgatni – pedig az izlandi tájnál erősebb hátteret, környezetet nehezen találni a földgolyón. Annyira markáns, egyedi szépségű, rideg, embertelen, de mégis rendkívül vonzó környék az, hogy aki nem ott él, az képtelen kivonni magát hatása alól. Ak i ott él, az még inkább rabja a “jég és tűz földjének”. E sorozat hangulatát is alapvetően határozza meg az izlandi táj lélegzetelállító látványa, ráadásul a cselekmény apropója is szorosan kötődik ehhez: tulajdonképpen egy földdarabka tulajdonjogáért folyik a harc, a tulajdonos család szeretágazó tagjai között. Shakespeare-i sztori a mai, modern XXI. századi Izlandon: motorosbanda vs. viking hagyományőrzők.

Persze, azért minden mögött itt is emberi történetek vannak, s ezt Kormákur (illetve az irányítása alatt álló kreatív stáb) szépen rá is húzza erre a hevesjeges tájra. A történet fő figurái szépen jellemzett, eredeti pofák, a mellékalakok azonban csak papírmasék. A cselekmény fő sodra világos, csak éppen nincs benne annyi, amennyi kitart hat részen keresztül. Így sokszor még az északi filmeken edződött nézők is megmosolyogják azokat a hoooooossssszzzzzzúúúúú nézéseket a nagy büdös semmibe, azt a kapkodónak semmiképpen nem mondható reakcióidőt, ahogyan a szereplők veszik az akadályokat. A Sons of Anarchy, de még a Mayans MC után ez a Horns nevű északi motorosbanda elég kis lagymatag csapatnak tűnik, viszont a Danish Hopper nagy találmány (így hívják a főmotorost). Az meg, hogy naphosszat csak ülnek egy hangárban, szar zenét hallgatnak unott pofával és isznak, elég másodosztályú szórakozásnak tűnik. Nem kevésbé vicces a szembenálló szekta: természetesen ők is mind Christiániából jöttek, de most már mind tiszták, füvet esznek és harmatot isznak. Búsan nézni viszont bármikor, bárki, perceken át. Az izlandi tájon kívül legérdekesebb számomra az volt, hogy a dánok Izlandon angolul szólalnak meg, holott nagyon jól tudják, hogy Izlandon kötelező a dán nyelvoktatás. Ennek megfelelően, minden izlandi tud dánul is, mégis angolul társalognak… Szóval, van azért baj ott is a fejekben. A sorozat végül is elment néhány kávéval, de Kormákurtól azért ennél több kell.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Furioza (2021)

Fontos téma a futballhuliganizmus néven emlegetett szubkultúra filmes feldolgozása. Voltak már erre próbálkozások korábban is. Elsősorban a brit filmek csaptak bele a lecsóba ez ügyben, hiszen ott okozott először társadalmi méretű botrányokat a szurkolást sajátosan értelmező csoportok tevékenykedése (pl. Green Street Hooligans, 2005), de az olaszok még frissebbek voltak: Ricky Tognazzi (Ugo fia) már 1991-ben elkészítette Ultrá című filmjét, mely az AS Roma és a Juventus szurkolói között zajló csetepatét örökítette meg – az egész jelenség a világ közvéleménye számára talán az 1985-ös Heysel-stadionbeli, tragikus kimenetelű BEK-döntő idején vált közismertté. Nyugaton, általában ezek a szurkolás címén lezajló, sokszor csoportos garázdaságba és verekedésbe fúló balhék valahol valóban a szurkolás egy igen durva formájáról szólnak, más dolgok -pl. a szervezett bűnözéshez való kapcsolódás- csak érintőlegesen jelennek meg. Mifelénk azonban ennél a részeg hőbörgésnél egy sokkal veszélyesebb formája dívik a stadionok táján: vastagon megjelenik a politika. (Ebből a szempontból Olaszország mifelénk van, hiszen Tognazzi filmjében hangsúlyt kap, hogy az AS Roma szélsőjobb, a Juventus viszont köztudottan szélsőbal kötődésű szurkolókat tudhat magáének. Ennek oka az olasz történelemben keresendő.) Nálunk is már régóta köztudott a “nemzeti” Fradi és a “zsaru” Dózsa szembenállása, miközben a “libás” MTK-t mindegyik utálja. Vidéken egy Debrecen-Nyíregyháza rangadó után gyakran folyt némi vér, és Békéscsabáról is sokszor menekültek fejvesztve a pesti szurkolók. 2006-ban azonban ez is gyökeresen megváltozott. Az MTV-székház ostroma néven elhíresült eseményen már szervezett formában, egy politikai akció keretében fogott kockakövet, kerítéslécet, rugósbicskát és baseball-ütőt a többségében futball-szurkolókból álló tömeg, egy soha nem látott Fradi-Dózsa-Honvéd összefogást megvalósítva. Ennek természetesen már semmi köze nem volt már a focihoz, viszont a résztvevők nagyja beazonosítottan különböző futballhuligán csoportokhoz tartozott, akiket bizonyos politikai erők használtak fel céljaik elérésére. A környező, volt szocialista táborból kiszakadó országokban hasonló irányba indult el a hajdan békés családi programnak tartott, vasárnap délutáni szurkolás.

Ez a lengyel Furioza című film ugyan tesz egy kis lépést a tisztánlátás felé, de igazán mégsem bír érvényes, feltáró erejű leleplezésre. A címszereplő csapat Gdansk sportéletében éppúgy jelen van, mint a helyi menő éjszakában. Ez már messze nem (elsősorban) egy sörissza, óbégató rajongói csoport, inkább egy MMA-klub (Mixed Martial Arts – kevert stílusú harcművészet), szigorú, kőkemény edzésekkel, esetenként a konkurens hasonszörűekkel való titkos összecsapásokkal készülő “bevetési egység”, mely a pénzt elsősorban éjszaki klubok biztosításából és a maffiának tett kisebb szolgáltatásokkal teremti elő működéséhez. Ebből a szempontból egy majdnem tipikusnak tekinthető csoportot látunk. A Netflix gyártásában és Cyprian T. Olencki rendezésében elkészült, majd két és fél órányi film ebből a szempontból korrektnek mondható. Bár lehetne rövidebb, gyorsabb, fogalmazhatna direktebben, mutathatna több brutalitást, hiszen ez az egész világ valójában rendkívül kemény, véres, kegyetlen, amit csakis explicit módon lehet hitelesen megmutatni, másképpen maszatolás. Mint itt is. Viszont ahogy ezt a csapatot bemutatja, ahogyan az azt összetartó érzelmi köteléket, a mély személyi kapcsolatokat ábrázolja, az rendben van. Sajnos, a kerettörténet már közel sincs ennyire rendben. Az egy dolog, hogy az árulásokból és testvérbosszúból álló cselekmény közhelyes sablonokból lett összedobálva, ezt ügyesen, jó ritmusérzékkel, egyéni ötletekkel még meg lehet pörgetni. De ennyire tétován nem lehet odaállni harcolni. Izé, filmet csinálni. Odaáll, elkezdi bokszolni a levegőt, néha ugyan odaér néhány félve elengedett jab, néha betalál egy kósza low kick, de ezek nem okoznak nagy károkat. Főleg, hogy közben logikátlanul össze-visszalocsog. Meg halál unalmas, vidéki tucatmaffiózók játsszák a nagymenőt. A huligánok között ugyan vannak hiteles pofák, de igazi színészek nincsenek. Aztán a végén, mintegy derül égből lezúduló jobbcsapott, bejön az a kurva politika a dologba… De csak úgy, odakenve a végére egy gyáva benyögés, mintegy orr alá dörgölve, már kifordulva az ajtón. Pedig a kezdetektől erről kellett volna szólnia a filmnek – hiszen ott van benne.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Az ördög Ohióban (Devil in Ohio, TV Mini Series, 2022)

Alapvetően szeretem az efféle borzongatós rémtörténeteket, melyek titkos szektákról, sátánista szeánszokról, és hasonlókról szólnak, feltéve, ha nem mennek el mesébe, és például nem holmi sárgán világító szemű, nyilas farkú patás ördög jelenik meg a fináléban – mert akkor kinevetem az egészet és vágom a sutba. Az ördög, vagy bármilyen névvel és kiterjedéssel illetett gonosz, mint ahogy a korlátlan fantáziájú, gondoskodó teremtő is, valójában bennünk lakozik. Nem máshol és nem másmilyen formában. Esetleg a szomszédban, vagy még két sarokkal odébb. A titok mindig a pszichében keresendő. Tehát egy sátánista szektáról szóló film akkor érdekel, ha az azt magyarázza el, mi vezet embereket arra, hogy ha egyik kiszemelt társuk hátának bőrébe éles késsel ötszöget vésnek, majd azt intenzív lelki ráhatással arra késztetnek, hogy “önszántából” máglyára vesse magát, az biztosan megmenekíti őket a haláltól… Például.

Az a lány (Madeleine Arthur), akit Az ördög Ohióban című Netflixen futó minisorozatban látunk, egy ilyen lány. A hátán már ott a pentagramma, de a máglya elől sikeresen elmenekült. Vagy hogyan is? Bár egy regény e nyolcrészes széria alapja, Daria Polatin saját regényét alkalmazta filmre, a történet alig fed fel valamit az amúgy valóban ijesztő auráát árasztó lány szektájának mikéntjéről. Kapunk egy homályos eredettörténetet, de hogy valójában a lány miért menekült el hívőként és ha menekül, akkor ez a finálé a végén MICSODA?; a nyáj miért olyan, honnan a messze és magasra sejtetett kapcsolatrendszere, mi tartja ezt az egészet össze, erre választ nem kapunk. Illetve, amit kapunk, az -legalábbis számomra- messze nem kielégítő. Kicsit zavaró az is, hogy másrészt nem is igazán erről a szektáról szól a sztori, ez csak apropó, hogy a családon belüli bántalmazásról beszéljen a szerző – ami viszont rendkívül fontos téma. Dr. Csont (Emily Deschanel), aki itt most nem Dr. Csont, hanem egy ohiói város kórházának pszichiátere, saját életének tragikus, nyomasztó időszakát dolgozza fel e szektából menekülő, vagy menkülni látszó lánnyal való fordulatos történetben, párhuzamba állítva azt a szekta “hitéletének” nyilvánvalóan bántalmazó, embertelen hagyományaival. A cselekmény ezen vonulata inkább működik, bár inkább csak illusztratíve, túl mélyre nem ás.

A doktornő családi körének tinidrámája a harmadik szál a cselekményben, ami nagyjából a féltékenység fűtötte nem vagy a barátom örihari, ki lesz a bálkirálynő, részegen ki visz majd haza-témakörben zajlik. Sablonok, ráadául túl sok, túl rossz zenével. Nagyobb baj, hogy ez a cselekményszál sem fűzi össze a másik kettőt, de még csak nem is “hozza helyzetbe”, mondjuk, a sátánista szálat. Ez az elég felületes, logikai nonszenszektől hemzsegő történet olyan, mint nyolc rész a Dr. Csontból, bár azért ott Booth ügynökkel sokkal viccesebb volt Emily. Itt például a férj (Sam Jaeger) szerepe is csak úgy lóg a levegőben, főleg a sármos latino zsaru (Gerardo Celasco) függvényében. A kutya-szál mi? Miért nincs kihasználva a papnak szánt zsaru keresztényisége? Sok ilyen van, ráadásul ami itt összeáll, annak is recsegnek az eresztékei. Szerencsére, ezúttal a sárgán világító patás ördög nem jelenik meg a fizikai valóságban – csak a szereplőkben, és éppen ez az, amiért egyáltalán érdemes megnézni ezt a sorozatot.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Downton Abbey (2019) / Downton Abbey: Egy új korszak (Downton Abbey: A New Era, 2022)

Két mozifilmről van szó, melyek tipikus rajongói mozik, abban az értelemben, hogy elsősorban az általam is imádott tévésorozat rajongóinak készült. Olyan is az egész, mint egy exkluzív, extra karácsonyi kiadás, amilyeneket az évadok végén kaptunk, kvázi ajándékként – csak exkluzívabb, még extrább, még pompázatosabb kiadásban. Természetesen Julian Fellowes jegyzi ezeket a történeteket is.

A 2019-es film 1927-ben játszódik, többségében ugyanazon karakterekkel ugyanazon helyen, mint a sorozat. A rajongóknak már nem kell bemutatni senkit, a sztori pedig angolos hidegvérrel görgeti azt, amit eddig is: hogyan, milyen körülmények között élt és milyen társadalmi, politikai és kulturális sajátosságai voltak, illetve mi a jövője egy ősi, yorkshire-i, hamisítatlanul angol nemesi családnak, valamint az angol társadalom többi, előbbiekkel szorosan összefüggő életvitelű különféle rétegeinek? Az exkluzív kiadáshoz exkluzív sztori is jár, hiszen az angol királyi pár érkezik a Downton Abbey-ba egy rövid látogatásra, átutazóban. Gondolhatjuk, hogy ez mekkora ribilliót okoz a kastélyban, ahol rendesen egy félrecsúszott nyakkendő, vagy egy nyomtalanul eltűnt kiskanál is napokra témát szolgáltatott az alsóbb, de még a felsőbb szinteken is. Persze, a kazán is ekkor adja be a kulcsot, a király ellen is épp itt akar merényletet elkövetni egy gaz köztársaságpárti ír. Violet mama (Maggie Smith) is harcol, mert a gyilkos humorú, pikírt matróna léte a harc, maga… Nem ragozom, imádtam minden percét.

Ahogyan a három évvel később elkövetkező Egy új korszakot is, amiben szintén Violet mama jelenléte foglalja keretbe a mintegy két, normál sorozatméretű résznyi cselekményt. Az álnok öregasszony nem átall például véletlenül egy dél-francia tengerparti kastélyt örökölni, amit azonnal tovább is passzolna az örökösödési rangsorban kieső ágon tanyázó legkisebb Grantham-utódnak. Naná, hogy a decens kastély jelenlegi lakói állítanak némi akadályt az ingatlan átruházása elé, minek következtében Grantham lordja veszi kezébe a dolgok elrendezését. Népes kísérettel utazik az “elviselhetetlenül forró” Franciaországba – eközben Downtonban színes csapat okoz még a néhány évvel ezelőtti királyi látogatásnál is nagyobb felfordulást. Az új korszak a film új korszakát jelenti, mikor is a némafilmet a hangosfilm váltotta fel, Grantham életében azonban mindez alig okoz változást. Alig… A megszokott karakterek mellett olyan neves színészek tűnnek fel a színvonalában is töretlen sagában, mint Hugh Dancy fancy filmdirektorként, vagy Dominic West, a sármos hollywoodi sztár egy Guy Dexter nevű sármos hollywoodi sztárként, aki váratlanul meleg barátra is talál az ódon kúriában. Egy kis My Fair Lady-motívum kavarja össze az érzelmi szálakat a Grantham-ház némi férjúri hóbortok miatt éppen facéron maradt hölgytagjában. De semmi szex, hiszen hőseink még mindig nagyon angolok. Viszont szellemes riposztokban ezúttal sincs hiány, Fellowes pedig töretlen rendülettel és szinte Tar Sándor-i pipifaxossággal idézi meg 1930 Angliájának szinte minden egyes nüanszát. Néhol, elsősorban a külsőkben szinte szó szoros értelmében lélegzetellállító, festményszerű fényképezés – moziban tán még fut ez a film, itt-ott.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Pistol (TV Mini Series, 2022)

Sem újdonságot nem hoz Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra, stb.) és Craig Pearce Sex Pistolsról szóló minisorozata, a hírhedt/híres punk alapvetés, de általában a rockzenekar-karrierek sokszor elmesélt, tipikusnak számító történetéhez, sem különösebb tabut nem dönt, mégsem lehet azt mondani, hogy hiábavaló alkotás lenne e hatrészes, Pistol című szösszenet. Elsősorban azért nem, mert hiteles. Nem elsősorban a punkhoz, mint akárhogyan is, de mégis szellemiséghez, nem az anarchizmushoz, mint valós filozófiához és világnézethez képest, hanem ahhoz, amit a Sex Pistols képviselt: ahhoz a nagy büdös rock&roll bizniszhez, amiről valahol ez az egész műfaj szól. Ennek megfelelően úgy mesél el egy átlagos, minden pincében megtalálható rockzenekar “felnövéstörténetet”, hogy abból világosan látszik szinte az összes buktató, amibe egy ilyen pályán bele lehet bukni.

Amiről Ian Dury ismert és témába vágó himnusza is szól, a szex & drugs & rock’n’roll, valamint az a kurva pénz az, ami a mennyországba, majd onnan törvényszerűen a pokolba visz. Érdekes módon, nem a banda emblematikus arca, Johnny Rotten (Anson Boon) a főszereplője a történetnek, hanem inkább a gitáros Steve Jones (Toby Wallace) áll a történet középpontjában (persze, az ő visszaemlékezései adják a cselekmény alapját). A cselekmény stációi mind ismeretesek a téma ismerői számára, mind kronológiai, mind tényszerűen igaz, nyugodtan mondhatjuk, hogy minden így történt, ahogy látjuk. Tudjuk azt is, hogy Sid és Nancy története mi volt, tudjuk, hogy Vivienne Westwood butikjából indult a történet, tudjuk, hogy az ott társtulajdonos Malcolm McLaren ötlete volt tulajdonképpen az egész Sex Pisols-biznisz, tudjuk, hogy miben ki a sáros, és a többi, mégis Boyle és Pearce valamilyen szinten, ha nem is obeliszket, de egy korrekt, látványos, részletgazdag és igaz tablóját adja a rock- és punktörténelem, valamint az azt körülölelő világtörténelem egy máig ható jelentőségű néhány évének.

Formailag tulajdonképpen egy áldokumentumfilm jellegzetességei keverednek egy dokumentarista játékfilm elemeivel, a hetvenes évek pop- és punkkultúrájának tipikus vizualitásával. Vibrál, bepörög, máskor belassul és szegmenseire esik szét minden, de mégsem sikkad el semmi a szuggesztív, drogihlette látványban. Jones eleve a szürke arc volt a bandában a két hiperakív idióta, Johnny Rotten és Sid Vicious mellett, de mivel itt ő a főszereplő, nincs kérdés. Elsőre viszont nehéz megszokni Boon karakterét – végül majdnem az igazi Rotten néz ki furán. Majdnem, de azért bár egész más figura, de mégis elég jól levette az igazi sajátos gesztusait, hülye, pszichotikus szemmeresztgetéseit (gyanítom, azért az igazi még ennél is nagyobb fasz volt, mint ahogy ma is az). Viszont, mivel három akkordot mindenki tud, azért dinamikában és úgy egyáltalán, simán letolják a teljes Sex Pistols-repertoárt. Még Rotten suttyó cockney akcentusa is stimmel. Boyle korabeli filmdokumentumokkal húzza alá a korabeli 4:3-as képarányban megrendezett jeleneteket, a királynő és az akkori londoni közélet pillanatai csak a környezet illusztrációi, viszont David Bowie vagy éppen Lemmy Kilmister archív jelenléte a cselekményhez is szervül. Azt mondom, hogy bírtam.

Kategória: Disney+, Film | Címke: | 1 hozzászólás

Külön falka (Wild Roots, 2021)

Ritkán láthatunk ennyire tiszta, egyenes és meghatóan szép filmet, mely mindennek ellenére masszívan áll a valóság rögös talaján. Kis Hajni részben saját gyermekkori élményeiből is táplálkozó filmje, a Külön falka nem véletlenül kaszál szépen a filmfesztiválokon, ezzel együtt a közönség tetszését is elnyerve. Például híján van az összes, jellegzetesen “elsőfilmes” hibának. A fiatal rendezőnő képes megállni, hogy bemutatkozásába belezsúfoljon mindent, amit a világról, s benne magáról elmondani akar. Rendkívül biztos kézzel tartja mindvégig kordában a cselekményt, ami természetesen azonnal magával is ragadja a nézőt.

A sztori egyszerű. Börtönviselt apa szabadulva próbál valahogyan a felszínen maradni, de a rokonok részvétlensége és segítsége nélkül ez tulajdonképpen a lehetetlen kategóriája. Tízéves-forma lányával nem tartja a kapcsolatot, így védve őt attól, hogy bizonytalan életvitelébe magával rántsa. Egy véletlen találkozás azonban mindent megváltoztat… A híradós bűnügyi hírek témakörébe vágó körülmények és események között zajló cselekmény valójában egy igen érzelmes családi egymásra találás történetét meséli el, gyakorlatilag happy end nélkül, ám mégis egyértelműen pozitív végkifejlettel. A meglehetősen ijesztő fizimiskája ellenére mélyen érző szívű apa (Dietz Gusztáv) és a kamerák előtt magától értetődő természetességgel mozgó, vagánysága mellett is elbűvölően bájos kislány (Horváth Zorka) kettőse dominálja az egész filmet. Hiteles karakterek, hiteles környezetben, hiteles előélettel egy megfellebbezhetetlenül hiteles történetben. A filmben többségében amatőr szereplőket látunk, akik gyakorlatilag hiba nélkül teszik a dolgukat. Nyilván a saját életükhöz sokban hasonló karaktereket is alakítanak, ismerős helyszíneken, de amit a két főszereplő nyújt átéltségben, amilyen természetességgel játsszák el a történetben eljátszandó, a valóságban rettenetesen nehéz és rögös lelki utat, az egyértelműen lélegzetelállító. Ezzel együtt dicséretes Kis Hajni rendezői munkája is, hogy mindezt milyen biztos ízléssel és arányérzékkel volt képes levezényelni.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás

Dopesick (TV Mini Series, 2021)

A derékszög- és Balatontagadók, a lapos föld-hívők, Trumpputyin-rajongók és más mániások egyik kedvelt témája, hogy a nagy gyógyszerkonszernek úgy mérgezik a népet gyógyszereikkel, hogy még a gyógyítandó betegséget is ők hozzák. Másképpen szólva, a globális gyógyszeripar a modern kor egyik nagy átverése, nettó maffia és csilliómilliárd dollárnyi extraprofit. Oltassunk vagy ne oltassunk, ugyebár, erről szólt az utóbbi bő két évünk és gyaníthatóan még erről is fog szólni a közeljövő. Nos, a koncepciós teóriákat semmiképpen nem fogja csillapítani ez a HULU-n bemutatott, később a Disney+-on sugárzott Dopesick című minisorozat, ugyanis nem kevesebbről, mint a kilencvenes évek közepétől Amerika társadalmát alaposan betépető OxyContin nevű, ópiátalapú fájdalomcsillapító “karrierjét” mutatja meg: a céltábla közepén pediglen az USA egyik legnagyobb gyógyszergyára, a dúsgazdag Sackler-család tulajdonában lévő Purdue Pharma áll.

Akik mindent meg is tettek annak érdekében, hogy minél több amerikai kapjon rá a legális kábítószerre. Bevetettek mindent, a legagresszívebb marketingtől és a legpénzéhesebb orvoslátogatóktól kezdve a legmagasabb állami tisztviselők, államügyészek, bírák, sőt, gyógyszerfelügyeleti szervek felelőseinek gátlástalan megvesztegetését. Azt hirdették, hogy ez az erős fájdalomcsillapító gyógyszer egyáltalán nem okoz függőséget, mint pl. a morfium, vagy a Dr. House által elhíresült Vicodin, ellenben megszabadítja Amerika népét mindenféle fájdalomtól. Így szedték mindenre, rákra és fejfájásra egyaránt, miközben az egész egy ordas nagy hazugság volt: az oxy néven közismert cucc egy közönséges narkó, egy paraszthajszállal a heroin előtt. A Danny Strong produkciójában, például Barry Levinson által rendezett sorozat nyolc részben az oxy máig tartó 25 évét meséli el, gyakorlatilag dokumentarisztikus aprólékossággal.

Öt, bizonyos esetekben összefonódó fő szálon fut a cselekmény. Az egyik a Purdue legfelsőbb köreiben, az oxyt kifejlesztő Richard Sackler társaságában zajlik, akiből Michael Stuhlbarg farag ritka ellenszenves kretént. Két igazi amerikai hős, két megvesztegethetetlen államügyész (Peter Sarsgaard és John Hoogenakker) nyomoz kitartóan a másik szálon. Egy hozzájuk hasonlóan elszánt DEA-ügynök (Rosario Dawson) a harmadikon. A negyedik szál a feltörekvő, ám munkája iránt egyre több kétséggel küzdő orvoslátogatóé (Will Poulter). Az ötödik -érzelmes- szálon a mélyen hívő Appalache-hegységbeli bányászcsaládba született leszbikus Betsy (Kaitlyn Dever) küzd az oxyval, másságával és családjával, miközben a városka orvosa majdnem magával rántotja a fél várost az oxy mámorába: Michael Keaton nem kis név, és nem is rossz ebben a szerepben. A Beth Macy által a Dopesick: Dealers, Doctors, and the Drug Company that Addicted America (Narkókór: Dílerek, doktorok és a gyógyszergyár, mely függővé tette Amerikát) címen megírt oknyomozó bestsellerből egy ahhoz hasonlóan, szinte gyógyszertári pipifaxszal megalkotott sorozat a lehető legnagyobb alapossággal veszi át ezt a korrupciótól, kapzsiságtól, önzéstől bűzlő, máig ható személyi tanulságokkal (pl. Rudy Giuliani szerepe) terhes sztorit, ki nem felejtve belőle a kábítoszerfüggés és a kábítószerrel való élés összes lehetséges aspektusát. Figyelemmel van a megdöbbentő botrány társadalmi veszélyeire is. Próbál megmaradni ez elvárt tárgyilagosságnál, de az ügyészek jellemzésében azért tapintható a hősteremtés őszinte szándéka, mint ahogy nem lehet nem észrevenni a didaktikát az oxy-, és más addiktív szerek fogyasztásának, illetve a róluk való leszokás ábrázolásában. De ahogy részletről részletre kibomlik, hogy a Purdue Pharma mintegy pókként behálózza szinte a teljes amerikai gyógyszerfelügyeletet, ahogyan primér, arcpirító hazugságokkal átveri gyakorlatilag a teljes amerikai tudományos életet, ahogy felsejik a gátlástalan imperializmus igazi arca – az baromira üt. Még akkor is, ha közben komótos nyugalommal siklunk végig 25 éven.

Kategória: Disney+, Film | Címke: | 1 hozzászólás

Az unoka (The Grandson, 2021)

A szereposztás talán a legnagyobb erénye az Oscar-díjas (Mindenki) Deák Kristóf tavaly bemutatott -második- egész estét filmjének. Végre valaki mert szakítani az amúgy relatíve széles magyar “színészpiacról” olykor már nevetségesen szűklátókörűen válogató casting-trenddel: van azért más is az amúgy általában kiváló Thuróczy Szabin, Ónodi Eszteren, Nagy Ervinen, Balsai Mónin vagy Nagy Zsolton kívül, akit nem dob le magáról a mozivászon. És mennyi remek színészünk van még az idősebb generációkból, akiknek egyéb komoly felkérés híján még a legkisebb szerep is ajándék – és amit meg is hálálnak mély alázattal! Nem is feltétlenül a szívszorító esetlenséggel totyogó Jordán Tamásra gondolok, akinek egy szabad estéje nincs, annyit játszik színházban a mai napig – de szuper jó Papp János, akinek általában csak a hangját halljuk Morgan Freemanként vagy éppen David Attenboroughként! Lenyűgöző az a néhány jelenet, amiben Hámori Ildikóhoz képest a Red-beli Helen Mirren hókamóka mamóka, Mikó István! Kertész Péter! Baranyi László! Milyen figurák!

Sajnos, éppen a címszerepet, Az unokát alakító Blahó Gergely/Gergő a legszürkébb színészként mind közül. Nem mondom, hogy gyenge teljesítményt nyújt, bizonyos pillanatokban érezni, hogy a helyén van, de máskor bizony úgy látszik, mintha az egyik néző lépett volna be a jelenetbe. (Például az egyik zsarolót kiválóan alakítót Jászberényi Gáborral közös jelenetekben érezni ezt.) Ennél sokkal erősebb színészi jelenlétet igényelne ez a film – mely amúgy teszi a dolgát, szépen működik, ahogyan az egy Oscar-díjas rendezőtől el is várható. Fontos, valós témát dolgoz fel, az ún. “unokázós csalásokat”, melyekben idős, vélhetően némi megtakarított vagyonkájukat otthon, “a ciha aljában” őrizgető, hiszékeny, magányos embereket szemelnek ki maguknak a csalók, hogy aztán magukat rendőrnek, más hivatalos személynek kiadva telefonon csikarjank tőlük ki pénzt azzal a mesével, hogy távolban élő unokájukat, más családtagjukat súlyos baleset ért, és sürgősen kell egy kis pénz, hogy kórházba szállítsák őket, meggyorsítsák az ügyintézést, stb. A Jordán Tamás alakította nagypapa is kap egy ilyen hívást, hogy unokája súlyos balesetet okozott, amiben ő is megsérült, és hogy ne legyen belőle rendőrségi feljelentés, a balesetet elszenvedő fél némi készpénzért ettől hajlandó elállni. Az unoka (Blahó Gergő) azonban nincs olyan távoli kapcsolatban nagyapjától, mint ahogyan azt a zsarolók hiszik és gyorsan rájön, hogy nagyapját átverték és nem várva a teszetoszáskodó rendőrökre, nyomozni kezd.

Ettől kezdve a történet a bűnügyi bosszú-thrillerek kliséi szerint halad előre. Hogy mégsem válik sematikussá a cselekmény, annak az alapszituáció egyedi sajátossága, valamint a már említett mellékkarakterek harsány, kedves színei az okai. Fontos szervezőelem az unoka munkahelyi környezete, ez azonban szerintem eléggé íróasztalszagúan került bele a történetbe – bár ha ezen felülemelkedünk, akkor valóban működteti a sztorit. Szerintem felesleges volt a karóra-szálat ennyire messzire vinni. Idegenül hat kissé a meglehetősen tankönyvízű, didaktikus végkifejlet, valamint az azt követő naiv “vörös farok” is, miközben ezekkel együtt olyan nagy baj mégsincs ezzel a filmmel: simán elfér a Netflix nemzetközi kínálatában. Eléggé egyben van és fontos, eredeti témát boncolgat.

Kategória: Netflix | Címke: | 1 hozzászólás