asanisimasa

Jo Nesbø a kortárs skandináv irodalom, ezen belül pedig a norvég krimi vitathatatlan sztárja és nem akármilyen fazon. Afféle mai, modern „reneszánsz ember”, ha korunkat bármilyen szempont szerint reneszánsznak lehetne nevezni. Maradjunk tehát annyiban, hogy sokszínű tehetség. Eredetileg profi focistának készül, a norvég Molde csapatában játszik és a Tottenham Hotspur csapatába vágyik, amihez még esélye is van, hiszen tehetséges a srác. Azonban a térdszalag, minden labdajátékos rettegett mumusa, ezúttal is idejekorán mondja fel a szolgálatot, így az álom számára nem válhat valósággá. Gyenge tanuló, de aki profi sportolónak készül, annak sosincs elég ideje a tanulásra. Nesbø így hivatásos katonának áll, ám valahol a sarkkörön túl töltött három év szolgálat szabadidejében megtanul mindent, amire 19 éves koráig nem volt ideje. Néhány év múlva közgazdász diplomát szerez, közben ezer dolgot művel. Egyszer taxisofőr és rockzenész, szinte mindig sziklamászó, néha újságíró és tőzsdebróker, de igazán egy dolog érdekli már gyerekkora óta, természetesen a focin kívül: imád történeteket kitalálni. Később aztán leírni is, ennek köszönhető jelenlegi, fentebb említett státusza. Detektívtörténetei afféle neo-noirok, fő alakja Harry Hole (ejtsd: Harri Hule), a faragatlan, részeges nyomozó, aki rendszerint igen véres, hullákban és durva, rosszéletű figurákban bővelkedő történeteket old meg állandó másnapos szájszaggal és borostásan, ahogy ezúttal is, a minden bizonnyal még több évadot megélő sorozatban.

Bár Nesbø -a Tetovált lány-szériából ismert Stieg Larssonnnal együtt- a skandináv típusú thriller/krimi alműfaj tipikus, mondhatni stílusteremtő egyénisége, ez a Harry Hole-történet azonban több szempontból atipikus. Például a történet folyamán dögmeleg, ottani mérce szerint egyenesen pokoli kánikula, +31 fok van Oslóban. Ennek megfelelően mindvégig süt a nap. Az ólmos köd, a fagyos-saras-jeges kékesszürkeség tehát itt elmarad. Viszonylag kevesebbet kapunk a Nesbøra amúgy igen jellemző fanyar humorból. Az innen nézve tüchtig, gazdag, nett, kőgazdag bezzegországnak tekintett/hitt Norvégia tüchtig, gazdag, stb. fővárosának utcáin hegyekben áll a szemét, utcáin drogosok fetrengenek, és rivális bűnbandák vívnak háborút automata fegyverekkel, miközben a norvég rendőrök nem viselhetnek fegyvert. Nesbø ez utóbbit teszi meg e kilenc részes sorozat (melynek alapjául szolgáló regény magyarul Boszorkányszög címmel jelent meg) cselekményének fő mozgatórugójává, részben tovább árnyalja alkohollal és magánéletével egyaránt reménytelen küzdelmet folytató főhősének figuráját: Hole egy tökéletesen defektes figura, nem lehet nem szeretni. Van benne picit Chandler klasszikus Marlowe-jából, de Hole józan pillanataiban sokkal intelligensebb, remek, a Ramonestől Miles Davisig és Duke Ellingtonig ívelő zenei ízlése van. Tök jó választás Tobias Santelmann erre a figurára, nem játssza túl, pont olyan fád, mint amilyennek elképzelhetjük a regényekből. Mivel Nesbø a sorozat forgatókönyvének írásában is részt vett és ez meg is látszik a cselekmény sodrásán. Pikkpakk folyik minden, pedig vagy három fő szálat kellett egybefonni, úgy, hogy azokban minden epizódra jusson egy valóban meglepő fordulat. Larssonhoz hasonlóan az egyik cselekményszál itt is igen magasra visz, lesz befolyásos titkos társaság, aztán némi okkultizmus és nem vacakolnak az explicit jelenetekkel sem: vér, meztelenség, brutalitás. És izgalom, ami a lényeg.

Gyakorlatilag az igen nagyhatású Csernobil című HBO-s sorozat brazil megfelelője a Láthatatlan veszély, témájában, de műfajában is. Nézőkre gyakorolt hatásával viszont talán még nyomasztóbb is, mivel a csernobili atomkataszrófáról (végül néhány napos késéssel már akkor is) tudtunk, sokan át is éltük, és vannak fogalmaink, tapasztalataink a dolgok elrendezésének szovjet módszereiről; de az, hogy a távoli Brazíliában, amelyről legtöbben csak annyit tudunk, hogy szambára seggüket rázó lányok, laza foci és bazi nagy őserdő, valamint végeláthatatlan szappanoperák, egyszerűen nem illik bele ebbe a képbe egy radioaktív sugárfertőzés tragédiája. Pedig megtörtént eseményeket dolgoz fel Gustavo Lipsztein ötrészes minisorozata, pont úgy, ahogy a Csernobil. A goiâniai baleset 1987. szeptember 13-án történt Brazíliában. Goiânia város egy elhagyott, a dzsungel által félig már növényzettel benőtt kórházában hulladékgyűjtésből élő hajléktalanok ellopták egy orvosi berendezés radioaktív forrását, majd szétszedték, és alkatrészeit továbbadták a közösségben. Az eredetileg sugárkezelésre szánt berendezés sugárforrása egy biliárdgolyó méretű gömb volt, mely sugárzó anyagként cézium-137-es izotópot tartalmazott. A gömb sötétkék fényt és igen veszélyes gamma-sugárzást bocsátott ki. A fény sok embert vonzott, akik meg akarták csodálni a különös tüneményt, sőt, a radioaktív porból a saját testükre is kentek. A hulladékot felvásárló fémkereskedő például karikagyűrűt akart csináltatni feleségének a szépen ragyogó fémből. Végül négyen belehaltak az elszenvedett sugárterhelésbe, és további 249-en súlyos károsodásokat szenvedtek. Az áldozatok számát tekintve a csernobili atomkatasztrófa után ez volt a világ harmadik legsúlyosabb nukleáris anyaghoz köthető balesete, bár itt robbanás nem történt, “csupán” radioaktív szennyeződés.

Ezt a szörnyűséget végül öt hosszú órában dolgozza fel a miniszéria kronológiai sorrendben, igen hangsúlyosan dokumentarista szemlélettel, pontosan megteremtve a korabeli helyi milliőt, hiteles arcokkal, tömegjelenetekkel. A cselekmény három fő karakterre fókuszál: a fiatal Márcio (Johnny Massaro), fiatal atomfizikus, aki csupán apja születésnapját megünnepelni érkezett Goiánába, így csöppent az eseményekbe, mint szakértő, Dr. Orenstein (Paulo Gorgulho), az idős, tekintélyes professzor, a brazil atomenergia-ügynökség igazgatója hivatalból, az eseményeket kivizsgálni érkezik a helyszínre, Márcióval vállvetve küzdenek meg a fertőzés egyáltalán felismerésével, majd visszaszorításával, és a különböző irányú, indíttatású helyi érdekkel és a felelősség vállalásával. A harmadik fő karakter tulajdonképpen több személy, elsősorban Catarina (Marina Merlino), a fertőzést közvetlenül elszenvedő családjárért aggódó és küzdő anya, valamint több, vele, velük kapcsolatban, kvázi életközösségben, szomszédi, rokoni viszonyban álló helyi szegény brazil. Lsssú, monoton feltartóztathatatlansággal gomolyog előre a cselekmény, ahogyan a fertőzés is válik egyre nyilvánvalóbbá és szörnyűséggé, de messze nem öncélú pusztulatpornó az alkotók célja. Sokkal inkább az, hogy rávilágítsanak olyan ma is érvényes erkölcsi és etikai alapokra, mint az egymás iránti szolidaritás szükségessége, az egyéni felelősség minden kényelmi, gazdasági, szociális, politikai haszonelvűségtől mentes vállalása, a komplex gondolkodás és nem utolsósorban a közoktatás elengedhetetlen fontossága. Ebből a szempontból ma is aktuális ez az amúgy igen megterhelő, de legalább ennyire el is gondolkodtató, pontosan és hitelesen fogalmazó brazil nem-szappanopera.