Sweat (2020)

A történet főszereplője egy fitnessz-területen dolgozó influenszer, amolyan lengyel Béres Alexandrába oltott Rubint Réka. Inkább Rubint Réka… Egész életét dokumentálja az Instagram-oldalán, aminek 600 ezer követője van (vö.: Rubint Rékát kb 350 ezren követik…), emellett nyilvános edzéseket tart, táplálkozási és életvezetési tanácsokat ad, tévéműsorokban szerepel, magánélete azonban egyenlő a nullával. A követői azonban csak a jókedvtől, fittségtől és egészségtől minden pillanatban kicsattanó Sylwiát látják, miközben az is nyilvánvaló, hogy legtöbb követője számára ez az elérhetetlen álomvilágot jelenti. Holott a valóság, ugyebár… Nyilvánvaló, hogy olyan nem létezik, hogy valaki minden pillanatában egyetlen óriási pozitív töltetként van jelen a való világban. Aki azonban bekerül a showbiznisz eme területére, nem engedheti meg magának azt, hogy bármivel is árnyalja ezt a képet, mert sportszergyártó-, ételszállító-, kozmetikai- és egyéb más szponzorai, akik viszont meredten bámulják egész nap az eladási statisztikákat, azonnal egy újabb, a tökéletesség látszatát hiba nélkül fenntartani tudó influenszer mögé állnának.

Aki ismeri a szó jelentését, és picit jártas ennek a világnak mindkét oldalán, azok számára sok újdonságot nem hoz Magnus von Horn Cannes-ban szép sikert arató lengyel-svéd koprodukcióban készült filmje. De józan, paraszti logikával is könnyen kikövetkeztethető, hogy aki 24/24-ben a nyilvánosság előtt él, alszik, sőt még intim dolgait is élő adásban intézi, mert a rajongók ezt követelik meg tőle, annak nincs is igazán valódi élete, és ez a talmi népszerűség valahol nagyon csúnyán vissza fog rá csapni, elébb-utóbb. Aki számára azonban csak az nyilvánvaló, hogy az influenszer egy számára elérhetetlen, tökéletes idol, nem pedig egy szakemberek által gömbölyűre simított marketingeszköz, az valószínűleg nem fog találkozni ezzel a filmmel. A Sweat című film így picit lufinak tűnik, bár amiről beszél, az ettől még nagyon valóságos – és talán hiánypótló is.

Sylwia (Magdalena Kolesnik képes karaktere személyiségében megvillantani a felszín alatt zajló, nem nyilvánosság elé szánt folyamatokat is) természetesen szenved a magánytól, a szeretetlenségtől, amit a 600 ezernyi lájkolójától nem fog megkapni. Jellemző jelenet, amikor egy plázában személyesen találkozik egyik rajongójával, az saját nyomorult életét zúdítja rá, felszínes rajongása inkább idegesítő zaklatás. Kisvárosi családjától sem kapja meg az odafigyelést, vagy ha mégis, abban is sok a generációs szakadék okozta meg nem értés. Instagram oldalán ráadásul megjelennek a szexuális zaklatók is… Szemmel láthatóan ismeri van Horn ezt a világot, s picit hátralépve belőle, finom kritikát is képes megfogalmazni, azonban a világot nem fordítja ki sarkából. Kezét széttárva mutatja, ez egy ilyen show, aminek viszont mennie kell tovább… És fogat összeszorítva, megy is tovább a maga útján. Én vártam volna valami komolyabb összeomlást, valami tragédiát, de ez nem történik meg a filmben (illetve igen, de nem úgy), ami viszont tényleg tragikus. Sajnos, nem “jó” értelemben. A világ tényleg efelé halad. Még több, még tökéletesebb véleményvezér jön, aki megmondja, mit gondoljunk, mit együnk, hogyan éljünk, azonban az általuk közvetített tökéletes világ még messzebb lesz a miénktől, mi pedig a sok okosság birtokában még zavarodottabbak, még kövérebbek, még betegebbek és még boldogtalanabbak leszünk. Ez a film ezt az utat vázolja fel.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Az éjféli égbolt (The Midnight Sky, 2020)

Nem jár ki az elnéző, drukker szemlélet George Clooney rendezői fellépését illetően, hiszen nem Az éjféli égbolt az első rendezése. Nyugodtan nevezhetjük az urat filmrendezőnek is, hiszen elég szép filmográfiával rendelkezik az IMDb tanúsága szerint ezen a téren is, nemcsak színészként, ahogyan mindenki ismeri. Ráadásul, rendezett ő már kifejezetten jó filmeket is (például A hatalom árnyékábant), úgyhogy, nincs bocsánat ezért a… miért is?

Láttuk már sci-fiben is színészként Clooneyt, pl. a Solaris amerikai remake-jében, sok egyéb mellett, ami nem is volt annyira rossz, legfeljebb Andrej Tarkovszkij eredeti remekművéhez képest volt az – azt azonban nem mondhatjuk, hogy a pali be van oltva e műfaj ellen. Még a drámaisághoz is van érzéke, sok példát lehet hozni erre is, tehát nem tehetségtelen, ezt semmiképpen nem lehet mondani. Ezt a filmet azonban elszúrta. Persze, lehet, hogy már az alapanyag – Lily Brooks-Dalton azonos című regénye alapján Mark L. Smith írta a forgatókönyvet- sem volt a legacélosabb, de akkor talán nem ezt kellett volna kiválasztani. Persze, feketén-fehéren, 11-es ariel betűtípusban talán lehetett némi fantáziát beleképzelni egy apokaliptikus világvége-történetbe, amit egy halálos beteg tudós, valamint egy semmiből a közben elpusztult Földre visszatérő űrhajó legénysége él át… Csakhogy, ha a “happy end” a teljes és mindenféle remény nélküli pusztulás, akkor ennek nagyon kereknek és kikezdhetetlennek kell lennie.

Az elkerülhetetlen megsemmisülés előtti pillanatokban nyilván összesűrűsödik minden, de tényleg minden, annak elméjében, aki ezt átélni kénytelen. Csábító lehet ebbe beleképzelnünk magunkat a légkondicionált szobában, az otthoni fotel biztonságában. De akkor önmagunkkal szemben is kíméletlennek kell lennünk és kicsit talán el is kell hozzá pusztítanunk saját magunkat is. Nagyjából úgy, ahogy Tarr Béla tette A torinói ló című utolsó filmjével. Meg sem kérdőjeleződik bennünk azt nézve az alkotó igazsága, ott valóban átélhetjük a kérlelhetetlen elmúlás utolsó pillanatait, s ebben nincs semmi magasztos, nincsenek érzelmek, Tarr nem alkalmaz semmilyen hatásvadász művészi eszközt, csupán a pályáját lezáró fejezetben az addig használtakat. A hatás elementáris. Itt valahol ugyanerről lenne szó, de Clooney képtelen megfogalmazni ezt művészi érvényességgel. Drámainak kellene lenni, ehelyett melodramatikus. Apokaliptikus a szituáció, ehelyett filmes zsánerek ujjgyakorlatait látjuk, zavarba ejtő mixbe vágva. Jól néz ki a film, a Netflixes producerek nem sajnálták a pénzt a külcsínre. Tulajdonképpen a színészek is megoldják azt, amit ebben a helyzetben meg kell oldaniuk – bár Clooney a történet főszerepét is vállalva, önmagához mérten is egysíkúan játszik. Az, hogy a film félremegy, abban a könyv és a rendező a hibás.

De igazából még nem is lenne baj a filmmel, egészen az utolsó negyedéig. Nem látunk addig “nagy” filmet, de nem is nézhetetlen a mozi. A vége azonban, amikor mintha Haydn Búcsúszimfóniájának mintájára tennék, a szereplők egymás után hagyják el a süllyedő hajót, Földet, biztonságos bázist, bármit, de mindenféle különösebb dramaturgiai felvezetés nélkül, na ott a fal adja a másikat. A Clooney-játszotta professzor, kínszenvedős haldoklása közepette megfejti saját látomását (akiről mi nézők előtte semmi jelzést nem kaptunk, hogy látomással van dolgunk), de ahelyett, hogy gyorsan, önkezével véget vetne ennek a kilátástalan nyavalygásnak, elkezd telefonálgatni az űrbe. Az adást fogja az űrhajó, aki közben teljesen buta módon és újfent megmagyarázatlanul keveredik nehéz szituációkba, és keveredik ki belőlük, minden további nélkül részben saját kardjába dől, részben pedig biblikus távlatokat nyitó megoldás felé navigál… De miért, miért, miért és miért? De jó, én szeretem a dadaizmust. Amikor azonban kvázi Ádám megbeszéli kvázi Évával, hogy akkor most ott van a világ, minek leszünk mi a lakói, BALRA FEL, Éva még kapcsolgat ezt-azt a műszerfalon, majd JOBBRA LE – na, ott bennem elszakadt valami.

Ez van, amikor valaki Garda-tóparti villájának teraszán, píneák hűs árnyékában, metszett kristálypohárból évtizedes scotchot kortyolgatva képzeli el magának a világvégét…

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 2 hozzászólás

Zappa (2020)

Frank Zappát több mint negyven éve ismerem és azon kevés zenész közé tartozik, akik a mai napig velem vannak. Szinte mindennap hallgatok tőle valamit, legtöbbször ma már csak egy-egy tracket, de tényleg rendszeresen vendége vagyok az egyik legnagyobb zenestream-szolgáltatón, amire előfizetek. Életében hatvanvalahány lemezt adott ki, valamint halála után legalább még egyszer ennyit, ennek nagy része ott pihen egy külső vinyón valamelyik fiókomban, biztonság esetére. Nem mondanám, hogy rajongója vagyok, mert a rajongó szóról nekem inkább bugyihajigáló, sikoltozó bakfisok, focimezbe öltözött, félrészegen gajdoló “pasik” jutnak eszembe, márpedig Zappa iránt képtelenség rajongani. Zappa több ennél. Számomra leginkább talán amolyan guru, akivel életemben sosem találkoztam, bár egyszer láttam kb. 50 méterről, de meg sem fordult az eszembe, hogy odatülekedjek. Zenéin és dalszövegein keresztül mégis mindent elmondott, amire szükségem van. Nagyrészt abból élek azóta is.

Zappa magyarázta meg nekem legérthetőbben a szabadság fogalmát, ő értette meg velem igazából a zene jelentőségét, ő nyitotta ki a fülem, agyam, sőt, tán még szemem is, ő tett befogadóvá és tett kritikus szemlélővé. A múlt század hetvenes éveinek végén találkoztam vele először, talán még általános iskolás koromban, egyik haverom apja egy külföldi tanulmányútról a Zoot Allures című lemezzel tért haza. Ronggyá hallgattuk, bár ekkor még halvány sejtelmünk sem volt arról, mi a jó franc is ez – viszont annyira más volt, mint amit addig ismertünk (jórészt a magyar rádióból, a Csak fiataloknak! jellegű műsorokból), annyira vicces hangok szóltak, hogy a szó szoros értelmében egymás kezéből téptük ki a lemezt. Aztán jött a többi, a Tinseltown Rebellion, a Joe’s Garage, a You Are What You Is, és a többi.

Jóval később aztán egy netes fájlcserélő fórumán összeakadtam Terry Bozzióval, Zappa egyik dobosával is, aki rengeteg privát hangfelvételt osztott meg velem, koncerteket, próbákat, mesélt sztorikat. Láttam Zappa filmjeit, még szövegeit is fordítgattam kedvtelésből és angol-gyakorlásból… Úgyhogy, nem tudom igazán, mit mondhat még nekem róla ez a Zappa című portréfilm, mely Frank gyermekei gyámkodása alatt kerül a mozikba és egyéb filmnéző helyekre. Nos, zenei és gondolati értelemben nem sokat, láttam és hallottam már őt elégszer. Viszont, ismétlés a tudás anyja (és az ötlet anyja), nem véletlenül van velem a mai napig. A film azonban nem Zappa zenei tevékenységének bemutatásáról szól, gondolom, aki beül erre a filmre, az már tisztában van az életművel. Portréfilm a műfaj, tehát inkább azt kutatja Alex Winter filmje, hogy ki volt Zappa, milyen ember volt? El is mondanak róla érdekes dolgokat, engem kifejezetten a családi és a zenekari tagokkal kapcsolatos viszonya érdekelt (Bozzio nem mesélt erről az oldaláról), s bár meg nem lepődtem, azért… Nagy fasz volt, na. Cinikus, sok szempontból kellemetlen, pimasz és provokatív, munkamániás, láncdohányos, bátor, sőt vakmerő, önfejű, de teljesen nyitott művész, és ezt meg is fogjuk érteni a filmből (ha eddig ne lettünk volna erről sejtéseink). Ezen kívül lesz szó a filmben Zappa nálunk talán kevéssé ismert közéleti tevékenységéről is, a nagy lemezcégekkel vívott, élethosszig tartó csatározásairól, politikai ambícióiról és sok egyébről. Rengeteg, eddig kevéssé ismert videodokumentumot láthatunk, felesége kifejezetten személyes dolgokat is megoszt… Az a jelent, amikor Ruth Underwood előadja Zappa The Black Page című szerzeményét zongorán, az nagyon mélyen meg is érintett. Hiányzik.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (2018)

Tény, hogy nem néz ki rosszul ez a film, legalábbis a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek filmjeihez viszonyítva. Kifejezetten világszínvonalú munka, s ez esetben ne is halljunk ki ebből semmilyen cinikus lehúzást – tökéletesen stílusban van minden egyes jelenet. Még azok is, amikor dramaturgiailag indokoltan megszíneződnek egy picit… A történet ugyanis az 1940-es évek első felében játszódik Hollywoodban, ahogyan arra a címből is lehet következtetni. A szereplők és a történések valósak, tehát indokolt a korhű megjelenítés.

Szó sincs tehát kokainügyekbe, és más ciki dolgokba keveredő bulvárrepperekről, mint azt esetleg hihetnők, a történet Kertész Mihályról, azaz Michael Curtizről, a világhírű filmrendezőről szól – a cím szerint. A Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot azonban nem árul el sokat a címszereplőről, s amit mégis, az sem kifejezetten szimpatikus. A több mint száz filmet rendező, a Casablancáért Oscar-díjat is kapó Kertész/Curtiz ezek szerint pont olyan arrogáns, pökhendi baromarcú volt, mint a szintén zseniális nagy filmrendezők többsége. Lengyel Ferenc adekvát módon és pazarul csikorgó magyar-amerikai akcentussal lazán hozza is a figurát. De ez tényleg egy mondat, esetleg néhány jelent. Ezzel szemben, a Topolánszky Tamás Iván által bemutatkozásképpen írt és rendezett film cselekményének középpontjában valójában a Casablanca készülésének körülményei állnak, mellékszálként átfűzve egy hevenyészve odavetett, de meg nem oldott apa-lánya konfliktussal. Értem tehát a meglehetősen visszafogott nézői lelkesedést, hiszen ez egy igen soványka, és még ennél is lazábban összefércelt cselekmény. Nem túl érdekes ez egy átlagos mozinézőnek, és akkor finom voltam. És akkor nem szóltam a tényleg fület tépő magyar akcentustól, ami hitelesség szempontjából helyénvaló (hiszen a Hollywoodba induló, itthon sokszor sztárstátuszba került magyar színészek éppen elviselhetetlen akcentusuk miatt nem tudtak karriert csinál Amerikában, lásd például Jávor Pál vagy Kabos Gyula szomorú esetét), viszont fogyasztói (nézői) szempontból, ráadásul ilyen mennyiségben, indokolatlan.

A film azonban mégis érdekes lehet azok számára, akik jól ismerik a Casablanca című filmet, illetve érdeklődnek a filmgyártás kulisszái mögött játszódó történések, valamint a filmtörténelem iránt. Számukra igen sok kis kincset mutat, pontosabban idéz fel Topolánszky, Bogart koturnuszától Bergam hisztikéin át a híres “vatvacs-tenvacs-szacsmacs” benyögéseken át a kultikus, sokat idézett finálé megszületésének történetéig. Izgalmasak a hollywoodi magyarok belső viszonyára pici fényt vető kis nüanszok is, Szőke Szakál (Gyabronka remek!) vs. Peter Lorre pl. Na, de ki az, aki ma, 2021-ben kapásból vágja, hogy ki volt Szőke Szakál vagy Peter Lorre? Éppen ezen bukik el a film. Mert aki esetleg tényleg ismeri ezeket a hajdani zseniális figurákat, az viszont ennél többet várna a témában, akinek pedig ezek vadidegenek, azokat ennyi nem fog meg.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Berlin Alexanderplatz (2020)

Mikor ezt írom, épp zajlik a a foci EB, ezért elnézést, hogy focipárhuzammal kezdem: ma már talán senki nem lepődik meg azon, hogy a német labdarúgó-válogatott ébenfekete bőrű hátvédjét Rüdigernek hívják. Alfred Döblin híres regényét adaptáló új filmben Franz B(iberkopf) szintén fekete-afrikai fickó és azt gondolom, hogy ennél élesebb, frissebb és naprakészebb olvasata talán nem is lehetne a XX. század első felében, az első világháború vesztes lezárása utáni német társadalmi-, gazdasági- és kultúrsokkban szárnyra kapó expresszionista összművészeti stílusirányzat egyik tipikus irodalmi példájának. A neve alapján szintén nem ógermán származású Burhan Qurbani filmje, a Berlin Alexanderplatz az illegális migrációt és a bűnözői alvilágot tette meg a történet helyszínévé, szereplőjévé és apropójává. Adekvát, napi szinten jelenlévő történésekbe és szereplőkbe oltotta bele Döblin keserű, pesszimista sorsballadáját, s ennek hitelessége a film bő három órája után megkérdőjelezhetetlen.

Fassbinder 1980-as tévésorozata legendás feldolgozása a regénynek, Günther Lamprecht Hanna Schygulla és Barbara Sukowa társaságában alapvetésnek számít bizonyos körökben és életkor felett, miközben az első filmadaptációt már 1931-ben elkészítette bizonyos Piel Jutzi. E két verzió azonban alapvetően és eredendően német olvasat, a német történelemben gyökerező, német kultúrájú és német identitású művészek adaptációi, de éppen ennyire érvényes ez a mostani, modern változat. Minden politikai felhang nélkül kijelenthető, hogy a mai Németországban (de a legtöbb más fejlett országban is) bőven elképzelhető ilyen szituáció, illetve simán belefuthat szinte bárki tisztességre, jóra vágyó ember egy ilyen córeszbe. Bizonyos szempontból ez a mai világ pont olyan gonosz, cinikus és embertelen, mint amely végül is a hitleri Németországot eredményezte.

Szó sincs arról, hogy a Bissau-Új Guineából származó Francis, azaz Franz (Welket Bungué) bűntelen lenne, ő illegálisan érkezett Németországba, hogy ott végre tisztességesen élhessen. Döblin Franza börtönből szabadult. De a vágy, amely mindkét Franzit hajtja, az ugyanaz. És tulajdonképpen ugyanaz az ezt minden pillanatában veszélyeztető, lehetetlenné tevő környező világ is, Qurbani felismerése pontos. Tulajdonképpen azt kell mondjam, Döblin expresszív világát is sikerült újjá alkotnia modern környezetben: a film sok tekintetből úgy néz ki, mintha Gaspar Noé legtartalmasabb filmje lenne, azonban csak a francia kultfilmes lendületét, vibrálóan intenzív képi világát idézi meg, de Quarbaninál nem érzem ezt üres, provokatív formalizmusnak, sokkal inkább a felzaklató, kiábrándító, de mégis mélyen emberi tartalomhoz megtalált illő formának. Egyszerre naturalisztikusan valósághű és elemelkedetten költői. Igen jól sikerült a klasszikus, német irodalmi szöveg és a hochdeutsch-csal reménytelenül birkózó, azt az általuk kvázi anyanyelvként használó pidgin english-sel megúszni akaró menekültek párbeszédeinek egynemű nyelvi síkká gyúrása is.

Miközben a német adaptációknál igen erős -pl. Reinhold pszichopata karakterén keresztül- az eljövendő, a sötét kapualjakban és a külvárosi sörtermek mélyén már buján burjánzó nemzetiszocializmus karcos előképe, addig ebben a modern változatban a pénz hatalmának mindenhatósága a fenyegető árny, ami lopakodva űzi, hajtja Franzot végzete felé, éppen az ellenkező irányba, mint azt a megjavulni akaró férfi szeretné. Ez a torz, beteg lelkű lény cinikus vigyorral a képen hízelgi be magát a naiv Franz lelkébe, talán más célból, de pont úgy akarja foglyul ejteni azt. A háromórás hosszban, de egyáltalán nem komótosan zajló cselekmény amúgy nagyjából ugyanaz, mint Döblin szó szoros értelemben vett cselekménye, a már említett módosításokkal. Még a szereplők nevei, “foglalkozásuk” is ugyanaz, de az egész film mégis hiteles átirat. Az Epilőgus kvázi pozitív üzenete az, ami zavarba ejt picit – nem emlékszem, hogy Fassbindernél is lett volna ilyen, Döblinnél is így végződik? Bár arra emlékszem, hogy a regény kilenc részből áll, ez a film pedig csak ötből, de a “húzás” semmiképpen nem csonkolás. Szép film, sőt, fontos film.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Új világrend (Nuevo orden, 2020)

Bár a filmet kísérő promóció szerint a történet a közeljövőben játszódik, az új világrend természetesen itt van, benne élünk. Talán még nem fordult bele olyan apokalipszisbe, mint azt itt látjuk, de azt hinni is balgaság, hogy mi megússzuk – az irányokat pontosan látja és pontosan is rajzolja a filmet író és rendező Michel Franco. A helyszín Mexikó, mely a hírek szerint jelenleg maga a pokol, sok más közép- és délamerikai, és más kontinensbéli országhoz hasonlóan. Természetesen nem a turisták által látogatott, jól őrzött és jól szeparált övezetben, hanem ahol a helyiek próbálják élni mindennapi életüket. Nem véletlenül migrálnak sokmilliós nagyságrendben a biztonságos és gazdag USA-ba tömegek délről… A sokszor emlegetett “NoGo” zónák innen kapták valódi jelentésüket.

Az Új világrend cselekménye egy tüntetéshullám következményeit meséli el, több szemszögből. Egy gazdag család lányuk esküvőjét ünnepli decens, modern villájukban, miközben a család egyik régi alkalmazottja kopott ruhában, kezét tördelve beállít, hogy pénzt kolduljon beteg felesége műtétjéhez. Ezalatt, odalent a város lángokban áll: szegény, éhező tömegek az utcán, mindennaposak a fosztogatások, teljes a káosz. A katonaság brutális eszközökkel próbál rendet teremteni, és közben egy-egy egységük saját kezébe veszi a dolgok kezelését, gazdag családok tagjait ejti túszul, busás váltságdíjat követelve életükért cserébe. A gazdag család lánya, a család tiltakozása ellenére, a menyasszony az elzavart régi munkás után ered, hogy segítsen neki – ezalatt a külvárosi lázadó, vérszomjas tömeg megjelenik a luxusnegyedben…

Ahol túl mélyre és túl szélesre nyílik a szakadék a gazdag és szegény társadalmi rétegek között, ott törvényszerűen bekövetkezik a robbanás. Az éhséglázadásnál pedig nincs kegyetlenebb. Franco filmje viszont arra a törvényszerűségre világít rá, hogy a hatás-ellenhatás törvénye társadalmi viszonyokban is érvényes. A gazdagok fényűző dőzsölése egy idő után biztosan kiveri a biztosítékot a nélkülöző tömegeknél, akik, amúgy Móricz Tragédiájában oly érzékletesen leírt barbár módjára vesznek elégtételt. Franco azonban ezen is túlmegy, pedig az errefelé kutakodó történetek általában itt szokta megállni. Ebben az “új” világrendben látjuk azt is, amikor a régi hatalom visszavág, miközben az ehhez használt fegyveres ereje is nagyobb hatalomhoz jut. Aki viszont ezúttal is a hímtag rosszabbik végén marad, az újfent a szegény, kizsákmányolt, s immár jogfosztott tömeg – valamint az összecsapássorozat és az utána következő káosz zűrzavarának halálos áldozatai, ártatlanok és bűnösök egyaránt. A történelem mindig ugyanaz, csak egy picit másképpen – ezt a tételt illusztrálja filmjében Franco metsző élességgel.

Formailag a film leginkább egy zombifilmhez hasonlít, csak éppen annál jóval több és pontosabban megfogalmazott tartalommal. Legalább annyi kegyetlenség és brutalitás van benne, mint két évad The Walking Deadben, csak éppen nem explicit módon. De minden szörnyűséget érzékelünk, még ha azokat direktben csak sejtjük. Csak éppen nem zombik okozzák a zűrzavart, hanem emberek. Élő, valódi emberek és ez a sokkal megdöbbentőbb. Bár a film végig látványos, izgalmas a végén ne várjunk feloldozást, mert az nincs a valóságban sem, tehát itt, ebben a képzelt közeljövőben sem lehet.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7, 2020)

Flegma félmosollyal is nézhetjük ezt a filmet, többé-kevésbé ismerve a mi kis magyar jogtörténetünk mai napig és ezen túl is áradó, sokszor bizarr, illogikus és néha kifejezetten arcpirító, szégyenletes fordulatokban és tragikus nüanszokban bővelkedő ámokfutását. Mikor mi már évtizedekkel ezelőtt röhögtünk Pelikánon, aki vallomása helyett egyből az ítéletet kapta kézhez Virág elvtárstól, miközben ez a valóság is volt, csak egyáltalán nem vicces valóság, a chicagói 7-ek szégyenletes bírósági tárgyalásáról csak most, az események után arról több mint fél évszázaddal mertek egyáltalán filmet készíteni… Pedig jobban tennénk, ha baromira odafigyelnénk, ugyanis az ábra szerint mi ülünk fordítva a lovon. Ma nálunk van olyan világ, sőt, sokkal olyanabb, mint ami 1968-ban volt az USA-ban. Ezek a “nyikhaj, drogos, nagypofájú hippik” világosan mutatják, hogy normális, igazságszerető emberek számára mindössze egyetlen út létezik a gonosz, érzelmeket és életeket megnyomorító hatalom ellenében: szembe kell szállni vele. Vagy azzal, hogy nevetségessé teszi, kicsúfolja és folyamatosan szembesíti azt embertelenségével, vagy azzal, hogy szembeszáll vele, akár erőszakkal is. Más út nem létezik.

Aaron Sorkin munkája A chicagói 7-ek tárgyalása című bírósági dráma, és ez önmagában garancia a tisztességes, egyben szórakoztató minőségre. Aki látta Az elnök emberei, vagy A híradósok című sorozatot, Charlie Wilson háborúját, az Elit játszmát vagy a Facebook történetét feldolgozó filmjét, az tudja, hogy egy messzemenően felkészült, témáját kiválóan ismerő író/rendező/producerről van szó, aki olyan száraznak gondolt témákat tud érdekesen, izgalmasan és sokszor kifejezetten viccesen feltárni, mint a politika, a pénzvilág vagy éppen a számítógépprogramozás. Pergő, metszően éles párbeszédek mestereként is tisztelhetjük Sorkint, aki ezzel a filmmel úgy alkotott remekművet, hogy közben szóról szóra betartja a műfaj kötelmeit, eközben szinte szőrszálhasogatóan ragaszkodva a tényekhez is – mivel amiről mesél, az a valóságban is megtörtént, és nincs annál fontosabb, mint azt úgy mesélje el, ahogyan történt.

Természetesen, kell picit ismerni az amerikai jogalkotás mechanizmusát, hogy pontosan értsük, mi zajlik a képernyőn, de ezen -gondolom- már mindenki túl van alapfokon, aki nekifog egy ilyen témájú film megtekintésének. Kell picit ismerni a vietnami háború alatti amerikai belpolitikai helyzetet is – de erről is született már rengeteg film, láttuk is mind. Egy pillanatig sem érezzük a bőven két órán túli játékidőt, még úgy sem, hogy az események 95%-a egy bírósági teremben játszódik. S bár a bűnösök végül elnyerik méltónak gondolt büntetésüket, mégis az igazság ül tort a kellő katartikus pillanatban, újabb bizonyságul Sorkin zsenijének. Igen, és a szereposztás… Pazar. Miattuk még hitelesebb ez a rendkívül tanulságos és fontos film.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Watchmen (TV Mini-Series, 2019)

Nem túl nagy felismerés, hogy Amerika (jobbára persze, Észak-Amerika) kultúrájának szerves részét képezik a szuperhősös történetek. Ezeknek a történeteknek főszereplői, a bugyutácska történetek naiv igazságtevő irányultsága kvázi az amerikai folklór részei, úgy kísérik végig az amerikai emberek művelődését és felcseperedését, mint nálunk annak idején János vitéz, a Tenkes kapitánya, vagy éppen a Biblia, Karl May vagy Verne Gyula hősei, a mi időnkben. Az angol nyelv globális térnyerésével összhangban aztán a nálam fiatalabbak már szintén ezeken a szupermeneken nőttek fel, nyelvi- és kulturális környezettől függetlenül. Érdekes, hogy az USA-ban pontosan úgy két nagy univerzum küzd egymással szuperhős-fronton, mint a valóságban, a politikában, csak nem demokraták küzdenek a republikánusokkal, hanem a DC Domics a Marvellel. A gyengébbek kedvéért, az utóbbi a Vasember, a Pókember, Amerika Kapitány és az X-Men univerzuma, míg a DC pedig Super-, Bat- és Wonderwomané. A két univerzumot összekeverni őrültség, mert robbanásveszélyes elegyet alkotnak, bár nyilvánvalóan voltak erre próbálkozások és nyilvánvalóan szép számmal, mert az emberek szeretnek robbantgatni… Más vélekedés szerint a crossover nettó barbarizmus. De mielőtt végképp mellékvágányra futnék, leszögezem: a Watchmen című HBO-s tévésorozat tisztán a DC rendszerében játszódik.

E blog olvasói talán már tudják, hogy én magam egyáltalán nem vagyok rajongója ezeknek a szuperhős-meséknek, ma már kifejezetten sajnálom az időt arra, hogy ezekre szánjam. Kevés kivétel azért van. Ezek egyike a Watchmen-történet, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy egészséges cinizmussal képes az önkritikára és képen neveti saját magát: annyira elszaporodtak a Földön a szuperhősök, annyira rendben van minden, hogy a bevetéshiányban unatkozó, szupererejükkel mit kezdeni nem tudó hősök kerülnek a rossz oldalra. Jobb esetben drogosokká, részeges, kocsmai kötekedővé válnak, rosszabb esetben bűnözővé. Ezen a kifordított világon csavar még egyet a Losttal és a Leftoversszel ismertté váló Damon Lindelof, amikor e sorozattal megalkotta az eredeti képregény-történet néhány évtizeddel későbbi, a mai Black Lives Matter-mozgalmárok vs. rasszista, fehér fajvédők között játszódő rebootját.

11 darab Emmy-t nyert a széria, ez valamelyest azért mutatja is színvonalát. Látványban és általában a legtöbb filmszakmai dologban valóban perfekt a kilenc rész, ráadásul Lindelof határozott ígéretet tett arra, hogy nem lesz több folytatás (ugyebár, a Lost halála éppen ez az elmázolt teszetoszáskodás volt, hogy az alkotók nem voltak képesek befejezni a történetet – mert közben írták…). Ez a kilenc rész valóban kerek, lezárt egész. Nyilván van egy csomó elvarratlan mellékszál, a végén pedig egy óriási cliffhanger, de ez szinte kötelező elem ebben a műfajban, de a fősodor az ennyi. Pont. Nekem felemás élmény volt nézni ezt a sztorit. Az első részek, amikor a történet megmaradt, igaz, egy alternatív valóságban (pl. Robert Redford az USA elnöke… AZ A Robert Redford… 😀 ), de a szuperhősök szinte már maró öngúnnyal ábrázoltatnak, na, ezek a részek sütöttek. Lindelof itt remekel. Miközben szabadon szárnyal a bizarr, meghökkentő megoldásokra kihegyezett fantáziája, képes megmaradni feszesnek. Tartja a ritmust és közben jól esik röhögni az önmagukból kiforgatott szuperhős-kliséken. A széria második része azonban visszacsatol a mesevilágba, elcsitulnak az önkritikus poénok, ezzel együtt a feszültség is lanyhul – vagy csak engem hagy hidegen a mese áttranszformálódása az igazi, valóság talajától messze elrugaszkodott mesébe. A kulcsszerepben sürgölődő Jeremy Irons bármit eljátszik, de amit itt művel a végén, az inkább a Palacsintás király udvarába való, s ezt Lindelof teszi számára lehetővé. Persze, ez is nyilván direkt fricska a szuperhős-toposz felé, de nekem valahogy inkább tűnik idétlennek, mint viccesnek. Meg ez az egész klónozós bosszú-történet… Közben meg a lényeg, a valóság (épp most volt a tulsai mészárlás 100 éves évfordulója) fájdalmasan sikkad el a mesében. Lindelof addig csűrte és csavarta, míg saját orrába pancsolt bele. Ezen természetesen a szuperhősös történetek rajongói simán túllendülnek, tapsolnak a káprázatnak és az instant szórakozásnak. Én azért sajnálom ezt a négy órát – szerencsére, az első négy azért rendben volt.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

A Térség (The Expanse – TV Series, Season 1-4, 2015-)

Szerintem még a mások által sokra tartott Battlestar Galacticánál is jobb ez a 2015-ben indult, és -némi csatornaváltás után- már lassan a negyedik évadnál tartó sci-fi széria. Azt is az általában nem a minőségről híres SyFy csatorna gyártotta, ezt is az kezdte – át is vette tőlük az Amazon Prime a negyedik évadra… Engem inkább a szintén igen markáns Firefly-re emlékeztet ez a James S. A. Corey álnéven alkotó Daniel Abrahamnek és Ty Francknek köszönhető történetfolyam, bár annyira nem humoros és könnyed. Itt inkább a klasszikus film noir bizonyos elemei (lásd pl. Miller nyomozó karaktere) keverednek a legtöbb tekintetben teljesen reális, néhány száz év múlva megtörténő jövő utópikus képével, valamint az akció- és a politikai thriller zsánerével.

Maga a cselekmény ugyan kissé sablonos, de ettől még érdekes. Adott két nagyhatalom, a Föld és a Mars, van egy periferikus “harmadik világ”, a kisbolygók Öve – nagy vonalakban. A két nagyhatalom rivalizál egymással, a kicsi meg izmozik, hogy neki is jusson valami. Satöbbi. Ami viszont tényleg figyelemre méltó, az elsősorban a természettudományos értelemben vett -nyilván hozzávetőleges- hitelesség: itt tényleg nem lehet lélegezni az űrben, van gravitáció is. A Földön már bőven nyögik a globális felmelegedés hatásait a 123 éves átlagkort egészségben megélő földiek, Manhattant például Tarlós-féle gigászi mobilgát védi a tenger viharos hullámaitól. De a politikusok pont olyan szarkavarók, mint amilyenek ma is, és amilyenek voltak mindig is – de legalább van terrorizmus, ami szabadságharc azoknak, akiket terroristáknak bélyegeznek a szarkavaró politikusok. A kültelki, bolygóövi emberek már saját, odakint kifejlődött nyelvüket beszélik. Bár a második évadra a tudománnyal szemben/mellett már komoly tért nyer a fantasztikum is, azért ez még egy kifejezetten látványos, meglepően igényesen megtervezett, kigondolt és messze nem agyatlan széria. Nézős. 8/10

Szóval, a lényeg a részletekben rejtőzik, illetve, nem is annyira rejtőzik, hiszen a környezetből, a háttérből, a mellékmotívumokból, a mintegy mellesleg elejtett félmondatokból egy olyan, meglepően komplex jövőkép bontakozik ki, mely azért éppen eléggé elgondolkodtató egy átlag sci-fi sorozathoz. Még egy csipetnyi filozófia is “horogra akadhat”, ha hajlamosak vagyunk elmélkedni az elkövetkezendőkön. Tetszett a harmadik évad is, melyben még abból a a fő cselekményszálként szereplő, misztikus protomolekulás katyvaszból is sikerült elegáns módon kikeveredni. Ha csúszik, akkor a színészeken csúszik meg a sorozat itt-ott. Shohreh Aghdashloo (Avasarala szenátor) például. 7/10

Az Amazon Prime által felvásárolt franchise a negyedik évadra elvesztette minden érdekességét. A cselekmény kidogozatlan, összecsapott, a karakterek motivációi esetlegesek, óvodás szintűek, a színészi játék bosszantóan szar. Nincs rá méltóbb szavam. Egyedül a látvány érdemel valami dicséretet, abban még van fantázia. De ez önmagában édeskevés. Már nem nézős tovább… 2/10

Kategória: Amazon Prime, Film | Címke: , , | 2 hozzászólás

Saját szoba – Házassági történet (Marriage Story, 2019)

(A poszt eredetileg 2020 január 21-én jelent meg.) Ott van majdnem minden év végi toplistán, biztos befutó az Oscaron, általános rajongás övezi – ha nincs rá különösebb okom, nem sietek megnézni az ilyen filmeket, előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Lám, a Házassági történetbe máris beleszaladtam.

A téma nem túl érdekfeszítő, a játékidő is hosszú, de moziban máshogy megy az idő, intenzívebb az élmény – gondoltam (még akkor is, ha szó szerint bokáig ér a popcorn), és valóban, egész gyorsan eltelt az a 136 perc. Nemcsak a mozi miatt: a film is visz magával.

Noah Baumbachnak nem ez az első válóperes sztorija: A tintahal és a bálnát (2005) még szülei, ezt a mostanit viszont már a saját válságba jutott házassága inspirálta. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatás idején éppen válófélben volt a női főszereplő, Scarlett Johansson is. Ezek az alapjában véve lehangoló körülmények jelzik, hogy a film alkotói kellő háttértapasztalattal rendelkeztek, ami meg is látszik a végeredmény meglepő életszerűségén. Az efféle történetekből szívszakasztó melodrámákat lehet kihozni, itt azonban – szokatlan módon – egyszerre kapunk drámát és bohózatot. Szélsőséges érzelmi, hangnemi (sőt műfaji) pólusok között leng a hinta, Baumbach darabja alapvetően ebben különbözik a Kramer kontra Kramer típusú melodrámáktól.

A félrevezető kezdésből egy irigylésre méltó kapcsolat képe bontakozik ki, csak hogy minél magasabbról zuhanjunk alá: előbb a férj, majd a feleség sorolja elismerően párja szeretnivaló tulajdonságait, miközben meghitt családi képek peregnek előttünk. Innen pottyanunk a mocskos, kiábrándító valóságba, hisz a fenti jó tulajdonságokat a válóperes mediátor előtt listázza két gyűrött arcú ember. A színész-rendező páros, Nicole és Charlie (Johansson és Adam Driver) ismerőseik szemében igazi álompárnak számított eddig – immár köztudott, hogy szakítanak. Nicole Hollywoodban folytatja karrierjét, Charles pedig New Yorkban igazgatja tovább imádott társulatát. Kisfiuk érdekében fontos lenne, hogy a szétválás békésen történjen, ügyvéd és egyéb felhajtás nélkül, ám a terv naiv ábránd marad. Egyikük végül mégiscsak ügyvédhez fordul, lépéskényszerbe hozva ezzel a másikat, innentől aztán eldurvul a helyzet, és máris nyakig vannak mindabban, amit el akartak kerülni. Alkudozás, pereskedés, ordítozó veszekedés, önmagukból való szégyenletes kifordulás. A szeretet persze nem válik köddé egyik pillanatról a másikra: szívszorító látni, hogy a hétköznapi beidegződések még jó darabig tovább működnek akkor is, amikor már mindennek vége.

E bő két órában arra is választ kapunk, hogyan juthatott ennyire mélyre ez az ideálisnak tűnő házasság. Aligha spoiler, hogy a súrlódási pontok már az induláskor jelen voltak. Elbagatellizált nézetkülönbségek, figyelmen kívül hagyott apró jelzések – a kezdetben jelentéktelennek tűnő egyenetlenségek idővel megkerülhetetlen sziklákként meredeznek kettőjük között. Igen kifejező a film egyik plakátja, amelyen a két szereplő sziluettjét egy-egy városkép tölti ki, egyszerre utalva vágyaik, elképzeléseik szöges ellentétére és a darabban jelen lévő New York-Los Angeles oppozícióra. Charlie önző, nárcisztikus személyiség, mindene a színház, kizárólag New Yorkban tudja elképzelni a karrierjét. A lényegesen pozitívabb színben feltüntetett Nicole őmellette érett színésznővé, de szeretne végre kiszabadulni az árnyékából, erre nyújtana neki alkalmat a lavinát elindító hollywoodi meghívás.

Az önéletrajzi párhuzam nyilvánvaló (Adam Driver még külsőleg is hasonlít a rendezőre), ám attól még, hogy hőseink jómódú, befutott művészek, a problémáikban bárki ráismerhet saját elbaltázott – vagy még működő – kapcsolatának buktatóira. Hogy társadalmi státuszuktól függetlenül, pusztán emberként figyelünk rájuk, abban nagy szerepe van a DriverJohansson kettősnek. Olyan mértékben azonosulnak a figurákkal, hogy szinte megfagy körülöttük a levegő. Tragédiában-komédiában egyformán jól oldódnak, félelmetesen hiteles a testbeszédük, a vitáik, a veszekedésük (csak egy van, de az emlékezetes), különösen Driver alakít nagyot.

Baumbach humorral ellenpontozza az események könnyes drámaiságát, szereti az abszurd, elrajzolt szituációkat (nemhiába Wes Anderson forgatókönyvírója), amivel csak az a gond, hogy nem mindig képes zökkenőmentesen elegyíteni a különböző hangnemeket. Az ironikus beszólások jól működnek, de akadnak olyan, már-már sitcom-ba hajló epizódok, amelyek kilógnak, megakasztják a cselekmény zavartalan tovagördülését. A gyámügyes látogatása például frenetikus, a túlbohóckodott „ki adja át a borítékot?” jelenet viszont úgy hat, mint egy különálló színpadi betét. Hasonlóképp fityegnek a történet szövetén a vége felé – valamiféle elidegenítő, külső reflexiókként – megszólaló dalbetétek is, bár ezt kevésbé éreztem zavarónak.  Ha már a hibáknál tartunk, a drámai oldal sem ússza meg, mert azért találkozunk néhány érzelgős, modoros megoldással (lásd: a keretes lezárás olcsó hatásvadászata, a közösen betolt kapu és egyéb pillanatok). Egyszóval zötyög kicsit ez a házassági sztori, de a rendezés tökéletlenségei felett simán átlendítenek bennünket a remek fő-és mellékszereplők. A már agyondicsért Johanssonék mellett fergeteges ügyvéd-trió tűnik fel: Laura Dern mintha csak a Hatalmas kis hazugságokból lépett volna át mindent letaroló lendülettel; mellette ott sunnyog Ray Liotta, őelőtte pedig Alan Alda fáraszt bennünket, amíg hagyják. Elviszik a vállukon ezt a szomorkás és persze tanulságos történetet, miattuk elfelejtjük a hibákat is, így összességében pozitív a mérleg. 7/10

Kategória: Film, Netflix, Saját szoba | Címke: | 3 hozzászólás