Saját szoba – Róma (Roma, 2018)

A közelmúltban két filmről is ugyanaz jutott eszembe: olyan, mint a régi, „nagy” klasszikusok. Lehet, hogy ehhez a benyomáshoz a darabok fekete-fehér volta is hozzájárult, de nyilván nem ettől volt az az érzésem, hogy valami rendkívülit, maradandót láttam (ráadásul két egymás utáni napon – kicsit bele is szédültem). Egy éven belül két, bizonyos tekintetben hasonló, tízből tízes mestermű született; egyik remekebb, mint a másik. A Hidegháború gyönyörű, mint itt már olvashattuk, de a Rómát valamiért jobban favorizálják (lásd pl. az Oscar-jelölések számát), ami akár gyanússá is teheti. Elsöprő lelkesedéssel fogadta a kritika, hullnak a díjak, úgyhogy tulajdonképpen meglepődtem, mennyire megérintett, egészen az ujja köré csavart ez a főképp személyes emlékeket megelevenítő sztori.

Csaknem tisztán önéletrajzi, mégis időtlen; a felszínen egyszerű családi történet, de napok múlva is ott motoz az elménkben, újabb és újabb rétegeit tárva fel előttünk. Lefegyverző egyszerűségében nagyszerű, a képei pedig gyönyörűek.  Sokaknak persze unalmas lesz: lassú, szürke, meditatív, szóval nem egy közönségfilm – ennek ellenére Netflixen is elérhető.

A Rómában Alfonso Cuarón saját gyerekkori élményeit dolgozta fel; a cím nem az olasz fővárost, hanem Mexikóváros egyik kerületét jelöli. Sokatmondó tény, hogy a forgatókönyv megírása mellett a rendező a fényképezést, valamint a vágást is maga végezte. Szívügye volt ez az alkotás, elkészítése egyszerre megbékülési folyamat és egyfajta kaland, mely során feltárta, újraértékelte múltja egy darabját. Miközben utánajárt az eseményeknek, sok mindenre fény derült, amiről gyerekként nem tudhatott, vagy amit akkor még nem érthetett.

Filmje szuggesztív erővel, aprólékos hűséggel idézi meg a hetvenes éveket (az elején egy darabig olyan érzésem volt, hogy a saját múltamba zuhanok vissza: régi, cementlapos-verandás gyerekkori fotók világába). Ha manapság egy filmkészítő fekete-fehérben gondolkodik, megvan rá az oka. Ez esetben kézenfekvő, mert színesben hiteltelenek volnának az emlékezet által kifakított képsorok. Egy mexikói középosztálybeli család életének válságos időszaka pereg le előttünk: hogyan marad magára az anya négy gyermekével, és próbálja meg összefogni a széthullóban lévő családot; hogyan oldódik meg ezzel párhuzamosan háztartási alkalmazottjuk, Cleo (Yalitza Aparicio) sorsa, akit terhesen hagyott faképnél a barátja.

A rendező (a lurkók közül a középső fiú) egy dokumentumfilmes objektivitásával tárja elénk gyerekkora történéseit. Kamerája szemlélődő pozícióba helyezkedik; hosszú beállításokban, lélegzetelállító körsvenkekkel pásztázza a helyszíneket, egyformán higgadtan mutatva a reggeli készülődést, az üres lakást vagy a véres utcai zavargásokat. Nem enged közel a szereplőkhöz: keveset tudunk meg róluk, legfeljebb találgathatjuk, mit éreznek. Technikailag is megvan a két lépés távolság, legintimebb képkivágat a félközeli. A filmzene hiánya, a többségében amatőr színészek sok esetben rögtönzött, átélt alakítása (az adott szituációval általában a forgatás napján szembesültek), csupa olyan körülmény, mely a dokumentarizmus felé viszi a filmet. Ez a tárgyilagosság persze nem egyenlő a szenvtelenséggel, a távolság nem érzelmi, pusztán időbeli. Cuarón kontemplatívan viszonyul tárgyához, miközben sugárzik belőle az iránta érzett gyengéd szeretet.

Elősorban a nők iránt, akik meghatározó szerepet játszottak életének ebben a szakaszában. E két nő az anya és a már-már családtagként kezelt Cleo, a „pótmama”. A család, egyben a film igazi centruma nem az anya (talán furcsa, de így volt ez a való életben is), hanem az odaadó, alázatos szolgáló, akinek tiszta alakja a történet egy pontján észrevétlenül felröppen a többiek főlé. Az elbeszélő szinte földöntúli magasságba emeli ebben a jelenetben gyermekkora kulcsfiguráját (ez a titkos apoteózis a Sztalker kislányát juttatta eszembe). A kedves (és a stáb sok más tagjához hasonlóan amatőr) Yalitza Aparicio tökéletesen azonosul Cleo romlatlan figurájával. A lányt szeretettel – és státuszához képest szokatlan törődéssel – veszik körül munkaadói, a gyerekek csüggnek rajta, ő pedig sajátjaiként ragaszkodik hozzájuk.

Az alkotó precízen rekonstruálja az eseményeket, ugyanakkor lírai megközelítéssel túl is emeli a valóságon, jelképessé formálja. A cselekmény zárt, leszűkített világban zajlik, ahová, ha betör is a történelem, a durva közjáték (mint a lövöldözés a bútorboltban) belefolyik az élet egyéb eseményeinek „örök eső módra” hulló zuhatagába. Mély értelmű szimbólum a tágabb világ követeként néha feltűnő repülőgép: az expozícióban még lent a vízben tükröződik, a befejezésben odafent az égen pillantjuk meg – érzékeltetve az időközben végbement nézőpontváltozást. A bő kétórás szemlélődés során, ha sikerül ráhangolódnunk a film hullámhosszára, átértékelhetjük viszonyulásunkat a világ dolgaihoz, hogy végül  eljussunk a békéhez, „mely meghaladja a megértést.” Bambuljunk rá nyugodtan a vége főcímre, figyeljük a falon a borostyánt, a tenyérnyi eget a házfalak fölött, egészen a végéig, míg a stáblista utolsó sora is elenyészik – és akkor majd meglátjuk.  10/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 4 hozzászólás

Hidegháború (Zimna wojna / Cold War, 2018)

Az a helyzet, hogy engem már ezzel a hangulatos előzetessel behúzott ez a film. Feketén-fehéren, mint régen azok az igazi, nagy filmek. Finom, szinte áttetsző szaxofonkórus, lebegő, melankolikus jazz szól, lassú svenk balra. Egy szemlátomást nagyon szomorú, törékeny szőkeség énekel lengyelül: bende kokács puki zseje, ojojoj. Vagy ilyesmi (azóta már tudom, hogy ez lengyelül valójában úgy van, hogy Będę kochać póki żyję, łojojo, és jelenti, hogy Mindaddig szeretni foglak, amíg élek). Aztán montázs, látjuk, valami szerelmi történet, de vége a dalnak, s a zongorista alig észrevehetően bólint: Jó volt ez.

Persze, tudom, hogy 3 Oscar-nomináció, és már most 28 elnyert díj és 72 egyéb jelölés Pawel Pawlikowski új filmjének, de akkor is: milyen lesz ez a film, ha már az előzetese is szíven üt, s mit fogok, mit tudok róla mondani egy olyan, kvázi tökéletes előző film után, mint az Ida (10/10)? Nos, a Hidegháború egy tökéletes film az én szememben, minden pillanatában, hangjában, ízében és eresztékében pontosan annyi, amennyinek lennie kell és se nem több, se nem kevesebb. Pawlikowski saját családjában megesett történetek motívumaiból szőtte egybe ezt a fájdalmas love storyt, mely ezzel együtt számunkra, némileg fiatalabb magyarok számára is pontosan, átélhetően és hitelesen rajzolja meg azt a kelet-európai lelkiállapotot, ami a mai napig is százezreket, milliókat hajt arra, hogy elhagyja hazáját, szerelmét, családját pénzért, eszmékért, egyebekért, miközben ezzel saját maga gyilkosává is válik.

Wiktor (Tomasz Kot), amolyan lengyel Bartók Bélaként, kis stábjával járja a lengyel vidéket nem sokkal a háború után, autentikus lengyel és környékbeli más nemzetiségű népdalokat gyűjtve, tehetséges előadókat keresve. Később egy elhagyott vidéki, nemesi kúriában fiatal tehetségeknek művészeti iskolát alapít, melyben az immár kommunista Lengyelország népi kultúrájának eljövendő követeit, egy majdani Állami Népi Együttest képzik ki. Itt találkozik a tehetséges zeneszerző Zulával (Joanna Kulig), a hirtelenszőke lánnyal, aki bátorságával, bájos pimaszságával első látásra lenyűgözi a férfit. Közben a kommunizmus sötét árnya egyre jobban betakarja az országot, ám a szerelmesek örök hűséget esküdnek egymásnak az árvalányhajas, aranyló búzamezőben (lásd újra: Będę kochać póki żyję, łojojo). Ja, a film fekete-fehér.

Természetesen, Zula és Wiktor szerelme nem teljesedhet be (ki), nem véletlenül olyan fájdalmasan melankolikus a film előzetese. Miközben a pár szakmai sikereket arat, a történelem, a politika, tehát az ekkoriban kirobbanó hidegháború nem hagyja, hogy az ember boldog legyen, hogy szabadon szerethessen. A majd húsz évet átfogó történetben Zula és Wiktor tipikus sorsot él meg, egy országokon és politikai rendszereken keresztül húzódó, kínkeserves és fájdalmas, mély és szenvedélyes szerelmet, melyben mindkettejüket felemészti – szinte törvényszerűen.

A film nincs 90 perc. Pawlikowski saját magával is kíméletlen, hogy ilyen slankra húzza a sztorit, kvázi “saját gyermekét”, de legalábbis saját családi legendáriumát, viszont éppen ezzel lesz a film zseniálisan jó. Nincsen benne egyetlen felesleges pillanat sem. Viszont, ami benne maradt, az igen sűrű és pontos. Zula és Wiktor szerelme sistergősen szenvedélyes, egyben tökéletesen átélhető az a nyaktörő érzelmi hullámvasút, melyre kényszeríti őket a kor. Tökéletesen eltalált jelenetek jellemzik a környezetet: a párthű kollégák áskálódásait, a párt kéréseit visszautasíthatatlanul közlő magas elvtárs szemérmetlen arroganciája, egy régmúlt, hajdan valóban értékes kultúra pusztuló romjai, a szabad Nyugat kiélt dekadenciája és érzéketlen mohósága.

A Wiktort alakító Tomasz Kot mintha Boris Vian, vagy Jack Kerouac ismert regényeiből lépett volna át ebbe a filmbe. Szintén zenész, s szintén a szerelem és szabadság hajszolásába fúló érzékeny, romantikus férfi. Azonban ahogyan az Idában, e filmben is a nő a központi alak: Joanna Kulig ‘A’ lengyel nő. Egyszerre vad, kemény, lágy és édes, ártatlan és züllött, törékeny és hajlíthatatlanul önfejű. De mindig, minden állapotában és pillanatában elbűvölő. Nem csodálkoznék, ha rövidesen nagy, hollywoodi produkciókban láthatnánk (és csak remélni tudom, hogy jól és okosan fog választani a felkínált szerepek közül…). A film hangulatát alapvetően meghatározza a jazz, azonban ha végignézzük a szintén pazar soundtracket, rögtön látjuk, hogy a Hidegháború akár egy lengyel népzenei kaleidoszkópként is működik: bővelkedik látványos táncjelenetekben, és e tájékról fakadó izgalmas, érdekes, ismeretlen folkzenékben. A film fekete-fehér, mégis fantasztikusan látványos, gyönyörűséges képei felejthetetlenek. Ismerős környezetek, hangulatok, árnyak és fények, mégis különösek, egyediek. Nem is lehet színes. Elképzelhetetlen. A cselekmény egyszerű, egyenes, nem indul sehonnan és nem tart sehová. Olyan, mint kelet-európainak lenni, és éppen ez benne a nagyszerű. Kevés szóval, letisztult, végiggondolt eszköztárral mondja el ugyanazt, amit Pawlikowskinál tehetségtelenebb emberek könyveket írtak tele. Emellett merészel érzékenynek, sőt, romantikusnak is mutatkozni, nem lágyan, puhán, hanem érdesen, borostásan, férfiasan. Ez a film nagyon egyben van. Mestermű. 10/10

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Szökés Dannemorából (Escape at Dannemora, TV-Mini Series 2018)

Nézem ezt a témájában azért meglehetősen közhelyes börtönsztorit. Ultrakemény dutyi a színhely, benne közepesen korrupt börtönőrök által őrzött szemlátomást súlyos (bűnökért bűnhődő) nehézfiúk. Vagy köztük azonban két szimpatikusabb arc, s ahogy sorozat címéből is adódik, de amúgy is, ezek elébb-utóbb meg fognak szökni. Amióta embereket valamilyen okból bezártak valahova, azóta keletkeznek történetek arról, hogyan lehet szabadulni a rabságból. Spartacus és Monte Christo grófja óta tipikus történet a szökés, a szabadulás, mivel a szabadság iránti vágyat az ember elemi életösztöne táplálja. (A továbbiakban lehetnek spoilerek!)

Amúgy baromi izgi a Szökés Dannemorából. Benicio del Toro adja Richard Mattet, aki egy komoly művészi vénával megáldott fazon. Nagy tekintélynek örvend a börtön falain belül, de valahol magányos farkas, nem tartozik egyik érdekcsoporthoz sem. Szinte baráti viszonyt ápol az egyik börtönőrrel (David Morse), aki biztosítja számára a nyugalmas ellátást, hogy Matt alkothasson, fesse sorra képeit. A Paul Dano által alakított David Sweat lakik a szomszédjában. Helyes srác, a varrodában dolgozik serényen, ahol rendszeresen kúrogatja a varroda hervatag, de még élveteg szakmai felügyelőjét (Patricia Arquette), aki szinte menekül az őt otthon savanyú sörszagot röfögve váró férje (Eric Lange) ölelő karjai elől. Amúgy folynak a dolgok a maguk medrében. A két rab, némi külsős segítséggel a szökésen dolgozik. Sweat, majd annak pici botlása után Matt szorgalmasan és odaadón prütyköli a varrodás nénit, aki ezért a szimultán szolgáltatásért igen hálásnak is mutatkozik. Éjszaka aztán jön a sziszifuszi meló, a fal kapargatása, reszelése, fűrészelése. A napok közben egyre peregnek…

Már az ötödik résznél tartok, amikor észbe kapok, hogy ÁCSI! De kik is ezek a fazonok, akiknek szökéséért olyan durván, a fotelkarfát szorongatva drukkolok?! Hiszen ez egy kemény börtön, ahol az elejtett félmondatokból világosan kitűnik, igen súlyos bűntettekért ülnek itt nagyon sok évig az elítéltek!

És ez az a pont, ahol Ben Stiller (!), a rendező -rendkívül jó érzékkel- szintén fordít egyet a történeten, hogy megismerhessük a dolgok állását a másik oldalról is. Az egészet nézve, szinte pontosan annál a bizonyos aranymetszésnél, melyet mint a remekművek csalhatatlan bizonyítékaként szokás emlegetni, ha csak a formai tökélyt vizsgáljuk. E sorozat egyik legnagyobb meglepetése Stiller rendezése, ugyanis egészen kiváló teljesítményt nyújt ebben a tőle eddig tökéletesen szokatlan műfajban, hangvételben és stílusban. Kemény, egyenes, formailag is konzekvens munkája mindvégig átgondoltságot, határozottságot sugároz, s ha valamiben is egy picit bizonytalan volt, azt csak a néha kissé túltolt zenei kíséret mutatja. Hihetetlen empátiával mászik bele olyan társadalmi bugyrokba, melyet eddig sohasem társítottunk az ismert (és most ázsiójában jókorát nőtt) színész-rendezőhöz. Az amerikai alsó-középosztály élete, mindennapi problémái, tipikus karakterei, a börtönkörülmények, az ott létrejövő emberi viszonyok megjelenítése több mint illúziókeltő, én innen, a pesti fotelből azt gyakorlatilag cáfolhatatlanul hitelesnek ítélem meg.

A forma szinte tökély, a tartalom viszont maga a valóság, hiszen ez a szökés a dannemorai fegyházból nagyjából így történt meg a valóságban is. Tényleg nincs többről szó benne, mint egy szökésről, illetve annak kiterveléséről, hosszadalmas, bonyolult előkészítéséről és törvényszerű, szerencsére “happy end” nélküli végkifejletéről. Viszont a karakterek szimpla, túlnyomó részben az ösztönök parancsainak engedelmeskedő, mégis rendkívül összetett személyisége az, ami magával ragad, a szökés meséjének izgalma és a furcsa, olykor bizarr környezetben való megmártózás élménye mellett. Egyszóval, remekül szerkesztett, remekül rendezett, egészen pazar színészi alakításokkal teli mini-sorozat ez. Egészen megrázó Patricia Arquette alakítása, ahogyan saját nőiségéből szinte kifordulva jeleníti meg ezt a valóságban szánni valóan egyszerű lelkű, csupán szeretetre és ölelésre vágyó, buta kis nőt. Benicio del Toro korrekt pocakjával, gondosan lenyalt hajával, elképesztő ábrázatával szintén ütős karakter, de ahogyan a szabadság súlyától hirtelen megrettenve magát a sárga földbe piáló Mattet alakítja, az valami egészen pazar. Paul Dano!!! Te jó isten! Ez most egy tök más figura, mint amit Sorrentino Ifjúságában hozott, nagyon más.

Szinkronnal néztem a sorozatot az HBO műsorából, és meg kell jegyeznem, hogy remek volt a szinkron: Fullajtár Andrea, Rába Roland, Fehér Tibor és Csuja Imre egyaránt remek teljesítményt nyújtottak – a remek színészi teljesítmények magyar hangjaként. Kerek ez az egész cucc, ahogy van, szinte süt. Remélem nem lesz belőle rétestészta. 10/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Heavy túra (Hevi reissu, 2018)

Akkor tehát ne felejtsük: február 6-ától ismét Finn Filmnapok! A négynapos vetítéssorozat kezdő lendületét Juuso Laatio és Jukka Vidgren szeretnivalóan agyzsibbasztó vígjátéka adja meg.

Köztudott, hogy a skandináv országokban gazdagon (és módfelett sötéten) virágzik a metál zene kultusza, ezért ha a fenti cím alatt az áll, hogy „finn-norvég”, az fölkelti az ember figyelmét. Pláne ha az illető alapból bírja ezeket az arcfestős, hörgő, morgó északi őrülteket. Úgyhogy megnézi a filmet, a végén aztán (miután kisimította nevetéstől begörcsölt arcizmait) megállapítja, hogy ez azért fájt.

A Heavy túra kegyetlenül fárasztó, de ezzel együtt is igen szórakoztató komédia. Egy feltörekvő metálzenekarról szól, bár ahhoz, hogy élvezzük, nem kell feltétlenül a műfaj rajongójának lennünk. Ezerszer látott, klasszikus sztori: a jobb sorsra érdemes hősök elindulnak szerencsét próbálni, számos megpróbáltatás és már-már hihetetlen kaland után végre révbe érnek, és elnyerik jutalmukat (plusz a királylány kezét). A helyszín ezúttal egy álmos finn kisváros (vagy falu?), ahol a hosszú hajú rockereket legjobb esetben homokosnak csúfolják, rosszabb esetben drogos különcöknek tartják. Főleg a lányos képű, félszeg Turót (Johannes Holopainen), a fent említett banda énekesét, aki mellesleg (hogy nő is legyen a történetben) bele van zúgva a helyi virágbolt szép szőke eladónőjébe. Turóék már 12 éve próbálnak a szuterénben, kezdőnek tehát nem mondhatók, ehhez képest még egyetlen fellépésük sem volt. Most először érzik úgy, hogy eljött a saját számok írásának ideje. Neki is fognak egynek, csakhogy már az intrónál elszáll a lendület.

Az áttörést végül egy elakadt húsdaráló hozza meg. A grindcore-ra, a srácok által művelt „hörgős” irányzatra én eddig még csak a „disznódaráló” jelzőt hallottam, ami amúgy abszolút találó, a csapatra sokkal jobban illik azonban saját címkéjük, a „rénszarvasdaráló” (teljes nevén „szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas daráló Krisztus-gyalázó extrém háborús pogány skandináv metál”). A hőn óhajtott egyéni hangzást ugyanis a rénszarvas-vágóhídon fedezi fel Lotvonen, a szólógitáros, miközben javában pakolja a gépbe a tetemdarabokat. Ezek után már megy minden, mint a karikacsapás. Elkészül a demókazetta, a Nagy Norvég Metálfesztivál (Northern Damnation) véráztatta menedzserével való találkozásuk pedig megnyitja az utat a hírnév felé. (Vagy mégsem?) Már csak egy busz kell (Death Van), promófotózáshoz jó lesz a traffipax, a név is megvan (Impaled Rectum  – inkább nem fordítom le), dobos a diliházból … mire befutnak a célegyenesbe, az együttes immár ütős attribútumokkal és kellőképpen durva háttérsztorival rendelkezik.

A film úgy figurázza ki a metál (grindcore, black, death, trash és más alműfajok) közhelyeit, hogy nyilvánvalóan rokonszenvezik a főszereplőkkel és a stílus iránti határtalan lelkesedésükkel. A börleszkbe illő gegekkel, hányós és egyéb idióta poénokkal tűzdelt elbeszélés kőegyszerű, viszont következetesen felépített történet, amelyben minden a helyén van; olajozottan fordulnak a csavarok, megfelelő időzítéssel robbannak a poénok. Hogy a bugyuta vicceken is szívből tudunk nevetni arról elsősorban a karakterek tehetnek, akik  a legképtelenebb ötleteket is gyermeki ártatlansággal, egy némafilmhős naivitásával adják elő. Ha eredeti nyelven nézzük a filmet, egyedi ízt adhat mindehhez a finn nyelv számunkra szokatlan, játékos hangzása, amitől az összhatás még viccesebb – tekintettel a marcona kontextusra. A jellegzetes akcentussal kiejtett angol nyelvű dalcímek ezen belül is bónusznak számítanak, kár lenne kihagyni. Kedves metálrajongók, északi filmek és pihent agyú komédiák kedvelői, legyetek ott, ha tudtok! Üksz’, kaksz’ – indul a rock! (7/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 1 hozzászólás

Filmnapló – 2019. január

Rossz versek (2018) – Ma már világos, hogy nincs semmi furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy Reisz Gábor tehetséges fiú. Új filmje még jobb is lett, mint bemutatkozó, 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmje. Összeszedettebb, átgondoltabb, de legalább annyira spontán, szabad és vicces. Őszinte, kedves munka, mely vélhetően (a filmet kísérő interjúözönből pedig tudhatóan) valós szakítás története, felnagyítva azt egy valódi felnövés-történetté, valamint egy harmincéves srác egzisztenciális útkeresésévé. Remekül vágott, a rendelkezésre álló költségvetést ügyesen felhasználva egy lényegesen látványosabb film ez, melynek legnagyobb erénye az, hogy legalább 70-75 %-ban olyan, mintha rólam szólna. Na, nem tényszerűen, hanem úgy általában: az ilyen fiúk, mint amilyen én is vagyok, meg amilyen nyilván Reisz Gábor is, pontosan így viszonyulnak a fontos dolgokhoz, mint az iskola, a sport, a csajok, a gitározás, a “nagybetűs” élet és a család iránt, ahogyan e filmben láthatjuk. Tényleg szórakoztató, szép és vidám kis film ez, amit ha lehet, a Cirko Gejzír moziban kell megnézni – libabőrös élmény lesz a szinte kézzel fogható hitelesség. 9/10

Borg/McEnroe (2017) – Egyenes, szép sportdráma a svéd Janus Metz filmje, mely -értelemszerűen- Björn Borg figuráját állítja a minden idők egyik legizgalmasabb wimbledoni teniszdöntőjét felelevenítő történet középpontjába. A -számomra legalábbis- jóval izgalmasabb személyiségű John McEnroe-t sem tudja megkerülni, azonban ő csak másodhegedűs a filmben. A döntőben is az volt, bár ha az egy évvel későbbi, 1981-es döntőt helyezzük a történet csúcspontjába, akkor pont fordított lenne a felállás. De hát egy svédnek ne vessük szemére, ha egy svédet sztárol – aki ráadásul ezért mindent meg is tett nagyszerű pályája során. Érdekes adalékokat tudhatunk meg e filmből Borgról (Sverrir Gudnason perfekt alakításában), akinek edzőjével (Stellan Skarsgård) való kapcsolata is van olyan izgalmas, mint maga, a drámai döntő (aminek korrekt, a maratoni teniszmeccs kulcspillanatait kiemelő, illúziókeltően reprodukált jeleneteivel Metz azért szépen elviteti filmjének drámai súlyát), McEnroe (Shia LaBeouf szintén lenyűgöző) így csak asszisztál, de azért kellő súllyal: egy említésre sem méltó ellenfelet legyőzni nem nagy cucc, még ha tudjuk is jól, hogy McEnroe azért nem akármilyen teniszező volt. Egyszóval, mint film, semmi extra, de amit kell, azt biztosan és ízléssel tudja a film – a végső “poén” pedig tényleg szép, és főleg igaz. 8/10

Hologram a királynak (A Hologram for the King, 2016) – Tom Tykwer a jelen legjelentősebb német filmrendezője, még akkor is, ha mostanában néha mellé is nyúl projektjeiben. Ezúttal viszont nem nyúlt mellé, még ha a közönség nem is kezeli a helyén (imdb: 6.1) ezt a filmet. Dave Eggers ismert regényét adaptálja, szerintem jól. Tom Hanks egy kiégett amerikai üzletembert alakít a történetben, akit cége -talán felmentés és kirúgás helyett- egy szaúd-arábiai kiküldetésre küld, melyen a szaúdi királynak kellene prezentálnia egy új, holografikus kommunikációs technológiát. A könyv alapján a film élvezetesen, fanyar verbális és vizuális humorral ábrázolja az egymástól tökéletesen különböző kultúrák közti közeledés lehetőségeit, az amerikai külgazdaság problémáinak pontos, tömör kritikáját, valamint egy középkorú férfi lelki- és egzisztenciális “hogyan-továbbjának” dilemmáját. Tykwer remekül vág e történetben is: azon kevés filmes közé tartozik, akik a vágást valódi dramaturgiai, sőt cselekményszervező eszközként képes használni. Ezzel együtt a film nem igazán közönségmozi, de ha hajlandóak vagyunk odafigyelni, akkor egy kifejezetten értelmes és tanulságos történettel tölthetjük az erre szánt időnket. 8/10

Pókstratégia (Strategia del ragno, 1970) – Bernardo Bertolucci e korai filmjében J. L. Borges novelláját parafrazeálja “saját képére”. Egy politikai gyilkosság (egy fasiszták által orvul lelőtt kommunista hős), valamint egy Mussolini ellen elkövetendő, meghiúsult merénylet részlet-, és gondolatgazdag reprodukciója a történet, illusztratív zenei kíséretként Verdi Attila és Rigoletto című operáinak egyes részleteivel. A cselekmény laza: a mártír hős fia próbálja apja még élő társai, szerelme, valamint ellenségeinek segítségével megismerni a tragikus történteket. A nyomozást rengeteg szimbolikus utalás, valamint lírai kép kíséri, Bertolucci jellegzetes stílusában: az életműben szervesen rögzülő, ám belőle nem igazán kiemelkedő film ez. 6/10

Megszállottak viadala – 1. évad (Killing Eve – Season 1., 2018) – Tökös kis sorozat ez, főleg annak fényében, hogy férfiak szinte kizárólag áldozatszerepben halnak szörnyű halált az egyszerre izgalmas és morbid módon humoros cselekményben. Egy szuperkiképzett bérgyilkosnő (Jodie Comer) és egy enyhén piás, ám meglehetősen ösztönösen, olykor ötletszerűen cselekvő angol titkosszolga (Sandra Oh) párharca a történet, mely európai helyszíneken, európai szereplőkkel (lengyel, orosz, angol, francia, stb.) zajlik jó ritmusban, igen friss, szellemes dialógokban és sablonkerülő megoldásokban. Mozgalmas, szórakoztató és olykor kifejezett módon vicces a széria, melyen a kissé elügyetlenkedett évadfinálé sem ront: alig várjuk a második évadot. A magyar cím viszont annyira szar, hogy már ciki. 9/10

Better Call Saul – 4. évad (Better Call Saul – Season 4., 2018) – Bár Jimmy (Bob Odenkirk) az évad végére elért oda, ahol története kapcsolódni fog a Breaking Badben megismertekkel, egy évad még biztosan jön. Mivel azonban a BB is előre bejelentetten öt évadot futott, így lehet, hogy ebből is ennyi lesz. Bár a Jimmy által a fináléban előadott előadás bennem is legalább olyan megütközést keltett, mint Kimben (Rhea Seehorn), még így, a negyedik évad végén is, alig várom a következő évadot. 9/10

Banditák (Bandits, 2001) – Igen kellemes, szórakoztató szajréfilm Barry Levinson filmje, afféle Tarantino Light, vagy Bonnie és Clydes, szolid csattanóval a végén. Jól működik Cate Blanchett, Bruce Willis és Billy Bob Thornton triója és tele van film finom (olykor meg egészen abszurd) vizuális, valamint verbális poénokkal. 7/10

Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale, 2018) – Olyan ez a film, mintha Coenék rendeznék Tarantino modorában, Lynch producerkedésével az Alkonyattól pirkadatig-ot. Néhány furcsa karakter jön össze egy furcsa helyen, a Nevada és Kalifornia állam szó szoros értelmében vett határán fekvő El Royale nevű mulató-motelben (a határ a hall közepén fut, és ezt egy vastag vörös vonal is jelzi), hogy aztán, miközben odakint szakadni kezd az eső, menetrendszerűen érkező, és olykor valóban meglepő fordulatok után, a végén csak ketten maradjanak. (Ha a fehér részt kijelölöd, megtudod a spoilert…) Drew Goddard jó író, dolgozott J.J. Abramsszal többször is (Lost, Coverfield), és jó rendező is, hiszen manapság ritkán látunk olyan filmet, melyben a rendező nem pofáztatja szét az egész filmet szereplőivel. Ráadásul úgy, hogy még ő is írta a sztorit… Tényleg ütős, húzós, szórakoztató kis (illetve, nagy, hiszen majd két és fél órás) darab ez, jók a zenék is, jó az aurája, jók a színészek is… Csak egy baja van: Olyan, mintha Coenék rendeznék Tarantino modorában, Lynch producerkedésével az Alkonyattól pirkadatig-ot… 7/10

Csuklyások: BlacKkKlansman (BlacKkKlansman, 2018) – Spike Lee bravúrt követett el filmjével, amit nem véletlenül kapott 6 db. Oscar-jelölést, és nyerte el egyebek mellett a ’18-as cannesi filmfesztivál zsűrijének nagydíját. Egyszerre megindító, az Egyesült Államok mindennapjait ma is átszövő, rasszista indíttatású erőszakról szóló, katartikus filmeposz ez, egy szórakoztató, bőven két órán felüli hossza ellenére mindvégig lendületes zsaru-haver történet, valamint enciklopédiája a hetvenes évek elejének-közepének fekete (szub)kultúrájának. A megtörtént eseményeket elmesélő történetben Colorado Springs városának első fekete zsaruja, egy zsidó származású kollégájával beépült a KuKluxKlánba… Ízlelgessük ezt egy picit. Ugye? Én tökéletes filmnek értékelném ezt az alkotást, mert amellett, hogy van tartalma, ami ráadásul aktuális is, de mégsem szájbarágó, stílusban is egyben van, egyetlen felesleges perc nincs benne, mégis kerek egész, úgy ahogy van. A dialógok pattognak, szellemesek és pontosak, a színészek (elsősorban John David Washington és Adam Driver -a képen ők-, de a különféle mellékszerepekben is remek karaktereket látunk) kiválóak, és a zene… a zene is baszott jó (Terence Blanchard). 10/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , , | 4 hozzászólás

Az örökösnő (Toppen av ingenting / Real Estate, 2018)

Amikor a konzervatív, jobboldali alsó-középosztály visszavág… Mint amikor enyhén kopott, de azért bőven benaftalinozott panofixbundás mamókák dobálják kutyakakival, csúnya szavakat kiabálva a raszta-tincseiket palesztinkendőkbe bugyolálva, békésen a fák kivágása ellen tiltakozó balos zöld fiatalokat. Mint amikor piros, Make America Great Again sapkás, foghíjas, hamburgertől-sörtől hájasra dagadt, büdös szájú “amerikai hazafiak” oktatják hazaszeretetre a szent földjeikért imádkozó öreg indiánokat. Mint amikor a szélsőjobbra tendáló, nemzeti-konzervatív kormány vezérkara körberajong egy nyíltan homoszexuális, a pedofíliát nyilatkozataiban támogató, sőt, kívánatosnak tartó, huszonéves krakélert, csakis azért, mert olyat is mond, ami egybevág az aktuális kormánystratégiával. Ilyen érzéseket kelt bennem a svéd Måns Månsson és Axel Petersén tavaly Berlinben bemutatkozott filmje, Az örökösnő.

A sztori egyszerű, mint a szög. Egy élemedett korú, a gravitációval való küzdelmet már egy ideje feladó svéd hölgy, aki az elmúlt jó néhány évtizedben a spanyol tengerparton tengette az életét, lakásról lakásra, farokról farokra, ahogy mondani szokás, kényszerűségből hazaköltözött a pusztuló, rothadó, fagyos Svédországba, hogy ott átvegye örökségét, amit 98 éves korában elhunyt apja hagyott rá. Az örökség egy 12 emeletes, lepukkant bérház, benne egy csomó, követhetetlen bérleti joggal ott lakó, többségében hátrányos helyzetű (bevándorlók, gyereküket egyedül nevelő anyák, stb.) lakóval, valamint a ház gondnokságát -elvileg- ellátó, lassú észjárású, gyakorlatilag néma öccsével, valamint annak alkoholista fiával. A nő hamar átlátja a helyzetet s gyorsan eladná a házat, azonban ezzel kiszúrna a bennlakókkal, de a saját rokonaival is – akik a saját eszközeikkel fel is lázadnak ellene. Azonban Nojet, az örökösnő felveszi a harcot…

Nem is azzal van nekem bajom, hogy a jogos tulajdonos hasznot akar húzni saját tulajdonából, mert az teljesen természetes. Ráadásul Nojet a történet elején normálisan, civilizált módon próbálja kezelni a helyzetet, és igazából csak akkor válik groteszkké küzdelme, amikor saját rokonai szembesítik a valósággal (meglehetősen brutális módon). Azzal nem tudok mit kezdeni, ahogyan a (negyven körüli) svéd alkotópáros azt láttatja. Eleve bizarr a film vizuális koncepciója. A 88 perces -tehát szerencsére nem túl hosszú- történet 90%-a szuperközeliben van felvéve, és nem igazán tudok más indokot találni arra, hogy ezeken a képeken nagy részben egy hetven körüli hölgy ráncait, megereszkedett testét, májfoltjait, fogköveit és véreres szeme fehérjét kell néznem, mint azt, hogy ezen a két fiatalember gúnyolódik. Né’má’a lottyadt vén spiné! – horkannak fel öblös Bloody Mary-s poharukból kretén kacajjal. Ez egyrészt megalázó minden erősen koros hölgyre nézve, másrészt részvétet és valahol tiszteletet ébreszt a szerepet alakító Léonore Ekstrand felé, hogy bevállalta azt, amit szerintem 1000 hasonló korú színésznőből 990 kapásból visszautasított volna. De ha művészi feladatként, kvázi utolsó, nagy kihívásként el is vállalták volna, ahogy Ekstrand is elvállalta, akkor sem érzem ennek már nem éppen nettül kinéző hölgy testének ilyen mikroszkopikus jellegű feltárásának indokoltságát, mivel ez az égadta világon nem támasztja alá a történetet semmivel. Két lépéssel távolabb lépve pont ugyanennyire látnánk groteszknek a karakterét, főleg, amilyen a történet végére lett.

Merthogy legyen Nojet harca bármennyire jogszerű, a történet felében, második harmadában egyértelműen fog látszani, hogy itt most ő az, akit ki kell nevetni – és győzelme sem lesz igazi, kiérdemelt győzelem, már amennyiben a végén ő győz… Főleg, amikor megismerjük támogatóinak, például apja démoni ügyvédjének, vagy a hölgynél évtizedekkel fiatalabb vevőaspiránsnak karaktereit. Az ügyvéd titokban Elvis Presley legnyálasabb utánérzéseit keresztezi a svéd tikktakk-dirrdurr technóval, mint zenei producer, a fiatal vevő pedig simán megdugja az eladót, néhány pohár bor után – ami azért minimum meghökkentő, tekintve a szituációt. A svéd rendezőpárosnak nyilvánvalóan voltak ötletei, egy-két jó is, azonban ami ebből született, az egy rossz film. Vizuálisan egyértelműen kellemetlen élmény, de üzenete sem egyértelmű. Az ellenfél ugyanis, a két rokon kivételével, jobbára arctalan, megszeppent massza. Egy gyenge ellenfél legyőzése pediglen nem győzelem, már a szó dramaturgiai értelmében. Mindeközben senki nem vitatja, hogy a jog szerint Nojetnek van igaza, ő szenved el súlyos sérelmeket… Nem értem én ezt az egészet (lásd még: első bekezdés). 3/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Csodálatos fiú (Beautiful Boy, 2018)

Szarul állnak a dolgok ezúttal is. A családi történetek belga specialistája, Felix van Groeningen (lásd: Szarul állnak a dolgok, Alabama és Monroe, Szex, mámor, rock’n’roll) új filmjében Amerikába látogatott, de ott is csak családi drámát talált. A Csodálatos fiú egy apa áldozatos küzdelmét mutatja be fiáért, aki viszont a kábítószerekkel küzd legalább ugyanekkora intenzitással, és mint látni fogjuk, ugyanekkora sikerrel is. A filmben bemutatott történet valós, a szereplők saját nevükön szerepelnek, s a forgatókönyv az általuk megírt könyveken alapul. Az apa is megírta harcának történetét, és a fiú is. Ennyiből már sejthetjük, hogy a történet vége ezúttal nem lesz tragikus, de hogy szenvedés lesz benne bőven, azt szintén sejthetjük.

A fiú, Nic Sheff (Timothée Chalamet, a Szólíts neveden-ben feltűnt fiatal színész játssza rendkívül hitelesen) nem holmi spanglizgató, néha berúgó átlagtinédzser. Mire apu, David Sheff (Steve Carell – őt elsősorban komikusként tartják számon, de pl. a Foxcatcher drámai főszerepéért kapott Oscar-jelölést) észleli, hogy a fiúval valami gond van, addigra Nic gyakorlatilag már túl van szinte a teljes droguniverzumon: épp a kristályos metamfetaminon, a Breaking Badből elég alaposan megismert brutálkemény szintetikus cuccon pörög, amiből tudvalevőn, nem igazán van kiszállás. Ennek megfelelően az apa fiáért folytatott harcának kimenetele borítékolva van, David, mostani és volt családjának teljes támogatásával, teljes mellszélességgel beleáll a küzdelembe.

A filmnek ez a része egy rendkívül érzelmes, hosszas ölelésekben, könnyes és zavartan, idegesen elkapott pillantásokban gazdag melodráma, becsületes, odaadó és tényleg keményen küzdő apafigurával, támogató feleséggel (Abbie a Vészhelyzetből, azaz Maura Tierney), két szöszi cukisággal, mint testvérkékkel, kutyákkal, idilli villácskával, kerttel, medencével, egyszóval mindennel, amire normális ember vágyhat. Nekünk, nézőknek éreznünk kell, hogy mekkora hatalma van a kristálynak, hogy akit hatalmába kerít, az gond nélkül mond nemet, még akár erre az idillikus életre is. Érezzük is, de érezzük a rendező igyekezetét is, ahogyan ezt éreztetni akarja velünk. Ez nyilvánvalóan David Sheff könyve. A film ezen vonulata róla szól, és tényleg lenyűgöző, hogy mi mindent vállalt be fiáért, még akkor is, amikor a legtöbb férfi már feladta volna (az anyák azért tovább küzdenének). Mindazonáltal, ez az oldala a történetnek, bár hatásos, azért érezhetően kimódolt. És túl sok a hatásvadász zene, bár ez érvényes az egész filmre.

Érvényes a fiú sztorijára is, ami azért lényegesen erősebb, intenzívebb az apa könnyes küzdelménél. Nem az érzelmek intenzitása miatt, nem a drámaisága miatt, persze, ez is bőven benne van, hanem azért, mert valóban igen hitelesen mutatja be egy kemény drogfüggő hétköznapi, állandó hazudozásban, képmutatásban tobzódó életét, amit a külvilág lát belőle, de Chalamet kiváló színészi teljesítmények köszönhetően, érezzük talán azt is, ami belül játszódik le. Nic figurájában átélhető az a beszűkült, szinte lezombisodott lelkiállapot, amit egy drogos érezhet akkor, amikor nincs betépve, de átélhető az a semmihez sem hasonlítható eufória is, amit akkor él át, amikor beüt a cucc – és ami miatt egy nem drogos soha nem fog megérteni egy drogost. Illetve, ami miatt az apa sohasem győzhet ebben a harcban…

E két fonatú történet végén azért fityeg a “vörös farok”, mert a stáblista elején inzert tudatja velünk, hogy ma az Egyesült Államokban az 50 év alattiakat leginkább fenyegető halálok a drogtúladagolás. Íme a példa, hogy bár reménytelen, de azért küzdeni érdemes. Nic és David Sheff története, persze, nem a mai is aktív keménydrog-használókhoz szól, őket nem érdekli az, amit Nictől megtudhatnak, hiszen ők maguk is tudják, élik (még), viszont David példája talán lehet hatásos. Ennek érdekében a filmet rendező Felix von Groeningen mindent el is követett. Ha kiegyensúlyozottabb, realistább filmet csinált volna, akkor az ítészeknek talán jobban tetszene, viszont az üzenet tán kevésbé érne el az ún. célközönséghez. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése