asanisimasa

Mint megannyi, komoly irodalmi értékkel bíró alkotást, Gabríel Garcia Márquez híres regényét, a Száz év magányt is megfilmesíthetetlennek tartja a közvélekedés. Maga, az irodalmi Nobel-díjas író is így vélekedett, nem is adta meg a filmadaptációra vonatkozó kérelmekre az engedélyt egyetlen alkalommal sem, pedig kérő akadt, nem egy. Hogy mégis született mozgóképes feldolgozása ennek a nagy hatású regénynek, ahhoz (az író halálán túl) kellett az, hogy a tévéfilm-sorozat formátum mára olyan technikai és minőségi szintre emelkedett, hogy arra méltó és hivatott alkotók azt már igen magas művészi színvonalon is alkalmazhatják. Így történt, hogy Márquez örökösei igen mondtak José Riviera forgatókönyvíró kérésére, így (pl. a Covid-járvány miatt) nem kicsit viszontagságos úton, de megszülethetett a Száz év magány tagadhatatlanul igen csinos és figyelemre méltó adaptációja.

A rendkívül hosszadalmas, több mint száz évet átölelő, rengeteg szereplőt mozgató, többgenerációs családregény cselekménye Rivera tervei szerint két nyolcrészes évadban került mozgóképes feldolgozásra – a Netflixen. Irodalmi alkotások esetében mindig felmerül az a probléma, hogy ha olvastuk a könyvet, akkor arról megvan már saját olvasatunk, így valaki más olvasata, adott esetben mozgóképes adaptációja idegenül hat, illetve fordítva, ha netán nem olvastuk az eredeti művet és egy filmfeldolgozás után olvassuk el, gyakran nem érezzük azt a hatást, amit másoknak az nyújtott, film nézése nélkül. Én a regényt kb. húsz évesen olvastam, emlékeim így negyven év múltán halványak, így azt mondom, ha Márquez irodalmi stílusát mágikus realizmusként definiáljuk, akkor ennek ez a tévéfilmverzió simán eleget tesz. Egyrészt tapinthatóan hiteles, buja, színekkel és misztikummal, élettel és halállal teli dél-amerikai környezetet teremt, amit a térségben tapasztalt személyes élményeim is igazolnak, szintén hiteles karakterekkel, élethelyzetekkel és sorsokkal. Reális valóságot ábrázol, mindeközben egyáltalán nem tolakodó, rendkívül látványos és ízléses vizuális trükökkel mutatja be érzékletesen ezt az igen sajátos kultúrát, valamint Márquez transzcendens, a valóság túloldaláról származó elemekben is bővelkedő világát. Nyilván képeskönyvként, de egy igen színvonalas, rendkívül látványos és tartalmas albumként.

Rivera által írt filmsorozat gyakorlatilag elmeséli a regénybeli Buendía-család történetét, meglehetősen hűségesen az eredeti műhöz, csupán annak bonyolult időszerkezetét simította ki közrérthetőbbre és követhetőbbre. Bár Márquez gazdag írói nyelvezete értelemszerűen nem jelenik meg a filmben, csupán néhány eredeti mondat, például a híres első néhány sor hangzik el a mesélő narrációjában, amolyan idézetként, de képileg minden pillanatban látható az az általában sikeres igyekezet, hogy mindez meg legyen mutatva a képen. Csak ritkán, főleg az első évad második felében érzek ebben néha pici kapkodást, feleslegesen kézbe vett kamerát, túl rövidre vágott snittet… De alapvetően nagyon szép, rendkívül színes és még egyszer mondom, nagyon hiteles a sorozat képi világa. A csatajelenetek kifejezetten látványosak (és explicit brutálisak), az érzéki jelenetek pedig … érzékiek. Elképesztő növények, csodálatos díszletek és kelléktárgyak, szép ruhák… Én a cselekmény ilyetén való görgetését is el tudom fogadni, nem kérem számon Márquez minden egyes költői képekben tobzódó mondatát, mert sajátos világa valahogyan mégis átjön. Bár néha megkísért a kolumbiai és egyéb dél-amerikai szappanoperák legtöbbször viccé kövült hangulata, “José Armando, add közelebb a vajat!”, “Conchita Zarzuela, kedvesem, hozz be a mezőről egy szakajtó kukoricát!” (csak viccelek), végül is simán felülemelkedhetünk a nevetséges, banális hétköznapi példákon, hiszen ezúttal valóban művészi élményben lehet részünk. De legalábbis dicséretes, ügyes és a tömegjelenetekben, közjátékokban olykor különösen festői próbálkozásban… És olvassuk újra a regényt!

Egy legtöbb szempontból átlagos skandináv thriller, aminek -szolid- különlegességét éppen a spoilerezés ekerülendő volta miatt nem említeném, ugyanis az a cselekmény lényegi részét érinti. A Véráldozat ezen kívül hozza azt, amiért ezeket az északi borzongásokat olyan sokan kedvelik: szürkés, sötét hangulat, mellbevágó, bár itt azért inkább csak közvetve ábrázolt brutalitás, kevés okkult misztikum, némi moralizálás és a kötelező családi (+LMBTQ) szál. Ez itt ráadásul a fő dinamikát is képezi a cselekményben, egy menő zsaruként szolgáló fiú és alkoholizmusa, valamint renitens ügykezelése miatt elbocsájtott, hajdan menő rendőr apa göngyölíti fel a Stockholm bűnüldöző hatóságát felkavaró gyilkosságsorozatot. Öt rész, elmegy akár egyben is.

Szóval, ezek a Legendák (nem összetévesztendő a hasonló című/témájú, Sean Beanes sorozattal!) semmiképpen nem kémek, bár meglehetősen közönségesek, a szó hétköznapi értelmében. A sztori néhány egyszerű vámügyintézőről szól, akik a sors és a történelem vicces kedvének köszönhetően mára igazi legendákká váltak – ennek a sorozatnak köszönhetően. Előtte ugyanis csak néhány, az ügy közelében álló személy tudott tetteikről. A valóságban megtörtént eseményeket némi dramaturgiai “kihegyezéssel” elmesélő cselekmény a Thatcher-kormányzat utolsó ciklusa idején játszódik a nyolcvanas évek legvégén Angliában, jelesül Londonban és Liverpoolban. A Vaslady harmadik miniszterelnöki ciklusa végére erősen megfogyatkozott támogatottsága, így mindennél nagyobb szüksége volt egy igazán nagy, a közhangulatot befolyásolni képes sikerre. Ekkortájt öntötte el Nagy-Britanniában is nagy tételekben a heroin, aminek terjesztőivel a rendőrség képtelen volt felvenni a harcot. A brit vámhatóság egyik -titkosszolgálati tevékenységekben korábban- tapasztalt vezetőjének támadt az az ötlete, hogy be kell épülni a drograktellekbe, jelesül a londoni törökök és a liverpooli helyi erők közé. A speciális feladat azonban speciális megoldást kívánt, így történt hogy végül négy, vállalkozó kedvű, de bármiféle speciális kiképzésen át nem esett egyszerű csomagvizsgáló vámtisztviselő tett eleget a feladatnak – ezt mutatja be a sorozat.

A Neil Forsyth által gondozott széria markáns karakterépítésben, a hiteles környezetábrázolásban és az angol film hagyományosan érzékeny társadalmi szemléletében követi a brit hagyományokat, szolid akciók tagolják a sűrű drámai hatású, feszült jelenetekben bővelkedő cselekményt, ami helyenként picit old a fanyar angol humor, valamint a karakterek jelleméből egyenesen következő esetlen báj. Bár a hasonló bűnszervezetekbe beépülős, a feladatnak megfelelő, alternatív személyiségeket -értsd: “legendákat”- fejlesztős történetekhez képest, felületesen nézve a sorozatot tulajdonképpen semmi újat nem kapunk, az ismert klisék sorakoznak itt is, de mit lehet tenni, ha a dolgok “ügymenete” ezen a területen, a kábítószerkartellek működésében már csak így zajlanak, vagy zajlottak. Az itt látható legendák úgy hősök, hogy nincs bennük semmi hősiesen túlzó, inkább olyan földközeli, szinte dokumentumfilmszerűen hiteles és olyan megmosolyogtató benne minden. Talán a történetet átható, alig burkoltan didaktikus tanítás is ezért az: a drog rossz, a törvénytisztelő család jó, értem?! Thatchert a filmben ábrázoltak ellenére mégsem választották meg negyedik ciklusára…