asanisimasa

Több napja, hogy megnéztem ezt a filmet, törtem a fejem, mit mondjak róla, hogyan ajánljam méltón figyelmetekbe ezt az igazi csendes barátot, de ennél jobbat nem találtam, mint amit zimzum1111 kódnevű “csendes barátunk” írt a port.hu fórumára (ha eljut hozzá ez az utánközlés, és nem akarja, hogy így kint legyen, keressen meg) és amit változtatások nélkül idemásolok:

A Csendes baráttal jobb hely lett a világ!

Beszélgetek a növényeimmel, mióta láttam…
Tényleg. Máshogy nézek rájuk, és mivel dumálgatunk, ezért jobb is lett a kedvem! 😊
Kevés ilyen csodálatos film van a világban.

A bölcsek szerint a Nőké a föld. Talán ideje lenne nekünk férfiaknak is belátni. Persze abban is benne vagyok, hogy ha a fele-feléig eljut a világ, és egy más együttműködés veszi kezdetét a macsóság esztelen uralma helyett.
Miért?
Mert egy egyszerű tény, hogy az emberből kettő van. És minden, de tényleg minden, ami JÓ a földön az egy közösségből, együttműködésből, és segítő megvalósult tettből jött létre: férfi és nő között. Még akkor is így jött létre, ha a nagy dolgok mellé nem jegyezték fel, a másik nemet.

Ez a történet, pedig olyan kedvesen vezet minket végig, hogy minként, és főleg mennyi harc árán jutottunk oda, ahol most vagyunk: mint emberiség. Az arányok azt mutatják, hogy a férfiak uralta világban a férfiak hivatottak nagy tettekre. Aha… Szerintem meg nem!
Milyen igazságtalan, hogy a “férfi erő” – de lehet erőszak, ami ál erő – a világ elejétől fogva képes volt a nőket beskatujázni. Mi volt, ami skatujázott? A testi fölény. Ezt mamár látnunk kell, hogy badarság és hogy nem is reális, fizikai adottságok alapján elnyomni a világ másik felét, a NŐket.

Hogy milyen abszurdnak hat, hogy az 1830-as években németbe’ még csak pár Nő volt az egyetemeken és mennyire meg kellett harcolniuk azért – sokkal többet kellett tudjanak férfikortársaiknál -, hogy ez a sok mamár érthetetlen okból felsőbbrenű hím bitorolja a lehetőségek tárházát, például mint a filmben a tudomány területén.
Ráadásul úgy, hogy Ők “tiszteletre méltó” nagy tudosokról kiderüljön, hogy Ők aztán igazán esendőek (lásd a vizsgáztató professzor).

A nők, akik háttérbe szorultak régebben, előléphettek – a kevés kivétel -, mert voltak előfutárok, akik elméjükkel, szellemiségükkel és lényükkel helyet követeltek a szűklátókörű férfiak világában. És lettek sikeresek, mert többet akartak tudni, és többet is tudtak férfikortársaiknál. Megjelentek és mint a földi termékenység fő letéteményesei, alkottak és alkotnak. Egyre szabadabban!

A Csendes barát – szerintem – ezen a gondolati íven egy olyan mese, amit jómagam még néztem volna. James Burk dokusorozata jutott eszembe – mindenkinek ajánlom ( Rendhagyó gondolatok a változásról ) -, hogy a változás mit okoz, okozott a világban, és hogy a gondolatok új gondolatokat ébreszthetnek. Tudom, tudom, ez triviális.
Viszont, belemélyedni a film hatására csodálatos élménnyé válhat! Az izzó tűzgömbtől, a földbolygó kihüléséig – eleve, hogy a túróban van itt víz és ennyi (hozta a meteor… aha persze!) – a növények elterjedéséig, és aztán, hogy “az ember lemászott a fáról” című szörnyű bullshit-ig, amire maga a Fajok eredete című szájenszfiksön megalkotója is azt mondta, hogy akkor nem igaz, HA! … Ez a “ha” már 1990 eleje óta adott és alátámasztott…
Mindenesetre a film hatékonyabb, mint egy évnyi biológiaóra a hatodik osztályban.

Szóval, a “bizonyos változások” a Csendes Barátban annyira szívmelengetőek, bájosak, sikeresek, humorosak, hogy engem beszippantott. Sőt! Egyszerűen hordoz valamilyen megvilágosodást a film, mivel a történet rétegei magasztossá válnak a végére, és hat! Szerintem. Nekem hatott…

És az is átsejlik, hogy az ember viszonyrendszere nem változott a világ eleje óta.
A nő és a férfi: szeretnek, szeretik egymást. A görög drámák érzelmi viharai, a római kor komédiái, és a bizonyos angol sztárszerző minden műve máig hat és igaz és örök.
A Csendes Barát is ilyen lesz, mert aktuális és az is marad.

A növényről, a film főszereplőjéről álljon itt egy két gondolat. A botanika világa számára a Ginkgo egy igazi rejtélyes „idegen”, mert olyan megoldásokat alkalmaz az életben maradáshoz, amikre szinte semmilyen más mai fa nem képes.
Hirosimában minden elpusztult, de az epicentrumban 6 fa bár megégett, de túlélte az atomrobbanást, és ma is élnek és növekednek. Merthogy 3000 éves egyedek is vidámkondak itt a földön… Lehet, hogy ez a növény az első “állat”, mert vannak érzései, vannak mozgásai, vannak örömei és bánatból is kijut nekik? Hmmmm… Vagy ez a növény az “első növény” és üzenetet hordoz mint a piramis?
Szóval, lesz min gondolkoni a film után, és a gondolatok után lesz következtetés is!

A Csendes baráttal jobb hely lesz a világ!

A legtöbb Stephen King-történet -bár a rajongók ezt nem így látják- azért nem ér le valóban komoly, filozofikus mélyégekbe, mert bár olykor bravúrosan, lényegre törően tesz fel kérdéseket teljességgel valid, a mai kort alapvető részeiben érintő problémákra, jelenségekre, válaszai rendszerint leegyszerűsítőek, problémamegoldása megmarad a felszínen. A hosszú menetelés is ilyen. Az egész cselekmény az, amit a címből kiolvasunk. Egy disztópikus, elhúzódó gazdasági válságban senyvedő Amerikában vagyunk, ahol egy korlátlan hatalmú Őrnagy (Őrnagy őrnagy… lásd még Orwell: Állatfarm) hirdet fiatal férifak számára élet-halál menetelést azzal, hogy az egyetlen túlélő hatalmas vagyon nyer. Ennyi a sztori, óriási közhely, rengeteg variációt láthattunk/olvashattunk már ebben a témában. Azonban éppen egyszerűségében rejlik benne egy igazi, nagy allegória lehetősége is, mely Sziszifusz ősi legendájától a jézusi Golgota-járáson és a buddhista papok mandaláin vagy a történelem megannyi művészi alkotói folyamatain keresztül a mai, modern túlélősportok hőseinek teljesítményéig, egyáltalán az emberi lét madách-i sűrűségű megfogalmazásáig ívelhetne – erről ezúttal sincs szó. Szimpla bodycounting, egy olyan végkifejlettel, ami egy lövöldözős számítógépes játékban sem biztos, hogy elmenne… Kérdőjel-hegyek.

Schwechtje Mihály második -teljes egészében magángyártásban elkészült- játékfilmje inkább képernyőre való mozi (az első ez volt). Ennek oka csak részben a minimális költségvetésből adódóan szerény látványvilág, inkább azonban témája az, ami talán a jobban igényli a látottak feldolgozásának intimitását. Talán meghívott és értőn feldolgozott klubvetítések lehetnek még pályái ennek az amúgy elég tipikus lélektani problematikát igencsak pontosan megfogalmazó filmnek. A Sünvadászat témája meglehetősen banális, ami egyfelől a “kit érdekel, én szórakozni akarok” kategória, másfelől viszont mindenki, aki vigyázott már másvalaki rábízott gyerekére, úgy fogja közben szorítani a fotel karfáját, mint egy pacekba tolt thrillernél.

Persze, Schwechtje filmes, így az általa elmesélt történt is erősen sarkított és sok, amúgy hétköznapi szorongásainkat jellemő dolog sűrítődik itt másfél órába. Egy zeneakadémista lány (Mari Dorottya) bébiszitterkedésből egészíti ki ösztöndíját, rokon házaspár (Jakab Juli és Polgár Csaba) két kisgyermekére vigyáz, míg az apa híres színészként, az anya menő galériakurátorként elfoglalt – válásközeli álapotban. Miközben a bébiszitternek saját énekvizsgájára kellene készülnie, a gyerekekre vigyáz, mikor egy óvatlan pillanatban az egyik gyerek -talán- lenyel egy hűtőmágnest. Ebből a szituációból nő ki aztán a hagymahéjszerően egymásra rakódó para a történet minden szereplőjében. Schwechtjét azonban nem a para fokozásának pornográfiája érdekli, hanem a szereplők viselkedsének, a felmerült problémagócnak a pszichológiája érdekli, amiből egy lelkileg és érzelmileg igen hiteles dráma kerekedik – egy szolidan léleksimogató végkifejlettel. Amíg azonban eddig eljutunk, izgalmas hullámvasúton vezet végig minket is, de főleg főszereplőjét. Feloldja, de nem igazán oldja meg a történetet, szereplőinek reakciói talán igényelnek értő, odafigyelő elemzést, feldolgozást. Otthon marad erre a család.