Narcos: Mexikó – 1-2. évad (TV Series, 2018-)

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

Az eddigi két mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén fáradozó Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), illetve az ő elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az apa (The Father, 2020)

Kockázatos vállalkozás színdarabot filmre vinni, még ha az ember a saját darabjából ír is forgatókönyvet (egy e téren mégoly tapasztalt társszerzővel, mint Christopher Hampton), és saját maga rendezi is; fennáll a veszélye, hogy ami jól működik a színpad elemelt vagy éppen bensőséges keretei között, az teátrálisnak vagy éppenséggel kevésnek fog hatni a filmvásznon. Az apa cselekménye ráadásul ténylegesen egy kamaradarab szűk tér–idő világában mozog: a másfél órás film (az utolsó jeleneteket és egy rövid epizódot leszámítva) lényegében egyetlen lakásbelsőben játszódik, és a szereplőket is meg tudnánk számolni egyetlen kezünkön – még ha ezek az apa, Anthony fejében meg is duplázódnak-triplázódnak (Legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díja, 2021).

De nem alaptalanul bízott Florian Zeller a forgatókönyv és a filmes koncepció működőképességében: a kellően feszes epizódok egymásutánjában éppen annyi feszültség keletkezik az egymásnak feszülő ellentmondásokból, hogy az mindvégig szorosan megtartja a néző figyelmét, és a lassú folyású időtlenségnek is teret engedő jelenetek elkülönült epizódok helyett dramatikai egységként jelennek meg, mely történetté konstruálja önmagát. Persze a filmbeli történet központi problematikája is éppen ez: hogyan lesz a különálló mozaikokból történet, egyáltalán összerakható-e belőle a valóság, vagy csak párhuzamos világok léteznek – és mindebben hol van az „én”, hogyan (de)konstruálódik a személyiség. Miközben a néző számára az egyes epizódokból lassanként összeáll egy történet folyamata és egy többé-kevésbé kerek, értelmezhető világ, méghozzá éppen azon keresztül, hogy egyúttal szemtanúja egy ezzel ellentétes folyamatnak: ahogyan Anthony valósága lépésről lépésre darabokra hullik. A klasszikus értelemben vett cselekmény hiánya (töredékessége) és a rendkívül szűk tér–idő perspektíva persze nem tudna működni a szenvtelenül őszinte rendezés és a színészi teljesítmények nélkül. Sir Anthony Hopkins és Olivia Colman intelligensen visszafogott, finoman árnyalt alakítása el tudja vinni a hátán mindazt a terhet, amit a film rájuk helyez. Mintha csak egy kamaraelőadáson lennénk, bensőséges közeli képek sorozatán át, szűk kivágásokban látjuk apát és lányát (míg távolabbról szemléljük a többi szereplővel való interakciót), és leszünk szemérmetlenül közeli tanúi a kettejükben zajló érzelmi folyamatoknak a finom rezdülésektől a belső drámákig (Hopkins Legjobb férfi alakítás Oscar-díját kapta 2021-ben).

Colman kissé csúnyácska, noha teljesen rendben lévő Anne-jének elhisszük minden jó szándékú gyermeki törekvését, hogy jó – gondos, türelmes és szerető – lánya legyen apjának, miközben zsigereinkben érezzük azt az életre szóló tragédiát, amelyben lehetetlenség túlszárnyalni autóbalesetben meghalt, talán tényleg szebb és tehetségesebb húga, Lucy angyalira növesztett emlékét. Az igazi dráma mégsem ez, az leginkább Colman alakításának belső feszültségéből érzékelhető: az az elfogadás, amivel Anne ennek megadja magát, apjának minden bántó megnyilvánulásával egyetemben. És azokból nincsen hiány: az egykor ki tudja már, milyen volt apa helyén egy saját egocentrikus világába zárt öregembert látunk, akiről a demencia lehántotta – ha létezett egyáltalán – a kegyes tapintatosság konvencióját, és repertoárjában egyszerűen nem szerepel a másikra hangolódásnak az értelmezhetősége sem, nemhogy a képessége. Anthony az itt és mostban csupaszon van jelen, megfosztva múltjától és a másokhoz való kölcsönös kapcsolódás képességétől. Miközben éppen az itt és mostban sem/nem tud eligazodni: napról napra, percről percre más valóságra eszmél, amelyben senki és semmi nem az, amiként az ő fejében él. A világ és benne minden, ami otthonos volt, ijesztően képlékenynek és ezáltal egyre fenyegetőbbnek mutatkozik. Időről időre felbukkan még az egykorvolt lehengerlő modorú felső-középosztálybeli férfi, akinek stabil helye és súlya van a világban, akinek még volt gyerekszobája, és ad a formaságokra, és elbűvölően tud flörtölni, ha a helyzet úgy kívánja. Premier plánban követhetjük végig az arcán az óvatos gyanakvásból egyre növekvő zavart, ahogy fokozatosan elveszíti minden igazodási pontját, és lassan a teljes integritását. Olykor még arrogáns felsőbbrendűséggel védelmezi belső világának igazát, de időről időre kénytelen szembenézni a lehetőséggel, hogy talán nem a világ van ellene, hanem ő veszítette el minden létező tájékozódási pontját. A világ kétségbeejtően kiszámíthatatlan, ellenségesen képlékeny valamivé vált, melyben nincsenek kapaszkodók, nincs egyetlen biztos pont sem: sem a jelen, sem a múlt vonatkozásában.

Az egyedüli folytonosságot múlt és jelen között a zene jelenti: Purcell, Bellini és a Gyöngyhalászok visszatérő motívuma – egy világban, melyben a szavak és a külvilág érzékelése felmondták a szolgálatot, csak a zene maradt (talán nem véletlenül éppen a vokális zene és az érzelmekkel teli opera), mely még képes lehorgonyozni az eltévedt, üldözött elmét. És amikor már az sem segít, a nő ringató ölelése, aki anya, lány és nővér is egyben. Kicsit kár a túl direkt megoldásért.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Kis fejsze (Small Axe – Anthology, 2020)

Öt, egymástól független, de érzelmileg, politikailag és kulturális hátterét illetően mégis összetartozó epizódból áll Steve McQueen antológiája, melyben a korona Nyugat-Indiai gyémántjairól, Trinidadról, Tobagóról, Jamaikából származó, de afrikai identitásukat is őrző bevándorlók, hajdani rabszolgák leszármazottainak angliai élete, illetve annak tipikus konfliktusai kerülnek feldolgozásra. Az antológia címe arra a közmondásra utal, melyet Bob Marley is idéz Small Axe című számában: “Ha te (mármint az uralkodó, feketéket elnyomó és kizsákmányoló fehér ember) vagy a nagy fa, Akkor mi (feketék) kis fejszék vagyunk, élesre fenve, készen állunk, hogy kivágjunk.” Nos, a szintén fekete angol rendező Kis fejszéje még ennyire sem barátságos, mint Marley mézédes dallamon szörfölő fenyegetése, bár nem árt azt sem leszögezni, hogy az is nyilvánvaló, hogy csak a gonosz fehéreknek van félnivalójuk. Az öt rész cselekménye amúgy az 1969-től 1982-ig terjedő -jó részben Thatcher konok, vaskalapos konzervatív miniszterelnökségét magában foglaló- időszak az angliai fekete bevándorlók életét érintő, fontos eseményeit dolgozza fel.

Mangrove

Az első epizód egy Notting Hill-i, fekete tulajdonos által, feketék szája íze szerint üzemeltetett kifőzde sztoriját meséli el, melyet a rasszista helyi rendőrőrs túlbuzgó bobbyjai próbálnak ellehetetleníteni minden eszközzel. London eme kerülete ekkoriban közel sem volt olyan puccos, mint manapság, kvázi a helyi “nyócker” funkcióját töltötte be. A jobb élet reményében a hajdani gyarmatokról Angliába özönlő bevándorlók azonban a hűvös, ködös, kirekesztő Albionban koránt sem a Paradicsomot találják, sőt, inkább ellenkezőleg. Még a törvénytisztelő, becsületes Frank Chrichlow (Shaun Parkes) is csak áttörhetetlennek tűnő falakba ütközik, holott tényleg nem akar mást, mint a feketék ízlésének megfelelő, tiszta és törvényesen működő éttermet üzemeltetni, ahol kecske-, és halcurryt, fűszeres sült rákot és más karibi finomságokat főzzenek bárkinek, aki erre vágyik. A hatóság egzecíroztatása eléri a sejthető ellenhatást, és a fekete közösség, néhány tanult, egyetemet végzett szószóló vezetésével fellázad. Dühös hangú, büszkén elfogult, cseppet sem méricskélő dolgozat ez az epizód. Hihetetlenül precízen megteremtett korhangulat, zenék, frizurák, ruhák, még a háttérben játszó gyerekek is tiszta ’68. A bő két óra hosszú, komplett játékfilmnyi méretű epizód első része a szituráció megteremtése, a konfliktus kibontása, a karakterek megismertetése, a második rész pedig egy virtigli bírósági dráma, úgy Frank Capra idealista modorában, de izzó, fekete dühvel.

Lovers Rock

Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán. A második epizód tulajdonképpen egy féllegális házibuli története, ha lehet ezt mondani egyáltalán: életkép inkább. Talán a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején valamikor egy külvárosi, kissé lelakott villában fekete lányok és fiúk gyülekeznek, míg mások még csak otthon készülődnek. Jó a hajam, megy ez a cipő ehhez a ruhához, ott lesz XY? A buli helyszínén néhány rasztafrizurás csávó serényen pakolja az óriási hangfalakt, kábeleket húznak és dugdosnak a megfelelő lyukakba, mások színes lámpákat szerelnek, díszítik a helyiségeket. Az ajtónál egy hatalmas, kigyúrt dzsinn válogat békésen, de ellentmondást nem tűrően: lányok bemehetnek ingyen, a fiúknak fizetni kell, ha jó arcok. Legtöbben azok. Benn vidám rocksteadyvel, érzelmes soulokkal, izgi funky-diszkóval indul a buli. Nem nagyon isznak, viszont a képernyőn is átüt a fűszag, a film feléig minimum két kiló gandzsát szív el az egyre jobb kedvű, egyre jobban belemelegedő közönség. Jah jah. A fiúk csajozni akarnak, a csajok meg pasizni. Win-win buli. Egyre fülledtebb a hangulat, kiskakasok kakaskodnak picit, kistyúkocskák kotkodácsolnak hozzá. Még a falak is izzadnak buja kéjjel. Odakint néhány részeg, fehér suttyó hangosan gyűlölködik, de a dzsinnel nem mernek kekeckedni. Egy széthullott tesó akar bejutni a buliba, de a dzsinn jó érzékkel távol tartja. Sziréna hallatszik, erre mégis gyorsan berántja. Nem kell a balhé, odabent egy lélegzetvételtől beáll, aki nem szokott, mint a gerely, de béke van. A kintről jött tesó azonban bevadul. A zene is bevadul, reggae-dub törzsi ritmusa lüktet, együtt dobbannak a lábak, szívek. Csak fiúk táncolnak, féktelen vadsággal, gigászi energiákkal. Hajnalban az egyik kiskakas suhan haza kerékpárján, vázon egy kistyúkocskával. A gyors numerára lógnak be a srác munkahelyére, egy autószerelő-műhelybe, de a főnök is ott héderel, így csak randi ígérete lesz a dologból. Lüktető, féktelen, az idő minden pillanatát minél intenzívebben megélő, sűrű, de megállíthatatlanul áramló életenergia, fülledt érzékiség – ez a londoni Nyugat-Indiak veleje. Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán.

Red, White and Blue

Az asszimiláció rendkívül bonyolult kérdéskörét járja körül a harmadik epizód. Leroy (John Boyega) családja minden energiájával azon van, hogy angolabbak legyenek az angoloknál. Pedánsan, akkurátusan élnek két lépés távolságot tartva az anglo-karibi közösségtől, gyermekeiket taníttatják, ők rendesen dolgoznak. Az átlagnál tehetségesebb Leroy egyetemet végzett kutatóvegyész, fehér köpenyes, steril állással. A házasság előtt álló fiatalemberben azonban a laboratóriumi karriernél erősebben munkál gyerekkori álma, hogy rendőr legyen, belülről megváltoztatva a testület hozzáállását a különböző etnikumú bevándorlókhoz. Osztályelsőként végez a rendőrakadémián, ezalatt kukásautó-sofőr apját mondvacsinált okból fehér, rasszista rendőrök véresen összeverik. Leroy azonban konok elszántsággal áll szolgálatba, nem törődve a (fehér) kollégák élceivel, hogy véghezvigye álmát. Sajnálatosan túl jól ismert tapasztalata bármely kisebbségből származó embernek, hogy nagyon ritkán kezeli őket önálló egyénként a többségi társadalom, mely legtöbbször unalomig ragozott előítélet-csomagokból húz ki kész sablonválaszokat vitás, problémás esetekben, és szinte sohasem ismeri el felelősségét. Leroy is ezt éli meg a valós eseményeken alapuló történetben, miközben a rendőrség kötelékében csupán megtűrt, idegen entitás, saját közössége árulónak bélyegzi és kitaszítja magából. Légüres térben lebeg, álmait vesztetten. McQueen ebben az epizódban is pontosan, lényegre törően fogalmazza meg a keserű igazságot.

Alex Wheatle

Alex Wheatle (Sheyi Cole) története valahol a dolgok -mármint az Angliában letelepült karibi feketék életének- megnyugtató irányát villantja fel. Alex élete, persze, egyáltalán nem alakult fényesen. Vaskalapos brit nevelőszülők, gyermeknevelésre alkalmatlan nevelőintézetek után 18 éves korában egyszerűen kirakták az utcára – ami rögtön elkezdte kiképzését. Ennek eredménye természetesen hamarosan a börtön lett. De a fekete közösség összetartása, Alex értelme és tehetsége, a reggae ritmusa és néhány jó pillanatban, jó irányba indító barát és ismerős ezúttal olyan eredményeket hozott, amely nemcsak fekete bevándorlók, de minden életében mellékvágányra jutó fiatalnak erőt adó példa lehet. Azért közben látjuk azt is, hogy Alex szerencsésen alakuló sorsa egyáltalán nem tekinthető tipikusnak, a bevándorlók kényszerpályái, illetve a fehér brit társadalom általi külvilág nem vált barátságosabbá a nyolcvanas évek elején.

Education

Az ötödik rész a megfelelő, gyermekközpontú, az egyéni képességeket, valamint családi különbségeket figyelembe vevő oktatás fontosságáról mesél a 12 éves, diszlexiás Kingsley tanmeséjén keresztül. Természetesen McQueen nézőpontjából a klasszikus, brit iskolamodell tökéletesen alkalmatlan a többségi brit társadalomtól eltérő társadalmi, kulturális közegből érkező gyerekek oktatására, hiszen e merev rendszer, átitatva az angolszász felsőbbrendűséggel minden szintjén, egyáltalán nem befogadásra, hanem csupán kőbe vésett dogmák feltétlen elfogadására épül. Legalábbis 1969-ben, Kingsley történetének idején így volt. Önszerveződő, nyugat-indiai, illetve afrikai identitású értelmiségiek azonban modern pedagógiai elvek mentén tényszerű változást képesek elérni a hivatalos brit iskolarendszer által elmaradottnak bélyegzett, ám legtöbbször csupán magatartási, illetve figyelemösszpontosítási zavarokkal küzdő fekete (illetve más etnikumú) diákoknál – könnyű belátni, ez az egyedül járható út mindenki számára. Még ha az út vége egyelőre csillagászati távlatokban látszik is…

Steve McQueen antológiája az angliai fekete bevándorlók 40-50 évvel ezelőtti helyzetéről és kilátásairól ad átfogó képet. Azóta sok minden változott pozitív irányba, mind a fekete, mind a fehér angolok különböző rétegeiben, míg más problémák változatlanok maradtak, vagy akár súlyosbodtak is. Miközben fekete, illetve más nem angolszász származású brit állampolgárok igen magas tisztségeket is betöltenek politikai, közigazgatási, tudományos pályákon, kulturális és sport területen pedig immár hagyományosan erős a jelenlétük, a bűnözésben, szociálisan leszakadó területeken nem csökkent érintettségük.

A Kis fejsze-antológia, mint film, végtelenül precízen, szinte már aggályos kronológiai aprólékossággal kidolgozott, csúcsminőségű mű. Az egyes epizódok különálló filmként is megállják a helyüket, egyenként is kiváló darabok. Döbbenetesen erős színészi teljesítményeket látunk mindenhol. Szemléletmódja, bár erősen egyoldalú, mégsem zavaró, hiszen a problémák gyökerére koncentrál, az igazságot keresi és azt hiteles megfogalmazására irányul minden erőfeszítése. Kötelező darab.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba – A nomádok földje (Nomadland, 2020)

Habár Chloe Zhaonak már előző filmje is nagyszerű volt, a rendezőnőt most fedezi csak fel a világ, A nomádok földjént a pár évvel ezelőtti A rodeóshoz képest hatványozott lelkesedés övezi. Csak úgy hullanak a díjak, és az Oscar még hátravan (6 jelölés). A rá irányuló nagyobb figyelem bizonyára a főszereplő Frances McDormand-nek is köszönhető, másrészt pedig, hogy fókuszában olyan szociálisan érzékeny téma áll, mint az amerikai társadalom jelentős hányadát kitevő „nomádok” élete – amit meglehetős hűséggel dokumentál.

A forgatókönyv alapja Jessica Bruder hasonló című könyve, a szereplők többsége az írónő korábbi riportalanya. Ezek az emberek sok-sok társukhoz hasonlóan a 2008-as gazdasági válság után vesztették el vagyonukat, megélhetésüket és költöztek lakókocsiba, hogy alkalmi munkákat keresve járják az országot. Alapvetően ők alkotják a címben említett szubkultúrát (mellettük természetesen olyanok is akadnak, akik kalandvágyból vagy egyéb okokból vették nyakukba a világot). Jórészt nyugdíjas korúak, túl a hatvanon – akárcsak Fern, a főszereplő (McDormand). A nő, miután felszámolták munkahelyét, majd férje is meghalt, hátat fordít elnéptelenedett városának, és lakóautójával nekivág a prérinek.

Kezdetben jó darabig mintha beszélő fejes dokumentumfilmet látnánk, majd a történet mindinkább epizodikus, mélázásokból, találkozásokból összeálló hangulatmoziba fordul át. A hónapok során Fern a lakókocsis „törzs” több képviselőjével megismerkedik, és sokat tanul tőlük; kezdő nomádként nemcsak azt, hogy hány gallonos vödörbe végezze a nagydolgát, vagy hogy mindig legyen a kocsiban pótkerék, hanem azt is, hogyan szemlélje az életet. E gyűrött arcú figurák bölcselkedései közt jócskán akadnak megszívlelendő gondolatok. Az év elteltével hősünk ugyan visszatér a kiindulási ponthoz, de lélekben tovább lép.

A nomádok földje realisztikusan ábrázol egy életformát, amit a forgatás előtt, mintegy „alapozásként” a rendező és a főszereplő maga is kipróbált, a csutkára vágott hajú McDormand megjelenésével, játékával tökéletesen belesimul a közegbe; napi rutinját követve ízelítőt kapunk a lakókocsis lét mindennapjaiból, a valódi nomádok szerepeltetése pedig félig-meddig dokumentumfilmmé teszi A nomádok földjént, ám e szubkultúra bemutatása még ezzel együtt is csak a ráadás. Zhao alkotásai nem feltétlenül a témájuk miatt relevánsak, fontosabb, amit szereplői mondanak, képei sugallnak az életről, annak tudatos megéléséről. „Ne vesztegesd az időd!” –  üzenik azok, akik idejük javát már leélték, nagy veszteségeket, fájó emlékeket hagyva maguk mögött.  

A korosodó főhős lezárja egész addigi életét – van ettől a filmnek egyfajta számvető, összegző hangulata. A fogyasztói társadalommal való szembeállításnak (lásd a kizsákmányoló Amazon hatalmas csarnokait) egyik visszatérő eleme a fölösleges tárgyak felszámolása, az évek alatt összegyűlt, gazdátlanul maradt holmiké. A film nyilván nem buzdít arra, hogy mindenünket odahagyva költözzünk lakókocsiba, de attól még finoman szembesít valós szükségleteinkkel. Milyen boldoggá tehet egy kiszuperált fonott szék, legyen bármilyen ócska, ha nyugodtan elüldögélhetünk benne, hogy megigyuk a kávénkat és élvezzük a szelet, a naplementét… Fern kezdetben még dühös igyekezettel ragasztja meg az eltört tányért, később maga is ráébred, hogy a tárgyakkal szemben a tünékenyebb dolgok bizonyulnak maradandónak: fészekből lehulló tojáshéjdarabkák, egy fűben lépkedő bölény, önfeledt lebegés a pillanatban.

A nomádok földje, A rodeóshoz hasonlóan lassú tempójú, szemlélődős alkotás Joshua James Richards tágas nagytotáljaival, a helyszín ugyanúgy Dél-Dakota sivár vidéke, mint Zhao korábbi darabjaiban. Mind több a hallgatás, kevés a cselekmény, a minimalizmus azonban nem gátolja meg a didaxis beszivárgását: míg A rodeós hagyta, hogy bennünk fogalmazódjon meg a tanulság, itt sokszor kimondják, a film második felében pedig a gyakran tolakodó, érzelmes zenei aláfestés miatt érezzük úgy, mintha az alkotók nem bíznának eléggé a képek és a csönd erejében. Szerencsére ettől még nem lesz a történetből szájbarágós tanmese; a lassú, meditatív darabok kedvelőinek éppúgy tudom ajánlani, mint A rodeóst, bár meggyőződésem, hogy a díjeső ellenére ez a film annál nem jobb, csak Oscar-kompatibilisebb. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Richard Jewell balladája (Richard Jewell, 2019)

Clint Eastwood nem téveszt mértéket ezúttal sem, hiszen 2019-es, ezúttal csupán egy Oscarra jelölt filmjében ismét egy igazi, tipikus amerikai hőst mutat fel a nagyérdeműnek. Méghozzá ismét megtörtént események alapján! Richard Jewell a szó szoros értelemben vetten törvénykövető és törvénytisztelő átlagamerikai, akinek minden vágya, életének egyetlen célja, hogy az általa oly annyira tisztelt amerikai bűnüldözés testületében dolgozhasson. Mivel azonban túlbuzgósága nem feltétlenül találkozott az ehhez szükséges képességekkel, ezen vágya sokáig nem teljesült be, inkább csak biztonsági őrként, sulizsaruként kapott állásokat, melyekből azonban rendszerint igen hamar ki is rúgták – rendszerint éppen azért, mert szőrszálhasogató módon, hihetetlen energiákkal végezte munkáját, melyet a legtöbben már zaklatásként értékeltek. A ’96-os atlantai olimpián egy mellékrendezvény biztosításában kapott munkát, egy koncerten kellett őriznie a hangkeverő állást, mikor egy gyanús, gazdátlan hátizsákot vett észre az állás tövében. Jewell azonnal látta, hogy merénylet készül – és ez alkalommal nem tévedett. Agilitása és már-már beteges veszélyérzékenysége ezúttal több száz ember életét mentette meg. A média egyből hőst teremtett belőle, miközben az FBI paranoid gépezete éppen ellenkezőjét találta meg a korpulens, kissé együgyű férfiben: szerintük ő volt a merénylet elkövetője.

Eastwood a tőle megszokott precíz, lényegre törő, száraz tárgyilagossággal meséli el nekünk Richard Jewell balladáját. Szinte dokumentarisztikus hűséggel tárja fel az amerikai hős-, és mítoszteremtés eme abszurd változatát, mely Jewell tipikus hétköznapi hős-karakterének megteremtésén túl egyszerre maró kritikája a szenzációéhes bulvármédiának és a paranoid gépként működő, arrogáns FBI-nak is. Egyszerű, simára csiszolt filmes eszköztárral dolgozik, történetmesélésének ritmusa komótos, de mégis feszültséggel teli. Mesteri, ahogyan a film első harmadában (Paul Walter Hauser zseniális alakítása segítségével) bemutatja Jewell karakterét, ahogyan növeli azt a bizonyos hitchcocki suspence-t a merénylet bekövetkeztéig, de ezután sem enged ki, hanem ezt a drámai feszültséget mindvégig fenntartva, Jewell pokoljárását is restaurálja. Richard Jewell balladája általa tanulságokkal zsúfolt tanmesévé, egy jellemző kortünet szinte sebészi pontosságú metszetévé, az emberi belső tartás és a becsületességben való feltétlen hit monumentumává válik. Nem kenyere a cizellálás, nála ne keressünk árnyalt belső motivációkat és más elkent dolgokat, Eastwood világa – jó, becsületes republikánusként – fekete-fehér. A jók dolga, hogy győzzenek a gonosz felett. Hitelessége annyi, hogy nála a jók valóban jó célért küzdenek és a gonosz tényleg gonosz.

Nem szóltam a zseniális Sam Rockwellről, Kathy Batesről, az utálnivalóan dögös Olivia Wilde-ről, de hát ők is teszik a dolgukat, mint Richard Jewell.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit sugdos az erdő?

Amiről a fák suttognak címmel lenyűgöző magyar természetfilmet mutattak be január elején a köztévén, és a gyártók jóvoltából – a mozik zárva tartása miatt – húsvét óta ingyen elérhető az interneten a hosszabb, rendezői változat is.

Az utóbbi évtizedben mintha újra reneszánszukat élnék az ismeretterjesztő természetfilmek. A 80-as években Gerald Durrell, David Attenborough és Cousteau kapitány filmjein meg Kudlik Juli Deltáján nőtt fel a generációm, majd egy időre Jane Goodall és Dian Fossey főemlősei kerültek az érdeklődés fókuszába, de azután mintha kissé partvonalra került volna a műfaj. Később a televíziós természetcsatornák széleskörű elterjedésével újra virágzásnak és népszerűségnek indultak a természetfilmek. Az utóbbi másfél-két évtizedben pedig a mind fenyegetőbb környezeti és klímakatasztrófa adott jókora lökést a műfajnak a különböző környezetvédelmi mozgalmak sürgetésének köszönhetően. Sir David Attenborough, Leonardo DiCaprio, Will Smith és más hírességek állnak bolygónk ügye mellé. Újabb és újabb filmek és sorozatok születnek, melyek a korábbi, hagyományos ismeretterjesztő dokumentumfilmekhez képest új vonalat képviselnek szemléletükben és eszköztárukban egyaránt. Narratívájuk és képi megformálásuk is közelít a játékfilm/mozifilm világához, közelebb hozva a befogadói élményt a nézőhöz, miközben egy képkocka erejéig sem adnak alább a nívós természetfilm követelményeiből.

Az Amiről a fák suttognak – noha karakterjegyeiben tökéletesen érvényes rá a fenti megállapítás – mégis kilóg a természeti katasztrófák sürgető perspektívájából fogant filmek közül. Takács Rita rendező egy úgynevezett erdőrezervátumról, a Bükk egy lassan mintegy évszázada érintetlen ökoszisztémájáról készített lírai filmeposzt. Noha a kamera a látszólag eseménytelen és mozdulatlan erdőt pásztázza csak, mégis valódi, epikusan lassú folyású történetnek vagyunk szem- és fültanúi, miközben a képsorok lírai érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Ha azt mondanám, hogy az 50 perces film (rendezői változatban közel 80’) egy erdőrészlet vagy talán csak benne egy facsoport nagyjából egy évét mutatja be, bizonyára senkinek esze ágában sem lenne megnézni a filmet, nekem sem lett volna. Pedig megállja a helyét a leírás, mégis: közelében sem jár a valóságnak. Mert Takács Rita – valamint Tisza Balázs, Tóth Zsolt Marcell és Vidos Erik operatőrök – úgy mutatják be drón- és makrofelvételeken, szuperlassításban és -gyorsításban egy szerves organizmus, a fák és tágabb összefüggésben az erdő működését, hogy a majd másfél óra közben egyetlen pillanatra sem lankad a figyelem. A lebilincselő képsorok elsősorban az avar- és gyökérszintre fókuszálnak, folytonos kitekintéssel a tágas, éltető napfényt magába szívó lombkoronaszintre, és az így formálódó vizuális történetben egy kölcsönös együttműködésre épülő, szervezetten együtt lélegző, mozgó, fejlődő, egymást tápláló rendszer képe rajzolódik ki. És a feltáruló természetes körforgásban az elmúlás az átalakulás, az éltető újjászületés megnyugtató perspektívájába emelődik, melynek éppen ez az egyszerű magától értetődősége sugall egyfajta magasabb értelemben vett öröklétet.

Mindez nem igényel túl sok narrációt: a film nem akar minden képkockát, minden élőlényt nevén nevezni és a látottakat elmagyarázni: nem érzi szükségét a klasszikus ismeretterjesztésnek, nem szándékozik lexikális tudásunkat közvetlenül gyarapítani, természet- és környezetvédelmi sugalmazás pedig aztán végképp nem érhető tetten még a forgatókönyv finomrétegeiben sem. Ennél sokkal jobban bízik saját vizuális narratívájában, és elsősorban az ösztönös befogadásra meg az intuíciónkra épít – és nem téved.

A film nézése közben mindinkább meggyőződésünkké válik, hogy ebben a határtalanul békés és önzetlen ökoszisztémában – amit most itt éppen erdőnek nevezünk, de éppígy lehetne bármely másik élettér, a klíma vagy épp a Nap-rendszer – a világegyetem tökéletessége mutatkozik meg, és csodájának mi is részese vagyunk, nem csak a film nézőjeként. Azzal a biztos tudattal kelünk fel a kanapénkról, hogy ez a magasabb rend és erő az, ami túlélésünk egyedüli járható és elfogadható útja – és közben belénk fészkeli magát a mérhetetlen szorongás és aggodalom, amiért visszavonhatatlan agresszióval gázolunk át rajta, magunk körül mindent széttiporva.

szasz

Az írás Mit suttognak az erdők? címmel megjelent az Infocsoport.hu portáljain:
https://infocsoport.hu/blog/2021/04/mit-suttog-az-erdo/

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése

Fargo (TV-Series, Season 1-4, 2014-2020)

Bár névleg Noah Hawley alatt fut ez a Fargo című bűnügyi antológia-sorozat, azért kétségeink ne legyenek: Joel és Ethan Coen állnak a széria mögött is, ahogyan ezt a címből, de akár az első évad első részének első képkockájából is könnyedén kikövetkeztethettünk. Persze, lehetne fargo - billy bob thorntonez akár egy rajongó ügyes hommage-a is szeretve tisztelt mestereihez, azonban a ráérős narráció sajátosan billegős ritmusa, a levegős cselekményszerkezet és atmoszféra, az elrajzolt, groteszk karakterek, a bizarr, olykor kifejezetten morbid humor jellemzően és jellegzetesen coeni. Mondjuk azt, hogy egy tabló, egy crossover All Star Show a Coen-testvérek néhány filmjének motívumaiból összeollózva – mely azonban az ügyesen megírt forgatókönyvnek köszönhetően, mégis egy szervesen, logikusan összekapcsolódó egésszé tud összeállni. Jön a második évad is, melynek sztorija ahhoz a ’97-es Sioux Falls-i eseményekkel fog foglalkozni, amiben Molly apja megsérült.

A történet, illetve annak minden epizódja az eredeti Fargóban látható inzerttel kezdődik: “EZ EGY IGAZ TÖRTÉNET. Ezen események 2006-ban, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént” Természetesen, ez a történet is, valamint ahogy annak valamennyi szereplője is teljes egészében kitaláció, viszont pompásan mutatják Coenék fanyar, sőt kifejezetten fargo - allison tolmanpimasz, csúfondáros humorát. A táj, a hideg, a hó és a jég, valamint a rendőrök usankája az igazi, minden más egy sarkított, elrajzolt, defókuszált képe annak a világnak, ahol Coenék születtek és felnőttek. Minnesota, Észak-Dakota és egyáltalán, ez az egész északi préri-vidék a világ vége. (Az USA éléskamrája, tehát egy túlnyomóan mezőgazdasági vidék, annak nem túl magasan szárnyaló kultúrájával.) Mintha nálunk Békésről, a Nyírségről vagy Borsodról mesélnénk, nem megbántva ezzel természetesen a békésieket, nyírségieket, vagy borsodiakat, hiszen mi is onnan gyüttünk. A történet azonban nem történt meg, mégha akár meg is történhetett volna. Ilyen a környék, ilyenek benne az emberek, ilyen motivációk hajtják őket és ilyen az életritmusuk és a habitusuk.

Az első évad által elmesélt történet, az eredeti mozifilmhez hasonlóan, szintén egy igen tökös -és várandós- rendőrnőről (Molly – Allison Tolman) szól, aki megpróbál normálisan élni egy pipogya, semmirekellő férfiakkal teli világban. Jellemző módon, talán a legkétbalkezesebb közülük (Gus – Colin Hanks) lesz a legfontosabb társa. Amúgy, összesen talán két normális férfi van a történetben, az egyik Molly apja (Keith Carradine), valamint Lorne Malvo, a fáradt higanymozgású, blazírt bérgyilkos (Billy Bob Thornton), na de az egyiket azért szerelték le az állami rendőrségtől 18 év szolgálat után, mert lábon lőtte magát, a másik pedig egy nettó tömeg- és sorozatgyilkos. Lester Nygaard (Martin Freeman) viszont, aki a történet harmadik kulcsfigurája, semmiképpen nem normális. Az elején ezért, a végén pedig azért fargo - oliver plattnem, amiért. A cselekmény gerincét képviselő szövevényes gyilkosság-sorozat Lester váratlan és brutális “kérdőjelének”, valamint Lorne Malvo hallatlan precizitásából fakadó zűrzavarnak kavarodásából kulminál bele egy szinte bibliai mértékű apokalipszisbe. Malvo színre lépésével mintha maga, a Gonosz lépett volna a minnesotai Bemidji területére. Amerre jár, ott hullák, síró gyermekek és jajveszékelő nők kísérik útját, és a kések, lőfegyverek közhelyszerű használata mellett gyakran él a bibliai tíz csapás valamelyikével is, legyen az sáskajárás, égből hulló halak és békák vagy vérzivatar. Érdekes módon, bár a sorozat tíz részből áll, mindegyik csapásra nem nyílt módja: kimaradtak a tetvek például, a háromnapos sötétség és mások, bár azért Malvo elég sokat megtett, hogy Bemidji (valamint a környékbeli Duluth és Fargo) lakosságából elpusztítson jónéhány elsőszülöttet…

Az amúgy -olyan modern krimisorozatokban, mint a Dexter, Hannibál, NCIS, CSI, stb.- szokványos krimitörténet közel sem szokványos hangnemben, modorban való elmesélésén túl minden epizódban találunk valami mélyebb filozofálgatásra is alkalmas példázatot, melyek általában az élet értelméről, az igaz értékekről és célokról szólnak – egy pite vagy palacsinta felett, vagy akár egy rendőrautóban kuksolva. A sötét, szinte abszurd humor, az ingerszegény, élhetetlennek tűnő környezetben éldegélő fura karakterek, valamint ezek a kis agyafúrt történetek adják meg a Fargo savát-borsát.

fargo 2Ezenkívül minden déja vu. Olyan, mintha láttam már volna, miközben mégis más, önálló és eredeti. A történet maga, a helyszíne és néhány szereplője (Molly, a várandós rendőrnő, Lester, a pipogya férj), valamint a cselekmény bizonyos motívumai a Fargóból, a filmből jönnek. Malvo bérgyilkos karakterének modellje a Nem vénnek való vidék Chigurhja volt, marhaösztöke nélkül. A talált pénz motívuma (amit itt Stavros –Oliver Platt– talált meg) is innen származhat. De feltűnik az a melírozott hajú, ugribugri fitneszedző is egyebek mellett, akit az Égető bizonyítékban láttunk, Brad Pitt frenetikus alakításában. Billy Bob Thronton – aki semmivel sem kevésbé vérfagyasztó, mint Javier Bardem volt- viszont Coenék egy másik remekművében játszotta annak emblematikus főszerepét, ő volt Az ember, aki ott se volt. Satöbbi. Komoly, komplex művészi univerzum ez. Egyedül talán Martin Freeman alakítása, pontosabban az, amit “átváltozásáig” művel, az lóg ki egy picit az egészből. Freeman egy szinte tökéletes Woody Allen-replikánst mutat be, ami egyrészt zseniális teljesítmény, másrészt viszont egy másik univerzum, ugyebár. Amit viszont a sorozat második felében alkot, az nagyon rendben és főleg, a helyén van.

Jó volt az első évad. Rendkívül szépen, igényesen fotografált film, a Twin Peaks óta (tán a Hannibált kivéve) nem éreztem ilyen erős atmoszférát. Logikus, alapos, egyben elegáns a rendezés és jó, hogy nem siet sehová. Jók színészek és az a semmivel össze nem téveszthető, csúfondáros, de éjfekete humor, ami átszövi az egészet, az nagyon kell. 9/10fargo 3 - david thewlis

A második évad cselekménye a fentebb már említett, 1979-es Sioux Falls-i véres eseményekkel foglalkozik, a “túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént”, ahogyan azt az első évadban már megszoktuk. Ezenkívül maradt minden, úgy, ahogyan ott fenn, északon mindenki megszokta, változatlanul. Bizarr, olykor éjfekete, morbid humor, szépen harmonizálva a véres erőszakkal és a szereplők könnyed, bár csapongó ontológiai fejtegetéseivel. A karakterek ismét a Coen-univerzum tipikus figurái, illetve azok szabad variációi. Az alkotók mintha kedvenc játékbabáikat szedték volna darabjaira rosszcsont gyerekekként, és azokat a pillanatnyi, ám legvadabb ötletek alapján szerelték volna újra össze. Kemény, egyszerű, de igazságos zsaruk, gyenge, beteg, vagy éppen erős nők, démonikus gyilkosok, marhaösztöke helyett elektromos sokkoló, hó, fagy, véres sár. Ufók. 9/10

Fargo harmadik évadábanCoen-testvérek és Noah Hawley egy újabb bizarr bűnesetre derítenek fényt az új évadban. A bonyolult bűneset valójában fikció, mint ahogy a korábbiak is, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne benne minden vérfagyasztóan valósághű – minden abszurditása és morbiditása ellenére. Szabad, virtuóz cselekményvezetés, újra elképesztő karakterek (David Thewlis szerintem jobb még Chigurgh barátunknál is), újra a csajok az igazán tökösek a történetben… Egy szóval, minden a megszokott palettáról, de mégis izgalmas minden perc. A legjobb, ami a krimi műfajával történhet. A zenei körítés, a vizualitás, minden zseniális. 9/10

fargo4

A negyedik évad több szempontból elüt az előzőektől. Az eddig meghatározó bizarr, morbid hangnem kissé visszafogottabb, bár néha mégis kifejezetten abszurd. Inkább Coenék korábbi, A halál keresztútján című gengszter-noárjára hajaz, karikírozva az unásig ismert gengszterfilm-kliséket, de megspékelve azt bizonyos emberjogi felhangokkal, tekintve, hogy a történet főhőse egy fekete gengszter (Chris Rock). A parádés képi világ, a cselekményben elhulló áldozatok nagy száma, haláluk fantáziadús volta, a szellemes, levegős cselekményvezetés, valamint az üdvözítő(en cinikus) végkifejlet azonban mindenképpen szerves részéve teszi ezt az évadot az antológia-sorozatban. Főleg, hogy nem csupán egy élvezetes bodycountot nézünk végig, hanem az alkotók egyfajta értelmezését is adják Amerika történelmének, ami azért nem kis fa, már a fejsze belevágást illetően. Coenék, és Hawley sajátos végkövetkeztetése ugyan annyi, hogy Amerika története tulajdonképpen a rasszizmus maga, azért a sorozat végére látni fogjuk, hogy ez a sarkos megállapítás látványos példázatban cizellálódik érvényes erejűvé. Timothy Olyphant ismét rendőrbíró, de hogy! 🙂 Jó volt ez is. 8/10

Kategória: Tévé | Címke: , | 7 hozzászólás

Tenet (2020)

Muszáj megemlékeznem erről a filmről is, mert hát Christopher Nolan manapság elég megkerülhetetlen figurája a mainstream filmnek. Ezt a Tenet című alkotást -végül is- a COVID19 világjárvány utáni időszak megmentőjének szerepére kárhoztatták, ha mások nem is, de a moziüzemeltetők és a film producerei biztosan. Hogy aztán mennyire váltotta be ezt a szerepet, nem tudom, valószínűleg annyira nem – de két Oscar-jelölést azért begyűjtött ez a mozi. Szóval, Nolan elismert filmes, tőlem azonban nagyon messze áll, amit művel. Két remek thrillerrel vetette észre magát (a Mementóval és az Álmatlansággal), azokkal nincs is semmi baj. A maga nemében a Batman-trilógiával sincs baj, a maga univerzumában mérföldkő mindhárom darab (elsősorban a Batman: Kezdődik, de főleg A sötét lovag), de univerzumon kívül már nem lehet tétel egyik sem. A tökéletes trükk szórakoztató, izgalmas tömegfilm. Az Eredettel azonban már alig találtam közös hangot, a Csillagok között pedig már kifejezetten felidegesített. De hát annyira odáig vannak a fasziért, meg még vissza is…

A Tenet cselekménye nagyjából ugyanarra az idő-paradoxonos ötletre épül, amit Nolan már egyszer a Mementóban oly ügyesen megcsinált: itt azonban egy idővisszafordító fegyver birtoklása körül folyik a harc, amit a jövőben készítettek, de a múltat fogja végleg eltörölni, naná, hogy a jelennel együtt. Viszont a világot nyilván meg kell menteni – ebben a projektben pedig végképp nem lehet más a cél. A megszokott agyafúrt, témához valamelyest illő időkezeléses dramaturgia ellenére azonban a film nem váltja be a hozzá fűzött „mozi- és világmegváltó” reményeket. Az időparadoxonnak, amit itt a filmben nagypapa-paradoxonnak neveznek, természetesen lenne és lehet is helye egy értelmes, alapos értelmezésnek, illetve a rajta való elmélkedésnek, csakhogy Nolan túl „kocka” ahhoz, hogy ezt szórakoztató formában tálalja a közönségnek (mint az történt például nagyon ügyesen a Vissza a jövőbe-sorozatban, vagy a Terminátor első/második részében). Mélyebb, filozofikus eszmefuttatáshoz pedig ez a műfaj -látványfilm, vagy blockbuster- természetéből fakadóan alkalmatlan; Nolan pedig nem Tarkovszkij (de legalább nem is akar az lenni…). A cselekmény nehezen húzza be a nézőt, nehezen is tudja benttartani, körülményeskedve vész el az időben oda-vissza, előre-hátra csúszkálásban. Az akciójelenetek végül is érdekesek, látványosak is, de önmagukban harmadszorra már unalmasak. A karakterek kétdimenziós fércek. Végül is kapunk a pénzünkért két és fél óra csihipuhit, a Nolantól utóbbi időben megszokott nagy bullshitelést, mint „mondanivalót”, de ennyi. Számomra ez nem több, mint egy blöff.

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Des (TV Mini-Series, 2020)

Az nyilvánvaló, hogy a szájtáti közönséget mindig érdekli az, amikor bizonyos esetekben felszínre kerül az emberben rejtőzködő vadállat, természetesen nem face to face, élő egyenesben, hanem amikor a vadállat már biztonságos távolban, rácsok mögött látható kiterítve, kipeckelt szájjal, terítéken. Ekkor már nyugodtan lehet szörnyülködni, elképedni és hitetlenkedni, aztán megnyugodni, hogy most már minden rendben van. Most már vége van. Közben azonban könnyen lehet, hogy a szomszédban lakó magányos fiú fejében is olyan dolgok forognak, amit jobb lenne nem tudni – viszont nem árt, ha tudjuk, mégpedig saját biztonságunk érdekében.

Ez a Des című háromrészes minisorozat éppen egy ilyen, teljesen átlagos, akár még megnyerőnek is mondható modorú, magányos fiatalember történetével ismerteti meg a nézőt. Dennis Nielsent, azaz becenevén Dest 1983-ban tartóztatta le a Scotland Yard, miután a lakása melletti lefolyó eldugulásának megszüntetése folyamán emberi testmaradványokat bányászott elő a duguláselhárító szakember. Nielsen a lehető legtermészetesebb modorban aztán rögvest bevallott tizenöt rendbeli gyilkosságot, melyeket kivétel nélkül rendkívül ittas, hajléktalan drogfüggő fiatal férfiak sérelmére követett el több éven keresztül. Történetét Brian Masters írta meg „highly acclaimed” riportregényében – ez a minisorozat is ennek alapján készült.

Bár Masters riportregénye annak idején nyilván komoly érdeklődést váltott ki Angliában, azért az is nyilvánvaló, hogy Nielsen gyilkosságsorozatának speciális „attitűdjén” kívül sok mindent nem rakott hozzá a sorozatgyilkos-történetek Truman Capote (Hidegvérrel) és Norman Mailer (A hóhér dala) által lefektetettekhez. Holott a lényeg éppen a gyilkos motivációinak, háttértörténetének, valamint pszichéjének szinte tudományos alaposságú feltárása lenne… Nielsenről, múltjáról közvetetten megtudunk ugyan néhány dolgot, de ezeken, valamint tetteit elmesélő pimasz, érzéketlen tárgyilagosságán kívül csak ülünk háromszor 50 percet a gomolygó cigifüstben. David Tennant viszont telitalálat a figurára, hányaveti, laza természetessége a film fő értéke, már színészi értelemben. Maga a sorozat azonban első pillantásra egy hosszúra nyúlt, nyolcvanas évekbeli tévéjáték, a bűnügyi riport és a tárgyalótermi dráma egyenlő arányú keveréke, pontos, kronológiailag hiteles atmoszférateremtés, teszetosza brit rendőrök…

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Narcos (TV Series, 2015–2017)

Zseniális ötlet volt Carlo Bernardtól, Chris Brancatótól, Doug Mirótól, Andrew Blacktől és Dana Ledoux Millertől, hogy a Nobel-díjas, kolumbiai születésű Gabriel Garcia Marqueztől elhíresült mágikus realizmushoz kötik minden idők leghatalmasabb drogkartelljeinek pályafutását bemutató sorozatukat, ugyanis ép ésszel elég nehéz megérteni azt, hogy például Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo”, egy egyszerű paraszt műveletlen fia hogyan válhatott karrierje csúcspontján a világ 7. leggazdagabb emberévé, aki naponta (!) 60 millió dolláros profitot termelt. (Erre varrjon gombot Pénztáros Lőrinc…) Escobar ekkor a világ kokainexportjának 80%-át tartotta kezében. De ép ésszel nehéz felfogni azt is, hogy miközben Escobar a világ legkeresettebb bűnözője volt, ő gyakorlatilag királyként, élet és halál uraként élt a kolumbiai Medellínben, akinek zsebében volt tulajdonképpen az egész ország, tokkal-vonóval, hadsereggel és államapparátussal. A nép egyszerre imádta és rettegte őt.

A Narcos című három évadot (plusz egy mexikói ráadást) megélt, óriási kritikai és közönségsikert aratott tévésorozat első két évada Pablo Escobarról szól, aki valóban különleges pasas lehetett. Úgy vált elképzelhetetlen hatalmú drogcézárrá, hogy kisgyerek korától fogva ki sem esett a marihuánás cigaretta a kezéből, miközben olyan hihetetlen figyelemmel tartotta ujját az események ütőerén, hogy mindig minden ellene szövetkező külső (DEA, CIA, FBI) és belső (rivális drogbandák, bal- és jobboldali gerillák, helyi „szent” bűnüldözők, stb.) ellenség előtt járt több lépéssel. Eközben ráadásul, rendkívül szemtelenül, egy cseppet sem rejtőzködött. Még parlamenti képviselőnek is megválasztatta magát, sokszor hangoztatta, hogy egyszer majd Kolumbia elnöke kíván lenni és úgy tekintett magára, mint egy dél-amerikai Robin Hoodra. Többször szórt szét dollárkötegeket az utca emberei között, játszótereket, kórházakat, iskolát épített, Afrikából hozatott vadakkal népesítette be egyik birtokát (ez utóbbi mára komoly ökológiai vészhelyzetet is eredményez Kolumbiában), de közben felfoghatatlan brutalitással végeztette ki ellenfeleit, sőt, saját maga is gyakran ölt, akár puszta kézzel is. Külsőre egy joviális pacáknak tűnt, kidüllesztett pocakkal, furcsa, totyogó járással, akiről első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy ő maga el diablo.

Egészen delejes hatású, ahogyan a sorozatban Wagner Moura megformálja ezt a fickót, nagyrészt az ő alakításának köszönhető, hogy az első két évad szinte letehetetlen. Képes megidézni azt a megmagyarázhatatlan, mágikus aurát, amit Escobar gerjeszthetett maga körül, amivel megbabonázta a világot, miközben a végig pergő, tényszerű cselekmény izgalma, a nagyszámú mellékszereplők és a helyszínek hitelessége, a remek kísérőzenék önmagukban is magukkal ragadják a nézőt. Külön kiemelendő a mellékszereplőket alakító színészek szikár, de mégis dinamikus, indulatoktól fűtött játéka, melyben még sincs semmi nyoma semmilyen latin szappanoperás, operett-szerű ágálásnak. Eközben természetesen Escobar igen cizellált sötét oldalát is látjuk, a legborzasztóbb jelenetekkel együtt, amire ráadásul a tárgyalt események korabeli híradófelvételeinek sokkjával is rátromfolnak az alkotók. Tanulságokkal terhes, megdöbbentő, ütős mixtúra ez a két évad.

Az Escobar halála után hatalomra kerülő Cali-kartellel foglalkozik a harmadik évad, ami önmagában szintén nem gyenge eresztés, azonban Escobar színes karakterével, valamint az őt körülvevő, lepukkant utcagyerekekből és rossz sorsú lúzerekből, kitaszítottakból álló, mégis halálosan ijesztő hadseregével nem tudják felvenni a versenyt Cali elegáns, kifinomult üzletember-külsejű és üzletemberi tevékenységet is folytató maffiózói, még ha belül azok is épp olyanok, mint medellini kollégáik. Van még egy ráadás évad is, amely a mexikói „üzletrész” történetét meséli el – ezt még nem láttam.

A Narcos alapvetően egy dokumentált tényeken alapuló dokumentum-dráma, azonban az első két évad olyan ívet húz, olyan nagyszabású „királydráma”, hogy simán ott a helye a legnagyobbak mellett. És Marlon Brando, Al Pacino, Robert de Niro, James Gandolfini és Bryan Cranston között kitüntető helyet követel magának immár Wagner Moura is.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás