asanisimasa

A kivételek erősítik a szabályt. Van ugye a közismert tétel a Trópusi viharból, miszerint sose szabad fullba nyomni a kretént (merthogy “Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatrükkök, autista, naná, de nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump. Lassú, igen, kretén, talán, járógép a lábán, de Nixon behugyozott tőle és megnyert egy ping-pong versenyt, tehát nem kretén. Peter Sellars, Isten hozta mr. – infantilis, igen, de nem kretén. Te meg full kretént nyomtá’. Sose nyomjá’ full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Penn-t 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén volt. Oscar bácsi meg nem gyütt.“). Na most, Robert Aramayo bizony fullba’ nyomta a kretént a Miket nem beszélek című imádnivaló filmben, és meg is nyerte a brit “Oscar bácsit”, azaz a BAFTA legjobb férfi alakításáért járó elismerést, ami alig kisebb a hollywoodi verziónál (a film maga is nyert szépen egyéb kategóriákban).

A “kreténért” az érintettek nyilván nem fognak haragudni, hiszen ha valaki, ők igazán értik, a többiek pedig értsék ezt jól. A film a Tourette-szindrómakánt ismert egy idegrendszeri (neuropszichiátriai) fejlődési zavarral foglalkozik. A jellegzetes, de mégis sokféle variációban jelentkező tünetegyüttest akaratlan, hirtelen, ismétlődő mozgások és olykor kifejezette obszcén jelentéstartalmú, máskor csak egyszerűen artikulálatlan hangadások, azaz tikek jellemeznek, ami bizony sokszor megütközést, olykor felháborodást kelthet az ezzel találkozó, ám a szindrómáról ismeretekkel nem rendelkező átlagemberben. A Kirk Jones által az angol társadalmi drámáktól már korábbi jelentős példák alapján elvárható érzékenységgel, ám szinte kíméletlen őszinteséggel és hitelességgel megalkotott film valós történet, a ma is köztünk élő skót John Davidson története. Davidson tipikus példája a Tourette-seknek, alaposan meg is szenvedve mindazt, ahogyan a tudatlan külvilág fogadja megnyivánulásait. Aramayo (valamint Scott Ellis Watson a fiatal Davidsonként) valóban rendkívül látványos alakítást nyújt, miközben a film egyszerre mély drámaisággal és pokolian mulatságosan mutatja be mindazt, amit Davidson élete során átélt és ahogyan eljutott odáig, ameddig.

Szerencsére, de mindenképpen szerencsémre, Jim Jarmusch visszatért 2025-ös Father Mother Sister Brother című filmjével a Patersonos mélyen emberi érzelmeken és gondolatokon elmeditáló útra, elhagyva a zombis–vámpíros kitérőt (ami szintén érdekes volt, bár inkább mulatságos, mint érzelmekre ható), miközben mintegy palettaként megtaláljuk a kezdeti minimál-stílusának szinte összes kellékét is. Például ismét szekccs-filmet látunk, három, csak témájában lazán összefüggő kis történetet, három különböző földrajzi helyen játszódva. Egy magányosan, New Jersey isten háta mögötti hegyei között élő apát (Tom Waits) látogatja meg egy havas, téli napon két gyermeke (Mayim Bialik és Adam Driver), Dublinban egy egyedül élő anya (Charlotte Rampling) várja két lányát (Cate Blanchett és Vicky Krieps) teára, Párizsban pedig egy testvérpár (Indya Moore és Luka Sabbat) keresi fel szüleik halála után régi lakásukat, ahol felnőttek. Három családi látogatás tulajdonképpen bárminemű akció nélküli története, melyek mégis többet mondanak el széthulló csaldi kötelékekről és ezzel együtt az elválaszthatatlan, szétszakíthatatlan kötődésről, mint szinte bármi más témában készülő “nagy” játékfilm. Jarmusch nagyon érzi ezt a pici, apró mozdulatokból, ismétődő gesztusokból és látszlólag jelentéktelen mozzanatokból felépülő, igen mélyen alapozott ábrázolást, kevesen tudnak ilyen rasztesen, ilyen pontosan beszélni emberi érzelmekről, mint ő. Egy pohár víz, egy karóra, egy-egy összecsengő szín a szereplők öltözködésében, a csend, a sok csend – nála beszédesebb minden szónál. És a humora, az nagyon egyéni, csendes, szinte szomorkás, olykor picit bizarr humor az övé. Nagyon okos filmes, unikum minden filmje – kedvenc filmesem első filmje óta. Még sosem csalódtam benne, még a zombis-vámpíros marhaságokon sem, bár azokat azért picit szoknom kellett… Talán Hajdu Szabiék “szoba-trilógiája” utazik ezen a vonaton, és “Jim’s your uncle!”

Szerintem nem sok brazil film nyert ennyi elismerést jelentős filmes fesztiválokon, mint
Kleber Mendonça Filho bő két és félórás alkotása, miközben azért az átlagnéző nem igazán tud mit kezdeni az élménnyel. Na, de le az alusisakokkal, szó sincs semmilyen összeesküvésről, nem a filmkritikusok maffiája győzedelmeskedik ezúttal is a fizetőképes közönség ízlésének kárára – bár a film Brazíliában azért egész szépen szerepelt a pénztáraknál is. Ott nyilván értették a történet minden másodpercét, AZT is. A titkosügynök cselekménye ugyanis a véres valóságon alapszik. Ha figyelünk és nemcsak a szájunkat tátjuk az ásítozástól, akkor mellékesnek tűnő vágóképekből, korabeli újságcikkek bevágásaiból egyértelműen kibontakozik az igen ismerős sztori, melyben egy katonai diktatúrában inkriminálódott férfi keres menedéket a rendszerellenes kevesek egyik eldugott rejtekhelyén, miközben a rendszer ezer csáppal kutat utána. Közben zajlik a karnevál.

1964 és 1985 között Brazíliát (nem először) félfasiszta katonai junta uralta, mely könyörtelenül üldözte a demokráciára vágyó keveseket (többségükben baloldali értelmiségieket), de még azokat is, akik csupán normálisan, szakszerűen szerették volna munkájukat végezni. A titkosügynök 1977 februárjában játszódik. Egy hajdani egyetemi professzor szeretne eljutni a távoli Recifébe, ahol egy régi anarchista idős hölgy rejtegeti különféle autoriter rendszerek menekültjeit. Utazása, valamint megérkezése utáni álcázott munkavállalása képezi a film cselekményét, egy meglehetősen kusza, szürreális momentumokban is bővelkedő eseményfolyamot, mely ha nem figyelünk, követhetetlen, de ha igen, akkor pontosan átélhetjük általa azt a paranoid, pszichotikus hangulatot, mely pompásan jellemzi, ahogy egy minden erköcsiségtől mentes, kizárólag a pénz és a hatalmaskodás mámora által tüzelt diktatúra szublimál a brazil karneválok hagyományosan halálos áldozatokkal járó őrületével. Bár a film az elmúlt években forgott, mégis megállja helyét kordokumentumként is – ruhák, autók, arcok, zenék, hangulatok, a genius loci, mind tökéletesen hozza a kort. Címszerepben a Narcos után csak ikonikusként jellemezhető Walter Moura, de inkább Udo Kiert emelném ki utolsó filmszerepében (’25 november 23-án hunyt el): röpke kis jelenetében egy Holocaust-túlélő német szabót alakít, akit a város kiskirálykodó rendőrkapitánya SS-tisztnek hisz, hiszen német, és naponta meglátogatja, hogy a szabó mutassa meg neki háborús sérüléseit (amiket a koncentrációs táborban szerzett…). Nyilván nem tökéletes, de minden pillanatában érdekes mozi ez, mely stílusában egyszere idézi meg a hetvenes évek krimijeinek hangulatát, Coppolát, Spielberget, az Óment, a Cápát, valamint azokat a grindcore mozikat, melyekre nincs is már betűje az ábécének. Közben meg egy teljesen egyedi, szuverén hangú mozi.

Nem sok olyan filmes alkot jelenleg bárhol a világon, akinek filmjeit ismeretlenül is felismerni akár egyetlen snittből. Ehhez nyilván ismerni kell valamennyire az adott filmes munkáit, jellegzetes vizuális nyelvét, történetmesélésének sajátosságait, humorát, gondolkodását, modorát, akár modorosságait – Paolo Sorrentino ilyen. 2025-ös filmjének újra politikus áll -olykor mértanilag is pontos- középpontjában, Silvio és Giulio után, bár mellékszerepben egy pápa is feltűnik A kegyelemben, ezúttal hosszú, őszes raszta dreadlockban, ezúttal azonban melankolikusabb, vagy inkább filozofikusabb hangulatban értekezik a címben foglalt fogalom etikai, erkölcsi, jogi és érzelmi természetéről, a kegy, a könyörület és az irgalom gyakorlásának lehetőségeiről. Ehhez természetesen csakis Toni Servillo lehet a médiuma, aki itt Olaszország egy elképzelt köztársasági elnökét alakítja, aki utolsó napjait tölti hivatalában, és két gyilkosságért elítélt kegyelmi kérvénye, valamint az eutanázia támogatása/nem támogatásának eldöntése vár még rá.

Mindeközben egészségéért aggódó lánya elől is bújkál hű testőre segítségével, hogy elszívjon sutyiban egy cigit, illetve számot vet politikai, köztársasági elnöki és korábbi bírói tevékenységével, tulajdonképpen egész életével és élete szerelmével, az évekkel ezelőtt elvesztett feleségének emlékével. Tulajdonképpen ezúttal is látjuk Sorrentino művészetének összes jellegzetes attribútumát, azonban ezúttal talán kevésbé provokatív, mint korábbi munkáiban, bár olykor azért ott mocorog és ki-kikukkant az a pikírt, gonoszkodó kisördög is, akivel vidoran ellenpontozódik a lassan felgomolygó, tulajdonképpen történet nélküli történet emelkedett, ólomsúlyú, csak a súlytalanságban lebegve elviselhető, mély gondolatisága. Nem állapít meg semmiféle ex catedra konklúziót, az elnök ugyan hoz végül döntéseket, de Sorrentino ezeket -szerencsére- nem szögezi ki a filmvászonra, képernyőre. A lényeg itt a filmbeli De Santis elnök utolsó néhány napjának lelki, érzelmi és gondolati útján való részvételre való invitáció. Ehhez Sorrentino most is megteremt minden látható, hallható, érezhető és értelmezésre váró körülményt.