EGY NŐ FOGSÁGBAN / Adománygyűjtő filmvetítés az emberkereskedelem áldozatainak

Az ELF Pictures és a Szabad Élet Egyesület adománygyűjtő filmvetítést rendez az emberkereskedelem áldozatainak megsegítésére.

Időpont: 2019. május 20. 19:00 h
Helyszín: TRAFÓ Kortárs Művészetek Háza (1094 Budapest, Liliom u. 41.)
 
A különleges esemény célja, hogy segítséget nyújtsunk az emberkereskedelem áldozatainak megtenni az első lépéseket egy szabad és független élet felé.
Ma Magyarországon közel 36.000 ember él rabszolgasorban.
 
A befolyt összeget teljes egészében az áldozatok megsegítésére fordítjuk:
– támogatjuk egy védett ház működését
– egy menekítő autó fenntartását
– az áldozatok rehabilitációját és képzését (tanulás, esélyteremtés)
– egy országosan terjesztett támogató füzet elkészülését a segítségnyújtás lehetőségeiről, valamint a segítő szervezetek elérhetőségeiről.
 
Program:
19:00 h // FILMVETÍTÉS
 
AKI BÚJT, AKI NEM – kisjátékfilm, 2018, 10 p., r.: Schwechtje Mihály
Egy szegény magyar faluba érkezik egy drága autó. Az utcán bújócskázó gyerekeket nagyon érdekli a kocsi, a sofőr megengedi, hogy egyenként beüljenek, legnagyobb boldogságukra minden gombot kipróbálhatnak. A sofőr mindenkivel nagyon kedves, közvetlen. Elindul a játék..   .
Schwechtje Mihály filmes és színházi rendező 2018-ban, a Friss Hús fesztiválon debütált rövidfilmje azt mutatja be, mi lehet a sorsa évente közel egy falunyi, periférián élő gyereknek.
 
CSICSKA – kisjátékfilm, 2011, 20 p., r.: Till Attila
Balogh István egy vidéki tanyán élő földművelő gazda, aki rettegésben tartja a feleségét és a gyerekeit. Mivel éppen hogy csak fent tudja tartani magát és a családját, az istállóban úgynevezett “csicská”-t, vagyis tulajdonképpen rabszolgát tart, akit minden szempontból állatként kezel.
Till Attila riporter, műsorvezető, rendező 2012-ben Európai Filmdíjra jelölt, feszült hangulatú kisjátékfilmjét a hasonló szituációt túlélt emberek beszámolói és a témához kapcsolódó híradások inspirálták. 
 
EGY NŐ FOGSÁGBAN – dokumentumfilm, 2017, 89 p., r.: Tuza-Ritter Bernadett
A film egy csicskasorban élő nő sorsát követi nyomon, aki kilátástalan helyzete ellenére elhatározza, hogy 10 év után megpróbál kitörtni a fizikai és lelki elnyomásból, hogy visszayerje szabadságát és lányával új életet kezdjen.
Tuza-Ritter Bernadett felkavaró alkotása az első magyar egészestés dokumentumfilm, mely bekerült a Sundance Filmfesztivál versenyprogramjába. A filmet közel 80 nemzetközi fesztiválon vetítették, melyeken 28 díjat nyert, majd 2018-ban Európai Filmdíjra jelölték. A magyar és nemzetközi filmkritikusok a legjobb dokumentumfilmnek járó Fipresci-díjjal ismerték el.
 
 
21:00 h // BESZÉLGETÉS AZ ALKOTÓKKAL ÉS  SZAKEMBEREKKEL
 
Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett, Till Attila rendezőkkel, valamint De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértővel és Toszecky Renáta védett ház koordinátorral. Moderátor: Bombera Krisztina.
 
Támogatói jegyárak: 5000 Ft, 10000 Ft, 15000 Ft
Normál jegyár: 2000 Ft
Bővebb információ a kampányról: awomancaptured.com
Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Dr. Pol állatklinikája (The Incredible Dr. Pol, 2011-) , Dr. Oakley házhoz megy (Dr. Oakley, Yukon Vet, 2014-)

Mivel normális film mostanában csak néha-néha jön szembe velem a moziban, itt az idő, hogy írjak valamit két kedvenc tévéműsoromról. Mindkettőt a National Geographic Channel Wild adja, több időpontban, számomra követhetetlen ismétlésekben: mi késő esténként nézzük. 10.00-től a Dr. Polt, utána Dr. Oakleyt. Két reality-showról van szó, azonban nagyon gyorsan felejtsük el mindazt, amit eddig sejtettünk, illetve tudni véltünk erről a szerintem forradalmi tévés műfajról. Ezek főszereplői nem holmi VV Gipszjakabok és ÉNB Puncimuncik, akik bármiféle értékelhető teljesítmény nélkül élvezik az elvileg mindenkinek járó 15 percnyi hírnevet, itt valóban a való világban megtörténő eseményeket látunk, valóban élő, a műsorokban látható eseményeket az év minden napján valóban elkövető, azt a szó jó értelmében hivatásként végző embereket látunk – nyilván szerkesztett és minimálisan dramatizált formában.

Mindketten állatorvosok. A hetvenen túl is hiperaktív, holland származású Dr. Pol több mint húszezer pácienst magában foglaló praxist vezet Nyugat-Michiganben. Egy helyi legenda az öreg, aki ha kell, simán félmeztelenre vetkőzik a mínusz 10 fokos, bár a marhák által teleböfögött és telefingott istállóban, hogy egyik kezét vállig, sőt nyakig belevágja egy vajúdó tehén valagába, hogy aztán onnan sajnálatos esetekben, olykor darabokban húzzon elő napok óta döglött borjakat, hogy így mentse meg anyjukat. Egyszóval a vidéki farmerlét rögvalójával szembesülhetünk Dr. Pol, és munkatársai, Dr. Brenda és Dr. Emily által, megismerve egyben az amerikai állattartás hagyományos módszereit, és a XXI. század farmereit és cowboyait. Emellett, Dr. Pol vezet otthoni praxist is, ahová a környék házikedvenceit hordják, kutyákat, macskákat, vietnami csüngőhasú sertéseket, olykor lámát vagy akár hermelint, bármit, amit ember egyáltalán tarthat otthonában. Dr. Pol kezel mindent, ha kell, herél és miskárol, ha kell, akkor manikűrt végez, de el is altatja az állatot, ha mentetetlennek ítéli meg állapotát. Természetesen rengeteg érzelem jön szembe velünk egy-egy epizódban, ezeket, valamint a tényleg drámai, olykor gyomorforgató látványt nyújtó állatorvosi esetek sokkját azonban fogyaszthatóra oldja az öreg hihetetlenül szórakoztató egyénisége, hatalmas élettapasztalatából adódó természetes bölcsessége, valamint családjából ellesett vicces pillanatok, melyet kétbalkezes, kissé balfék fia, valamint száraz és fanyar humorú felesége szállít.

Dr. Oakley családja is fontos szerepet kap az ő sorozatában. Az ő területe jóval vadregényesebb Dr. Polénál, hiszen praxisa tulajdonképpen Yukon-territórium egy fél-Magyarországnyi területét fedi le, Észak-Nyugat Kanada lélegzetelállító szépségű, szinte teljesen érintetlen vidékén. Itt él a fiatal doktornő, három cserfes lányával, valamint kissé flegmának tűnő férjével, aki néha hetekre eltűnik, bizonyos erdőtűzoltás-ügyben. A lányok, valamint néha a férj is rendszeres segítői Dr. Oakley-nak, akiket meglehetősen keményen tart. Már kisgyermek koruktól testközelből ismerik az élet törékenységét, férjemuram pedig kemény kiképzésnek veti őket alá, hiszen egy yukoninak ismernie kell a dzsungelben való túlélés szabályait, mert bármi megtörténhet. A lányok azonban állják a sarat, ahogyan Dr. Oakley is, még ha olykor több száz kilométert is kell autóznia egy-egy esethez. Munkája amúgy ugyanaz, mint nyugat-michigani kollégájánál, csak még színesebb diverzitásban. Ráadásul a kuncsaftok is másabbak, hiszen egy ilyen vadregényes, ám a civilizációtól is messzi vidéken csakis fura, maguknak való fazonok lakhatnak, és ez e sorozat szerint is így van. Az általuk tartott állatok is nagyobb szórást mutatnak, hiszen a térségben megszokott rén- és jávorszarvasokon, pézsmatulkokon, musztángokon és a szokásos háziállatokon kívül vadakkal is kell néha foglalkozni. Fehérfejű réti sasok, fülesbaglyok mellett Dr. Oakley kezel rozsomákot és medvét is, ha azt kell. Izgalmas, olykor komikus, máskor tényleg életveszélyes helyzeteket produkáló munka az övé – ő humorral és nőies érzelmekkel oldja ezeket.

Hogy mi az ezekben a tévéműsorokban, ami érdekes lehet egy olyan városlakónak, mint nekem? Elsősorban egy olyan mentális utazás lehetősége olyan tájakra, ahova valószínűleg soha az életben nem fogok eljutni, ezek a filmek valódi, hiteles és életszagú tudósítást nyújtanak onnan. Sokat lehet tanulni aztán az állati viselkedésekből, melyek egy vidékinek, akinek mindennapos látvány, hogy disznó röfög az ólban és tyúkok kapirgálnak a hátsó udvarban, talán nem mond annyit, mint nekem. Érdekes látni továbbá az ember-állat viszonyok hihetetlen sokszínűségét, valamint biztonságos távolból átélni valódi, mély drámákat a valóságból. Mindkettő 10/10.

Kategória: Tévé | Címke: | 2 hozzászólás

Erdei boszorkány – Tűzpróba (Vildheks, 2018)

Vicces látni Hűvösvölgy kátyúktól szabdalt utcáit, az 56-os villamos dudvával és a legkülönfélébb gyomokkal benőtt sínpárjait, a düledező kerítésektől és elhanyagolt, dzsumbujszerű kertektől ölelt régi, budai villákat, a Pilis, valamint a Budai-hegység jól ismert völgyeit és vízmosásait, szikláit egy mai dán kis-, vagy éppen nagyváros idillien ódon kertvárosaként, egy nagyrészt nálunk forgatott dán mesefilm helyszíneként. Ezt persze, a dánok nem feltétlenül tudják, és amúgy az Erdei boszorkány – Tűzpróba című film legkisebb baja az, hogy felismerhető helyszíneken forgott. Nagyobb baj az, hogy cselekmény közhelyes, a színészi játék amatőr és a rendezés ötlettelen.

Szerintem egy mai tizenkét és fél éves bakfis már túl van a boszorkányos meséken, és az ebben a korban ijesztő gyorsan gyarapodó szorongások, furcsa élmények és bimbódzó vágyak tengerében minden más jobban érdekli, mint holmi misztikus történet erő mélyén élő, rejtélyes varázserővel bíró és egymással kissé követhetetlen hierarchiában álló jó és rossz banyákról, illetve bácsikról, merthogy boszik lehetnek pasik is. Állítólag. Persze, sokan érzik ilyen idősen azt, hogy őket nem értik meg, bennük valahogy másképpen működnek a dolgok, mint a többiekben, és egy váratlanul átszaladó fekete macska még az idősebbek némelyikében is elegendő ahhoz, hogy kiüsse őket a frász. Ha elfogadjuk azt, hogy vannak köztünk boszorkányok, akkor bennünk is megvan a minimális készség e film elfogadásához.

Jó ötlet a környezetvédelem fontosságára való nevelés, jó ötlet ezt érdekes (vagy legalább annak szánt), könnyen fogyasztható történetekbe burkolni, amolyan pozitív értelmű “product placementként”, de itt mindez sajnos, megmarad a mese szintjén. Ergo, nem válik valódi üzenetté, tanulsággá és csak a kissé bugyuta kísérősztorira fogunk emlékezni – szerencsére, nem sokáig. A kissé hebehurgyán, ismert klisékből összedobott cselekményen nem segít a néhol már kínosan fogalmatlan színészi játék sem. Én nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ennyire üres, semmitmondó tekinteteket, premier plánban a filmvásznon. Még a meg-CGI-zett állatokban is több élet volt, mint a történet élő emberszereplőit alakító, élő színészekben… Így azonban tényleg csak a helyenként valóban szépen fényképezett, ismerős tájak maradnak meg a filmből, mint látványosság. 3/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmfesztivállal és meglepetéssorozattal ünnepel a 25 éves Cirko-Gejzír mozi

25 éve nyílt meg a Cirko-Gejzír mozi. Budapest egyik legkarakteresebb artmozija szeptemberben filmfesztivállal ünnepel: a Cirko25 – Ami kimaradt elnevezésű rendezvényre olyan fontos filmeket válogatnak össze, amelyeket Magyarországon moziban még nem láthattak a nézők. Ezen kívül a szeptemberi eseménysorozatig minden hónapban más-más meglepetéssel várják a nézőket a Cirkóban.

Szeptember 19. és 29. között a Cirko25 – Ami kimaradt fesztiválon olyan fontos filmeket láthat majd a közönség, amelyeket Magyarországon moziban még nem mutattak be. A fesztivál programját később jelentik be.

A fesztivál kezdetéig minden hónapban várja valami különlegesség a Cirko nézőit: május 22-én, a Cirko-Gejzír megnyitásának évfordulóján minden mozijegy egységesen az 1994-ben érvényes jegyáron, 100 forintért lesz kapható. Júniusban bérletakció lesz. Az egy héten át kedvezményes áron megvehető éves bérletek vásárlói között különvetítést sorsolnak ki: minden 25. vásárló különvetítést nyer, és egy szabadon választott film vetítésére hozhatja el barátait, családját. Július 11-én a mozi hőskorának helyszínén, a Lőrinc pap téren várják a nosztalgiázni vágyókat egy szabadtéri vetítéssel, ahol Marion Cotillard és François Cluzet új filmjét (Együtt megyünk) lehet majd megnézni. Augusztusban pedig egyszeri, különleges vetítéssel várják a közönséget: az itt látható film címe egyelőre meglepetés.

A Cirko-Gejzír a Lőrinc pap téren nyílt meg 25 évvel ezelőtt. Alapítói civilek voltak, akik elsősorban emberi jogi témájú, érzékenyítő, illetve fontos szerzői filmeket akartak megmutatni a budapesti közönségnek. A Cirko-Gejzír hamar Budapest egyik legfontosabb mozijává vált, ahol a filmvetítések mellett különleges kiállítások, rendezvények és könyvbemutatók is várták a közönséget. A mozi azóta elköltözött: most már az 5. kerületi Balassi Bálint utcában található, és három teremben vetít minőségi művészfilmeket, művészi igényű vígjátékokat és romantikus filmeket, dokumentumfilmeket, valamint fesztiváldíjas alkotásokat. Az alapításkor célként kitűzött érzékenyítés, illetve a filmek bemutatásán keresztül az emberi jogokért való kiállás továbbra is fontos része a mozi profiljának, ahol a rendszeres filmbemutatók mellett fesztiválokat is rendeznek.

Az ünnepi év eseményeiről a mozi weboldalán található további információ.

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Manta Ray (Kraben rahu, 2018)

Nehezen tudok elvetéltebb vállalkozást mondani a hazai (de akár a nemzetközi) filmforgalmazásban, mint Phuttiphong Aroonpheng bemutatkozó nagyjátékfilmjének, a Manta Ray-nek, azaz a Manta rájának mozikban történő bemutatása. Az azonban szinte könnyeket csal a szemembe, hogy ezt maga, a filmet Magyarországon forgalmazó magyarhangya is vallja, tehát -elnézést a buta szóviccért, de nem vagyok képes kihagyni- Bognár Péterék egyáltalán nem hangyásak. Csupán megpróbálnak bemutatni olyan, a közízlés perifériáin kívüli, markánsan egyedi hangú, sajátos látásmódú -de mindig tanulságos, erős társadalmi üzenettel bíró- filmalkotásokat, amiket senki nem mer műsorra tűzni a biztos anyagi bukás tudatában. Nyilván ők is csak különböző pályázati pénzekből, illetve speciális forgalmazási ötletekkel képesek ezt a céljukat teljesíteni, hiszen azért néhány őrült lottómilliomoson, unatkozó olajsejken és orosz oligarchán kívül nem nagyon van a világon olyan ember, aki szívesen dobálja ki a pénzét az ablakon, még ha ez egy igen szép, de főleg romantikus idea is lenne… De nézzük inkább, miért is lehetetlen vállalkozás eme thai alkotásnak a műsorra tűzése?

Aki látott már életében thai (vagy tulajdonképpen bármilyen más, távol-keleti) filmet, annak ez nem kérdés. A dél-koreai, illetve a japán filmeket kivéve, bár ezek nagy hányada is kifogna a hagyományos, nyugati filmeken edződött nézőkön, az ezen a tájon túlnyomó része elképesztően színes, hangos, csiricsáré mesefilm, a lehető leginfantilisabb fajtából, a maradék, elenyésző hányad pedig művészfilm, melyek meditatív lassúságát, a megközelítés szokatlanságát és kifejező nyelvének távoli egzotikumát csak a legavatottabb, legnyitottabb filmrajongók tudják követni. Ez utóbbiak viszont nagyra is tartják a távol-keleti művészfilm kiemelkedő nagyságait, akik közé e filmmel most betört a 43 éves thai Phuttiphong Aroonpheng. Kicsit a saját vállamat veregetve, számomra nem ismeretlen a thai művészfilm, hiszen a mostani filmet rendező Phuttiphonggal nagyjából egyidős Apichatpong Weerasethakul több filmje is szerepelt a blogon (Ragyogó nekropolisz, Blissfully Yours, Syndromes And A Century, valamint a csodás Boonme bácsi). Persze, azt sem mondanám, hogy ezek után thai filmek szakértője lennék, csupán, izé.

A Manta Ray nagyon sokban emlékeztet Joe bácsi (ahogy Weerasethakult elnevezte a nyugati sajtó) filmjeire, főleg a Bonmee bácsira, melyet ha csodásnak bélyegeztem, akkor ez a jelzőt most is kirónám. Lassú, szinte szótlan, poétikus filmalkotás, mely egy rettenetes eseményt próbál meg megfogalmazni: nemrégiben azon a tájon zajlott, sőt, talán még zajlik is egy népirtás. Tehát, amellett, hogy egy átlagos, szórakozni vágyó néző számára értelmezhetetlen nyelven, távoli, nagyon távoli kultúrában játszódó, vontatott filmről van szó, az ráadásul muszlim vallású migránsokról, merthogy a rohingyák azok, sőt, horribile dictu, azok “simogatásáról” szól. A történet néhány mondatos, minta legtöbb igazi művészfilm esetében: egy szegény, felesége által elhagyott halász egy nap egy sebesült férfit, egy ismeretlen, néma menekültet talál a háza melletti mangróve-erdőben. Bár semmi sincs a nevén nevezve, s a sztori is mindvégig valami különös, mesei, mitikus szimbólumrendszerbe ágyazódik, ráadásul a dekódolást sem segíti közvetlenül a rendező, valahol mégis érezni azt a végtelen, nehezen felfogható, mély szomorúságot, amit az üldöztetés, a kultúrát, családot és szülőföldet elvesztés jelenthet. Valahol pontosan erről szól a film, ennek az érzésnek a költői megfogalmazásáról. Másrészt pedig megkapó az a tiszta önzetlenség, amit a szegény halász tanúsít a sebesült iránt.

De hát nincs semmi a szánkba rágva, nincs előre megcsócsált üzenet, vagy tanítás, amit magunkévá tehetünk, csupán az élet van előttünk, az igazi, a “netuddmeg”. Legjobb talán félig lehunyt szemmel, mintegy félálomban szemlélődve, ám szélesre nyitott érzékekkel befogadni a filmet, amihez szépen hangzó ambient zenei környezetet alkotott a francia Christine Ott és Mathieu Gabry által alkotott zongoraduó. Különös, egyedi élmény a film, mely az elébb leírtakon túl kiválóan alkalmas arra, hogy bepillantsunk egy olyan rejtett világba, ahová biztosan nem visznek el az utazási irodák idegenvezetői. 7/10

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. április

A kedvenc (The Favourite, 2018) – Alapvetően lenyűgözött Yorgos Lanthimos sok elismerést, egyebek mellett egy Oscart (Olivia Colmannak a Legjobb női alakításért) begyűjtő filmje, az első negyedórába szinte a szó szerint kapkodtam a levegőt, annyira lélegzetelállító látványzuhatagban volt részem. Aztán így is tovább: alapvetően egy rendkívül egyedi vizualitású, stílusban, zenében aprólékosan korhű, ám a párbeszédekben, a színészi játékban és a cselekmény bonyolításában mégis abszolút modern film ez. Benne van Lanthimos szabálytalan egyénisége, amit A homárból vagy a “Szent szarvas“-ból megismertem, sőt, itt még tán jobban szervül a szertelen tehetség az elmesélendő témával, miközben ez mindenképpen eddigi legközérthetőbb filmje. Talán ez is a “baja” valahol: engem nem mindig kötött le ez az angol felsőházi cicaharc, melyben két vérnősző nőstény (Rachel Weisz és Emma Stone) küzd a kissé furi Stuart Anna királyné (Olivia Colman) kegyeiért. Persze, nyilván valaki meg éppen ezt élvezi… De alapvetően tetszik, ahogyan Lanthimos hozzányúlt a kosztümös filmek kliséihez, ahogyan játszik azokkal, ahogyan saját képére gyúrja Stuart Anna és korának (XIV. Lajos, a “Napkirály” uralkodik ekkor a Csatorna túlpartján) pacekba’ barokk világát, miközben művészettörténeti értelemben tök hiteles minden. 8/10

Alvilág – 1. évad (2019) – Azzal, hogy kiírtam, 1. évad, ki is fejeztem abbéli reményemet, hogy lesz ebből a korrekt kis sorozatból második is. Nem alakultak ugyanis túl jól az első évad nézettségi mutatói, bár minden relatív, így ez is. Talán a gyártó RTL Klub mérte fel rosszul a nézői igényeket, talán rosszul kalibrálták a promóciót, mert akik elkezdték nézni, azok körében azért elég jól alakult a tetszési index. Magyar viszonylatban szerintem is meglepően színvonalas széria ez. Egyből csodásan kezdődik minden rész, hiszen nagyon jól néz ki a főcím, még ha picit emlékeztet is a True Detective első évadára, és más krimisorozatokra. Maga a sztori kerek egész. Régen fordult elő velünk, hogy egy magyar sorozat utolsó része előtt azon vitatkoztunk hangosan a párommal, hogy akkor most ki kit ölt meg? Ehhez képest az utolsó részben elfért volna egy még nagyobb fordulat, esetleg egy cliffhanger, de alapvetően nincs baj. Elég erősek a dialógok is, sőt, kifejezetten merészek olykor, és külön meglepetés, hogy vére ezeket az élet közeli, hiteles kifejezéseket a színészek rendesen ki is tudják mondani (nem volt ez mindig így). Emellett, az Alvilág ékes bizonyítéka annak, hogy igazi színészekkel minden film jobb. Józan ötlet, hogy a sztori fő figurája egy családanya lett (Balsai Móni), hiszen a tévénézők nagyobbik hányadát a nők teszik ki, akik talán jobban tudnak azonosulni egy női hőssel, még ha az néha csúnyán is beszél és csúnya dolgokat tesz – de mindig a családja érdekében. Emellett Ujj Mészáros Károly profi módon rendez, tulajdonképpen egy tökéletes skandináv stílusú krimisorozatot kreált, ami simán elmenne svéd vagy dán produkciónak is. Úgy is néz ki, ami szintén egy óriási pozitívum. 8/10 (Már “lapzárta” után olvastam, hogy a magyar változat gyakorlatilag egy az egyben, kockáról kockára, snittről snittre megfelel egy holland sorozat –Penoza– első évadának. Szó sincs azonban lopásról, ez egy licenc. Így természetesen a dolog kreatív éle jelentősen csorbul, a minőség azonban mindenképpen dicséretet érdemel. A holland sorozat 5 évadot élt meg, így ha a magyarból lesz második, akkor abban nem ártana most már kicsit elszakadni a kaptafától…)

A katasztrófaművész (The Disaster Artist, 2017) – Gondolom, ma már talán nem spoiler, ha elmondom, amit ez a film elmesél, az valós sztori és Tommy Wiseau valós személy (a linken még valódi életkora és származása is olvasható, bár vagyonának eredetéről itt sem tudunk meg semmit). James Franco róla készített filmje szerintem hibátlan alkotás, még akkor is, ha legalább olyan idegesítő nézni, mint Wiseau hírhedt filmjét, A szobát. Tommy a Tim Burton által is megénekelt Ed Wood szellemi rokona, tehát a világ második, ha nem a legrosszabb, legtehetségtelenebb filmese – akinek “művészetéből” mára mégis kultusz vált. Franco tökéletesen másolja le Tommy karakterét (lásd a képen), még abban is, hogy ő maga rendezi, írja és “producerkedi” is a filmet, amit pedig az inkriminált A szobával művel, az valami zseniális. Tanúbizonyság erre a film utolsó képsora, melyben egymás mellett látjuk a filmben reprodukált és a valódi The Room jeleneteit… Ez a film leginkább arról szól, hogy Amerika annyira a lehetőségek hazája, hogy akiben megvan a kellő elszántság, akarat, kitartás és ambíció, abból valóban bármi lehet, s ehhez nem kell tehetség sem, nem kellenek képességek sem – csak pénz. SOK pénz. Cinikus, de nagyon igaz üzenet. Franco hiánypótló, kihagyhatatlan és rendkívül fontos filmet készített. 9/10

Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) – Én azt hiszem, Milorad Krstic -méregdrága- rajzfilmje formátumát tekintve lett elhibázva. Bár 1 milliárd 180 milliót nyilván nem adtak volna egy internetes művészettörténeti kvízre, melynek inkább alkalmasnak tetszik ez az amúgy hatalmas munkával és szellemi energiával létrehozott anyag. Az a sztori ugyanis, amire ezt a filmen látható töméntelen filmes-, és művészettörténeti utalás- és idézetözönt felfűzték az alkotók, elég kusza, de főleg gagyi, ahhoz képest, amit rejt. Egy interaktív játékként inkább el tudnám ezt képzelni: mondjuk akkor léphetsz tovább, ha felismersz minden utalást, idézetet és festmény-karikatúrát. Ha nem, akkor két lépés vissza, ha rossz a tipp, akkor nehezített mellékút. És így tovább. Filmnek viszont gyenge, engem legalábbis alig kötött le… Pedig Krsticnek kifejezetten markáns világa van grafikai értelemben, igen sajátos, expresszív figurákat teremt (az ehhez passzított festmény-karikatúrák viszont nem tetszettek). 4/10

Jób lázadása (1983) – Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmje nem véletlenül kapott annak idején Oscar-jelölést, hiszen rendkívül erős, tömör és lényegre törő, hiteles dráma. Tökéletesen passzol az évtizedekkel később készült, de témájában szorosan kapcsolódó -szintén remek- 1945-höz. Nagyon szép lett a digitálisan felújított változat, azonban a film minőségéhez nem méltó, csapnivaló utószinkronon nem tudtak változtatni. Temessy Hédi és Zenthe Ferenc döbbenetesen erős alakításán ez a technikai jellegű bibi alig ront, de sajnos a kissrácból (Fehér Gábor) semmit nem lehet érteni. Simán lehetne feliratozni, mert amúgy elképesztő erejű, hiteles alakítás az övé is. 8/10

The Walking Dead – 9. évad (The Walking Dead, Season 9., 2019) – Na, legalább Zombiföldére megérkezett az a rohadék tél, még ha azt nem is félték tán annyira, mint a “szomszédban”. Persze, ideje is volt, hiszen a megelőző nyolc évad alatt végig nyár volt, de legalábbis tavasz, vagy ősz – télre nem emlékszem. Oké, hogy a szörnyű tél beálltától függetlenül, a lombok azért fennmaradtak a fákon, de apróságokra nem adunk. Az külön örvendetes, hogy a sorozat írói talán még kegyetlenebbek is túlélésért, vagy éppen csak egy falat húsért küzdő teremtményeiknél, hiszen igen komoly irtást rendeztek ebben az évadban a vezető karakterek körében, simán kiírták az egyik legfőbb, emblematikus szereplőt is, sokan mások mellett. Nagy ötlet az új gonosz, meglátjuk, mire viszi. Csak azt a sok rinyálást kéne picit rövidebbre vágni… 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 4 hozzászólás

Szomorú férfiak mosolya (Úsměvy smutných mužů, 2018)

Ha cseh film és az alkohol kerül szóba, rögtön valami joviális, ártatlanul gömbölyű sörözésre gondolunk, jórészt tapasztalataink, másrészt előítéleteink alapján – joggal. A Szomorú férfiak mosolyában azonban egy csepp sör nem folyik le a torkokon, legalábbis semmi erre utaló momentumot nem látunk, ellenben a film szereplői literszámra öntik magukba a vodkát, és gyakorlatilag bármiféle tömény szeszt, némelyek egyéb mérgekkel is fokozva a látványában is toxikus alkoholmennyiséget. Bár a filmes oldalak komédiának bélyegzik e filmet, legfeljebb néhány tragikomikus figurát, ugyanis a történet 90%-a egy alkoholelvonó intézet falai között játszódik, kőkemény alkoholisták és egyéb szenvedélybetegek között. Elrajzolt, groteszk személyiségek, akik elesettségükben, furcsaságukban, tengernyi tragédiával a hátuk mögött inkább szomorú látványt nyújtanak, mintsem nevetségeset.

A történet főhőse Josef Formánek, Csehországban ismert, sikeres író, aki saját alkoholizmusának tapasztalatait írta meg egy regényben, majd egy forgatókönyvben, amiből e film készült. A filmben látható figurák tehát igazi, hús-vér emberek, e filmben ugyan színészek által eljátszva, de a valóságos élettel és halállal, ahogyan azt a filmvégi inzertekből megtudhatjuk. A súlyos alkoholista Formánek állapotától függetlenül légies könnyedséggel, de kristálytiszta éleslátással beszél saját önző, életéből minden mást, családot, szerelmet kirekesztő szenvedélyéről, jellemzi társait, az intézetet és az ott alkalmazott terápiákat. Nem megy olyan mélyre az alkoholista lélek boncolásában, mint Bukowski vagy Hajnóczy, inkább történeteket mesél, sztorizik és képet rajzol egy képtelen világról és egy lehetetlen élethelyzetről. Ehhez persze, az kell, hogy ne haljon bele szenvedélyébe, mint például az elébb említett elődök…

A Dan Svátek által rendezett film képei egy melankolikus, néha viszont szinte gunyoros hangulatú hangszövetre lettek feltűzve (Jen Hovorka és az Endru művésznéven is ismert Ondrej Havlík finom, érzékeny munkája), Formánek (David Svehlík) pokoljárását bemutató útikönyvének illusztrációiként. Nem valami horrordráma ez a film, néhány, Bukowski mércéjével nézve szinte gyerekes veszekedésen túl erőszak sincs benne, szelíd együgyűség inkább. Sőt, számomra legjobban talán a szintén komoly alkoholista Saint-Exupéry iszákosát juttatja eszembe, aki amikor a Kis Herceg megkérdezi tőle, hogy miért iszik, azt válaszolja: Hogy felejtsek. És mit akarsz felejteni? – faggatja tovább a fiú. Azt, hogy iszok. Ezt az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonló gondolat-kényszer-kört egzakt módon leírja a film. Emellett fontos szerepet kap a család szenvedése is, amit kénytelen átélni egy alkoholista férj mellett – végig érzeni azt a mély szégyenbe ágyazott szeretetet, amit Formánek aközben érzett, miközben a vodkával csalta meg őket. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése