Hotel Mumbai (2018)

A New York-i World Trade Center elpusztításához mérhető súlyú terrortámadás érte 2008 november 26-án az indiai megapoliszt, Mumbait. A pakisztáni Lashkar-e-taiba nevű iszlamista terrorszervezet 10 jól kiképzett, automata kézifegyverekkel és gránátokkal ellátott, alaposan agymosott harcosa a város több pontján figyelemelterelő akciókat hajtott végre, majd az így okozott káoszban behatoltak a város híres luxusszállodájába, a Tajba, ahol válogatás nélkül megöltek több mint 170 embert, a hotel alkalmazottait és vendégeket egyaránt. A néhány napig tartó ostrom alatt felgyújtották a hotelt, mígnem az indiai különleges alakulatok egy kivételével agyonlőtték őket. Ezek a tények, melyek alapján az ausztrál Anthony Maras tavaly leforgatta a Hotel Mumbai című, egészen hatásos katasztrófafilmjét.

Katasztrófafilmről beszélhetünk tehát, nem pedig dokumentumfilmről, és messze nem a valós események naturalisztikus reprodukciójáról, még ha a film bizonyos jelenetei, a szálloda túszul ejtett személyzetének, illetve vendégeinek reakciói ijesztően igazinak hatnak is. A film ugyanis a katasztrófafilm zsánerének műfaji szabályait követve épül fel, dramaturgiája gyakorlatilag megfelel mondjuk a hetvenes évek végén a magyar mozikban is hódító Pokoli torony című filmnek (de mondhatnék egy sor más filmet is, melyben egy külső veszedelem tör rá egy épületben rekedt, heterogén tömegre), csak éppen itt nem tűzvész pusztít, hanem néhány vérben forgó szemű iszlamista terrorista. A lényeg a pusztításon, illetve annak túlélésén van. Maras azonban igen ügyesen húzza rá a műfaji sémát a valóság tényeire, igazából nem is hazudtolja meg azokat, csupán úgy használja fel őket, hogy azok alátámasszák az általa megírt, tehát immár fiktív történet drámai ívét. Alapvetően ezzel ne is lenne akkora nagy baj, ha a történet alapjául szolgáló esemény ne lenne fájdalmasan közel, és annak ne lettek volna valódi áldozatai. Az ő emlékük viszont megkövetelné a tényszerűséget, és a drámai hatások ennek való alárendelését.

Engem a film nézése közben mindvégig zavart ez az öncélúság, és ahelyett, hogy átengedtem volna magam a film -amúgy meglévő- sodrának, azon rágódtam, hogy mit lehetne kezdeni ezzel az ostoba módon cinikus nyugati látásmóddal, ami a leglátványosabb emberi tragédiából is showműsort -jelen esetben zsánerfilmet- csinál… Akár erényként is elkönyvelhetném, hogy milyen jól be lettek építve a filmbe a korabeli, alig több mint tíz éves dokumentumfelvételek, ha azok nem szolgálnának önző célt (értsd: a rendező, illetve a film sikerét). Nem tudok napirendre térni afelett sem, hogy míg a film egyik központi hőse, a szikh pincér (Dev Patel), egyéb karakterek mellett, kitalált figura, addig például az orosz üzletember, a szálloda főszakácsa valóságos figura, a kisgyermekükkel és annak dadájával utazó amerikai/indiai pár pedig két különböző, de szintén igazi párból lettek összeírva. Valódi halál és emberi tragédia keveredik itt a filmbeli, tehát nem valódi halállal és az írók által kiszínezett valóság látszatával. Nekem ez nem stimmel. Egy régmúltban megtörtént eseményről készült filmben ez nem zavaró, hiszen annak az események a szereplői már régen nem élnek, és az esemény kronológiájáról és tényszerűségéről is legfeljebb történészek vitatkozhatnak, attól a film, mint mese még bőven működhet, mint ahogy általában működik is. Itt azonban a mumbai-i terror túlélői, illetve az áldozatok hozzátartozói még bőven élnek, és valódi tragédiájuk igazságot követel. Másrészről pedig a terroristákkal sincs minden rendben. Igen nagy melléfogás őket agyatlan gyilkológépekként megjeleníteni, még ha effektíve annak is tűnnek. Szerencsére, erre azért vannak utalások (pl. az egyikük kétségbeesett telefonbeszélgetése apjával, vagy a történet érzelmi csúcspontjának ima-jelenete), így a film kvázi “kicsúszik” az egyoldalú propaganda-vád célkeresztjéből, de a háttérben, az állandó mobilkapcsolat virtuális terében megbúvó Bika testvér nevű imámmal folytatott bizarr beszélgetések szinte már paródiának hatnak. Én már szinte látom, ahogy egy szakállas, burnuszos alak gubbaszt egy vályogkunyhóban, előtte tévéképernyők erdeje, fülén headset és jobb kezével görcsösen markolássza ágyékát, miközben kéjesen liheg: Ölj, ölj, ölj! Ennél azért sokkal komolyabb a helyzet, még ha (ismétlem) a valóságban véletlenül így is lehet.

Ettől függetlenül azonban lehet dicsérni a filmet, például a valóban látványos, izgalmas tömegkoreográfiáért, ahogyan a szálloda halljában és a lépcsőház oszlopsorai között keringőznek a vérnősző terroristák, valamint az áldozatok riadt nyájként. Igazán hitelesek maguk a kitalált, illetve az igaziakat megjelenítő karakterek is, jól működik a rettegés szuszpenze, miközben odakint csőre húzott kalasnyikovokkal grasszál a halál, megvan a film íve is, tökéletesen lejön a civil hősök önfeláldozásának nagyszerűsége is. Csak éppen ott vannak azok a “csakok”… 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Emberek és istenek (Des hommes et des dieux, 2010)

A húsvét előtti napokban mélyebb lelki-szellemi élményre vágyóknak ajánlom Xavier Beauvois cannes-i nagydíjas munkáját. Nemcsak a közelgő ünnep miatt aktuális.

A film jó két órán át mutatja egy kolostor mindennapjait a maga egyhangúságában, munka és imádság szüntelen körforgásában – ami lássuk be, nem túl érdekfeszítő. Hazai bemutatója idején mégis két hét alatt kétmillió (!) nézőt vonzott a mozikba. Ennek oka nem a darab amúgy vitathatatlan művészi értékeiben keresendő, a franciák érdeklődése leginkább honfitársaik máig tisztázatlan tragédiájának szólt. 1996-ban Algéria hegyei közt iszlám szélsőségesek elraboltak, majd kivégeztek hét francia szerzetest, legalábbis utólag egy radikális csoport vállalta magára az akciót; de hogy valójában kik és hogyan követték el a gyilkosságokat, arról időközben egyre ellentmondásosabb információk láttak napvilágot. A honi közvéleményt érthetően felrázta a lezáratlan ügy megfilmesítése, jóllehet, Beauvois nem foglal állást: ami az ügyben homályos volt, azt továbbra is homályban hagyja. Oknyomozás helyett inkább erkölcsi, vallási síkra tereli a drámát, így téve lehetővé egy mélyebb, összetettebb értelmezést.

A történet helyszíne kis falu az Atlasz-hegységben. Közelében jó emberöltőnyi ideje működik egy ciszterci kolostor, a szerzetesek békében élnek a helybéli muszlim közösséggel: ellátják betegeiket, segítik a falusiakat ügyes-bajos dolgaikban, és együtt árulják portékáikat a piacon. Az idilli állapotot azonban egyre nyugtalanítóbb hírek zavarják meg értelmetlen, vallási okból elkövetett környékbeli gyilkosságokról, erőszakos cselekedetekről. Hamarosan itt is feltűnnek a fegyveresek, a barátok pedig döntéshelyzetbe kényszerülnek: menni vagy maradni? Mert a maradás, nem kétséges, előbb-utóbb a pusztulást jelentené számukra. A távozás viszont, bármennyire indokoltnak tűnik is, egyenlő lenne a bennük bízó falusi közösség cserbenhagyásával, választott hivatásuk feladásával. Amit nyerhetnek, „csupán” az élet – esetükben ez nem is olyan egyértelmű nyereség. Életfelajánlás ide vagy oda, mindegyikük fél, ha nem is mondja ki.

Végül ki-ki megküzdve saját gyengeségével és kételyeivel, ugyanarra az elhatározásra jut. A film túlnyomórészt e döntési folyamat ábrázolása, lényegében a fenti dilemmából kibomló hosszas és elmélyült meditáció elkötelezettségről és áldozatvállalásról, bátorságról és gyengeségről. A dialógusok énekekkel, elmélkedésekkel, szentírási idézetekkel váltakoznak, melyekben újra meg újra felvetődnek a szereplőket nyomasztó kérdések és a lehetséges válaszok.  Fontos szerep jut a szövegeknek, ami alaposan próbára teszi a figyelmünket.  Néha pedig mintha a táj is a felvetett gondolatokra reflektálna.

A rendház keresztény sziget a muzulmánok között; hogy ennek ellenére zavartalan harmóniában élnek együtt, nem egyszerűen alkalmazkodás kérdése, hanem a kölcsönös elfogadásé, sőt tiszteleté. A beszélgetések és egyéb textusok a két vallás lényegi azonosságát sugallják, valamint, hogy a problémák a tanok eltorzításából fakadnak.

A rend tagjai a legtermészetesebb, leghétköznapibb módon élik meg hitüket. Napjaik Isten állandó közelségében telnek; az imádság, mosogatás vagy a kerti munka számukra egyként a derű és üdvösség forrása. Semmi ájtatos külsőség: mind a filmes eszközök (vagy inkább eszköztelenség), mind a színészi alakítások terén végtelen egyszerűséget tapasztalunk. A spontánnak látszó képsorok gondosan megtervezett építménnyé állnak össze. A keresztény liturgikus elemekkel oda-vissza átszőtt történet majd’ minden tizedik percében visszatér a kápolnához, mely így nemcsak a kolostornak, de a filmnek is egyfajta spirituális középpontja lesz. A kékes félhomályban derengő képek egyszerre töltenek be formai tagoló szerepet, és jelzik a forrást, ahová a szerzetesek újra meg újra visszavonulnak erőt meríteni – ez persze szimbolikusan, belső centrumként is értelmezhető.

A barátok együtt elköltött utolsó vacsorája, ez a Csajkovszkij-zenére komponált, megrendítő, néma szekvencia a film nagyjelenete, színészi és operatőri remeklés. Sokat bíz az arcokra, gesztusokra a puritán elbeszélői stílus – és ami a szereplőgárdát illeti, a rendezőnek könnyű dolga volt. Minden karakter egyedi, izgalmas személyiség, élen a karizmatikus Christian atyával, akit Lambert Wilson alakít odaadóan. Legalább ennyire autonóm az idős orvos bölcs derűt árasztó figurája (Michael Lonsdale), de folytathatnám a sort hat további névvel, és még nem beszéltem az amatőr helybéliekről, akiknek jelenléte megteremti a cselekmény élő, autentikus közegét.

Az Emberek és istenek nem könnyű falat; elmélyült, szemlélődő alkotás, igazi meditációs objektum. Korábban már efes is írt róla, itt

Kategória: Film, Saját szoba | Megjegyzés hozzáfűzése

Bocsáss meg, kedvesem! (Plaire, aimer et courir vite / Sorry Angel, 2018)

Szóval, ilyen címmel biztosan nem vár ránk székkarfa-szorongató izgalom, szemkápráztató látványorgia, de térdcsapkodós kacajvihar sem valószínű. Egy szerelmi konfliktushelyzet rózsaszín szívecskékben tobzódó, geil édes giccsben tocsogó szentimentális meséjét várnánk ilyen címmel, de éppen ezért komoly meglepetés (számomra legalábbis), hogy a Bocsáss meg, kedvesem! mennyire őszinte, sallangmentes és magától értetődően természetes dráma.

Talán Jonathan Demme 1994-ben bemutatott Philadelphia című AIDS-drámája volt az első olyan, igazán jelentős film a filmtörténetben, mely az azonos neműek egymás iránti szerelmét valódi érzelemként, valódi szerelemként volt képes ábrázolni, magukat a melegeket pedig normális emberként, sőt, sikeres, tehetséges emberként, tragédiájukat pedig valódi, mély tragédiaként. Demme óriási sikerrel döntött le egy falat, melynek az ún. “normális világ” felé mutatott felére eddig legfeljebb amolyan vicces, férfi létükre magukat nőnek/nő létükre magukat férfinak hívő, mutató emberek voltak festve, de csak a beavatottak számára volt nyilvánvaló a fal túloldalán élők mindennapi élete, örömei, de gondjai, konfliktusai is. Azóta örvendetesen megszaporodtak a melegeket és a meleg közösségek életét őszintén, mítoszok, túlzások és hatásvadász effektusok nélkül bemutató filmalkotások (és más műalkotások, könyvek, stb.), melyek ugyan messze nem oszlatták el a fejlett társadalmakban még mindig meglévő ködét a tudatlanságnak és félelmeknek, de mindenképpen hozzájárultak annak erőteljes ritkításához. Az érzékenyebb, toleránsabb, hogy ne mondjam azt, műveltebb, de amúgy heteroszexuális férfiak ma már talán nem ütköznek meg két férfi közti érzelmes jeleneten, netán csókján, miközben két nő leszbikus jelenete már talán a látványra építő popcorn-moziknál is simán elmegy 14-es karikával (amiről viszont soha, senki nem kérdezte meg a heteroszexuális nőket, hogy őket ez mennyire zavarja…).

Ezek után talán nyilvánvaló, hogy ez a tavaly Cannes-ban bemutatott alkotás is e fent említett típusú filmek körébe tartozik. A Christophe Honoré által írt és rendezett történet 1993-ban játszódik egy harmincas, AIDS-beteg író, annak tíz évvel fiatalabb, egyetemista szerelme, valamint ezek kiterjedt -igen heterogén- baráti köre, nagy számú futó kapcsolatai és családtagjai társaságában. Engem a film hangvétele leginkább Richard Linklater Mielőtt…-trilógiájára emlékeztet, de miközben éppen annyira csevegős, laza és felelőtlen, nem csupán lebeg az időben, hanem feltartóztathatatlanul csúszik bele a tragédiába, mely éppen ebben a korban volt talán legfélelmetesebb közelségben az ebben egyik leginkább veszélyeztetettként ismert meleg közösségek feje felett. Természetesen rendkívül érzelmes a film, de ezt az emocionális túltengést sohasem érzem megcsináltnak, kiprovokáltnak, sőt, éppen az a szembetűnő, hogy mennyire természetesen viselkednek ebben a szituációban a szereplők. Legtöbbször tényleg csak két szerelmes, vagy csak éppen abban az adott pillanatban egymást nagyon kívánó embert látok, igazán extremitások és devianciák nélkül – ami ezekből netán mégis befért a filmbe, az mind igen szolid, mondhatni, megmosolyogtató deviancia. Vagy legalábbis azt úgy mutatja meg Honoré.  Tele van a film témába vágó művészettörténeti hivatkozásokkal Whitmantól Ginsbergig, Rimbaudtól Anatole France-ig, Truffaut-tól Léos Caraxig és Fassbinderig, afféle kulturális kerékvetőként: ezek a toposzok nap mint nap előjönnek a szereplők egymás közötti párbeszédeiben, utalnak ezek műveire és szívatják egymást, ha valaki netán nem ismerné ezeket a nagyságokat. Maga a film azonban ennyire tán nem magas művészet. Megelégszik annyival, hogy megejtő tisztasággal, szinte naiv ártatlansággal, hiteles szereplőkkel és a hiteles szereplők hiteles reakcióival elmesél egy szomorú véget érő történetet. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Eksztázis (Climax, 2018)

Számomra Gaspar Noé a művészfilm Uwe Bollja. Abba azért nem mennék most bele, hogy kicsoda Uwe Boll, legyen elég itt róla annyi, hogy a nagyképű tehetségtelenség emblematikus figurája, aki nevetségesen rossz filmeket csinál, ám olykor még arra is vetemedik, hogy tettlegesen bántalmazza a filmjét becsmérlő kritikust… A király nevében című “kiváló” darabját például elő szokták venni magyar tévécsatornák is, majd szólok, ha el nem felejtem. Noé pont ennyire lufi arc, csak éppen ő nem a látványfilmek és kommersz zsánerek geekjei között, hanem az artmozik és sznob filmfesztiválok mezőnyében kelt rendre riadalmat, feltűnést, de főleg botrányokat. Bár filmjeiben rendre témaként jelenik meg az erőszak, állítólag ő maga nem egy erőszakos pali, sőt, civilben kifejezetten egy közvetlen jó fej – többen találkoztak vele talán ősszel, a miskolci Jameson Filmfesztiválon.

Ez persze, nem menti őt, attól még hogy ő egy szimpatikus srác, a filmjei még -szerintem- rosszak, bár tagadhatatlan, hogy sokakra mégis nagy hatást képesek gyakorolni. Ez az eredetiben Climaxnak, magyar fordításban Eksztázisnak elkeresztelt filmje sem jó, bár sokkhatásban ez is erős. Azonban ha egy film sokkol, és nem akarjuk azt, hogy ezt tegye velünk, akkor szépen felállunk és kimegyünk a moziteremből (kivesszük a lemez a lejátszóból, elkapcsoljuk azt a csatornát). Nyilván, ha viszont éppen erre vágyunk, akkor megnézzük a filmet, az én koromban azonban én már nem szeretem ha sokkolnak, ahelyett, hogy kiérlelt művészi eszközökkel elgondolkodtassanak, miközben a sokkhatás is lehet művészi eszköz – csak éppen annak elég primitív. A film sztorija gyakorlatilag egy ilyen sokkhatást mesél el, tehát ha azt akarom, a tartalom ezúttal megfelelő formát talált magának.

Míg azonban egy film által keltett sokkot ott tudom hagyni, addig az akaratom ellenére bevett, erősen hallucinogén drog által okozott módosult tudatállapotból képtelen vagyok kilépni, és ez bizony meglehetősen para. A történet-, és orvostudomány bőven ismer olyan tömegjelenségeket, melyek során valamilyen drog hatására tömegek estek valami furcsa, őrülethez hasonló pszichózisba. A film egy hasonlót próbál meg rekonstruálni. Valamikor a kilencvenes évek közepén, egy bezárt iskolában egy csapatnyi táncos jött össze egy hosszú, háromnapos tréningre, melynek záróbuliján valaki LSD-t csempészett a bulira készített sangríába. Mindenki beállt, mint a gerely, ahogy mondani szokás, csakhogy ezt igazából alig akarta valaki, néhány azt sem tudták, mi történik velük. Nem akarom az amúgy meglehetősen soványka cselekményt részletezni, a szeánsz tragikus véget ért.

Ha csupán erre szorítkozunk, akkor Noé valóban igen hitelesen reprodukálta ezt az elcseszett acid partyt. Illő a zenei környezet, fantasztikusan mozognak a környezetbe és a megjelenített szubkultúrába pontosan passzoló karaktereket megjelenítő táncosok – egyáltalán, a film képes megidézni a bad tripet. Más kérdés, hogy ennek ellenére rendkívül unalmas. Az energikus, monoton zenéről hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazán élvezhető sokáig józanul. A hihetetlenül mozgó táncosokról is kiderül, hogy a legtöbben ugyanazt a bonyolult, virtuózan bemutatott mozdulatsort ismétlik a trip minden szakaszában, s a kollektív őrületben színészi értelemben elvesznek és elvesztik hitelüket. Noé lenyilatkozta, hogy a forgatás során senki nem használt drogokat, és ez meg is látszik a filmen. Vagy Noé nem instruálta őket megfelelően, vagy ha hagyta őket improvizálni, a színészeknek/táncosoknak nem volt elég belső ismeretanyaguk, illetve nem volt fantáziájuk az őrület, úgymond, cizellált megjelenítéséhez. Így jobbára a szakadatlan tucctucc-technó zakatolására csupán villogó fényekben vonagló, sikoltozó, elmosódott testeket látunk és hallunk. Megváltás számunkra a film végét jelentő, kintről bevágó, éles fény (ha eddig még nem hagytuk volna ott a filmet), és eddigre a film által kíméletlen brutalitással érzéketlenné csapatott lelkünkben a részvét legcsekélyebb szikrája sem gyúl, mintegy katarzisképpen.

A nyilvánvaló, hogy Noé valami durva bélyeget nyalhatott ifjabb korában, mert szentelt már filmet a drog “poklának” (Enter The Void), azonban arra a kérdésre, miszerint, ha egyszer olyan rossz a kábítószer, miért fogyasztják mégis százmilliók nap mint nap, már neki sincs válasza. Én legalábbis semmi effélét nem tudok leszűrni filmjeiből, azt azonban igen, hogy ez a bizonyos típusú kábítószerekhez (mondjuk, a magyar cím által sugallt extasynak, ekinek és efféléknek nem sok köze van a történet fő cselekményszervezőjeként szereplő LSD-hez) sokban kötődő szubkultúrához ezer szállal kapcsolódik, annak, elsősorban külsőségekben megnyilvánuló sajátosságait behatósan ismeri. Intellektuálisan, illetve emocionálisan mélyebbre azonban sosem hatol, illetve csak akkor próbálkozik ezzel, több-kevesebb sikerrel, ha az erőszak ebben a körben nem éppen jellemzősen megjelenő formái jönnek szóba. Így, bár hitelesnek tűnik ez a film mégis, Noé megközelítése mégis erősen egyoldalú, kifejező eszközei pedig hatásvadászok. Nagyjából ugyanaz a probléma ezzel a filmmel is, mint a szerelemről értekező, szintén botrányos Szerelem című filmjével: látványos, de alapvetően üres, a felszínen elcsúszkáló blöff. És ezt csak még jobban aláhúzzák azok az artisztikusnak szánt megoldások, én azt mondanám, pózok és allűrök, minthogy a vége-stáblistával való kezdés és a továbbiakban is anarchikus jelenetfűzés, az olykor tükörírással bevágott, Coelho intellektuális magasságait ostromló, mélynek és filozofikusnak szánt elmésségek inzertjei és az agresszívan villogó effektek. (Inkább csinált volna egy szabványos, B-kategóriás horrort e témában, többet érne vele…) 4/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. március

A törvény nevében – 3. szezon (True Detective, Season 3., 2019) – Mintha Nic Pizzolato túlzottan beleszerelmesedett volna az általa írt történetbe… Nyúlik ugyanis ez a harmadik évad, mint frissen sült pizzán a mozzarella. Simán le lehetne vágni belőle három részt: akkor talán egy feszes, tökös kísérlet lenne ez a krimi és a melodráma ötvözésére. Hangvételben megint újít a kreátor, más mint a keményen koppanós első évad, és más, mint a sokak (pl. Tarantino) által is fitymált -szerintem remek- második, de ez nem jelenti azt, hogy jó is, amit látunk. Persze, Pizzolato elég szépen megvezet, hiszen tulajdonképpen csak az utolsó részekben válik világossá, hogy amit nézünk, az nem egy gyermekrablásos, pedofilos thriller, de nem is egy szokványos zsaru/partner történet – hanem egy melodráma tragikus sorsú családokról, magányos férfiakról, a barátságról és a házasság nehézségeiről, olyan “falat rengető” tanulságokkal, mint a “például hiába van pénzed és hatalmad, ha úgy hozza sorsod, még élhetsz boldogtalan, nyomorult életet”. Amúgy igényes széria ez még mindig, csak ez a történet, akár még így is, ahogyan Pizzolato elképzelte, csak maximum öt részben kidolgozva. Remek Mahershala Ali és Stephen Dorff, Carmen Ejogóval kiegészülő nyomozó triásza, különösen tetszik, ahogyan megöregednek (a képen Mahershala Ali három arca), pattognak a szikrák Ali és Dorff között, de hiába a 35 évet átölelő, fordulatos történet, ha az rendre feloldódik az állandóan vissza és visszatérő, melankolikus geilben. Viszont: MI TÖRTÉNT A FELESÉGGEL?! (Ha erről volt szó, azt nyilván átszundítottam…) 6/10

Isteni játék (Phörpa / The Cup, 1999) – Természetesen a labdarúgásról van szó ebben a bhutáni (!) komédiában, ami már megfertőzte a tibeti buddhizmus elmélyült tanulmányozásába belefáradt szerzeteseket is. A valóságban is megtörtént mese egy ifjú boncról szól, aki a szó szoros értelmében mindent (IS) elkövet azért, hogy megnézze a ’98-as franciaországi foci-vébé döntőjét. Mivel azonban az Észak-Indiában található, eldugott, emigráns buddhisták által lakott kolostorban áram is csak elvétve van, nemhogy televízió, sőt, az idősebb szerzeteseknek még fogalma sincs arról, mi fán terem a foci (boldog emberek!), ez egy igen bonyolult feladat lesz. A kis Orgyen azonban, nem kevés csetlés&botlás után, megoldja a feladatot – a lényeg azonban e filmmel kapcsolatban számomra inkább az a mérhetetlenül áradó szeretet és bölcsesség, ami ezekből a gyakorlatilag önmagukat alakító szerzetesekből árad. Khyentse Norbu rendezése sem tekinthető kiforrott, precíz munkának, mely azonban mégis képes lekötni az embert, elsősorban őszinteségével, naiv bájával, valamint a buddhista szerzetesek hétköznapi életét, valamint bonyolult szertartásait bemutató, dokumentumértékű -csodás- felvételeivel. (Amúgy a franciák nyertek, de ebben a filmben ez senkit nem érdekel.) 9/10

A sátán éve (Rok dábla, 2002) – Három tipikus cseh specialitás ötvöződik egy filmbe Petr Zelenka több komoly díjat nyert filmjében. Az első maga a film műfaja. Bár effektíve az ál-dokumentumfilm műfaját nem a csehek találták ki, de Jan Sverák óriási hatású Olajfalókja óta ezt a műfajt minden filmrajongó a csehek számlájára írja. A Čechomor nevű zenekar a csehek egyik leghíresebb bandája, cseh és morva népzenékből építkező rock- és világzenét játszanak, népszerűségükre jellemző, hogy külvárosi táncházak helyett szinte kizárólag stadionokban lépnek fel sokezres hallgatóság előtt. Jaromír Nohavica, mondjuk azt, hogy a cseh Cseh Tamás: hatása legalábbis akkora, ha nem nagyobb. A cseh nyelvterületen szintén tömegek járnak koncertjeire, és nincs olyan cseh, aki ne fújná kívülről dalait. A filmben ők hárman (plusz még Karel Plíhal, szintén óriási cseh legenda, valamint Jaz Coleman, aki szintén – de ő nem cseh) találkoznak egy kitalált holland dokumentumfilmes kamerája előtt, hogy Nohavica alkoholizmusa, a Čechomor zenekar tagjainak csetlése-botlása kapcsán, valamint Coleman extrém módon spiritualista világának és személyiségének tükrében beszélhessenek magukról és egy (csehesen) groteszk koncert-werkfilmben meséljenek magukról és a világról alkotott képükről, valamint Nohavica és a Čechomor dalaiban megjelenő cseh- és morva nemzeti érzésről. A film tagadhatatlanul kissé zagyvának tűnhet a témában -hozzám hasonlóan kevéssé jártas- nézőnek, de egyben rendkívül fontos képi-, és hangdokumentum ahhoz, ha netán mélyebben is szeretnénk megismerni a cseh gondolatvilágot. 7/10

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built, 2018) – Sokáig vacilláltam, hogy megnézzem-e egyáltalán Lars von Trier önterápiás sorozatának legfrissebb “ülését”. Nem feltétlenül azért, mert a hírek szerint a film kiborított egy csomó embert, nem is azért, mert néhány “szakértő” kritikus még mindig talált felmutatni valót  – egyszerűen számomra ez a pacák unalmas. Untam már A nimfomániást, untam a Melankóliát, untam az Antikrisztust, de von Trier olyan erősen indult pályáján, hogy valamiért mindig adtam neki esélyt (no, és volt, hogy a szerkesztőm küldött el megnézni, amikor még volt szerkesztőm), mint ahogy most, utoljára. Ezzel a filmmel azonban eljátszotta minden bizodalmam. Ez a faszi egy beteg, aberrált, nőgyűlölő pszichopata, aki az ún. “magas művészet” köpenyével próbálja takargatni szánalmas, rothadó, nyomorult lelkét – és azt kell, hogy mondjam, hajdani tehetségének véglegesnek tűnő szertefoszlását. Filmje már alig tartalmaz eredeti jegyeket, amit mégis, azt már saját maga megcsinálta korábban. Citál nagy klasszikusokat, Bachot, s vele együtt Glenn Gouldot, egy csomó festőt, Goethét és a Faustot, Peter Greenawayt és a rothadás kultuszát, szegény Bruno Ganzot is lecibálja a pokolba egyik utolsó szerepében, hogy még véletlenül se mint angyalra emlékezzünk rá – csak azért, hogy tovább tapicskoljon nyilvánosan szadista, perverz lázálmaiban. Menjen már Lars von Trier tényleg a francba… 0/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 4 hozzászólás

Pezsgő és macaron – Egy feledhetetlen kerti parti (Place publique, 2019)

Hogy mennyire lesz feledhetetlen ez a kerti parti, azt nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy Thomas Vinterberg Születésnapja óta nincs új a nap alatt ebben a témában. Azért mondom a mára már filmtörténelemmé nemesedett dán Dogma-mozgalom egyik kulcsdarabját, mert arra tán emlékszünk még, és talán azért is, mert ez a film ütötte talán a legnagyobbat a kamaradrámák azon altípusába tartozó filmek közül, melyek cselekménye egy helyszínen és egyetlen családi/baráti eseményen zajlik le. Általában arról van szó, hogy valamilyen jeles okból összejön egy színes társaság, kezdetben felhőtlen a derű, körbe-körbe bájvigyor, smúzolás ezerrel, aztán ahogy fogy az alkohol, úgy hullanak le az álarcok, hervadnak le a görcsbe rándult mosolyok és kerülnek felszínre a rejtett, elfojtott sérelmek, indulatok, vágyak és gyűlölködések, melyek aztán egy kataklizmaszerű pillanatban egyszerre robbannak egymásba, megsemmisítve mindent, mit a résztvevők addig tetettek egymás felé egész életükben.

Agnès Jaoui ropogósan friss filmje, a Pezsgő és macaron (és maradjunk ennyiben) pontosan ezt a fent vázolt szüzsét követi. A jeles esemény itt egy házavató parti, melyre az újdonsült házigazda, egy médiában dolgozó nő, meghívja -médiában dolgozó- rokonait, -médiában dolgozó- üzletfeleit és a hozzájuk tartozó sleppet. A ház 35 kilométerre fekszik -légvonalban- Párizstól, csodás park, valamint néhány helybéli, a megszokott csendjét, nyugalmát féltő, jobbára mezőgazdasággal foglalkozó, egyszerű helybéli veszi körül. Ez utóbbiak igen morcosan és megütközve fogadják a hangos, puccos párizsiakat és nemtetszésüknek hangot is adnak, néhányan közülük azonban kíváncsian fogadják a partira érkező “hírességeket”, sőt, még alkalmi munkát is vállalnak a házavató partin, hogy minél közelebb kerülhessenek hozzájuk. Ez a szájtáti “vidékiség” és a nagyképű, cinikus “városi menőség” közötti kontraszt adja a komédia fő mozgatóerejét, a történet néhány kiemelt karaktere között bonyolódó dolgokon kívül.

Egy kiöregedett, hajdani népszerűségét suttyó cinizmusával egyáltalán nem javító tévésztár, aki nem tud mit kezdeni az öregedés okozta problémákkal, volt felesége, aki viszont még mindig képes élvezni az életet, lányuk, aki egy botránykönyvben írta meg szülei házasságát, a producere, aki egy orosz migráns mellett találja meg a szerelmet, egy mitugrász asszisztens, egy pusztítóan ostoba Youtube-sztár, milliós rajongótáborát méltón reprezentáló sleppel, egy, a “sztárok” közelségétől ájult izgalomba kerülő, hervatag helyi szépség, egy nyugalmát tettlegességig védő szomszéd, valamint sofőrök, zenészek, pincérek és a vendégsereg a film szereplői, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi, csupán szembesülnek, illetve általuk szembesülünk mi is az élet őszinte valójával, lényegével, amikor azt nem hessegetik el maguktól mondvacsinált ürügyekkel. Számtalan kis egyperces jelenet egybefűzve, néhány üdítően jó, társadalom-, és médiakritikus éllel bíró poén, rengeteg zene, tánc – kis semmiség a film mindennek ellenére, mivel ezek az apró karcolatok, karikatúrák és véletlenül a szándékoltnál mélyebbre hatoló párbeszédek nem sűrűsödnek össze egyetlen megtisztító erejű, kis helyi apokalipszissé, hanem csupán szétáznak a futó nyári záporban, mint a macaronok a partiasztalokon. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Sztrájk a gyárban (En guerre, 2018)

Elkezdeném írni ezt a cikket, így ráklikkelek a guglira, a film adatlapját keresendő. A következő hírek ömlenek rám a ‘sztrájk a gyárban’ szóösszetételre: Sztrájk van a Hankook-gyárban, Elkezdődött a sztrájk, az egész győri Audi-gyárban leállt a munka, Egy hét sztrájk is lehet egy oroszlányi autóipari gyárban… És ez csak az első oldal. Most akkor mondjam azt, hogy ez a Sztrájk a gyárban című francia dráma olyan aktuális, hogy a fal adja a másikat? S ha hozzávesszük, hogy a filmben is egy autóipari beszállítónál következett be a címben említett esemény, ráadásul nagyságrendileg pont akkorában, mint az egyik fent linkelt hírben, az oroszlányi üzem esetében (ott 1200 fő sztrájkolt, a filmbeli üzemben 1100) is, akkor szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy itt bizony magával, a véres, mindennapi, hús-vér valósággal nézhetünk farkasszemet.

Ennek megfelelő a filmet rendező Stéphane Brizé dramaturgiai és vizuális koncepciója is. Az egész film mintha az események közvetlen közeléből tudósítana. Szinte érzeni a sztrájkoló munkások izzadságszagát, az idegesen hamukázó vezetőség középkategóriás arcvizének illatát, ahogy az események elfajulnak, mert az események mindig elfajulnak, szinte minket is lökdösnek, egy könyök a bordánk között, egy rendőrbakancs az arcunkon, sárral kevert vér szárad fülemen… Szinte a mellkasunkon érezzük a Vincent Lindon alakította szakszervezeti vezető 200 fölé ugró vérnyomását, ahogyan óriási elánnal próbálja meggyőzni társait, illetve a cég vezetőit arról, amit igaznak hisz.

Mindemellett Brizé hitelesen alkotja meg a sztrájkban résztvevő munkások heterogén tömegének csoportdinamikáját is. Szinte pszichológiai tanulmány, ahogyan az események sodrában kialakulnak és felbomlanak különböző érdekszövetségek, ahogyan a személyes szimpátiák és antipátiák, valamint a szűklátókörű önzés és a gyáva megalkuvás, az éhező gyomor sok mindent felülíró parancsa szinte élő szoborként formálják, egyben bomlasztják az egyre kétségbeesettebb munkásokat, éles kontrasztban a velük szemben álló vezetőség, a tulajdonos emberei, illetve a francia állam hivatalos képviselői által sugárzott hűvös távolságtartással. Színészek és amatőr szereplők önazonos hitelessége egyben a film megfellebbezhetetlen igazsága is.

Kiemelkedik közülük a Brizével már többször is dolgozó Lindon ezúttal is brutális erejű teljesítménye. Elismert, “igazi” színészként szerintem nincs még egy pasas a világon, aki ennyire “igazi” munkáskaraktereket tudna megformálni. Annak idején nem tudtam betelni a Mese a szerelemről című történetben Lindon brutális kezeivel, ahogyan a filmbeli szerelmét, a törékeny, városi csellistalányt simogatta végtelen gyengédséggel – ezt a “poént” itt is elsüti Brizé, csak éppen Lindon vaskos, tömpe ujjai saját, újszülött unokájának piciny fejét tartják pihe könnyedséggel, óvón. Az a karakter, amit viszont e mostani filmben játszik, inkább a Mennyit ér egy ember? becsületes, lelkiismeretes, ám ettől függetlenül munkáját elvesztő hőséhez hasonlít; sorsa azonban, ha lehet, még kegyetlenebb, még tragikusabb. A Sztrájk a gyárban nem hoz megnyugvást senkinek. Sőt, pofán ver, mint a flaszter. Ahogyan kell. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése