asanisimasa

Szerintem nem sok brazil film nyert ennyi elismerést jelentős filmes fesztiválokon, mint
Kleber Mendonça Filho bő két és félórás alkotása, miközben azért az átlagnéző nem igazán tud mit kezdeni az élménnyel. Na, de le az alusisakokkal, szó sincs semmilyen összeesküvésről, nem a filmkritikusok maffiája győzedelmeskedik ezúttal is a fizetőképes közönség ízlésének kárára – bár a film Brazíliában azért egész szépen szerepelt a pénztáraknál is. Ott nyilván értették a történet minden másodpercét, AZT is. A titkosügynök cselekménye ugyanis a véres valóságon alapszik. Ha figyelünk és nemcsak a szájunkat tátjuk az ásítozástól, akkor mellékesnek tűnő vágóképekből, korabeli újságcikkek bevágásaiból egyértelműen kibontakozik az igen ismerős sztori, melyben egy katonai diktatúrában inkriminálódott férfi keres menedéket a rendszerellenes kevesek egyik eldugott rejtekhelyén, miközben a rendszer ezer csáppal kutat utána. Közben zajlik a karnevál.

1964 és 1985 között Brazíliát (nem először) félfasiszta katonai junta uralta, mely könyörtelenül üldözte a demokráciára vágyó keveseket (többségükben baloldali értelmiségieket), de még azokat is, akik csupán normálisan, szakszerűen szerették volna munkájukat végezni. A titkosügynök 1977 februárjában játszódik. Egy hajdani egyetemi professzor szeretne eljutni a távoli Recifébe, ahol egy régi anarchista idős hölgy rejtegeti különféle autoriter rendszerek menekültjeit. Utazása, valamint megérkezése utáni álcázott munkavállalása képezi a film cselekményét, egy meglehetősen kusza, szürreális momentumokban is bővelkedő eseményfolyamot, mely ha nem figyelünk, követhetetlen, de ha igen, akkor pontosan átélhetjük általa azt a paranoid, pszichotikus hangulatot, mely pompásan jellemzi, ahogy egy minden erköcsiségtől mentes, kizárólag a pénz és a hatalmaskodás mámora által tüzelt diktatúra szublimál a brazil karneválok hagyományosan halálos áldozatokkal járó őrületével. Bár a film az elmúlt években forgott, mégis megállja helyét kordokumentumként is – ruhák, autók, arcok, zenék, hangulatok, a genius loci, mind tökéletesen hozza a kort. Címszerepben a Narcos után csak ikonikusként jellemezhető Walter Moura, de inkább Udo Kiert emelném ki utolsó filmszerepében (’25 november 23-án hunyt el): röpke kis jelenetében egy Holocaust-túlélő német szabót alakít, akit a város kiskirálykodó rendőrkapitánya SS-tisztnek hisz, hiszen német, és naponta meglátogatja, hogy a szabó mutassa meg neki háborús sérüléseit (amiket a koncentrációs táborban szerzett…). Nyilván nem tökéletes, de minden pillanatában érdekes mozi ez, mely stílusában egyszere idézi meg a hetvenes évek krimijeinek hangulatát, Coppolát, Spielberget, az Óment, a Cápát, valamint azokat a grindcore mozikat, melyekre nincs is már betűje az ábécének. Közben meg egy teljesen egyedi, szuverén hangú mozi.

Nem sok olyan filmes alkot jelenleg bárhol a világon, akinek filmjeit ismeretlenül is felismerni akár egyetlen snittből. Ehhez nyilván ismerni kell valamennyire az adott filmes munkáit, jellegzetes vizuális nyelvét, történetmesélésének sajátosságait, humorát, gondolkodását, modorát, akár modorosságait – Paolo Sorrentino ilyen. 2025-ös filmjének újra politikus áll -olykor mértanilag is pontos- középpontjában, Silvio és Giulio után, bár mellékszerepben egy pápa is feltűnik A kegyelemben, ezúttal hosszú, őszes raszta dreadlockban, ezúttal azonban melankolikusabb, vagy inkább filozofikusabb hangulatban értekezik a címben foglalt fogalom etikai, erkölcsi, jogi és érzelmi természetéről, a kegy, a könyörület és az irgalom gyakorlásának lehetőségeiről. Ehhez természetesen csakis Toni Servillo lehet a médiuma, aki itt Olaszország egy elképzelt köztársasági elnökét alakítja, aki utolsó napjait tölti hivatalában, és két gyilkosságért elítélt kegyelmi kérvénye, valamint az eutanázia támogatása/nem támogatásának eldöntése vár még rá.

Mindeközben egészségéért aggódó lánya elől is bújkál hű testőre segítségével, hogy elszívjon sutyiban egy cigit, illetve számot vet politikai, köztársasági elnöki és korábbi bírói tevékenységével, tulajdonképpen egész életével és élete szerelmével, az évekkel ezelőtt elvesztett feleségének emlékével. Tulajdonképpen ezúttal is látjuk Sorrentino művészetének összes jellegzetes attribútumát, azonban ezúttal talán kevésbé provokatív, mint korábbi munkáiban, bár olykor azért ott mocorog és ki-kikukkant az a pikírt, gonoszkodó kisördög is, akivel vidoran ellenpontozódik a lassan felgomolygó, tulajdonképpen történet nélküli történet emelkedett, ólomsúlyú, csak a súlytalanságban lebegve elviselhető, mély gondolatisága. Nem állapít meg semmiféle ex catedra konklúziót, az elnök ugyan hoz végül döntéseket, de Sorrentino ezeket -szerencsére- nem szögezi ki a filmvászonra, képernyőre. A lényeg itt a filmbeli De Santis elnök utolsó néhány napjának lelki, érzelmi és gondolati útján való részvételre való invitáció. Ehhez Sorrentino most is megteremt minden látható, hallható, érezhető és értelmezésre váró körülményt.