Akik maradtak (Those Who Remained, 2019)

Ahogyan azt a meggyötört, fásult anya mondta Dininek, amikor megállt az idő: Jó, hát akkor itt fogunk élni. Pont ugyanígy vannak Tóth Barnabás hősei is, csak éppen más okból. De ugyanott, ugyanitt, s nagyjából ugyanakkor. Akár ikertestvére is lehetne Gothár Péter ma már kultikusként számon tartott alkotásának az Akik maradtak című, Oscar-, és más díjakra is bőven esélyes film, holott egyetlen kockájában sem hasonlítható ahhoz. Semmi közös nincs bennünk, azon túl, amit a fentiekben próbáltam jelezni.

Ugyanolyanok vagyunk mind, csak éppen olykor teljesen más utakra kényszerít minket a történelem. Klára és Aladár túlélték a koncentrációs táborok rettenetét, de mindkettőjüknek ottmaradt családjuk nagy része. Klára ezt nem hajlandó tudomásul venni, míg Aladár inkább mélyre eltemetett magában minden emléket, és megpróbál továbblépni. Nem rokonok ők, tulajdonképpen két idegen, akiket kizárólag származásuk köt össze; egy rendelőben találkoztak. Aladár negyvenes orvos, Klára cserfes tinédzser. Kettejük sorsszerűen egybefonódó sorsáról mesél ez a film,

mely tulajdonképpen egy kerek egész. Képtelenség belekötni, ugyanis szűk 83 perces játékidejének egyetlen felesleges pillanata nincs, hibátlan, őszinte, manírmentes színészi alakítások, szolid, elegáns fényképezés és lényegre törő, szűkszavú, de mégis pontosan fogalmazó, közhelymentes rendezés. Csak trollkodni lehetne, de azt meg minek? Makk zseniális Szerelme és Enyedi Testről és lélekről alkotott lírai esszéje juthat még eszünkbe, ahogy próbáljuk megfogalmazni azt a leheletfinom, gyengéd tisztaságot, ahogyan Tóth az emberi érzelmekről beszél, gondosan és határozottan kerülve a kétértelműségnek még a látszatát is, mely a mai közéletre, illetve a posztmodern kultúrába szocializálódott nézőben akaratlanul is felmerülhet, ha egy negyvenes férfi és egy tizenéves lány közötti kapcsolatról van szó.

Csendes, szolid és szerény film ez, mely el sem tudom mondani, milyen félszegen fog mutatni a puccban virító Oscar-csinnadrattán, ha végül eljut odáig – de remélem, azért ott is megérinti a lelkeket. Valójában a túlélésről szól a film, arról, hogy bár nagy a córesz, de egymást segítve, egymással őszintén, szeretettel bánva nincs okunk tartani semmitől. Persze, ezt sem fanfárok hangjaival övezett pátosszal üzeni nekünk, hanem szelíd bölcsességgel. A háttérben közben zajlanak a negyvenes-ötvenes évek, a háború utáni zűrzavar, majd a kommunisták, a besúgások, a lehallgatások, a csengőfrász, s azt csak mi tudjuk, hogy Sztálin halála után nem lesz semmi másként – a történet szereplői azonban túl fognak élni mindent, mert számíthatnak egymásra, mert a történelem olyan, mint az időjárás: néha esik, máskor süt a nap. Igazából nem lényeges dolgok ezek, csak megfelelően kell öltözni. Tudomásul kell venni, változtatni úgysem tudunk rajta. Ez a történet által sugallt attitűd azonban messze nem valamiféle tutyimutyi, megalkuvó életszemlélet, hanem egy pozitív, a nehézségeken, akár a legnagyobb tragédiákon is felülemelkedni képes élni akarás, az élet mindenek feletti szeretete. 10/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az Arany Kesztyű (Der Goldene Handschuh / The Golden Glove, 2019)

Bár kézenfekvő a párhuzam Lars von Trier legutóbbi agymenésével, azért látni kell azt is, hogy ugyan beteg-beteg, de messze nem mindegy, hogy milyen beteg, és hogy mennyire… Az emberi testrészekből házat építő Jack sztorija végős soron fikció, egy intellektuális lázálom, Lars von Trier elméjének művészi igényű projekciója. Kvázi magánügy, orvosi eset – sajnos, ezt beavatatlanok is láthatták. A Fateh Akin által ezennel bemutatott humanoid formájú véglény, Fritz Honka viszont valós személy (illetve már csak volt, szerencsére), s bár förtelmes cselekedetei és teljesen felesleges élete semmiképpen nem lehet példakép senki számára, mindenképpen tudnunk kell róla (mint ahogy “kollégáiról”, Klaus Barbieról, Andrej Csikatiloról, Ted Bundyról, vagy akár a magyar Kiss Béláról tudnunk kell, mert köztünk élnek, éltek, akár a szomszéd házban, lakásban).

Semmi szimbolista katyvasz, semmi elvonatkoztatás nincs tehát a török származású, kiváló német rendező filmjében, bár Az Arany Kesztyű realista műnek sem mondható. Akin megközelítéséra talán a szür-naturalizmus, vagy a grot-expresszionizmus jelző lenne a legmegfelelőbb, ha eme jelzőtákolás nem lenne fából vaskarika készítésének meddő kísérlete. Honka 1970-től ’74-ig terjedő “pályafutása” szinte tényszerűen soroltatik fel a filmben, ezen kívül semmilyen dramaturgiai jellegű belenyúlás nincs a történetben, az eseménytelen időszakok kihúzásán kívül. Viszont árulkodó, hogy Akin mennyire határozottan von cezúrát az erőszak ábrázolásában: Hona legbrutálisabb aktusait sohasem látjuk, bár az is igaz, hogy az odáig vezető “előjáték” is visszataszítóbb, undorítóbb, embertelenebb és brutálisabb, mint mondjuk -az általam amúgy igen kedvelt- Quentin Tarantino teljes eddigi életműve.

Ezzel szoros összefüggésben viszont elképesztően részletgazdag, karcosan hiteles, szinte fílinges Hamburg hírhedt St. Pauli negyedének hetvenes évek eleji hangulatának megteremtése. A címben szereplő Arany Kesztyű ugyanis egy kocsma, melynek egyik törzsvendége volt a súlyos alkoholista, de nemcsak ezért értelmileg gyenge, érzelmileg analfabéta, gnómtermetű Honka. A fél/alvilág bugyraiban szinte egész pályáján élvezettel kutakodó Akin hihetetlen műgonddal alkotta meg ennek a szinte rejtői (szinte nyóckerületi, amikor még volt rendes “nyócker”) késdobálónak a reprodukcióját, a mindenttudó, mindent látó csapossal, a válogatottan züllöt törzsvendégkörrel, kivénhedt, olcsó potyapiában áporodó, fogatlan kurvákkal és az olykor betévedő, lealjasulni szándékozó tengerészekkel. Charles Bukowski talán elégedetten grimaszolna ezeken a képeken, Tom Waits is elégedetten dörmögne, Aki Kaurismaki Fassbinderrel koccintana és Francis Bacon elrohanna festeni egy újabb képet. Legfeljebb tán Tarr Béla fitymálkozna, hogy “túl színes”. Otto Dix-i figurák tolonganak itt az állandó, masszív cigarettafüstben a korabeli nyálasan geil német slágerek dallamaira. Zavarbaejtően idillikus, szinte romantikus kép ez egy végletesen züllött, dekadens és cinikusan nihilista világról.

Viszont árulkodó a bukott gimnazistalány és a ráakaszkodó kis lúzer -enyhén didaktikus- melléktörténete, mert ők teszik igazából helyre ezt az egész filmet: Akin Fritz Honka sztoriján keresztül valójában leszámolni látszik minden romantikus maszlaggal, ami St. Pauli, és általában minden efféle bűnös “szórakozónegyed” köré szövődött a huszadik század második felében, és szövődik azóta. A két szűz félelemtől és izgalomtól táguló pupillákkal, de kíváncsiságtól hajtva, feltartóztathatatlanul buknak alá a mélybe és mocsokba és itt csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy viszonylag ép bőrrel megússzák a kalandot – egyelőre. “Kocsmaesztétikailag” tehát mindenképpen érdekes darab ez, amelybe viszont jégcsákányként ékelődik bele Honka viszolyogtató személye, és felfoghatatlanul borzalmas élete és “munkássága”.

Maga Honka figurája is olyan elrajzoltan groteszk, hogy nem is igen tudjuk hova tenni (a fiatal német színész, Jonas Dassler természetesen lubickol a hálás szerepben és több kilónyi maszkban). Bizarr, a szó szoros értelmében undorító lény, gyomorforgató még a nézése, sőt, a járása is, hát még a lakása. Amit meg róla megtudunk, abban végképp nem lesz semmi romantika. Csak az felfoghatatlan, indokolatlan, végletes brutalitás véres és bulvárlapok címoldalait idéző valósága, bárminemű feloldozás, valahonnan valahová tartás, bármilyen irányú jellemfejlődés teljes hiányával. Ezzel együtt azonban disszonáns összhatást kelt Akin -amúgy Arany Medvére is jelölt- dolgozata. Érdekes film, de lehetetlen szeretni. Megtekinteni pedig csakis erős gyomorral és idegrendszerrel ajánlott. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Természetes ellenfény – Portréfilm Nádas Péterről

Október 3. és 6. között összesen tíz alkalommal lehet megnézni a Természetes ellenfény című portréfilmet Nádas Péterről a Cirko-Gejzír moziban. Az író-rendező Gerőcs Péter szavait idézve:

„Az első rész belép Nádas Péter szerzetesi elvonultságába: megmutatja szent-profán hétköznapjait kerti tevékenység, kapálás, babfejtés, vagy éppen főzés közben, mialatt meséivel végigkalauzol írói pályájának alakulástörténetén; mesél a nehézségekről, a szükséges elvonulásról és a szereplés gyötrelmeiről.

A második rész reflexiós keretet hoz létre az író körül, a klasszikus, beszélő fejes dokumentumfilm zsánerének segítségével. Szakmabeliek és ismerősök beszélnek, vitáznak Nádas Péter egykori barátságairól, pályájának négy fő állomásáról, publicisztikai és közéleti szerepvállalásáról, esszéisztikájának problematikusságáról.

A portré így, a kétféle fókusz együttes érvényesülésével válik teljessé.”

 

Kategória: Film, Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. szeptember

Úriember revolverrel (The Old Man & the Gun, 2018) – Több óriási ziccert is kihagyott David Lowery filmje. Legfőképpen az írandó a rendező számlájára, hogy vétkes módon elfecsérelte a már látványosan agg legenda, Robert Redford utolsó filmes jelenését (szerencsére, ezt Redford is átláthatta, így vállalt még filmet ezután is). Lehetett volna ez a film akár a zseniális, 1969-es Butch Cassidy és a Sundance Kid kvázi második része is, tekintve, hogy témája is igen hasonló (Forrest Tucker is valós személy és “foglalkozása” is hasonló volt). Paul Newman helyett itt egy kis bandát kapunk, de hát Tom Waits és Danny Glover ennél kaphatott volna és érdemelt volna ennél jóval nagyobb szerepet is… Van romantikus szál is, a remek Sissy Spacekkel, de igazából az sem lett rendesen levarrva. Illő és igen pontos karakter a sármos öreg bankrablót üldöző rendőr figurája is, de Casey Affleck sem kapta meg azt a teret, ami járna neki és karakterének. Forrest Tucker valóban elképesztő élettörténete is csak néhány hevenyészett jelenetet kapott, melyek erős koncepció és kohézió nélkül csak úgy lógnak bele a semmibe… Kifejezetten felmérgesített a film, mert annyira látszik benne akár több filmre is bőven elegendő ötlet és történet, amiből viszont szinte semmi nem valósul meg. David Lowery mondjon le! 3/10

Hatalmas kis hazugságok – 2. évad (Big Little Lies, Season 2, 2019) – Azért az már elég brutális, hogy egy ilyen “piszlicsáré” kis tévésorozatban egymás sarkáról tapossák le az Oscar-díjas színésznők a Gucci szandálokat… Hiszen megérkezett Meryl Streep is a sorozatban, ő önmagában már gyűjtőnek számít Oscar-ügyben, de Reese Whiterspoon, Nicole Kidman is szobortulajdonos, miközben Laura Dern csupán jelölve volt a legjobban számontartott filmes elismerésre – igaz, ő kétszer is. Élményszámba megy, hogy teljesítményük is megfelel hírüknek, különösen Meryl kekeckedő nagyija (s)üt, de Nicole is szépen odatette magát, különösen a végkifejlet tárgyalási jelenetében. De Shainele Woodley és Zoë Kravitz is szépen odateszi magát az első évad történéseit (amit WIM így láttott, én pedig így) lekerekítő, beteljesítő és picit meg is magyarázó második évadban – amit én így, ismerve és megszokva az előzményeket, kifejezetten élveztem. Én nem látok ebben a történetben harmadik évadot, bár találni nyilván lehet, ha valakik keresnek benne… A sztori végül is logikusan felépített, jól megírt nívós munka, a színészi játék elsőrangú, a fényképezés stílusos és látványos, a zenék továbbra is fílingesek. Elég árnyaltan, sokrétűen, minden pátosztól és szemforgató álszentségtől mentesen, kendőzetlenül mesél nekünk ez a sorozat a házastársi erőszakról, a szexről, az anyai érzésekről és egyáltalán a nőségről – talán nemcsak nőknek. 8/10

A szolgálólány meséje – 3. évad (The Handmaid’s Tale – Season 3, 2019) – Való igaz, lassú és vontatott A szolgálólány meséje (1. évad, 2. évad), s lassan már Elisabeth Moss (a képen) elképesztően sokszínű arcára és leheletfinom rezdülésekre épülő mimikájára épülő, markáns vizualitás is önmaga paródiájának tetszik. Igaz az is, hogy az első évad(ok) sokkját itt már átveszi Fredé (Offred), illetve most már Josephé (Ofjoseph?) küzdelmének meséje, a bigott, fallokrata, nőgyűlölő, álszent vallásos diktatúra is már csak a mi kis magyar valóságunkkal való állandó összehasonlítgatássá “szelídült” – azért ez még mindig üt. Brutálisan. A végén. 8/10

Itthon, édes otthon (This Is Where I Leave You, 2014) – Szellemes párbeszédekkel megírt, szórakoztató és okos családi tragikomédia Shawn Levy filmje, mely azonban minden -számomra nyilvánvaló erénye ellenére- csak alig találkozott a nagyközönség tetszésével. Oké, Adam Driver neve behozott egy csomó fiatal Star Wars-rajongót. Lézerkardozás viszont nincs a filmben. Jason Bateman hozta a Másnaposok másnapos nézőit, viszont egy kissé blaszfém gandzsázáson kívül elmarad a hányásban való fetrengés. Az antiszemiták már megint felhorkannak, hogy már megint a zsidók “hencegnek” zsidóságukkal, holott csupán arról van szó, hogy egy zsidó származású filmes családi témájú története érthetően egy zsidó származású, de zsidóságát már csak nyomokban és felületesen gyakorló család körében játszódik. Jane Fonda pedig a homoszexualitást “reklámozza”… Skandalum. Nyilván ez nem is egy olyan film, amire díjakat szokás szórni, de benne hétköznapi, csetlő-botló, de esendőségükben szerethető karakterek oldanak, vagy csak élnek meg benne hétköznapi kríziseket, pont olyanokat, amelyekbe mi, nézők is kerülünk, nap mint nap. Éppen ezért tanulságos és okos, életben gyökerező humora miatt szórakoztató a film. 7/10

Sarkvidék (Arctic, 2018) – Delta-főcím másfél órában. Mondjuk, Mads Mikkelsen nélkül majdnem nézhetetlen kaland lenne ez a sarkvidéki robinzonád, mert benne tényleg megvan az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, őserejű életösztön és nyilvánvaló férfiasság, ami egy ilyen minimalista sztorihoz minimálisan szükséges. És őt lehet nézni is, mert szavak és tulajdonképpen bármiféle írói és rendezői gondolat nélkül is képes közvetíteni valami elemi erejűt, amiről azt hihetjük, hogy valami történt az elmúlt másfél óra alatt. Mads igazi színész. Sajnos, az író-rendező Joe Penna viszont alig nevezhető írónak, vagy rendezőnek. Ami tényleg számít a filmben, az Mads Mikkelsen, valamint a fagyosan gyönyörű sarkvidéki táj. Ezeken viszont nincs mit rendezni, hiszen megállnak “saját lábukon”. 5/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 2 hozzászólás

Rocketman (2019)

Az első kockától kezdve látványosan őszintébb, érdekfeszítőbb és igazibb Elton John életrajza, mint a vele majdnem párhuzamosan -de természetesen teljesen más produkcióban- készült Freddie Mercury-film. Persze, rengeteg jobb-rosszabb zenész-, illetve sztárbiopic készült már eddig is, e két popikon összevetését a a róluk készült filmek időbeni közelségén túl karakterük, indíttatásuk hasonlósága is indokolja. Mindkét zenész valóban zenész (Freddie esetében sajnos a múltidő használata lenne indokolt), kiugróan tehetséges művészek a saját műfajukban, akik elképesztő sikereket értek el pályájukon. Származásuk is hasonló társadalmi értelemben: mindketten az angol alsó-középosztályból keveredtek fel a csúcsra, s mindkettejük karrierje telis-tele volt buktatókkal, vészhelyzetekkel. Míg azonban Freddie Mercury filmje retusált, megmókolt, tulajdonképpen hamis képet mutat a sztárról, addig a Rocketman semmit nem tagad le Elton John pályájának igen zűrösre sikeredett első feléről.

Az első jelenetben Elton a tőle -akkoriban- megszokott csiricsáré fellépőruháinak egyikében betoppan egy anonim alkoholisták-szeánszra, ahol egyből sorolja litániát, hogy Elton vagyok, alkoholista, súlyos kokain- és minden más drogtól függő, szexfüggő, boltkóros, stb., stb. Oké. Ezeket persze, tudja mindenki, de hát Freddie-ről is tudnivaló, hogy mennyire nem volt szomjas, amikor például meg akarta venni a budapesti Parlamentet… Elton azonban nem takargat semmit múltjából, mint ahogy jelenéből sem: bevallottan homoszexuális, hivatalosan boldog házasságban él férjével, David Furnishel, akivel két kisgyermeket nevelnek. A filmbe sem nyúlt bele, mint ahogy Brian May a másikba, simán elfogadhatjuk, hogy nagyjából tényleg minden úgy történt, ahogy Dexter Fletcher itt most elmesélte.

Izgalmas a film abból a tekintetből is, hogy miközben nem kerülgeti a botrányos témákat, az egész kinézete mégis olyan, mint egy hetvenes évekbeli, pszichedelikus musical. Mintha a Tommy című rockopera második részét néznénk (a Who rockoperájában játszott Elton John, ő volt a Pinball Wizard, a flippervarázsló). Tomboló, excentrikus külsőségek közepette válik a kövérkés, szégyellős, autoriter, érzéketlen apjától a vágyott figyelmet soha meg nem kapó, vörös, szemüveges kisfiúból a popszínpadok és futballstadionok rikító, érces hangú paradicsommadara, aki elementáris energiazuhatagként varázsolta el évtizedeken át az elképedten rajongó tömeget. A film színekben, ritmusban, látványosságokban híven közvetíti az Elton John-élményt, miközben akár egy komplett musicalként is működik, melynek zenei közegét Elton ismert slágerei alkotják. Baromi jók a táncbetétek is, de adott pillanatban teljesen magától értetődő, hogy dalra fakad Elton mellett a zord apa, a csalfa szerető, vagy éppen a mocskos szájú impresszárió.

És hát Taron Egerton is fölényesen veri a Freddie Mercury figurájával küzdő Rami Maleket… Például itt valóban ő maga énekli Elton John számait, ami semmivel sem kisebb feladat, mint Mercury operadívai kunsztjainak reprodukálása (ami nem is sikerülhetett volna a modern, digitális hangtechnikai kütyük nélkül Maleknek). Egerton trükkje annyi, hogy miközben ő, maga is elképesztően muzikális, meg sem kísérli utánozni Eltont: saját hangján, a saját előadásában -és Matthew Margeson hangszerelésében- énekli el ezeket a slágereket, baromi jól. Emellett színészi értelemben is hozza Elton John impulzív, energikus “extrovertált introvertáltságát”, egy percig sem jut eszünkbe, hogy nem az igazi Eltont látjuk a vásznon/képernyőn. Teljesítményére (és a film hitelességére) látványos bizonyíték a vége főcím alatti párhuzamos montázs a filmbeli és az igazi Elton életeseményeiből. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Rambo V. – Utolsó vér (Rambo: Last Blood, 2019)

Saját médiaszociológiai felméréseim alapján viszonylag biztosan ki tudom jelenteni, hogy a férfiak médiafogyasztási adatai meglehetősen szűk spektrumban szóródnak. Ha csak a filmek területére szorítkozunk, viszonylag könnyen beláthatjuk, hogy férfiember huszonéves korában csak eljár moziba, azonban már ekkor sem elsősorban a film, hanem inkább a partner miatt (a hova vigyük a lányt, barátnőt, asszonyt szórakozni, viszonylag költséghatékonyan – nyilván moziba). De harmincon felül az átlag pasast legfeljebb csak hét lóval lehet elvonszolni bárhová is (az obligát, közhelyes sörözésen kívül, na, de ezeken meg az asszonynak nincs keresnivalója)… Foci, Forma 1, oké, de mozi, nem már, anyukám. Nézheted a tévét, vagy olvassál (miközben én iszom egy sört).

Ehhez képest kissé kaján vigyorral konstatáltam, hogy a Rambo V. – Utolsó vér általam látott vetítésén a forgalmazó két bájos munkatársán kívül kizárólag férfiakat láttam, méghozzá feltűnően nagy számban. Ezek szerint mégiscsak van egy filmműfaj, vagy típus, ami valahol mélyen megérinti a férfinemet. Úgy nézett ki a moziterem, mintha valami tartalékos összetartáson vettünk volna részt… Persze, Sylvester Stallone életművének egyik legjellemzőbb sajátossága, mondhatnám, üzenete az, hogy a tesztoszteront-túltengést képes volt toposszá emelni, (pop-kulturális) ikonná nemesíteni. És nem tagadom, bennem -férfiként- szintén volt valami szolid várakozás a filmet illetően. Ennek alapja az volt, hogy Sly igen szépen tudott elbúcsúzni másik “teremtményétől”, Rockytól, aminek első, igen egyszerű, direkt hatásokkal operáló, naiv szemléletű, de tagadhatatlanul őszinte része nem véletlenül ragadta meg a nagyhatalmi Amerikai Filmakadémia figyelmét. A Rocky-sorozat aztán az elkövetkezendő folytatásokban elég csúnyán belecsúszott a zsékategória “mocsarába”, viszont nemrégiben, a Rocky Balboávalval, illetve a szorosan idekapcsolódó Creed: Apollo fiával Sly-nak sikerült visszatérnie az első rész tisztasághoz, férfiasan egyszerű érzelmeihez. Mintegy mellesleg, a Feláldozhatók-projekttel egy egész műfajnak állított obeliszket, hiszen ezek a filmek, az általuk felvonultatott akciósztárdömpinggel afféle színpompás, látványos all-star gálaként tettek koronát erre az intellektuális “magaslatokról” jobbára lenézett műfajra.

A Rambo első részét is szeretem, sőt, azt tán még jobban is, mint az első Rocky-filmet. Ugyanaz a tiszta, egyenes, sallangmentes gondolkodás jellemzi mindkét filmet, ugyanaz az életfelfogás, melynek egy mondatos tanulsága majdhogynem a jól ismert madáchi végszóval cseng össze: egy dolgod van ember, hogy küzdj, küzdj, küzdj. Struggle for life, ahogyan egy másik nagy költő írta. Aztán a Rambo-sorozat is belecsúszott a zsébe, túl sok politikai felhangot kapott, a karakter gyorsan önmaga paródiájává vált. Rajongói, persze, voltak ennek is, annak is, de azért ezeken a filmeken jobbérzésű ember csak röhögött, ha éppen álomba nem szenderült. John Rambo, a vietnami veterán azonban ennek ellenére szintén olyan ikonná vált, mint Rocky Balboa, az italo-amerikai csóró, akiből egyszer sok küzdelem árán, nagy bunyós lett.

Sajnos, a Rambo V. – Utolsó vér már nem lett jó film. Sylvester Stallone Rambót már képtelen volt kihúzni a mocsárból, és csak kínlódott, szenvedett vele – szerencsére alig több mint másfél órát. Egy mondattal elintézve, alig nyújt mást, többet ez a film, mint a megelőző három Rambo-film. A cselekménye nettó közhely. A konfliktusa még nagyobb közhely. Stallone közmondásosan rusztikus és eszköztelen színészete itt már csak szimplán nevetséges, és ezen a szájába adott/írt ordítóan bombasztikus mondatok csak még tovább rontanak. Egy akciófilmtől ugyan senki nem vár mély filozófiát, vagy magas művészetet, de azért mind karakterépítésben, mint cselekménybonyolításban ennél többet kapunk szinte bármelyik hasonló műfajú tévésorozat egyetlen random epizódjából. A végső, valóban akciódús finálé ugyan “rendesen oda van téve”, de azért az odáig vezető úton elég sok üresjárat, nem igazán megmagyarázott vargabetű bonyolítja a dolgokat, miközben az egész film mégis szétesőnek, összecsapottnak tűnik. Látszólag még egyik Rambo-film sem volt ennyire brutális, mint ez, pedig a régebbi darabok sem mentek a szomszédba egy kis vérfürdőért, de itt azért Sly meglehetősen korszerű tudott lenni, ha a hentelést a Walking Dead kaszabolás-intenzitásával mérjük: az, hogy ott zombik az áldozatok, itt mexikói gengszterek, az a hentelés szempontjából tökmindegy. Mindkét célpont értéktelen, legalábbis emberi értelemben. Persze, a jellegzetes Rambo-univerzum, az ikonikus motívumkészlet szerepel itt is: van kés, ráadásul több is. Van kés az arcon, van szakadó eső, berobbanó alagút, íj és nyíl, hosszas (bár nem elég hosszas) munkával összelegózott, körmönfont halálos csapda-készítés, majd aztán szépen sorban ezek megtekintése működés közben is. Sőt, Rambo lovagol ismét. Bele a lenyugvó napba – sajnos azonban hiányozni nem fog. 4/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A tűzön át (Sauver ou périr, 2018)

A tűzoltók korunk igazi hősei. Ezek a szinte kellően sehol sem megbecsült, valójában egyszerű, becsületes, hétköznapi emberek, akiket ostoba módon sokszor még le is “hamucsőszözünk”, életük konkrét, napi szintű kockáztatásával, sajnos, sokszor feláldozásával mentenek ki a tűzből, illetve más életveszélyes katasztrófahelyzetből számukra tökéletesen ismeretlen idegeneket, illetve azok nélkülözhetetlennek, vagy pótolhatatlannak ítélt vagyontárgyait. Legtöbbször fogalmunk sincs arról, milyen áldozatokat hoznak meg értünk. Pontosan emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt a szomszédomban leégett egy teljes bérház, milyen szörnyű, perzselő hőséget ontottak az izzó gerendák, milyen orrfacsaró bűze van egy ilyen óriási tűznek – s ezek az emberek oda mennek be menteni, ami menthető. Legtöbbször még a nevüket sem tudjuk, az arcukat sem látjuk…

a tuzon at 1Egy ilyen megtörtén eseményen alapszik Frédéric Tellier tavalyi filmje, A tűzön át. A történet fent jellemzett hőse Franck (Pierre Niney), a fiatal párizsi tűzoltó. Céltudatos, becsületes fiatalember, régi családi traumáját gyógyítandó, teljes energiáját szenteli a minél tökéletesebb felkészülésnek. Hamar elő is léptetik tűzoltóparancsnokká, miközben fiatal felesége és ikerlányai a laktanya tőszomszédságában várják haza férjüket, apjukat. Egy nap azonban Franck számára is elérkezik a végzetes bevetés: ugyan túléli a hatalmas raktártűz oltása közben elszenvedett balesetet, de teste és tüdeje olyan súlyosan összeég, hogy sokáig mesterséges kómában tartják, de utána is felismerhetetlen a testét és fejét borító pólya miatt. A hosszas lábadozásban mindenért önmagát vádolja, s eközben felesége, minden igyekezete ellenére, elhidegül tőle. Franck élete romokban, az öngyilkosság gondolata kísérti.

a tuzon at 3Mint film, Franck története eddig a pontig meglehetősen hasonlít a többi hozzá poszttrauma-mozihoz. Mivel bár valóban drámai, tragikus történetről van szó, ami Franckkal, az átlagemberrel történik, az mégiscsak banális, hétköznapi tragédia, s ahogy ezt az átlagember Franck megéli, abban sincs semmi rendkívüli. Az önmarcangoló önvád, a jó szándékú, segítő kezek durva elhárítása, annak bevallása, hogy igenis szüksége van segítségre, valamint ezzel együtt a hétköznapi hős felé társaitól, családjától irányuló mérhetetlen bajtársiasság, illetve szeretet, aggódás – ezek mind általános dolgok. Így van ez rendjén, s ha tudjuk személyes élményhez, esetleg ismerőssel megtörtén eseményhez kötni, akkor magával is ragadhat. Ha nem, akkor mi nézők, könnyen kívül esünk a részvét körén. Ez nem a mi hibánk, nem is a rendezés hibája, úgy hiszem, ez természetes védelmi reakció a pszichénkben, hiszen ha minden szembejövő tragédiát úgy élnénk meg, mintha velünk történne meg, már régen beleőrültünk volna…

a tuzon at 2Szerencsére, itt nem áll meg a történetben Tellier, hanem elmeséli azt is, hogy Franck milyet küzd gyógyulása alatt elmart családjáért, és az igazán felemelő, emberi pillanatok itt jönnek. A tűzön át, és vissza az életbe, ahol már egy másik Franckot találunk, mint akit az elején megismertünk, aki képes volt szakítani hivatásával, álmaival, de küzdeni nem felejtett el, így talált helyette boldogságot, szerelmet és barátságot. Végül is egyszerű dolgok ezek, mint ahogy a film sem bonyolult. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése