Lehetséges szerelmek (가능한 사랑/Ganeunghan sarang/Possible Love, 2026)

Egyebek mellett a dokumentumfilmezés egyik fontos problematikájára világít rá a dél-koreai Lee Chang-dong idén Velencében a zsűri nagydíjával jutalmazott filmje. Már elég régóta figyelem, hogy a nehéz, hátrányos helyzetű embereket, különböző okokból elfuserálódott életsorsokat bemutató, rendszerint vitán felül jó szándékú dokumentumfilmeket legtöbbször jó és rendezett életkörülmények közül érkező, széles világlátással és műveltséggel bíró emberek készítik, akiket csupán személyes, von haus aus empátiájuk készteti témájukba való belemerüléshez. Elenyészően kevés az olyan dokumentumfilmes, aki saját közegéből érkezve készít filmet saját közegéről. Ha személyes érzelmeit, emberi kötődéseit is beleviszi a filmbe, akkor annak objektivitása kérdőjeleződik meg, méghozzá alapjaiban – de ugyanez érvényes a “belbudai zöldövezetből” érkező filmesre is, ha az együttérzésből, sajnálatból vagy irgalomból közeledik túlzottan témájához, elengedve a távolságtartó szemlélődés és szemléltetés igazságát. Aztán, ha elkészül a film, azt rendszerint rendezett, jó körülmények között élő értelmiségiek nézik fejcsóválva és sűrűn bólogatva, hogy rettenetes életek ezek – és minden marad, ahogy volt. Ezek a filmek ritkán jutnak el azokhoz, akikről általában szólnak, így szépen díjazott, elismert pusztába puffogtatott szavak maradnak, minden jó szándékuk ellenére.

A Lehetséges szerelmek sem romantikus dráma, ahogy néhány ismertető írja, bár nem is dokumentumfilm. Négy szereplőt, két házaspárt követ végig majd’ három órás időtartamban. A gondtalan jólétet a lehető legtermészetesebbnek vevő Ye-ji (Cho Yeo-jeong) nagy lelkesedéssel és őszinte kíváncsisággal forgatja saját pénzéből készülő dokumentumfilmjét, melynek témája egy nagy dél-koreai üzem bezárása miatti tüntetés utóélete. Elsősorban az elbocsájtott munkások életkörülményeinek, lehetőségeiknek megismerésére koncentrál. Ennek kapcsán ismerkedik meg Mi-okkal (Jeon Do-yeon), aki szívesen beszél a kamerának életéről, vágyairól. Férje, Ho-seok (Sul Kyung-gu) már nehezebben nyílik meg, ő fizikailag, de lelkileg is igen megsínylette a tüntetést oszlató rendőrattakot, egy magába forduló, morózus ember, aki kizárólag az ivásban látja élete megoldását. Ye-ji a forgatás során egyre közelebb kerül az övénél jóval szerényebb körülmények között élő családhoz. Szinte családtagként tekint már magára, amikor meghívja őket gazdag férjének kényelmes tengerparti villájába. Mi-okék elfogadják a meghívást, azonban a számukra elérhetetlen luxusnak tűnő, Ye-jiéknak viszont természetes életmód hamarosan feloldhatatlannak tűnő ellentéteket, mélyen elrejtett vágyakat és indulatokat hoz napvilágra (azaz a telihold sápadt fényére).

Lee Chang-dong hihetetlenül finom eszközökkel rajzol elképesztően pontos, móriczi mélységű társadalmi drámát. Csevegve-csacsorászva lopózik témája legbelsejébe, hogy aztán otthagyjon minket a kellős közepében. Szereplőik viszont élik tovább életüket a saját koordinátarendszerükben és éppen ez a legsúlyosabb a filmben: szikével kimetszett látlelet egy modern, mobilitásában rögzült társadalomról. A film nem szórakoztató, nem is célja, de mégis magával tudja ragadni a kíváncsi nézőt, ahogy észrevétlen vonja egyre jobban bele a két házaspár közötti társadalmi és pszichológiai dinamikába, amellett, hogy bepillanthatunk általa egy távoli, de valójában mégis igen közeli kultúra mindennapjaiba is.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Lámpások (Lanterns, TV Series, 2026-)

Nem igazán szeretem a szuperhősös történeteket, többségük számomra mesének együgyű, filmnek unalmas. Ha mégis, akkor azokat mégis nézem, melyek saját műfajuk kliséit forgatják ki, idézőjelbe téve az egész (DC, Marvel, tökmindegy) képregény-univerzumot. A Zöld Lámpás a DC egyik karaktere, aki már önmagában is egy cinikus balfék a szuperhősök között, tehát nem az a kiköpött messianisztikus figura, a feddhetetlen szupermen, hanem … nos, vannak hibái. Mondhatni, emberi (hiszen az is, csak egy birtokába jutott gyűrű hatalmából lett szuperhős). Az agyfacsaró ötleteiről (pl. Lost) ismert Damon Lindelof és társasága (most éppen) benne vélte megtalálni az aranytojást tojó tyúkot, mikor elkészítették afféle prequel/spinoffként a Lámpások című sorozatot.

Próbálkozásuk azonban nem arat túl nagy sikert a rajongók körében. Szerintem is annyira agyoncsavarják a témát, hogy az kronológiájában már szinte követhetetlen, miközben sem látványban, sem akcióban nem hozza a műfajtól elvárt minimumot. Jó ez a noiros hangulat, de önmagában ez kevés, ha nincs egy koherens, erősen áramló cselekmény, ellenben kapunk egy időben vad össze-visszaságban ugráló, a logikát öncélú ötleteléssé silányító káoszt, néha indokolatlanul durva hangú, máskor csupán a műsoridőt kényszerűen kitöltő, tökéletesen feleslegesen lelkizgető párbeszédeket. Néhány önmagában azért elég jól kidolgozott jeleneten túl egyedül Kyle Chandler dicsérhető Hal Jordan megformálásáért, de ő is csak azért, mert ő legalább tökéletesen kétdimenziós képregény-figura…

HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Kínzás (Zmora, TV Mini Series, 2026)

Badarság lenne még csak a legapróbb részletet is elárulni e lengyel sorozat cselekményéből, mivel a Kínzás legfőbb erénye a mesterien bonyolított, két idősíkon futó, tényleg elég fordulatos sztori. Legyen elég annyi, hogy egy kissé sarkos (mondjuk azt, hogy nem éppen liberális) világlátással bíró tévés riporternő hazalátogat gimnáziumi osztálytalálkozóra szülővárosába, Torúnba (az UNESCO Világörökség része e kisváros amúgy), ahol régi, már-már elfeledett sérelmek és bűnök kerülnek a felszínre. Tehát ügyesen bonyolított, tényleg váratlan fordulatokkal operáló kis történet ez, a mai lengyel sorozatoktól már megszokott skandinávos hangulatban, egy-két erősebb, több átlagosan gyengébb karakterrel és tán túl lassú ritmussal (bár ez utóbbi engem egyáltalán nem zavart, sőt, a történet szerintem kifejezetten igényli is ezt).

HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Amerikai túsz (American Hostage, TV Series, 2026-)

Hát pszichothrillernek nem mondanám, de abszurdnak igen abszurd történet, amit Shawn Ryan és Eileen Myers produkált Amerikai túsz című, úgy olvasom, antológiának szánt sorozat első évadában. A cselekmény alapjául egy abszurd fordulatokban gazdag, valóságban megtörtént túsztörténet szolgál, melynek során egy bizonyos Tony Kiritsis nevű, indianapolisi illetőségű amerikai átlagpolgár 1977 februárjában nyolc napra túszul ejt egy helyi ingatlanbefektetőt, kiakadva egy teljesen banális ingatlaneladás számára kedvezőtlen alakulásán és kedvenc helyi rádióriporterét kéri fel, hogy közvetítse ügyéért folytatott harcát az éterbe – így tervezve megnyerni az ügyét. A maga korában nagy port felverő ügy ma már megmosolyogtató fordulatai, szinte ordítónak ható logikai bukfencei szinte, az egész ügy abszurditása szinte kiált a feldolgozásért, nem véletlen, hogy Gus van Sant is feldolgozta azt Dead Man’s Wire című 2025-ös filmjében. Azt nem láttam. Ez a nyolcrészes verzió leginkább médiatörténeti, illetve sajtóetikai vonzatai, illetve ezek fanyar, abszurd humorú tálalása miatt érdekes – az oldszkúl hifi-technológiák, szalagos magnók és efféle kütyük iránt rajongók látványbeli kielégítése mellett.

Persze, amit Kiritsis esete felvet, az sajtóetikai szempontból igenis fontos dolog. A túszejtés közvetítésére felkért riporter előtt talán először merül fel az a dilemma, hogy adhat-e sajtónyilvánosságot egy esetleges élő egyenesben közvetített gyilkosságnak, mennyire folyhat bele saját személyében, újságíróként az ügybe, de más szempontból igen érdekes az is, ahogyan a korabeli rendőrség, ügyészség, az FBI kezelte a dolgot, illetve az ügy szereplőinek, a túszejtő, a túsz, illetve a riporter családja hogyan élte ezt meg? Viszonylag akciómentes a történet, a fókusz nem is ezen van, hanem az elébb említett dolgokon, ennek megfelelően kissé talán hosszadalmasnak, túl aprólékosnak is hat a sorozat, amin magának az emberrablásnak feszültsége alig sűrít valamit. Helyette viszont láthatunk egy csomó fantasztikus szalagos magnót, de elsősorban persze Giovanni Ribisi “jutalomjátékát” élvezhetjük a végletekig excentrikus, zilált idegrendszerű, impulzív és a dolgokra kiszámíthatatlanul reagáló Kiritsis figurájában, nem elmismásolva a néha Robert de Niróra, néha Tom Hanksre emlékeztető, önmagában viszont tökéletesen jellegtelen, éppen ezért riporternek igen találó karakterű Jon Hamm, illetve Kristoffer Polaha teljesítményét sem, utóbbi a túszul ejtett ingatlanos lehetőségeiben igen szorosra zárt szerepében alakít igen erőset. Színesíti az élményt néhány igen karakteres mellékszereplő, a kütyükön kívül is alapos kor és helyszínek hiteles reprodukciója, valamint az okos, finoman abszurd humor is, ami a történet elmesélőmodorát jellemzi. Jók a zenék is, néha Frank Zappa, Captain Beefheart és Can is hallatszik valahonnan, de talán hat rész elegendő lett volna nyolc helyett…

HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Miket nem beszélek (I Swear, 2025)

A kivételek erősítik a szabályt. Van ugye a közismert tétel a Trópusi viharból, miszerint sose szabad fullba nyomni a kretént (merthogy “Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatrükkök, autista, naná, de nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump. Lassú, igen, kretén, talán, járógép a lábán, de Nixon behugyozott tőle és megnyert egy ping-pong versenyt, tehát nem kretén. Peter Sellars, Isten hozta mr. – infantilis, igen, de nem kretén. Te meg full kretént nyomtá’. Sose nyomjá’ full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Penn-t 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén volt. Oscar bácsi meg nem gyütt.“). Na most, Robert Aramayo bizony fullba’ nyomta a kretént a Miket nem beszélek című imádnivaló filmben, és meg is nyerte a brit “Oscar bácsit”, azaz a BAFTA legjobb férfi alakításáért járó elismerést, ami alig kisebb a hollywoodi verziónál (a film maga is nyert szépen egyéb kategóriákban).

A “kreténért” az érintettek nyilván nem fognak haragudni, hiszen ha valaki, ők igazán értik, a többiek pedig értsék ezt jól. A film a Tourette-szindrómakánt ismert egy idegrendszeri (neuropszichiátriai) fejlődési zavarral foglalkozik. A jellegzetes, de mégis sokféle variációban jelentkező tünetegyüttest akaratlan, hirtelen, ismétlődő mozgások és olykor kifejezette obszcén jelentéstartalmú, máskor csak egyszerűen artikulálatlan hangadások, azaz tikek jellemeznek, ami bizony sokszor megütközést, olykor felháborodást kelthet az ezzel találkozó, ám a szindrómáról ismeretekkel nem rendelkező átlagemberben. A Kirk Jones által az angol társadalmi drámáktól már korábbi jelentős példák alapján elvárható érzékenységgel, ám szinte kíméletlen őszinteséggel és hitelességgel megalkotott film valós történet, a ma is köztünk élő skót John Davidson története. Davidson tipikus példája a Tourette-seknek, alaposan meg is szenvedve mindazt, ahogyan a tudatlan külvilág fogadja megnyivánulásait. Aramayo (valamint Scott Ellis Watson a fiatal Davidsonként) valóban rendkívül látványos alakítást nyújt, miközben a film egyszerre mély drámaisággal és pokolian mulatságosan mutatja be mindazt, amit Davidson élete során átélt és ahogyan eljutott odáig, ameddig.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Father Mother Sister Brother (2025)

Szerencsére, de mindenképpen szerencsémre, Jim Jarmusch visszatért 2025-ös Father Mother Sister Brother című filmjével a Patersonos mélyen emberi érzelmeken és gondolatokon elmeditáló útra, elhagyva a zombis–vámpíros kitérőt (ami szintén érdekes volt, bár inkább mulatságos, mint érzelmekre ható), miközben mintegy palettaként megtaláljuk a kezdeti minimál-stílusának szinte összes kellékét is. Például ismét szekccs-filmet látunk, három, csak témájában lazán összefüggő kis történetet, három különböző földrajzi helyen játszódva. Egy magányosan, New Jersey isten háta mögötti hegyei között élő apát (Tom Waits) látogatja meg egy havas, téli napon két gyermeke (Mayim Bialik és Adam Driver), Dublinban egy egyedül élő anya (Charlotte Rampling) várja két lányát (Cate Blanchett és Vicky Krieps) teára, Párizsban pedig egy testvérpár (Indya Moore és Luka Sabbat) keresi fel szüleik halála után régi lakásukat, ahol felnőttek. Három családi látogatás tulajdonképpen bárminemű akció nélküli története, melyek mégis többet mondanak el széthulló csaldi kötelékekről és ezzel együtt az elválaszthatatlan, szétszakíthatatlan kötődésről, mint szinte bármi más témában készülő “nagy” játékfilm. Jarmusch nagyon érzi ezt a pici, apró mozdulatokból, ismétődő gesztusokból és látszlólag jelentéktelen mozzanatokból felépülő, igen mélyen alapozott ábrázolást, kevesen tudnak ilyen rasztesen, ilyen pontosan beszélni emberi érzelmekről, mint ő. Egy pohár víz, egy karóra, egy-egy összecsengő szín a szereplők öltözködésében, a csend, a sok csend – nála beszédesebb minden szónál. És a humora, az nagyon egyéni, csendes, szinte szomorkás, olykor picit bizarr humor az övé. Nagyon okos filmes, unikum minden filmje – kedvenc filmesem első filmje óta. Még sosem csalódtam benne, még a zombis-vámpíros marhaságokon sem, bár azokat azért picit szoknom kellett… Talán Hajdu Szabiék “szoba-trilógiája” utazik ezen a vonaton, és “Jim’s your uncle!”

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Fekete galamb (Black Doves, TV Series, 2024-)

Karácsonyra hangolt kémsorozat – eddig két évadban. A karácsony minden évben beköszönő topik, de igen ritkán kapcsolódik hozzá minőség. A Fekete galamb ugyan nézhető, helyenként szórakoztató, máskor még izgalmasnak is mondható kémes-akciós széria, ám szerintem holnap már nem nagyon fogunk emlékezni rá. “Kémszakmaiságot” ne nagyon várjunk tőle, ez nem A legendák hivatala, mégcsak nem is az Utolsó befutók, Joe Barton sorozat-kreátort inkább A megszállottak viadala és a szerintem alulértékelt Kleo karcos, morbid humora ihlette meg, amit ő az angol kormány legfelső köreibe adjusztált, néhány kissé közhelyes mellékvágánnyal, mint joviális, idős hölgyek által működtetett magánhírszerző béték, illetve brit maffiák, valamint néhány meleg bérgyilkos reménytelen szerelmi élete.

Szóval, helyenként vicces, de túl sok eredetiséget és komolyságot nem tartalmazó kis sorozatocska ez. Én Keira Knightley-t elég nehezen tudom elfogadni bármiben is, nem tudom, valamiért taszít a csaj, itt ráadásul egy magasrangú családanya álcájába bújt terminátort kell adnia – hát ezt végkép nem hiszem el. A mellékfigurák sokkal jobbak, különösen Ben Whishaw karakterében lehet potenciál… De nem tudom. Olyan “ha nincs éppen jobb, simán le lehet tolni, de ne várjunk túl sokat” cucc ez, bár karácsonyra talán jól jöhet, ha már émelygünk a sok édes geiltől.

A második évad még jobban bepörög, bár elsősorban a véres lövöldözős irányba, néhol már szinte egy élőszereplős Doom-ban érezhetjük magunkat (már ha a Doom mond még manapság bárkinek bármit). Teljességgel elvetemült minden. Bár alapvetően családi konfliktusok állnak a cselekmény hátterében, az alkotók szinte tapicsolnak a brutális kivégzésekben szétfröccsenő vérben, de ahogy a legőrültebb golyózáporban a két vállvetve harcoló mellékszereplő a lehető legnagyobb természetességgel és laza szabadszájúsággal vall szerelmet egymásnak, az mindenképpen prájszlessz. Ha nem vesszük komolyan ezt az egészet, simán szórakoztató.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A csodatévő (The Rainmaker, TV Series, 2025-)

John Grisham az a jogi/tárgyalótermi drámákban, mint Robin Cook az orvoskrimikben, Stephen King a borzongatós thrillerekben vagy Dan Brown a misztikus, történelmi krimikben: G.O.A.T. De legalábbis az egyik legnagyobb. A csodatévő mögött is ő áll, íróként és producerként is, a hasonló című regényből (eredetiben Az esőcsináló a címe) korábban már készült film is Matt Damonnal, Danny DeVitóval és Mickey Rourke-val, ez azonban semmiben nem homályosítja el ezt a mostani, Jason Richman és Michael Seitzman által készített sorozat fényét. A történet ismerős, de ha nem, akkor a műfaj biztosan. Az amerikai/angolszász jogrendszer logikájából, struktúrájából adódóan teátrális, tehát minden ízében szinte kiált a dramatizált adaptációért, hiszen az igazságra, de legalábbis az igazság illúziójára mindenkinek szüksége van – mert a való világ alapvetően igazságtalan. A tárgyalótermi drámák, jelesül ez is, éppen ezt hozza. Dávid nekimegy Góliátnak, mert övé az Igazság és győz. Nem szeretjük, ha nem.

Tíz rész az első évad, szép alaposan kibomlik a kezdetben nem túl bonyolultnak, ám annál reménytelenebbnek tűnő ügy, mely szépen bepörög a végére, mikor is a tejfelesszájú kezdő ügyvéd óriási küzdelemben elkeni a száját a vérprofi nagymenőknek, végül győzünk, mert nekünk van igazunk, nagyon győzünk, katartikusan, ahogy kell. Jók a karakterek is. A tárgyalást berekesztem – a második évadig.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Ütközőpálya (Colisión, 2026)

Nem vagyok biztos benne, hogy egészen jól sikerült Daniel Sánchez Arévalo koncepciója, mely leginkább talán valami “Professzoros” nagy bankrablás társadalomkritikus megidézésének néz ki. Az Ütközőpálya azonban így nem működik. Valami kisül a végére, de azért amíg odáig eljutunk, azért van zűrzavar, nem is kicsi. Napjainkban forrong Európa, állítólag megélhetési válság van, meg minden (hagyjuk Putyin titkosszolgálati tevékenységét meg a palesztin zászlókat), mindenért a neoliberális gazdaságot hibáztatják, amiben nyilván van is valami, meg a bankokat, amiben szintén. De azért nem a fosztogatás a megoldás a társadalmi egyenlőtlenségekre, amivel ugyanazt csináljuk, mint akiket büntetni akarunk, csak jóval ostobábban, otrombábban és butábban. A történet főszereplője okosabb akart lenni mindenkinél, de mégiscsak bankrablást szervezett, tulajdonképpen sikeresen, amiből még lehetett volna jó film is. De az, hogy a rablást több variációban mutatja be, miközben az akció szereplője az egyikben meghalnak, a másikban nem, a harmadikban félig, a negyedikben másik félig, közben a történet mégis halad előre, az azért nem több katyvasznál. Szerintem.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A titkosügynök (O Agente Secreto, 2025)

Szerintem nem sok brazil film nyert ennyi elismerést jelentős filmes fesztiválokon, mint
Kleber Mendonça Filho bő két és félórás alkotása, miközben azért az átlagnéző nem igazán tud mit kezdeni az élménnyel. Na, de le az alusisakokkal, szó sincs semmilyen összeesküvésről, nem a filmkritikusok maffiája győzedelmeskedik ezúttal is a fizetőképes közönség ízlésének kárára – bár a film Brazíliában azért egész szépen szerepelt a pénztáraknál is. Ott nyilván értették a történet minden másodpercét, AZT is. A titkosügynök cselekménye ugyanis a véres valóságon alapszik. Ha figyelünk és nemcsak a szájunkat tátjuk az ásítozástól, akkor mellékesnek tűnő vágóképekből, korabeli újságcikkek bevágásaiból egyértelműen kibontakozik az igen ismerős sztori, melyben egy katonai diktatúrában inkriminálódott férfi keres menedéket a rendszerellenes kevesek egyik eldugott rejtekhelyén, miközben a rendszer ezer csáppal kutat utána. Közben zajlik a karnevál.

1964 és 1985 között Brazíliát (nem először) félfasiszta katonai junta uralta, mely könyörtelenül üldözte a demokráciára vágyó keveseket (többségükben baloldali értelmiségieket), de még azokat is, akik csupán normálisan, szakszerűen szerették volna munkájukat végezni. A titkosügynök 1977 februárjában játszódik. Egy hajdani egyetemi professzor szeretne eljutni a távoli Recifébe, ahol egy régi anarchista idős hölgy rejtegeti különféle autoriter rendszerek menekültjeit. Utazása, valamint megérkezése utáni álcázott munkavállalása képezi a film cselekményét, egy meglehetősen kusza, szürreális momentumokban is bővelkedő eseményfolyamot, mely ha nem figyelünk, követhetetlen, de ha igen, akkor pontosan átélhetjük általa azt a paranoid, pszichotikus hangulatot, mely pompásan jellemzi, ahogy egy minden erköcsiségtől mentes, kizárólag a pénz és a hatalmaskodás mámora által tüzelt diktatúra szublimál a brazil karneválok hagyományosan halálos áldozatokkal járó őrületével. Bár a film az elmúlt években forgott, mégis megállja helyét kordokumentumként is – ruhák, autók, arcok, zenék, hangulatok, a genius loci, mind tökéletesen hozza a kort. Címszerepben a Narcos után csak ikonikusként jellemezhető Walter Moura, de inkább Udo Kiert emelném ki utolsó filmszerepében (’25 november 23-án hunyt el): röpke kis jelenetében egy Holocaust-túlélő német szabót alakít, akit a város kiskirálykodó rendőrkapitánya SS-tisztnek hisz, hiszen német, és naponta meglátogatja, hogy a szabó mutassa meg neki háborús sérüléseit (amiket a koncentrációs táborban szerzett…). Nyilván nem tökéletes, de minden pillanatában érdekes mozi ez, mely stílusában egyszere idézi meg a hetvenes évek krimijeinek hangulatát, Coppolát, Spielberget, az Óment, a Cápát, valamint azokat a grindcore mozikat, melyekre nincs is már betűje az ábécének. Közben meg egy teljesen egyedi, szuverén hangú mozi.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás