asanisimasa

Az igen jónevű Derek Cianfrance (pl. Blue Valentine, Túl a fenyvesen, vagy a Fény az óceán felett) napokban az HBO csatornáira felkerült filmjében, a Roofman – A besurranóban tulajdonképpen az amerikai Viszkis Rabló történetét meséli el. Hasonlóképpen a mi Ambrus Attilánkhoz, ez a Jeffrey Manchester is valós figura és hasonlóan jó fej, vagy legalábbis annak tűnik. Kifejezetten értelmes, alapvetően jó szándékú, kedves pofa, akinek a feje fölött egyszerre mégis összecsapnak a hullámok és menthetetlenül süllyed egyre lejjebb – miközben mindvégig megpróbál jó lenni, a szó legnemesebb értelmében (pl. bár emberrablásért kapja a legsúlyosabb börtönítéletét, az általa elrabolt személynek azért kölcsömadja kabátját, mivel azt éppen egy hűtőlamrába kell bezárnia… Vagy miközben menekülés közben egy játékboltban bújik el és M&M csokigolyókon él, a játékboltban található játékokat rászoruló gyermekeknek ajándékozza…). Jeffrey emellett kitüntetett amerikai háborús hős is és a seregben szerzett különleges képességei tovább színezik amúgy sem fakó személyiségét.

A szokás szerint ezúttal se dőljünk be az idióta magyar címnek és a harsány plakátoknak, vegyük inkább figyelembe a rendező eddigi tevékenységét, mely pontosan jelzi a minőséget, ami vár ránk. Cianfrance ebből a valós sztoriból is kedvenc témájába, a széthulló, csonka családokba, az együttélés nehézségeibe és a zűrös férfiak diszfunkcionális apaszerepébe kezd és ebből ezúttal egy kifejezetten kedves, emberközeli, humanista, helyenkét romantikus és érzelmes, de végül mégis szomorkásan realista (tehát igaz!) mesét kerekít, amiben a bűnös megmarad bűnösnek, de mégis a szívünk szakad meg érte (miközben nála sokkal nagyobb rohadékok szabadon szaladgálnak odakint). De hát mégicscsak kirabolt vagy félszáz gyorséttermet… Jeffrey Manchester 2036-ban szabadul. A meglepetésszerűen már nem először nívós alakítást nyújtó Channing Tatum remekel Jeffrey szerepében, mint ahogy Kirsten Dunst is igen gazdagon árnyalja a történet romantikus szálát. Mellettük még több neves figura, mint például Juno Temple vagy Peter Dinklage is erős karaktert rajzol. Érthetetlenül alulértékelt, érdemes film!

A méltán kultikus, immár évtizedek óta zajló Alien-sorozat hetedik filmje az általam tök ismeretlen Fede Alvarez munkája – szerintem nem több egy rajongói változatnál, amiben benne van, olykor vázlatosan, máskor egész szépen megrajzolva minden, ami a széria fő jellemzője. Az Alien: Romulusban alig van eredeti ötlet, ellenben sokminden visszaköszön korábbi opuszokból. De hát azok akkor ütöttek igazán, amikor először szembe jöttek velünk, így rimékelve már várjuk, hogy előbújnak, tudjuk, hogy ott vannak, tehát nem működnek horror-elemekként. A gyakorlatilag teljes szereplőgárda is inkább a tinédzser korosztályból lett kasztingolva, gondolom, ennek a korosztálynak a megcélzása is volt a cél, hiszen ezek szülei fogantak akkor, amikor Ridley Scott előjött ’79-ben a nyolcadik utassal, és egy újszülöttnek minden vicc új – vagy nem, hiszen már ők is túl vannak a fater videokazetta-gyűjteményén. De Ian Holm legalább félig megidéződött…

Amúgy korrekt iparosmunka a film, ráadásul nálunk, Magyarországon forgott, ám ebből maximum a Moszkva-téri metró mozgólépcsője ismerhető fel, de az is alienesítve (lásd a képen). A főkarakter kiscsaj (Cailee Spaeny) nagyon hasonlít valakire, de igazán a fő karakterek közül senki sem igazán markáns arc. De amúgy nem rajtuk, nem is a gyártó stábon múlik, hogy a film unalmas. Alvarez nem mert igazán belenyúlni a franchise-ba (bár ezt lehet, hogy védi a szerzői jog is…), neki nem jutott eszébe semmi új, radikális nóvum, csak rajong és örül, hogy ő is csinált egy Alien-filmet.

Valami 16 db. Oscar-jelöléssel szórták meg ezt a filmet, köztük a legfontosabbakkal (Legjobb film, Legjobb rendező, Legjobb férfi főszereplő, stb.), de előzetesen könnyen lehet fogadni arra, hogy akkor is meg fogja osztani a közönséget, ha nyer és akkor is, ha nem. Ugyanis már most sem tud kezdeni vele sokat a közönség nagyobbik fele… Sokan valamiféle szuperhősös horrort várnak a Fekete párduc-filmek rendezőjétől, Ryan Cooglertől, de ehhez képest valami teljesen mást, a műfaj kereteiből mindenfelé szerteágazó, többrétű jelentésréteget magán hordó, vagyy hetven évet átölelő, eposzi ívű és olykor hangú cselekményt kapnak, mely nem kisebb feladatot old meg -szerintem szép sikerrel- mint az amerikai feketék huszadik századi történelme – afroamerikai szemszögből. Ami horror. Miközben az általában fehér, keresztény és konzervatív kultúrkörből rendre érkezik a kritika, hogy már ismét egy méltatlan kisebbség túlreprezentálásának fennforgása zajlik in dö Hollywood.

Tény, hogy a Bűnösökben alig akad fehér szereplő, illetve aki akad, az kivétel nélkül gonosz. Sőt, nagyon gonosz, per definitionem maga a Gonosz. Azonban a címszereplők, és ez legyen nagyon egyértelmű: maguk a feketék. Két feltűnően kikerázott, tömött bukszájú fekete férfi érkezik autón a déli porfészekbe. A múlt század harmincas éveit írjuk, amikor arrafelé a Ku-Klux-Klán és a teljes szegregáció az úr, meg az alkoholtilalom. Ikertestvérek (Michael B. Jordan remeklése két szerepben), akik Chicagóban nem részletezett körülmények között szerzett pénzből mulatót akarnak nyitni a környék feketéinek. A házat a helyi Klán-főnöktől veszik hozzá, aki a pénzt nem veti meg, mindegy, honnan jön. Hozzájuk csapódik unokaöccsük, aki ügyesen pengeti a gitárt és énekli a bluesokat (öregen Buddy Guy, a híres blues-gitáros alakítja, fiatalon Miles Caton). Megnyitják a mulatót, össze is jönnek a népek rá, folyik az ital, tombol a zene, dévaj táncban lüktet a publikum – mikor kopogtatnak és kezdetét veszi egy hasonló őrület, mint volt régebben Alkonyattól pirkadatig, csak ellenkező előjellel. Vagy inkább más hangsúlyokkal. Aki itt kopog, az a Gonosz.

A fehér, keresztény, magát felsőbbrendűnek hirdető kultúra zörgeti a békés, ám vad szenvedéllyel bulizó feketék ajtaját, hogy megmérgezze, bemocskolja, kiherélje, felhigítsa és kisajátítsa az övékét, hogy ráerőszakolja keresztény vallását a hagyományos joruba spiritualizmusra. A gonosz, feneketlen étványú démon támad rá a szellemekben és természetfölöttiben hívő fekete népre és sokakat el is ragad. Belebújik legtöbbjükbe, a nyelvüket használja, a zenéjüket játssza, a hangjukon énekel. De aki a Sátánnal táncol, az ne csodálkozzon, ha az haza is kíséri – mondja a film talán legszellemesebb és legtalálóbb bon mot-ja, ezért kell megőrizni azt a tiszta hangot, amelynek rekedt kiáltásában még él a fekete lélek, Mama Afrika világot rengető, világot teremtő szívdobbanása, a blues lüktetése. Értelemszerűen a Bűnösök leginkább az amerikai/nyugati feketékhez szól (sorstársi kikacsintással az amerikai őslakosokra), nagyon afro mind nyelvében, mind indulatában, mind ritmusában, de mi, fehérek is érthetjük az adást, ha akarjuk. Akár tetszik a zene, akár nem.

Amy Madigant idén Oscar-díjra jelölték a Fegyverek egyik mellékszerepében nyújtott alakításáért – amiért nagyrészben a maszkmesterek is részesek. Hogy melyik ez a szerep, azt most nem részletezném, hátha valaki megnézi ezt a filmet, mindenesetre, hálás szerepet kapott Amy, annyi szent. Minden színész imádja az ilyet… Amúgy a film első felével nekem nincs különösebb bajom, egy szolidan borzongató kertvárosi történet, masszív misztikus felhnagokkal: egy ködös éjjel a kisváros iskolájának egyik osztálya, annak minden tanulója hajnali 2 óra (asszem) 17 perckor a szó szoros értelmében kirepül az ágyából és nyomuk vész. Csak egyetlen nebuló üldögél reggel az osztályteremben, mire a szegény tanerő (Julia Garner), majd később hozzá csatlakozva egy majdénmegoldomigazságosjános szülő (Josh Brolin) saját kézbe veszi az ügy felderítését, satöbbi. Szépen fényképezett, kissé közhelyes, de azért még érdekesnek ígérkező sztori, Zach Cregger író/rendező ügyes forgatókönyvéből olykor kifejezetten ötletes rendezésében; ami azonban a második felében, de főleg a fináléban elereszti a gyeplőt és valami penetráns horror-paródiába csap át. Nehéz kibírni nevetés nélkül, már ha ez volt a cél…

Szóval, kissé zavarbaejtő élmény, műfajilag az eleje inkább misztikus thriller, de a vége slasher horror, fejletépéssel és efféle véres eseményekkel – én nem is tudom, hová tegyem. Bírtam is, meg nem is a Fegyvereket, miközben halvány fogalmam nincs, miért ez a címe. Oké, egyszer minden előzmény és utóhatás nélkül megjelenik egy gépkarabély az égen, de ennyi. Logikát nem is keresek a cselekményben, mert nem tudom, hogy találnék-e, de ezen a műfaji tájon talán ez elfogadható. A motivációkat illetően, főleg a főgonosz tekintetében azonban van hiányérzetem, de mégsem tudom azt mondani, hogy ügyetlen munka a komikusból horroristává avanzsáló/deklasszáló Cregger filmje.