Mit sugdos az erdő?

Kedves olvasónk – szasz – jelentkezett egy élményével, s mint megrögzött -bár kissé lusta- természetvédő, mi más tehetnék, mint megosztom ezt veletek.

Amiről a fák suttognak címmel lenyűgöző magyar természetfilmet mutattak be január elején a köztévén, és a gyártók jóvoltából – a mozik zárva tartása miatt – húsvét óta ingyen elérhető az interneten a hosszabb, rendezői változat is.

Az utóbbi évtizedben mintha újra reneszánszukat élnék az ismeretterjesztő természetfilmek. A 80-as években Gerald Durrell, David Attenborough és Cousteau kapitány filmjein meg Kudlik Juli Deltáján nőtt fel a generációm, majd egy időre Jane Goodall és Dian Fossey főemlősei kerültek az érdeklődés fókuszába, de azután mintha kissé partvonalra került volna a műfaj. Később a televíziós természetcsatornák széleskörű elterjedésével újra virágzásnak és népszerűségnek indultak a természetfilmek. Az utóbbi másfél-két évtizedben pedig a mind fenyegetőbb környezeti és klímakatasztrófa adott jókora lökést a műfajnak a különböző környezetvédelmi mozgalmak sürgetésének köszönhetően. Sir David Attenborough, Leonardo DiCaprio, Will Smith és más hírességek állnak bolygónk ügye mellé. Újabb és újabb filmek és sorozatok születnek, melyek a korábbi, hagyományos ismeretterjesztő dokumentumfilmekhez képest új vonalat képviselnek szemléletükben és eszköztárukban egyaránt. Narratívájuk és képi megformálásuk is közelít a játékfilm/mozifilm világához, közelebb hozva a befogadói élményt a nézőhöz, miközben egy képkocka erejéig sem adnak alább a nívós természetfilm követelményeiből.

Az Amiről a fák suttognak – noha karakterjegyeiben tökéletesen érvényes rá a fenti megállapítás – mégis kilóg a természeti katasztrófák sürgető perspektívájából fogant filmek közül. Takács Rita rendező egy úgynevezett erdőrezervátumról, a Bükk egy lassan mintegy évszázada érintetlen ökoszisztémájáról készített lírai filmeposzt. Noha a kamera a látszólag eseménytelen és mozdulatlan erdőt pásztázza csak, mégis valódi, epikusan lassú folyású történetnek vagyunk szem- és fültanúi, miközben a képsorok lírai érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Ha azt mondanám, hogy az 50 perces film (rendezői változatban közel 80’) egy erdőrészlet vagy talán csak benne egy facsoport nagyjából egy évét mutatja be, bizonyára senkinek esze ágában sem lenne megnézni a filmet, nekem sem lett volna. Pedig megállja a helyét a leírás, mégis: közelében sem jár a valóságnak. Mert Takács Rita – valamint Tisza Balázs, Tóth Zsolt Marcell és Vidos Erik operatőrök – úgy mutatják be drón- és makrofelvételeken, szuperlassításban és -gyorsításban egy szerves organizmus, a fák és tágabb összefüggésben az erdő működését, hogy a majd másfél óra közben egyetlen pillanatra sem lankad a figyelem. A lebilincselő képsorok elsősorban az avar- és gyökérszintre fókuszálnak, folytonos kitekintéssel a tágas, éltető napfényt magába szívó lombkoronaszintre, és az így formálódó vizuális történetben egy kölcsönös együttműködésre épülő, szervezetten együtt lélegző, mozgó, fejlődő, egymást tápláló rendszer képe rajzolódik ki. És a feltáruló természetes körforgásban az elmúlás az átalakulás, az éltető újjászületés megnyugtató perspektívájába emelődik, melynek éppen ez az egyszerű magától értetődősége sugall egyfajta magasabb értelemben vett öröklétet.

Mindez nem igényel túl sok narrációt: a film nem akar minden képkockát, minden élőlényt nevén nevezni és a látottakat elmagyarázni: nem érzi szükségét a klasszikus ismeretterjesztésnek, nem szándékozik lexikális tudásunkat közvetlenül gyarapítani, természet- és környezetvédelmi sugalmazás pedig aztán végképp nem érhető tetten még a forgatókönyv finomrétegeiben sem. Ennél sokkal jobban bízik saját vizuális narratívájában, és elsősorban az ösztönös befogadásra meg az intuíciónkra épít – és nem téved.

A film nézése közben mindinkább meggyőződésünkké válik, hogy ebben a határtalanul békés és önzetlen ökoszisztémában – amit most itt éppen erdőnek nevezünk, de éppígy lehetne bármely másik élettér, a klíma vagy épp a Nap-rendszer – a világegyetem tökéletessége mutatkozik meg, és csodájának mi is részese vagyunk, nem csak a film nézőjeként. Azzal a biztos tudattal kelünk fel a kanapénkról, hogy ez a magasabb rend és erő az, ami túlélésünk egyedüli járható és elfogadható útja – és közben belénk fészkeli magát a mérhetetlen szorongás és aggodalom, amiért visszavonhatatlan agresszióval gázolunk át rajta, magunk körül mindent széttiporva.

szasz

Az írás Mit suttognak az erdők? címmel megjelent az Infocsoport.hu portáljain:
https://infocsoport.hu/blog/2021/04/mit-suttog-az-erdo/

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése

Fargo (TV-Series, Season 1-4, 2014-2020)

Bár névleg Noah Hawley alatt fut ez a Fargo című bűnügyi antológia-sorozat, azért kétségeink ne legyenek: Joel és Ethan Coen állnak a széria mögött is, ahogyan ezt a címből, de akár az első évad első részének első képkockájából is könnyedén kikövetkeztethettünk. Persze, lehetne fargo - billy bob thorntonez akár egy rajongó ügyes hommage-a is szeretve tisztelt mestereihez, azonban a ráérős narráció sajátosan billegős ritmusa, a levegős cselekményszerkezet és atmoszféra, az elrajzolt, groteszk karakterek, a bizarr, olykor kifejezetten morbid humor jellemzően és jellegzetesen coeni. Mondjuk azt, hogy egy tabló, egy crossover All Star Show a Coen-testvérek néhány filmjének motívumaiból összeollózva – mely azonban az ügyesen megírt forgatókönyvnek köszönhetően, mégis egy szervesen, logikusan összekapcsolódó egésszé tud összeállni. Jön a második évad is, melynek sztorija ahhoz a ’97-es Sioux Falls-i eseményekkel fog foglalkozni, amiben Molly apja megsérült.

A történet, illetve annak minden epizódja az eredeti Fargóban látható inzerttel kezdődik: “EZ EGY IGAZ TÖRTÉNET. Ezen események 2006-ban, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént” Természetesen, ez a történet is, valamint ahogy annak valamennyi szereplője is teljes egészében kitaláció, viszont pompásan mutatják Coenék fanyar, sőt kifejezetten fargo - allison tolmanpimasz, csúfondáros humorát. A táj, a hideg, a hó és a jég, valamint a rendőrök usankája az igazi, minden más egy sarkított, elrajzolt, defókuszált képe annak a világnak, ahol Coenék születtek és felnőttek. Minnesota, Észak-Dakota és egyáltalán, ez az egész északi préri-vidék a világ vége. (Az USA éléskamrája, tehát egy túlnyomóan mezőgazdasági vidék, annak nem túl magasan szárnyaló kultúrájával.) Mintha nálunk Békésről, a Nyírségről vagy Borsodról mesélnénk, nem megbántva ezzel természetesen a békésieket, nyírségieket, vagy borsodiakat, hiszen mi is onnan gyüttünk. A történet azonban nem történt meg, mégha akár meg is történhetett volna. Ilyen a környék, ilyenek benne az emberek, ilyen motivációk hajtják őket és ilyen az életritmusuk és a habitusuk.

Az első évad által elmesélt történet, az eredeti mozifilmhez hasonlóan, szintén egy igen tökös -és várandós- rendőrnőről (Molly – Allison Tolman) szól, aki megpróbál normálisan élni egy pipogya, semmirekellő férfiakkal teli világban. Jellemző módon, talán a legkétbalkezesebb közülük (Gus – Colin Hanks) lesz a legfontosabb társa. Amúgy, összesen talán két normális férfi van a történetben, az egyik Molly apja (Keith Carradine), valamint Lorne Malvo, a fáradt higanymozgású, blazírt bérgyilkos (Billy Bob Thornton), na de az egyiket azért szerelték le az állami rendőrségtől 18 év szolgálat után, mert lábon lőtte magát, a másik pedig egy nettó tömeg- és sorozatgyilkos. Lester Nygaard (Martin Freeman) viszont, aki a történet harmadik kulcsfigurája, semmiképpen nem normális. Az elején ezért, a végén pedig azért fargo - oliver plattnem, amiért. A cselekmény gerincét képviselő szövevényes gyilkosság-sorozat Lester váratlan és brutális “kérdőjelének”, valamint Lorne Malvo hallatlan precizitásából fakadó zűrzavarnak kavarodásából kulminál bele egy szinte bibliai mértékű apokalipszisbe. Malvo színre lépésével mintha maga, a Gonosz lépett volna a minnesotai Bemidji területére. Amerre jár, ott hullák, síró gyermekek és jajveszékelő nők kísérik útját, és a kések, lőfegyverek közhelyszerű használata mellett gyakran él a bibliai tíz csapás valamelyikével is, legyen az sáskajárás, égből hulló halak és békák vagy vérzivatar. Érdekes módon, bár a sorozat tíz részből áll, mindegyik csapásra nem nyílt módja: kimaradtak a tetvek például, a háromnapos sötétség és mások, bár azért Malvo elég sokat megtett, hogy Bemidji (valamint a környékbeli Duluth és Fargo) lakosságából elpusztítson jónéhány elsőszülöttet…

Az amúgy -olyan modern krimisorozatokban, mint a Dexter, Hannibál, NCIS, CSI, stb.- szokványos krimitörténet közel sem szokványos hangnemben, modorban való elmesélésén túl minden epizódban találunk valami mélyebb filozofálgatásra is alkalmas példázatot, melyek általában az élet értelméről, az igaz értékekről és célokról szólnak – egy pite vagy palacsinta felett, vagy akár egy rendőrautóban kuksolva. A sötét, szinte abszurd humor, az ingerszegény, élhetetlennek tűnő környezetben éldegélő fura karakterek, valamint ezek a kis agyafúrt történetek adják meg a Fargo savát-borsát.

fargo 2Ezenkívül minden déja vu. Olyan, mintha láttam már volna, miközben mégis más, önálló és eredeti. A történet maga, a helyszíne és néhány szereplője (Molly, a várandós rendőrnő, Lester, a pipogya férj), valamint a cselekmény bizonyos motívumai a Fargóból, a filmből jönnek. Malvo bérgyilkos karakterének modellje a Nem vénnek való vidék Chigurhja volt, marhaösztöke nélkül. A talált pénz motívuma (amit itt Stavros –Oliver Platt– talált meg) is innen származhat. De feltűnik az a melírozott hajú, ugribugri fitneszedző is egyebek mellett, akit az Égető bizonyítékban láttunk, Brad Pitt frenetikus alakításában. Billy Bob Thronton – aki semmivel sem kevésbé vérfagyasztó, mint Javier Bardem volt- viszont Coenék egy másik remekművében játszotta annak emblematikus főszerepét, ő volt Az ember, aki ott se volt. Satöbbi. Komoly, komplex művészi univerzum ez. Egyedül talán Martin Freeman alakítása, pontosabban az, amit “átváltozásáig” művel, az lóg ki egy picit az egészből. Freeman egy szinte tökéletes Woody Allen-replikánst mutat be, ami egyrészt zseniális teljesítmény, másrészt viszont egy másik univerzum, ugyebár. Amit viszont a sorozat második felében alkot, az nagyon rendben és főleg, a helyén van.

Jó volt az első évad. Rendkívül szépen, igényesen fotografált film, a Twin Peaks óta (tán a Hannibált kivéve) nem éreztem ilyen erős atmoszférát. Logikus, alapos, egyben elegáns a rendezés és jó, hogy nem siet sehová. Jók színészek és az a semmivel össze nem téveszthető, csúfondáros, de éjfekete humor, ami átszövi az egészet, az nagyon kell. 9/10fargo 3 - david thewlis

A második évad cselekménye a fentebb már említett, 1979-es Sioux Falls-i véres eseményekkel foglalkozik, a “túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént”, ahogyan azt az első évadban már megszoktuk. Ezenkívül maradt minden, úgy, ahogyan ott fenn, északon mindenki megszokta, változatlanul. Bizarr, olykor éjfekete, morbid humor, szépen harmonizálva a véres erőszakkal és a szereplők könnyed, bár csapongó ontológiai fejtegetéseivel. A karakterek ismét a Coen-univerzum tipikus figurái, illetve azok szabad variációi. Az alkotók mintha kedvenc játékbabáikat szedték volna darabjaira rosszcsont gyerekekként, és azokat a pillanatnyi, ám legvadabb ötletek alapján szerelték volna újra össze. Kemény, egyszerű, de igazságos zsaruk, gyenge, beteg, vagy éppen erős nők, démonikus gyilkosok, marhaösztöke helyett elektromos sokkoló, hó, fagy, véres sár. Ufók. 9/10

Fargo harmadik évadábanCoen-testvérek és Noah Hawley egy újabb bizarr bűnesetre derítenek fényt az új évadban. A bonyolult bűneset valójában fikció, mint ahogy a korábbiak is, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne benne minden vérfagyasztóan valósághű – minden abszurditása és morbiditása ellenére. Szabad, virtuóz cselekményvezetés, újra elképesztő karakterek (David Thewlis szerintem jobb még Chigurgh barátunknál is), újra a csajok az igazán tökösek a történetben… Egy szóval, minden a megszokott palettáról, de mégis izgalmas minden perc. A legjobb, ami a krimi műfajával történhet. A zenei körítés, a vizualitás, minden zseniális. 9/10

fargo4

A negyedik évad több szempontból elüt az előzőektől. Az eddig meghatározó bizarr, morbid hangnem kissé visszafogottabb, bár néha mégis kifejezetten abszurd. Inkább Coenék korábbi, A halál keresztútján című gengszter-noárjára hajaz, karikírozva az unásig ismert gengszterfilm-kliséket, de megspékelve azt bizonyos emberjogi felhangokkal, tekintve, hogy a történet főhőse egy fekete gengszter (Chris Rock). A parádés képi világ, a cselekményben elhulló áldozatok nagy száma, haláluk fantáziadús volta, a szellemes, levegős cselekményvezetés, valamint az üdvözítő(en cinikus) végkifejlet azonban mindenképpen szerves részéve teszi ezt az évadot az antológia-sorozatban. Főleg, hogy nem csupán egy élvezetes bodycountot nézünk végig, hanem az alkotók egyfajta értelmezését is adják Amerika történelmének, ami azért nem kis fa, már a fejsze belevágást illetően. Coenék, és Hawley sajátos végkövetkeztetése ugyan annyi, hogy Amerika története tulajdonképpen a rasszizmus maga, azért a sorozat végére látni fogjuk, hogy ez a sarkos megállapítás látványos példázatban cizellálódik érvényes erejűvé. Timothy Olyphant ismét rendőrbíró, de hogy! 🙂 Jó volt ez is. 8/10

Kategória: Tévé | Címke: , | 7 hozzászólás

Tenet (2020)

Muszáj megemlékeznem erről a filmről is, mert hát Christopher Nolan manapság elég megkerülhetetlen figurája a mainstream filmnek. Ezt a Tenet című alkotást -végül is- a COVID19 világjárvány utáni időszak megmentőjének szerepére kárhoztatták, ha mások nem is, de a moziüzemeltetők és a film producerei biztosan. Hogy aztán mennyire váltotta be ezt a szerepet, nem tudom, valószínűleg annyira nem – de két Oscar-jelölést azért begyűjtött ez a mozi. Szóval, Nolan elismert filmes, tőlem azonban nagyon messze áll, amit művel. Két remek thrillerrel vetette észre magát (a Mementóval és az Álmatlansággal), azokkal nincs is semmi baj. A maga nemében a Batman-trilógiával sincs baj, a maga univerzumában mérföldkő mindhárom darab (elsősorban a Batman: Kezdődik, de főleg A sötét lovag), de univerzumon kívül már nem lehet tétel egyik sem. A tökéletes trükk szórakoztató, izgalmas tömegfilm. Az Eredettel azonban már alig találtam közös hangot, a Csillagok között pedig már kifejezetten felidegesített. De hát annyira odáig vannak a fasziért, meg még vissza is…

A Tenet cselekménye nagyjából ugyanarra az idő-paradoxonos ötletre épül, amit Nolan már egyszer a Mementóban oly ügyesen megcsinált: itt azonban egy idővisszafordító fegyver birtoklása körül folyik a harc, amit a jövőben készítettek, de a múltat fogja végleg eltörölni, naná, hogy a jelennel együtt. Viszont a világot nyilván meg kell menteni – ebben a projektben pedig végképp nem lehet más a cél. A megszokott agyafúrt, témához valamelyest illő időkezeléses dramaturgia ellenére azonban a film nem váltja be a hozzá fűzött „mozi- és világmegváltó” reményeket. Az időparadoxonnak, amit itt a filmben nagypapa-paradoxonnak neveznek, természetesen lenne és lehet is helye egy értelmes, alapos értelmezésnek, illetve a rajta való elmélkedésnek, csakhogy Nolan túl „kocka” ahhoz, hogy ezt szórakoztató formában tálalja a közönségnek (mint az történt például nagyon ügyesen a Vissza a jövőbe-sorozatban, vagy a Terminátor első/második részében). Mélyebb, filozofikus eszmefuttatáshoz pedig ez a műfaj -látványfilm, vagy blockbuster- természetéből fakadóan alkalmatlan; Nolan pedig nem Tarkovszkij (de legalább nem is akar az lenni…). A cselekmény nehezen húzza be a nézőt, nehezen is tudja benttartani, körülményeskedve vész el az időben oda-vissza, előre-hátra csúszkálásban. Az akciójelenetek végül is érdekesek, látványosak is, de önmagukban harmadszorra már unalmasak. A karakterek kétdimenziós fércek. Végül is kapunk a pénzünkért két és fél óra csihipuhit, a Nolantól utóbbi időben megszokott nagy bullshitelést, mint „mondanivalót”, de ennyi. Számomra ez nem több, mint egy blöff.

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Des (TV Mini-Series, 2020)

Az nyilvánvaló, hogy a szájtáti közönséget mindig érdekli az, amikor bizonyos esetekben felszínre kerül az emberben rejtőzködő vadállat, természetesen nem face to face, élő egyenesben, hanem amikor a vadállat már biztonságos távolban, rácsok mögött látható kiterítve, kipeckelt szájjal, terítéken. Ekkor már nyugodtan lehet szörnyülködni, elképedni és hitetlenkedni, aztán megnyugodni, hogy most már minden rendben van. Most már vége van. Közben azonban könnyen lehet, hogy a szomszédban lakó magányos fiú fejében is olyan dolgok forognak, amit jobb lenne nem tudni – viszont nem árt, ha tudjuk, mégpedig saját biztonságunk érdekében.

Ez a Des című háromrészes minisorozat éppen egy ilyen, teljesen átlagos, akár még megnyerőnek is mondható modorú, magányos fiatalember történetével ismerteti meg a nézőt. Dennis Nielsent, azaz becenevén Dest 1983-ban tartóztatta le a Scotland Yard, miután a lakása melletti lefolyó eldugulásának megszüntetése folyamán emberi testmaradványokat bányászott elő a duguláselhárító szakember. Nielsen a lehető legtermészetesebb modorban aztán rögvest bevallott tizenöt rendbeli gyilkosságot, melyeket kivétel nélkül rendkívül ittas, hajléktalan drogfüggő fiatal férfiak sérelmére követett el több éven keresztül. Történetét Brian Masters írta meg „highly acclaimed” riportregényében – ez a minisorozat is ennek alapján készült.

Bár Masters riportregénye annak idején nyilván komoly érdeklődést váltott ki Angliában, azért az is nyilvánvaló, hogy Nielsen gyilkosságsorozatának speciális „attitűdjén” kívül sok mindent nem rakott hozzá a sorozatgyilkos-történetek Truman Capote (Hidegvérrel) és Norman Mailer (A hóhér dala) által lefektetettekhez. Holott a lényeg éppen a gyilkos motivációinak, háttértörténetének, valamint pszichéjének szinte tudományos alaposságú feltárása lenne… Nielsenről, múltjáról közvetetten megtudunk ugyan néhány dolgot, de ezeken, valamint tetteit elmesélő pimasz, érzéketlen tárgyilagosságán kívül csak ülünk háromszor 50 percet a gomolygó cigifüstben. David Tennant viszont telitalálat a figurára, hányaveti, laza természetessége a film fő értéke, már színészi értelemben. Maga a sorozat azonban első pillantásra egy hosszúra nyúlt, nyolcvanas évekbeli tévéjáték, a bűnügyi riport és a tárgyalótermi dráma egyenlő arányú keveréke, pontos, kronológiailag hiteles atmoszférateremtés, teszetosza brit rendőrök…

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Narcos (TV Series, 2015–2017)

Zseniális ötlet volt Carlo Bernardtól, Chris Brancatótól, Doug Mirótól, Andrew Blacktől és Dana Ledoux Millertől, hogy a Nobel-díjas, kolumbiai születésű Gabriel Garcia Marqueztől elhíresült mágikus realizmushoz kötik minden idők leghatalmasabb drogkartelljeinek pályafutását bemutató sorozatukat, ugyanis ép ésszel elég nehéz megérteni azt, hogy például Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo”, egy egyszerű paraszt műveletlen fia hogyan válhatott karrierje csúcspontján a világ 7. leggazdagabb emberévé, aki naponta (!) 60 millió dolláros profitot termelt. (Erre varrjon gombot Pénztáros Lőrinc…) Escobar ekkor a világ kokainexportjának 80%-át tartotta kezében. De ép ésszel nehéz felfogni azt is, hogy miközben Escobar a világ legkeresettebb bűnözője volt, ő gyakorlatilag királyként, élet és halál uraként élt a kolumbiai Medellínben, akinek zsebében volt tulajdonképpen az egész ország, tokkal-vonóval, hadsereggel és államapparátussal. A nép egyszerre imádta és rettegte őt.

A Narcos című három évadot (plusz egy mexikói ráadást) megélt, óriási kritikai és közönségsikert aratott tévésorozat első két évada Pablo Escobarról szól, aki valóban különleges pasas lehetett. Úgy vált elképzelhetetlen hatalmú drogcézárrá, hogy kisgyerek korától fogva ki sem esett a marihuánás cigaretta a kezéből, miközben olyan hihetetlen figyelemmel tartotta ujját az események ütőerén, hogy mindig minden ellene szövetkező külső (DEA, CIA, FBI) és belső (rivális drogbandák, bal- és jobboldali gerillák, helyi „szent” bűnüldözők, stb.) ellenség előtt járt több lépéssel. Eközben ráadásul, rendkívül szemtelenül, egy cseppet sem rejtőzködött. Még parlamenti képviselőnek is megválasztatta magát, sokszor hangoztatta, hogy egyszer majd Kolumbia elnöke kíván lenni és úgy tekintett magára, mint egy dél-amerikai Robin Hoodra. Többször szórt szét dollárkötegeket az utca emberei között, játszótereket, kórházakat, iskolát épített, Afrikából hozatott vadakkal népesítette be egyik birtokát (ez utóbbi mára komoly ökológiai vészhelyzetet is eredményez Kolumbiában), de közben felfoghatatlan brutalitással végeztette ki ellenfeleit, sőt, saját maga is gyakran ölt, akár puszta kézzel is. Külsőre egy joviális pacáknak tűnt, kidüllesztett pocakkal, furcsa, totyogó járással, akiről első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy ő maga el diablo.

Egészen delejes hatású, ahogyan a sorozatban Wagner Moura megformálja ezt a fickót, nagyrészt az ő alakításának köszönhető, hogy az első két évad szinte letehetetlen. Képes megidézni azt a megmagyarázhatatlan, mágikus aurát, amit Escobar gerjeszthetett maga körül, amivel megbabonázta a világot, miközben a végig pergő, tényszerű cselekmény izgalma, a nagyszámú mellékszereplők és a helyszínek hitelessége, a remek kísérőzenék önmagukban is magukkal ragadják a nézőt. Külön kiemelendő a mellékszereplőket alakító színészek szikár, de mégis dinamikus, indulatoktól fűtött játéka, melyben még sincs semmi nyoma semmilyen latin szappanoperás, operett-szerű ágálásnak. Eközben természetesen Escobar igen cizellált sötét oldalát is látjuk, a legborzasztóbb jelenetekkel együtt, amire ráadásul a tárgyalt események korabeli híradófelvételeinek sokkjával is rátromfolnak az alkotók. Tanulságokkal terhes, megdöbbentő, ütős mixtúra ez a két évad.

Az Escobar halála után hatalomra kerülő Cali-kartellel foglalkozik a harmadik évad, ami önmagában szintén nem gyenge eresztés, azonban Escobar színes karakterével, valamint az őt körülvevő, lepukkant utcagyerekekből és rossz sorsú lúzerekből, kitaszítottakból álló, mégis halálosan ijesztő hadseregével nem tudják felvenni a versenyt Cali elegáns, kifinomult üzletember-külsejű és üzletemberi tevékenységet is folytató maffiózói, még ha belül azok is épp olyanok, mint medellini kollégáik. Van még egy ráadás évad is, amely a mexikói „üzletrész” történetét meséli el – ezt még nem láttam.

A Narcos alapvetően egy dokumentált tényeken alapuló dokumentum-dráma, azonban az első két évad olyan ívet húz, olyan nagyszabású „királydráma”, hogy simán ott a helye a legnagyobbak mellett. És Marlon Brando, Al Pacino, Robert de Niro, James Gandolfini és Bryan Cranston között kitüntető helyet követel magának immár Wagner Moura is.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Menekülés a tóhoz (Vongozero /To the Lake, 2019)

Megállíthatatlanul terjedő gyilkos járvány kitöréséről szól az első orosz Netflix-sorozat. Az egybeesés a mostani valósággal csak a véletlen műve, elvégre 2019 novemberében, mikor bemutatták, még senki nem sejthette a közeljövőt – ahhoz képest jól beletrafáltak. Jóllehet, a témával már torkig vagyunk, a Menekülés… üde színfolt a nyugati sorozatdömpingben, elbűvölően kelet-európai hangulattal és gondolkodásmóddal.

Inkább disztópikus túlélősztori, mint járványfilm: egy a fertőzött övezetből kifelé tartó, kényszerűen összezárt csoport kalandjait követi nyomon. Moszkvában ismeretlen vírus jelenik meg (köhögéssel kezdődik, a beteg vért köp, majd megvakul), a kór halálos, ellenszer nincs. A hatóság nem sokat teketóriázik, lezárják a várost, az irányítást átveszi a katonaság. A fővárosban és környékén eluralkodik a káosz; félkatonai alakulatok garázdálkodnak, a környező településeket evakuálják, a lakosság körében teljes a bizonytalanság. Szergej, a főszereplő (Kirill Käro) Moszkva mellett lakik, először nem gondol menekülésre, váratlanul felbukkanó apja azonban ráébreszti a veszély nagyságára. Borisz Mihajlovics masszív alkoholista, ám rutinos túlélő, megadja az úticélt is: a „Vongozero” tó a finn határ közelében, tőlük vagy ezer kilométerre. Szergejnek bonyolult az indulás, mivel kisfiával együtt kénytelen magával vinni a volt feleségét is, Irinát (Maryana Spivak) új barátnője és annak autista kamaszfia mellett. A karaván a szomszédokkal egészül ki: egy tapló újgazdag az ex-sztriptíztáncos feleségével, valamint kezelhetetlen kamaszlányával. Színes társaság, változatos devianciákkal és társadalmi háttérrel.

Mivel a konvoj igyekszik kerülni a lakott helyeket, magáról a járványról csak villanásnyi képeket kapunk. Lincselés a benzinkúton egy sötét szemüveg miatt, hullahegyek az üres kórház mögött, elhagyatott – vagy annak látszó – faházakból áradó néma fenyegetés. Izgalmak terén a széria tisztességesen teljesít, habár sem eszköztárában, sem fordulataiban nem érezhető túl sok eredetiség. Hogy mégis merőben különbözik a hasonló témájú nyugati termékektől, annak legfőbb oka a hamisítatlan keleti atmoszférában keresendő, másrészt a jól megrajzolt karakterekben. A szereplők ismerősen csetlő-botló átlagemberek, nem nehéz velük együtt érezni, de adott esetben ugyanilyen könnyen el is veszítik a rokonszenvünket. Szüntelenül formálják őket a körülmények, helyzettől függően sunyik, gyávák, kicsinyesek, vakmerőek vagy éppen önzetlenek.  

Az oroszoknak nem kell messzire menniük autentikus helyszínekért, tele vannak lepukkant szellemvárosokkal, a fagyos tajgánál kietlenebb színteret pedig keresve sem találhatnánk egy posztapokaliptikus vándorláshoz. A hóra hol vér, hol vodka ömlik, a tájban fölöttébb random figurák tűnnek fel, ellenségként vagy megmentőként; egy pont után (az erdőben hőseink egy nagyszakállú pópával találkoznak) én már végképp egy orosz népmesében éreztem magam. Az elbeszélésben sűrűn fordulnak elő naiv, már-már mesés dramaturgiai megoldások, túlzások, szappanoperás fordulatok, sőt a sztori még az isteni gondviselés lehetőségét is meglebegteti. Ezek a mozzanatok adnak valami sajátos kelet-európai bukét a történetnek, de el is tántoríthatnak minket a folytatástól.

A soundtrack-kel kapcsolatban többen szóvá tették, hogy gátlástalanul lenyúlja az Eredet és a 28 nappal később zenei témáit – amiről nekem mindjárt a nyugati filmzenéket újrahasznosító, régi magyar ifjúsági filmek jutottak eszembe, így az én szememben ez az információ csak tovább erősítette a KGST-hangulatot. Amitől viszont megrökönyödtem: egy érzéki dalbetétet (Teach Me Tiger) annyira bénán használnak, hogy sokáig képtelen voltam eldönteni, vajon ez most irónia-e, de be kellett látnom, hogy vérkomoly. Sutaságai ellenére a Menekülés… persze abszolút működőképes: feszült túlélő-thriller brutális fordulatokkal, nyomasztó, katasztrófahangulatú road-movie. A fényképezés igényes, a látvány elsőrangú, láthatóan nem spóroltak rajta. Az említett sutaságok pedig kifejezetten szerethetők – de legalábbis szórakoztatók. Egyvalamire azonban számítsunk, a befejezés alapján nem úgy néz ki, mintha nyolcrészes miniszériáról lenne szó, inkább, mint egy hosszabb sorozat első évada – de erről ennyit. 6/10

Kategória: Film, Netflix, Saját szoba | Címke: | 2 hozzászólás

Az izraeli kém (The Spy, TV Mini-Series, 2019)

A kék Duna ezüst szalagjával díszített, lángoktól ölelt szép fővárosunkat ezúttal Zürich szerepében köszönthetjük a Homelandet és annak izraeli eredetijét is jegyző Gideon Raff francia/Netflix produkcióban készült minisorozatában, Az izraeli kémben. Ezenkívül Vándor Évát láthatjuk még egy kisebb szerepben… Ennyi magyar vonatkozása van a történetnek, amely egy olyan korba és olyan helyre kalauzolja el a nézőt, melyről -egyéb érintettség híján- legfeljebb csak Chrudinák Alajos meglehetősen féloldalas külpolitikai tudósításaiból nyerhettünk információt, már ha ezt életkorilag megélhettük. A fiatal Izrael állam küzdelmeiről vajmi kevés jött át ezekből a hírekből, ami mégis, azt jobbára a kalózmonoklis, félszemű Moshe Dayan marcona ábrázatával illusztrálta a magyar nők akkori kedvence, Alajos. Ez a most tárgyalandó hatrészes történet Izrael hősének, Eli Cohennek életét meséli el, aki a Moszad ügynökeként a szíriai vezetés legfelsőbb köreibe épült be és az ott szerzett információknak köszönhetően, komoly mértékben járult hozzá az ún. Hatnapos háború győzelméhez.

Szolid, visszafogott, de azért hangsúlyos nemzeti büszkeséggel jelenik meg itt a hős izraeli kém figurája, Sacha Baron Cohen ezúttal szinte már görcsösen komolyra vett alakításában. Azért feltűnő ez az erőfeszítés, mert Cohen eleddig egészen másféle filmekben vált ismertté (Borat, stb.), melyekben meglehetős merészséggel, mintegy porcelánboltba szabadult elefántként nyúlt hozzá bebetonozott nemzeti jelképekhez és sztereotípiákhoz. Persze, lehet, hogy csak én látom bele Cohen Cohen által megformált karakterébe Borat debil idiotizmusát… De nem én tehetek erről, azt hiszem.

A film maga természetesen hitelesnek, tényszerűnek tűnik, s bár messze nincs olyan feszült sodrása, mint például Carrie Mathison nyolc évadon átívelő ámokfutásának volt, azért a realista kémhistóriák John le Carré-féle vonulatába pontosan beleillik – a tragikus végkifejlet pedig valóban megrendítő. Bár Budapest, valamint különböző marokkói helyszíneken forgott a film, a kor-, hely- és hangulatteremtés mégis tökéletes illúziót kelt. A Cohent alakító Cohenen kívül (persze, vele együtt) az összes mellékszereplő is pontos karakter. Azt meg egész egyszerűen imádom, hogy milyen szégyellős tornatanár- és nyugdíjas egyetemi professzorkülsejű figurák óvták-védték Izrael fiatal, szabad államát, annak első időszakában, milyen eredményesen.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Alelnök (Vice, 2018)

Erre szokták azt mondani, hogy ha csak a fele igaz, akkor az is rettenetes. Pedig látszatra, főleg innen nézve, Dick Cheney egy tökéletesen jellegtelen, szürke bürokratának tűnik, aki csak azért került arra a magas posztra, ahová, hogy valahogyan ellensúlyozza főnökének látványos izgágaságát, heberhurgyaságát, de mondjuk ki: alkalmatlanságát. Cheney George W. Bush alelnökeként vált világszerte ismertté, bár az amerikai belpolitikában a hetvenes évek óta masszívan ott van minden fontos republikánus megmozdulásban. Azonban a témában jártasakon kívül nem sokan tudják, mi a dolga egyáltalán az amerikai elnök alelnökének, és ehhez képest, miért volt Cheney annyira érdekes figura, hogy életéről alig tíz évvel halála után már film készüljön, rögtön egy tömött limónyi sztárral a főszerepben.

Adam McKay tehát játékfilmet készített Cheneyről. Bár hatásaiban, stíluselemeiben rengeteg videozsurnalisztikai modorosságot, trükköt és effektust használ, látunk jónéhány eredeti dokumentumfelvételt is és a cselekménye is többször hangsúlyozottan valóságos tényeken alapul; ez alapvetően egy életrajzi témájú fikciós mozi, műfajilag pedig politikai dramedy – amit rögtön jelöltek is egy csomó Oscar-, és egyéb díjra. Nyert is belőlük, Oscart mondjuk a legjobb sminkért és frizurákért kapott. Az Alelnök látványossága is elsősorban a külcsín, méghozzá úgy, hogy ezúttal Christian Bale 18 kilós hízása is csak másodsorban kerülhet említésre. Bale, persze, nyugodtan pályázhat a világ testsúly-zsonglőrének szerepére, hiszen fogyott már le szó szerint csontsoványra is, és hízott kövérre, mint jelen esetben. Nem lennék a szervezete helyében… De mit lehet tenni, ha egyszer Cheney egy dagadt disznó volt. De ezúttal tényleg a maszkmesterek és sminkesek alkottak nagyot, de kellett is, hiszen valós, sokszor még elő személyeket kellett megidézniük az őket alakító színészek arcán. Bale természetesen rendesen odateszi magát ezúttal is, de Sam Rockwell George W. Bush-ja valami fenomenális! (És még kiemelhetnék még vagy 5-6 hasonló teljesítményt – melyek még maszkmesteri segédlet nélkül is nagyon erősek.)

Mivel azonban a közelmúlt világpolitikai jelentőségű eseményeiben perdöntő jelentőségű személyekről van szó a filmben, nem árt arról is szólni a tartalmi dolgokról sem. Minden formai bohóság és színészi trüváj ellenére, a film cselekménye tényszerűen tárja fel Cheney négy évtizedes politikai karrierjének főbb állomásait, melynek csúcspontja természetesen az alelnökség intézményének saját arcra formálása volt. Cheney jelentősége itt csúcsosodik ki, és McKay filmje is erre fókuszál: egy oknyomozó újságíró pontos alaposságával és kíméletlen logikájával, valamint egy virtuóz elméjű esszéíró szellemességével olvassa rá Cheneyre a vádiratot, az elmúlt bő két évtized szinte összes világpolitikai botrányát a WTC lerombolásától az ISIS megjelenéséig és tombolásáig, miközben felvillantja a jobboldali nagytőke és a politika összefonódásának -egyébként nyilvános- bizonyítékait is. Mocskos dolgokat fogalmaz meg, melyek természetesen teljesen jogszerűek voltak (ismerjük a jól fizetett ügyvédseregek jogi csűrcsavarjait itthon is), de nyilvánvalóvá teszik azok erkölcstelenségét. A Cheney által itt jellemzett politika vége (eddig) Trump négy éve volt, mely viszont nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ebben a harcban már a tények sem igazán számítanak… Másrészt pedig ma már nyilvánvaló az is, hogy ez a harc messze nem a végső.

Persze, lehet beszélni a film ellen is. Búúú, libsi poltikai propaganda… Mit tények, az számít, hogy én mit hiszek, de főleg, mit mondok! Majd jól pofán váglak, ha jössz itten ilyen “tényekkel”!

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Ellenségek (Hostiles, 2017)

Az Amerikai Egyesült Államok történelmének egyik legsötétebb fejezete kissé alulreprezentált az amerikai filmtermésben, holott, ha valahol, akkor Hollywoodban tényleg mindenről IS csinálnak filmet. Árulkodó lehet, hogy igazi indiánok sokáig nem is szerepelhettek amerikai filmben, sőt, bizonyos konzervatív körökben a mai napig súgják cinikusan összekacsintva, hogy csak “a halott indián a jó indián”… Régi westernekben, ha szerepeltek is őslakosok, azok kivétel nélkül arctalan, gonosz vadállatokként jelentek meg, esetleg a kocsmák ajtajánál álldogáló, tökrészeg idiótákként, akibe a Saloonból kipenderülő, szinté ittas amerikai „hős” honalapítók még egyet jól bele is rúghattak. (Holott.) Csak a múlt század hatvanas éveinek végén, az akkor szárba szökkenő egyenjogúsági mozgalmak farvizén jelentek meg először olyan amerikai filmek, melyekben érző, gondolkodó, valódi, igen mély spirituális kultúrával rendelkező emberi lényeknek ábrázolták az amerikai őslakosokat. Azóta filmekben legalább eljutottak az Oscar-díjig is, bár a gyakorlatban a mai napig másodrangú állampolgároknak számítanak Amerikában.

Scott Cooper filmjének 2017-es bemutatása idején az indiánok éppen a híradások elején szerepeltek, méghozzá abból az okból, hogy széleskörű ellenállásba kezdtek egy csővezeték építés ellen, ami az egyik szent temetkezési területükön vezetett volna keresztül. Nagyjából ugyanarról a problémáról van szó, hogy picit közelebb hozzam a problémát, mint amikor -a hiedelmek szerint- Aczél elvtárs leromboltatta a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat. Csakhogy az indiánok lelkét, identitását és kultúráját még ennél is súlyosabban gyalázta ez az érzéketlenség… Ha láttuk, vagy látni fogjuk ezt az Ellenségek című filmet, a drámai végkifejletben érezni fogjuk az téma aktualitását.

Maga a film sajnos, annyira nem jó, mint lehetne. Egy ólomsúllyal vánszorgó, aránytalan művészi eszközökkel megalkotott jó szándékú történet, mely valóságtartalmát tekintve akár igaz is lehet, ám ezt a formanyelv, valamint az elbeszélés helyenként szájbarágós didaktikája picit hitelteleníti. Egy hosszas háborúskodásban kiégett, öreg százados (Christian Bale) szolgálata utolsó parancsául azt kapja, hogy hajdani halálos ellenségét, a fehérek börtönében sínylődő, súlyosan beteg Sárga Sólyom főnököt (Wes Studi) családjával együtt kísérje el Új-Mexikóból az indián ősei szent földjére meghalni. A film cselekménye tulajdonképpen ez a fantasztikusan fényképezett tájakon keresztülvezető út története, melynek során a menet találkozik indiánok által kiirtott családját sirató asszonnyal (Rosamunde Pike), az asszony családját kiirtó indiánokkal, indiánok kiirtásáért halálra ítélt fehér katonával, valamint indiánoktól rabolt földjét fegyverrel védelmező fehér telepesekkel. Jó ötlet, hogy szinte már tarrbéla-i méltósággal hömpölygő ritmust választott Cooper a filmhez, amit nagy nézéssekkel és szűkszavú, szaggatott dialogókkal görgetett végig. Sűrű, komor sodrása van a cselekménynek, ami magával is ragadja a nézőt. A hosszas menetelés alatt lett volna mód annak kifejtésére, hogy a két ellenség a háború őrületében valahol egymásra találjon, és rájöjjön arra, hogy egyikük sem győzhet, mindketten csupán áldozatok, vagy akár le is számolhatott volna egymással, bár annak meg nem lenne semmi értelme. Jobban fel lehetett volna közben tárni annak a kevés szereplőnek személyiségét is, azt a bonyolult lelki utat, melyen átmennek, ehelyett azonban csak stációkat, a változás pillanatnyi állapotait látjuk. De azt nem, hogyan változik meg ennyire (pl. a nő, illetve viszonya a két “ellenséghez”) két jelenet között. Továbbá úgy tűnik, Cooper nem bízott abban sem, hogy a két ellenség között létre tud hozni olyan komplex, intellektuális kapcsolatot, amivel érdemben meg tud tölteni egy majd’ két és félórás filmet, ezért a méltóságteljes halálmenetet rendre megszakítja hangulatban, ritmusban kizökkentő, igen brutális akciójelenetekkel. Így azonban a nyilvánvalóan nagy igénnyel megalkotott tabló számomra elég hevenyészett benyomást kelt, didaktikája a míves külcsínt giccsesre festi… Szóval, felemás érzéseim vannak.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Tudhattad volna (The Undoing, TV Mini-Series, 2020)

Mintha valahol olvastam volna már, hogy “tudhattad volna, hogy ez csak a Hatalmas kis hazugságok második évada”… Persze, ez így koránt sem igaz, a Tudhattad volna című minisorozat egyáltalán nem Jean-Marc Vallée ma már kultikusnak számító (a kolléganőm telefonhangja pl. direkte e sorozat főcímzenéje) minisorozatának folytatása, még ha méretében (az hét rész, ez hat), Nicole Kidmanben és tulajdonképpen témájában is meglehetősen egybevágó. Egy meglehetősen csavaros, de tulajdonképpen klasszikus vonalvezetésű “ki a gyilkos?”-történettel állunk szemben mindkét esetben, melyek meglehetősen decens környezetben, amerikai kőgazdagéknál játszódnak, akik harmóniát és boldogságot hazudnak kifelé, miközben belül ugyanúgy cseszik szét egymás idegrendszerét, csalják és verik át egymást, mint más -alacsonyabb- körökben. Csak a képmutatás az ő köreikben sokkal feltűnőbb és sokkal tragikomikusabb is, nézve ezt kívülről, nem kevés kárörvendéssel.

A filmet az a dán, de mostanában már inkább Amerikában dogozó, kitűnő Susanne Bier rendezte, aki eddigi életművének nagy részét a konfliktusos házastársi kapcsolatok, a hűség és hűtlenség, valamint a házastársi erőszak vizsgálatának szentelte. Itt egy menő pszichiáter (Nicole Kidman) és egy menő gyermekonkológus (Hugh Grant) házassága áll a hajszálkereszt metszetében. A feddhetetlennek tűnő pasast egy nő meggyilkolásával vádolják, miközben az áldozatnak a pasas feleségével volt afférja. Satöbbi – a cselekmény elsősorban arról szól, hogy tulajdonképen ki a gyilkos: az elismert gyerekdoki, aki beismeri, hogy viszonya volt a későbbi álodzattal, a féltékeny feleség, akinek szintén, a feleség kőgazdag papája (Donald Sutherland), aki a család státuszán esett fénytörést polírozná, esetleg más?

Bier biztos kézzel végig is vezeti a nézőt (és a sztorit) ezen a kanyargós úton, minden rész végén biztosan ki is jelentjük, hogy na, ez volt a gyilkos – aztán a következő részben el is bizonytalanít, ahogyan az a tankönyvben meg van írva. Mire a végéhez érünk, bárki lehet, bár az addig vezető út izgalmaihoz képest a lehető legfantáziátlanabb megoldás lesz a “nyerő”, de a történetet eredetileg író Jean Hanff Korelitznek köszönhetően, ez a legreálisabb is. De a film amúgy tökéletesen működik. Sajnos, az adott társadalmi réteg rajzát az alkotók lényegesen pasztellszínűbbre festették, mint az elején említett Jean-Marc Vallée, a társadalomkritika sokkal kevésbé maró, viszont Hugh Grantnek baromi jól áll, hogy sikerült kibújnia a szégyenlős mosolyú puncibubus skatulyájából. Megért, mint a jó büdös sajt.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás