asanisimasa

A lengyelek igen nagy számban gyártják közepes -ám még bőven vállalható- minőségben a különféle streaming felületekre a sorozatokat, rendszerint valamilyen thriller-almúfajban. A Keleti határ például kém-thriller, némi akcióval. Az eddigi egy évad hat része alapján újat ez a széria sem hoz a pl. Homelanddel fémjelzett műfajba, az alapkövetelményeket azonban biztos kézzel teljesíti. A közepes, elsősorban fizikai teljesítményre és külső kinézetre kasztingolt középszerű színészi teljesítmények mellett az elegáns fényképezés, a hiteles környezetábrázolás, a korrekt akció és az izgalmas cselekmény az, ami vonzóvá teheti ezt a projektet. Nekünk, magyaroknak talán még abban hozhat pluszt, hogy a közös közelmúltbéli poltikai és történelmi együttállások és konfliktusok ismerőssé teszik az alapszituációt.

Másrészt ki kell azért emelni azt is, hogy aktuálpolitikai vonatkozásban helyenként igen éles ez a lengyel történet. A cselekmény 2021-ben játszódik, egy évvel az oroszok immár több mint négy éve tartó villámháborújának kitörése előtt a fehérorosz Minszkben, illetve a lengyel-belorusz határon – nyilván fiktív szereplőkkel, de szemlátomást valós környezetben. A lengyel-belarusz határon évek óta folyamatos a feszültség. A belorusz hatóságok illegális migránsokat terelnek az EU-s határ felé, akikkel szemben a lengyel határőrök és katonák gyakran fegyveres és erőszakos incidensek közepette lépnek fel, miközben Zapad (Nyugat) 2021 néven az orosz és a belarusz vezetés közös “hadgyakorlatot” tartott a lengyel határ közelében kétszázezer (!) katonával, 80 repülőgéppel, 300 harckocsival, 240 ágyúval, rakéta- és aknavetővel, valamint 15 hajóval. Ebből a szempontból néhol kifejezetten aktuális a sorozat, éles, határozott vonalakkal, mélyre metszőn rajzolja bele ebbe a szituációba a valósággal megtévesztően hasonlatos konfliktusokat kibontó cselekményét – ebből a szemszögből nézve kifejezetten érdekes, izgalmas széria ez.

Ha lehet mondani, a Szarvasbébivel meglehetősen nagy figyelemre szert tévő Richard Gadd új, ezúttal az HBO Maxon megjelent minisorozatában még mélyebbre nyúl az emberi kapcsolatok feneketlen, igen sötét titkokat és vágyakat rejtő bugyrába. Sőt, a Fivérségben, egy már eleve nem szokványos családban felnőtt, egymással, de a külvilággal is meglehetősen toxikus kapcsolatban lévő durván antiszociális fiú testvérpár több évtizeden át zajló történetében szinte már lubickolni látszik az emberi lét legmélyebb mocskában – de lélegezzünk párat, mondjuk a finálét követő sokk után, emeljük magunkat fel(jebb), és gondoljunk csak a legutóbbi napok random magyar híradóban megjelenő bűnügyi híreire. Egy harminc éves volt kórházi dolgozó emberi testrészeket lopott temetőkből, halottasházakból, melyekből evett is. Egy hetvenvalahány éves volt óvónő két embert gyilkolt meg, az egyik egy nála is idősebb férfi meg akart erőszakolni, ezt mondta tettét indokolva, s amikor a rendőrök elfogták, egy darabot kiharapott egyikükből…

Ehhez képest a Fivérség sem bélyegezhető -mondjuk- extrém devianciapornónak, csupán egy rendkívül intenzív, olykor kifejezetten naturalisztikusan ábrázolt, szókimondó, igaz, reális történet egy homoszexualitását igazán talán csak élete utolsó napján elfogadni tudó, súlyos, mély komplexusokkal küzdő srácról és a hiperérzékenységét és szeretetéhségét hiperaktivitással, szinte paranoid, tomboló agresszivitással és erősen antiszociális magatartással leplező mostohabátyjáról. Gadd most tényleg nagyot markolt ezzel a közel negyven évet átölelő sztorival. Talán rá lehet sütni, hogy közben sokminden kipergett ujjai között és sokszor az maradt a markában, ami kevésbé lényeges. Talán picit meg is tetszett sajátmagának, ahogyan Rubent, az agresszív bratyót játssza, ahogy szinte operaária-szerűen, hosszan és cirkalmasan ordítja ki magából valós sérelmeit, tévképzeteit és kapcsolati összeesküvéselméleteit, rendszerint öccsére (döbbenetesen intenzív Gadd színészi teljesítménye, az idősebb Rubenként, de nem rosszabb az ifjabbat alakító Stuart Campbell sem), ahogyan robban, elpusztítva maga körül mindent, tulajdonképpen saját magát is – de alakítása annyira lehengerlő, annyira brutális erejű, hogy nem lehet nem elismerni. Főleg, hogy amellett, hogy az egész történet az ő kreációja, ő írta és ő a vezető producere is. Persze, mellette baromi erős az öccs egyáltalán nem szimpatikus, szintén nagyon nehezen szerethető figuráját alakító Jamie Bell is (a fiatalkori Niallt alakító Mitchell Robertson is igyekezik, ám az ő fejét annyira Jim Carrey-s Dumb&Dumberre vették, hogy ez picit elviszi a teljesítményét, de nem a kívánt irányba).

Természetesen igen markáns karakterek tűnnek fel a kisebb, de fontos mellékszerepekben is, a leszbikus anya-párostól a Niall és Ruben életében feltűnő kapcsolatokig, a brit film megszokottan erős és hiteles társadalomkritikus és szinte szociagrafikus igényű ábrázolása tetten érhető Gaddnál is. Remekül van megírva a Fivérség, negyven évet átfogni érdekfeszítően önmagában is bravúr, de hogy mindvégig sejteti a drámai végkifejletet, de mindvégig ezt függőben, talányban tudja tartani, az egyértelműen pazar. Nem emel fel ez a széria, sőt, inkább sárba tapos, majd onnan megragadva a falhoz vág, hogy a taknyunk fröccsen – de a katarzis ilyen is.

Egy tökéletesen ismeretlen fickót sejtet a film eredeti címe, de sajnos ez tulajdonképpen így is marad, mivel 141 perc múlva sem fogunk többet tudni Bob Dylanről, mint amit eddig tudtunk – már ha tudtunk egyáltalán róla bármit is, azon kívül, hogy annak idején a We Are The World videoklipjének forgatásán szemlátomást nem tudta, hol van. Nálunk, Magyarországon Dylan legalábbis nem túl ismert arc, akik még megélték az úttörőtáborok tábortüzes, szúnyogcsípéses estéit, énekelték a “választ testvér, azt fújja már a szél”-t, a Blowin’ in the Wind KGST-kompatibilis fordítását, de nagyjából ennyi. Esetleg még annyit, hogy néhány éve első tulajdonképpeni rockzenészként irodalmi Nobel-díjat kapott dalszövegeiért, amit talán anno Tardos Péter is megemlített róla valamelyik Rocklexikonjában, hogy Bob Dylan valójában költő – nevét is Dylan Thomas angol költőtől vette kölcsön, eltitkolva az eredeti Zimmermannt. De énekesnek gyenge, orrhangon darál valami érthetetlen zagyvalékot, mert hát annyira akkoriban kevesen értettek angolul, hogy meg is értsék, mi ez a “zagyvalék”; gitárosnak sem volt egy Jimi Hendrix, néhány akkord, amihez a nyakába függesztett pofagyalun keresztül lélegzik. Pedig Bob Dylan valóban meghatározó alakja a rockzenének.

Pályájának első néhány évéről készített egyfajta tablót James Mangold Sehol se otthon-ra magyarított, 8 Oscar-díjra jelölt filmjében, ami azonban szinte csak azoknak lesz élmény, akik ismerik Dylan zenéjét, dalait és jártasak (pl. Todd Haynes Bob Dylan életei című korábbi filmjéből) életének igen sok kacskaringót rejtő, és még ma is tartó útvesztőjében. Ők viszont – hozzám hasonlóan- fogják szeretni ezt a filmet, hiszen élményszerűen idézi meg azt a kort, amikor Dylan felbukkant a színen és amikor valódi sztárrá vált. Mangold hihetetlen precizitással teremti meg ezt a filmben, abszolút időutazás ez a hatvanas évek első felébe, Amerikába. De ismernünk kell az élmény kiteljesüléséhez azt is, hogy ki volt ez a Pete Seeger (itt Edward Norton), ki volt Joan Baez (itt Monica Barbaro), ki volt Woody Guthrie (itt Scoot McNairy), ki volt Alan Lomax (itt Norbert Leo Butz), Johhny Cash, Sonny Terry, Brownie McGhee, Al Kooper, Mike Bloomfield és mások, akik e film jeleneteiben feltűnnek, mi az ő jelentőségük, stb., stb. Ha ez nincs meg, ha nem ismerjük a kor politikai környezetét, akkor nem igazán leszünk képben, Mangold ezeket nem, vagy csak nagyon szűkszavúan köti az orrunkra. Dylan személyiségéről sem mond el új dolgokat, amit viszont igen, azt Timothée Chalamet illúziót keltően hozza és ha valóban ő adja elő a filmben megszólaló, mára már ikonikus Dylan-dalokat, nem valami CGI-bindzsizés idézi ezt elő, akkor én lengetem a kalapom, hogy helló, a srác egy zseni! Úgy veszi le Dylan jellegzetes karakterét, énekstílusát, hogy közben egy pillanatra sem megy át paródiába. Közben meg, picit ellent is mondva magamnak, az Elle Fanningel, pontosabban a Fanning által alakított hölggyel végigharcolt szerelmi cívódásuk igenis megnyit Dylan rejtélyes -amúgy egyáltalán nem idealizált, szimpátiára nem törekvő, közben valahol mégis erre vágyó, nyughatatlan, állandóan saját útját kereső- személyiségének álcáján egy rést – bár tudni kell, hogy Sylvie -a figuráját ihlető eredeti, civil karakter személyiségi jogaira hivatkozással- kitalált karakter. Viszont Bob Dylan és pályájának kezdeti időszaka, a hatvanas évek elejének amerikai folkzenei, illetve polgárjogi mozgalmainak hangulata igen plasztikusan ott van a filmen és le is jön belőle. Élményszerű időutazás és én élveztem.