Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time in… Hollywood, 2019)

Ha egy jelzőt kellene mondanom Quentin Tarantinóra, akkor azt mondanám, hogy: szertelen. Annyira szabálytalan, öntörvényű, szabad a faszi, hogy lehetetlen beleszuszakolni bármilyen méretű és címkéjű skatulyába. Miközben elég világosan, és elég rövid vonallal körül is lehet határolni azt az univerzumot, amiben forog. Forgat. Mindegy. Eddigi életműve kivétel nélkül a filmművészet alsó-szélső, esztétikai értelemben csekély értékű perifériáiból táplálkozik, miközben filmjei inkább a művészmozik igényes filmekhez szokott, eredetiséget és katartikus szellemi élményeket kereső közönségét mozgatja meg. Érdemes beleolvasni a Volt egyszer egy… Hollywood című legújabb moziját követő kommentekbe, ahol az internet nem éppen az imént jellemzett rétege többségében értetlenkedik, sőt, utálkozik. Vagyis nem érdemes, mert a filmből ezek a vélemények nem fogtak fel semmit, számukra Tarantino egy felfuvalkodott ripacs, rajongói pedig sznobok – a film pedig szar.

volt egyszer egy hollywood - brad pitt, leonardo dicaprio

De nincs vége a paradoxonok sorának. A film unalmas, helyenként nagyon unalmas. Felületesen nézve, de ha odafigyelünk egy kicsit, akkor észrevehetjük, hogy ahhoz, hogy valaki a semmiről egyáltalán mesélni tudjon, ahhoz rengeteg dolgot kell megfigyelni maga körül, és rengeteg dolgot kell tennie is kellett már eddigi életében. A Volt egyszer… a filmcsinálásról szól, pontosabban annak is Hollywood külső barakkjaiban ezelőtt félévszázaddal zajló válfajáról, a tévésorozatok kezdeti, első “aranykoráról”. A történet szereplői a “fakó” csapattagjai, ha a “nagycsapat” a nagy stúdiók jobbára mai is ismert világsztárjai. Egy egyre lejjebb és lejjebb csúszó, öregedő, egyre megkopó sikertelenségük okán alkoholizmusba, drogokba süllyedő, második vonalbeli színészt követünk, aki sebeinek nyalogatásán túl alig tesz valamit sorsa jobbítása érdekében. Állandó társa a dublőre, aki -egy szerencsétlen balesetről szóló pletykának köszönhetően- kizárólag a színésztől függ. Egyre kilátástalanabb hangulatban peregnek a napok, egyre megalázóbb helyzetek követik egymást, holott a szomszédban éppen felfelé ívelő karrierek tartanak garden partyt, minden áldott este. A film nagy része arról a lassan, de biztosan szertefoszló álomról szól, mely a Hollywoodnak nevezett álomgyár színfalai mögött termelődik, a csillogás mintegy végtermékeként. És ez a pusztulat bizony unalmas, ha nem érdekel minket, nézőket is a filmcsinálás, a mozi, mint ahogyan Tarantinót érdekli. Mert így rögtön nem az unalmat fogjuk látni, hanem zseniálisan megrendezett, anekdotikus jelenetek sorát, melyben a színészsors legszebb, egyben legszomorúbb pillanatai tűnnek fel, kétely és hit, a tehetség és tehetségtelenség örök és pusztító dilemmája, hogy melyik adatott meg nekünk a “nagy szereposztásban”, a kitörő öröm megjátszása a legteljesebb kétségbeesés pillanatában. És az összeomlás pillanata. Tananyag a film minden jelenlegi és eljövendő színészhallgató számára.

Már csak azért  is, mert Leonardo DiCaprio tanári módon játszik. Brad Pitt szintén. Mellettük feltűnik sok ismert Tarantino eddigi filmjeiből. Szép fricska, hogy a filmben elhangzik, hogy a tévésorozatok az igazi sztárok számára a halált jelentő feledés homályát jelentik, legalább két olyan színész is feltűnik komoly szerepben, egy igazi “nagy filmben”, akik igazából tévésorozatokból váltak ismertté: a Justifiedből és a Deadwoodből ismert Timothy Olyphant itt egy éppen pályája délidejét megkezdő westernsztárt alakít, míg a Homeland Brody őrmestere, Damian Lewis magát, (az igazi) Steve McQueent alakítja.

Persze, ismerni is kell a filmes univerzumnak ezt a szeletét, amit Tarantino itt bemutat. Egyáltalán, tudjuk még, ki volt (az igazi) Steve McQueen? Ki volt Sergio Corbucci? Ki volt Dean Martin? Hogy milyen filmek voltak ezek? Bruce Lee még talán megvan, ahogyan Roman Polanski is – bár utóbbi főleg azért, mert neve még mindig a bulvárlapokban szerepel egy 45 évvel ezelőtti, kissé szabadosra sikerült kerti parti okán… Holott, e film cselekményének idején Polanski közvetve szereplője volt egy másik, az előbbinél sokkal-sokkal súlyosabb és tragikusabb eseménynek. A hírhedt Manson-gyilkosságról mostanában esik némi szó, hogy Polanski várandós felesége, Sharon Tate, a befutott modell és feltörekvő filmcsillag áldozatául esett a magát Sátán követének tartó Manson által beidomított lányok esztelen vérengzésének, és tulajdonképpen ez képezi a film cselekményének másik vonulatát. Margot Robbie játssza Sharon Tate-t, ő lakik a DiCaprio által alakított színész szomszédságában, az itt is csak közvetve megjelenő Polanskival együtt Hollywood csillogó, sikerben liubickoló világát képviselve. A siker a szomszédban van, a kerítés túloldalán, ahová akár egy kerti parti is jelentheti a belépőt – Tarantino azonban itt csavar egyet a valóságon, ahogy csavart egyet például a Becstelen Brigantyk, vagy a Django elszabadul esetében is. Mondhatni, felcsavarja azt, mint hangerőt az erősítőn, hogy a buli elszabaduljon… És a rossz álomnak vége szakadjon.

Sok tekintetben olyan ez az új Tarantino-film, mint a többi. A sztori leírható két mondatban, ehhez azonban jön a 2 óra 41 perces játékidő. A meseszövés időkezelése már-már Tarantino védjegyének tekinthető, tehát semmiképpen nem kronologikus. A jelenetek mégis tökéletesen épülnek egymásra, s ha megértjük a szerkesztés logikáját, akkor simán magával húz a mélybe, mint egy örvény. Annyi meztelen női lábacska és talpacska van, mint eddig összesen, tán még több is annál. És vannak erőszakos jelenetek is, bár itt Tarantino önmagához már nem hű – igen sokáig kell várni az első igazán nagy pofonra. Sok néző talán ezért neheztel rá, pedig megéri várni rá, főleg, hogy sok kis pofon azért el-elcsattan addig is, ráadásul sokszor ott, ahol nem várnánk. Bruce Lee rajongói ezért is haragszanak. Alig hallunk viszont olyan igazi, jellegzetesen tarantinós párbeszédet, bár monológ azért akad: azok azonban inkább mélyek, mint viccesek. Viszont feltűnik, hogy Tarantinónak van vizuális humora (pl. a kutya-motívum).

Tehát pofonok, meztelen talpacskák, sok zene, ami szintén jellegzetes, de mégsem zsigeri élmény ez a mozi. Miközben látszólag mi sem áll távolabb Tarantinótól, mint az intellektualizmus és az érzelgősség, maga a film, a bombasztikusan brutális fináléjával (és a keserű slusszpoénjával) együtt tán mégis el is gondolkoztat, sőt szomorkásan nosztalgikus hangulatával, a cselekményből kirajzolódó barátság történetével meg érzelmesnek is hat. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Út a királyi operába (Yuli, 2018)

Ha egy balettművészről szóló filmet kívánunk megnézni, némi joggal várhatjuk azt, hogy a film nagy részében azt a civilek számára nehezen elképzelhető, kora gyermekkortól évtizedeken keresztül folytatott gyötrelmet fogjuk nézni, ami inkább a legkeményebb sportok élvonalában küzdő sportolók kőkemény, kíméletlen tréningjére emlékeztet, nem holmi fennkölt művészeti nevelésnek. A téma iránt érdeklődők persze, nyilván sejtik, hogy ez a drill elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a végeredmény az a légies könnyedséggel végrehajtott, a fizika és fiziológia törvényeinek szinte minden tekintetben ellentmondó mozdulatsorozat legyen, amit balettnek nevezünk.

Meglepetés, hogy szinte pattanásig feszülő izmokból, természetellenesen kicsavarodó ízületekből, agyonnyomorgatott lábujjakból és töredezett körmökből alig látunk valamit az Út a királyi operába című dramatizált portréfilmben, mely a londoni Royal Ballet hajdani, világhírű szólótáncosáról, a birminghami Royal Ballet idén kinevezett főigazgatójáról, Carlos Acostáról szól. Icíar Bollaín több fesztiválon díjazott filmje a testi és művészi fejlődés megmutatása helyett inkább arra koncentrál, hogy a havannai nyomornegyedből származó kis Yuliból milyen lelki és érzelmi hullámvasút, valamint tépelődéssel és a pálya többszöri elhagyásával járó kacskaringók után vált a balett Nurejevhez vagy Barasnyikovhoz mérhető világsztár.

ut a kiralyi operaba 1

A ma is még csak 45 éves Acosta sztorija rengeteg olyan, sokak számára érvényes dilemmát tár fel, mint például az érvényesülés, a nyomorból való kiszakadás esélyének érdekében elhagyni a szülőhazát, a barátokat és családot, a normális gyermekkorról való lemondás, olyan homályos célok miatt, hogy valakiből netán híres balett-táncos legyen. Másik fő kérdése a filmnek az ösztönös tehetséggel való gazdálkodás felelőssége is – Acosta történetének talán az a legnagyobb tanulsága, ahogyan indulatos, de józan, két lábbal a földön álló atyai szeretettől támogatva éri el világra szóló sikereit. Szó esik természetesen arról is, ami a híres film és musical, a Billy Elliot apropóját is adja: egy ízig-vérig macsó, férfiközpontú közösség viszonya ahhoz, hogy egy férfiből “seggriszáló köcsög” legyen. E “szégyen” munkált a kis Yuliban is, no, azért akkor már mindenki tapsolt neki, amikor megjöttek a sikerek. A gyerekkori, illetve a karrier kezdetét elmesélő jeleneteket tehetséges színészek és táncosok játsszák, miközben az igazi Carlos Acosta a jelenből, saját társulatának próbájáról emlékszik vissza saját, kezdeti lépéseire.

ut a kiralyi operaba 2

A film tehát kevéssé hat dokumentumfilmnek, viszont nagyon érzelmes. Szinte már a latin melodrámákat idéző indulatok forrnak a filmvásznon, amit a meglehetősen naturalisztikus szóhasználat tesz igazivá, átéltté és átélhetővé. Havanna egy eddig ritkán látott arca elevenedik meg Alex Catalán képein, közelebb kerülünk a kubai valósághoz, mint például Wim Wenders más okból fantasztikus, híres filmje, a Buena Vista Social Club által. Talán néhány taktussal hosszabb a Carlos Acosta eddigi életéről készült film, mint amennyivel erősebb és hatásosabb lenne, de megtekintése mindenképpen ajánlott a téma, a személy és Kuba iránt érdeklődőknek. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Ugye boldog vagy? (Das melancholische Mädchen, 2019)

Nos, úgy tűnik, nagyon megindultak a csajok. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy a világ jövője az ő kezükben van, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nem Merkelről beszélek, vagy Clintonnéról, mert akkor mondhatnám Mayt vagy Marine Le Pent is, hanem úgy általában, a nőkről. Az élet minden területén beérni látszik a nők évszázados egyenjogúsági törekvése, jönnek és elfoglalják az őket megillető pozíciókat a tudomány, a politika, a közélet és a művészetek minden szintjén. Soha nem alkotott még ennyi nő a filmművészetben. Itt van példának okért ez a három fantasztikus német (és kis részben magyar!) nő is: Susanne Heinrich, Marie Rathscheck és Agnesh Pakozdi.

Bemutatkozó filmjük, mely magyarul direktben szegezi mellünknek a kérdést: Ugye, boldog vagy?, egy mai, huszonéves “melankolikus lány” életérzését, világlátását mutatja meg 15 epizódban. Marie Rathscheck rendszerint a kép közepében áll, ül és egyenesen néz a szemünkbe, és beszél politikáról, szexről, szerelemről, filozófiáról és feminizmusról, ha éppen nem alkalmi férfipartnerei szemébe mondja ugyanezeket – ekkor profilban látjuk őket. A filmnek nincs sztorija amúgy, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a lány tulajdonképpen egy éjszakára szóló szállást keres, szexszel, vagy anélkül, neki tök mindegy. Susanne Heinrich rendezése tehát amolyan közérzetfilm-esszé, melynek tartalma nincs, viszont üzenete annál inkább van.

ugye boldog vagy 2

A szándékoltan elidegenített hatású, érzelmektől és bármiféle indulattól, szenvedélytől mentes film valójában tükör a mai, permanensen boldogságot, sikert és gondtalanságot hajszoló, kifelé azt mutató, ám belül ezeken a területeken óriási deficittel küzdő jóléti társadalmak felé, az eredeti címtől eltérő, azonban a film tartalmára pontosan utaló magyar cím kérdés nekik szegeződik. (Tehát nekünk, bár mi inkább kifelé is ezt a deficitet mutatjuk…) A filmben szereplő lány elsősorban a dolgok igaziságára kérdez rá. Pszichoterapeutájától a terápia értelmére kérdez rá, a szexpartnerétől azt, hogy élvezte-e a szexet, amiben ő eljátszotta az orgazmust, közben olykor unikornison lovagol, máskor rágyújt és beszél, beszél egy rózsaszínű és babakék művilág hazugságairól.

Nincs a filmnek cselekménye, nem játékfilm tehát, viszont mégis nagyon izgalmas kísérlet – már annak, akinek van agya, szeme és füle az effélére. Maga az egész, mind képi világában, mind kérdésfelvetésének provokatív voltában és pikírtségében erősen hajaz Ulrich Seidl koncept-dokumentumfilmjeire (itt írtam már a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, a Pincéről, a Safariról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, és a Reményről), de ebben az értelemben nem dokumentumfilm. Fantasztikus színes, egyben igen markáns a film vizualitása (a magyar származású Agnes Pakozdi műve), mely akár 15 db., lazán összefüggő, filozofikus klip füzéreként is értelmezhető, de részben tökéletesen működik zenei képiként is, mivel a film zenéje is baromi erős: a Heisskalt nevű punkzenekarból érkező Mathias Bloch és a dark-jazzes filmzenékben mozgó Moritz Sembritzki (Magnetic Ghost Orchestra) kollaborációja még film nélkül is simán megáll a lábán, de vele együtt üt. Nem biztos, hogy egyet tudok érteni “a melankolikus lány” minden gondolatával, nem biztos, hogy tetszik az, amit gondol, de meg tudom érteni, miért gondolja és mondja azt, amit. Élmény ez a film a mai szét-CGI-zett, csilivili szuperhősmoziktól hemzsegő mozikban. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. július

Csernobil – minisorozat (Chernobyl – TV Mini-Series, 2019) – Gyakorlatilag már leírták az összes fontos dolgot arról az HBO által gyártott minisorozatról, mely sok tekintetben letaszította trónjáról a minap onnan még letaszíthatatlannak tűnő Trónok harcát, ezért csak aláírni tudom, hogy igen, valóban a legapróbb részletekbe menően hiteles, valóban rendkívül drámai, valóban átgondolt, valóban hiteles reprodukciója az 1986 április atomkatasztrófának – amit én a “drága jó” Magyar Néphadsereg sorállományában élhettem át – ha akkoriban lehetett volna bármi konkrétumot is tudni róla. Volt valami, ja. Atomvillanás balról. Ahonnan nem vártuk. Craig Mazin sorozata igen precíz munka. Hogy a katasztrófa atomfizikai és kémiai magyarázata mennyire helytálló, azt nem tudom, de érteni vélem, és nekem, valamint a nézők túlnyomó többségének ennyi pont elég is. ÁTÉLHETŐ az ötrészes sorozatban az a szörnyűség, ami történt. Azonban ennél még érdekesebb az, hogy mennyire plasztikusan, mennyire pontosan jelenítődik meg az, ami minden diktatúrára jellemző, illetve minden diktatúra “működésének” alapvető feltétele: felelős, fontos döntéshelyzetek felett diszponáló pozíciókban kizárólag a diktatúrához messzemenőkig lojális, felemelkedésüket kizárólag a diktatúrának köszönhető, ambiciózus, ám csak legfeljebb közepes tehetségű, öntelt és arrogáns mamelukok ülnek, akik pökhendi módon söprik le az asztalukról az észérveket, a tudományosan megalapozott cáfolatokat és igazságokat – pozícióikat, egyben magát a diktatúrát is védve, akár az életük (de inkább a nép élete) árán is. Ami a csernobili atomkatasztrófa után történt a katasztrófa okainak, illetve felelőseinek megállapításánál, az pontosan modellezi mindazt, ami például ma, Magyarországon is zajlik – például az oktatásban, az egészségügyben, a tudományos életben. Paks 2-ről nem is szólva. 10/10 (A képen jelenet a filmből.)

Egyiptom istenei (Gods of Egypt, 2016) – Meglehetősen bárgyú, ötlettelen és tulajdonképpen közhelyes történetet próbál elmesélni Alex Proyas ebben a nagyot bukó, ám még így is bő 10 millió dolláros profitot termelő fantasy-ben. Ami igazán érdekes lenne, az az ókori Egyiptom mitológiájának beemelése, illetve látványfilmként a látvány. Ez utóbbi ugyan látványos, mint egy tűzijáték, azonban legalább annyira kaotikus is, így lélegzetelállítónak egyáltalán nem mondható. Egyiptom istenei ugyan megjelennek, nagyjából hiánytalanul, sőt mi több, ők kvázi főszereplői a filmnek, akikhez csak egy talpraesett halandó nő fel – azonban a mese elmos mindent, mi érdekes lenne belőlük. Még a mélységgel szintén nem vádolható Stargate-univerzum is jóval mélyebbre jutott a témában ennél… De legalább néhány komoly színész keresett egy kis extrát. 4/10

Deadwood – A film (Deadwood, 2019) – Az biztos, hogy Timothy Olyphant járása vetekszik bármelyik macskafajta vadállat lopakodásával. Mint egy áldozatát cserkésző feketepárduc, puhán lépdel, mindig saját lábnyomába, ruganyosan, lassan, de dinamikusan, vészjóslóan. Izmai pattanásig feszülnek, de szemernyi görcs nem látszik rajta. Nagyon bírom. Ja, a Deadwood című sorozatot annak idején elkezdtem nézni, de nyilván rossz pillanatban fogtam bele, mert egyáltalán nem fogott meg. Annyi maradt meg, hogy csúnyán beszélnek benne. NAGYON csúnyán. Ez a film annak fináléja után 13 évvel készült, mintegy összegzésképpen. Sajnos, valószínűleg mindent letisztáz, mert bár meghozta a kedvet az eredeti sorozathoz, el is spoilerezett belőle annyit, hogy erre ne kerülhessen sor. Így jártam. Sajnálom. 8/10

Hetedik alabárdos (2017) – Vékes Csaba első nagyjátékfilmje elsősorban a színházrajongók azon részéhez szól, akik kíváncsiak arra, vajon mi zajlik a kulisszák mögött és hogy “mitől megy a villamos”. Egyben elég pontosan megfogott, olykor maró hatású, szatirikus korrajz is a mai magyar színházi életről, jó néhány pontos meglátással és -ábrázolással, de messze nem hibák nélkül. Színházi berkekben bőven hallani annyi valóság és/vagy képzeletalapú anekdotát, poént és bemondást, találni annyi érdekes, furcsa karaktert, amennyi akár egy tévésorozatra is elegendő lenne, amire van is már -közepes- példa, ám ezekből Vékes és írócsapata elég finnyásan válogatott, amitől viszont a film kissé unalmas. És szegényes is, mindössze egyetlen mondatos üzenetére koncentrál, holott ennél a színház, főleg a politika viszonyrendszerében, sokkal izgalmasabb és sokrétűbb. A színészek viszont jók. 6/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Együtt megyünk (Nous finirons ensemble, 2019)

Annak idején, bizonyos körökben volt egy vicces szokás, Dallas-ivásnak hívták. Az eseményre péntek esténként került sor, amikor az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízió elkezdte vetíteni a Dallas című tévésorozat soron következő epizódját, amiben köztudottan rengeteget piáltak, akkor a szeánszon résztvevőknek is inniuk kellett, akkor , azt és pontosan annyit, amennyit a tévében Jockey, vagy valamelyik más szereplő éppen szerepe szerint magába döntött. Utána lehetett menni bulizni… már ha sikerült egyáltalán végignézni az adott részt. Hasonló élmény vár azokra, akik beneveznek a Cirko Film 25 éves fennállását megünneplő eseménysorozat egyik fontos eseményére, mely július 11-én, 20.30-tól kerül megrendezésre az eredeti Cirkogejzír Mozi helyén, a Lőrinc pap téren (VIII. ker., Krúdy utca), ugyanis amolyan alternatív “Dallas-ivás” közben, egy szabadtéri vetítés keretében (majd a rendesen, a mozikban) megnézhetik Guillaume Canet új filmjét, az Együtt megyünket – amiben annyit isznak, piálnak, buliznak és cigiznek, hogy abba még Jockey Ewing is beleszédülne. Film után már csak egy köpés egy csomó remek bulihelyszín, közben pedig nyilván remek söröket, borokat lehet kortyolni a hajdani mozi, és a mostani vetítés helyén, a Jaromír a templomhoz nevű söröző teraszán. Kvázi együtt sörözhetünk Marion Cotillardal vagy François Cluzet-val, amiben azért akkor is van potenciál, ha a film netán nem lenne jó.

De a film jó, legalábbis én szeretem az efféle szabálytalan, mindenféle zsánertől mentes, életről, emberekről és a köztük lévő bonyolult viszonyokról szóló filmeket. Nagyjából ugyanaz a színes, hangos társaság verődik össze, újra abban a megkapóan romantikus tengerparti házban, mint akiket már láttunk 9 éve az Apró kis hazugságokban. Max (őt játssza Cluzet) hatvanadik születésnapját szeretnék meglepetésszerűen megünnepelni, miközben az ünnepelt éppen rövidre szeretné zárni teljes csődben lévő addigi életét. A film cselekménye gyakorlatilag az elkövetkezendő igencsak viharos érzelmi hullámokat vető néhány nap történetét meséli el, olyan természetes hitelességgel, mintha mi magunk is ott ülnénk a buli kellős közepén.

Az erőlködésnek, a megrendezett művészkedésnek nyoma sincs sehol, a színészek mintha saját magukat alakítanák, holott nyilvánvalóan szerepet játszanak. Látszólag sehonnan, sehová nem tart a cselekmény, de valahogy mégis bekövetkezik a finálé, melyen mindenki ünnepli azt, hogy milyen jó, amikor az embernek vannak igazi barátai. Még akkor is ez a legjobb állapot, amikor bizonyos pillanatokban a büdös francba kívánjuk az egész részeges, össze-vissza kiabáló bandát, akik egy pillanat alatt összeállnak és önfeláldozóan segítenek bármiben, ha éppen arra van szükség. Merthogy: Kell a barátság! – ahogy énekelte Ádám bátyám is a Mini nevű hatalmas zenekarban.

Engem olyan filmekre emlékeztet az Együtt megyünk hangvétele, mint Richard Linklater filmjei, a Sráckor, vagy a Mielőtt...-trilógia. Apró-cseprő, banális, lényegtelen dolgok szinte spontán egymásutánisága, mely mégis az élet és az élet szépségét hirdeti szakadatlan, elkapott, őszinte pillanatok, melyekben az örökkévalóság csodáját élhetjük meg, ha figyelünk egymásra. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Pajzán kíváncsiság (Curiosa, 2019)

Az erotika eredeti jelentése mintha érvényét vesztette volna a mai világban. Amikor öntetszelgő influenszerek és igazából bárminemű teljesítmény híján celebritássá váló médiaszereplők percenként nyomják arcunkba minden gátlás nélkül első- és másodlagos nemi jegyeiket, amikor tizenéves lányok életkorból adódó feszes segge úgy jár a diszkóparkett közepén, mint Singer varrógépének tűje az anyagon, amikor heteroszexuális párok élik nem életüket minden szégyenérzet nélkül a tömött villamoson, amikor a pornó már nem hivatalos általános iskolai tananyaggá vált, akkor elég szerénynek tűnő próbálkozás lopott érintésekről, piruló orcákról és beharapott ajkakról, kétértelmű szóvirágokban eljátszott, de be nem teljesülő pajzán vágyakról, horribile dictu, egy női csípő ívének tökéletes voltáról értekezni. A “teccő’ geci, kő’ kóla?” eredménycentrikus igénytelensége nem tűri a költészetet. Ja, költészet, igen az is, pont mint az erotika.

Azonban a mozifilmek világában eleddig tulajdonképpen ismeretlennek tekinthető (amúgy jó nevű!) francia Lou Jeunet filmjében abba a korba repíti el a vállalkozó kedvű nézőt, amikor még volt jelentése a költészetnek és az erotikának, legalábbis amit érteni szeretünk e két kifejezés alatt. A film sztorija valóságos személyeket mutat be. Marie de Régnier és Pierre Louÿs, valamint Henri de Régnier a XIX. század végén, XX. század elején éltek Franciaországban, ahol a művészeti élet jelentős személyiségeinek számítottak, ami nem kis szó, hiszen ezt a korszakot, s főleg Franciaországban, a művészet aranykorának szokás tartani. Egymást váltják és folynak egymásba a különböző izmusok, él és lüktet Párizs, a világ kultúrájának akkori központja. A szabad szellem a vágyakat is felszabadítja, és ez lesz az apropója e szerelmi háromszög-sztorinak is. A művész családból származó Marie (Noémie Merlant) szerelmes a fiatal költő Pierre-be (Niels Schneider), azonban mégis a befutott, tehetős íróhoz, Henrihez (Benjamin Lavernhe) megy feleségül. Pierre csalódottságában Algériába űzi magát, ahonnan kis idő múlva egy vad és egzotikus szépséggel és a szabad szerelem eszméjével, valamint egy új eszközzel, a fényképezőgéppel tér vissza. Hasisfüstben zajló erotikus fotószeánszaiknak hamar híre megy a városban, az esteknek Henri is állandó látogatója – így azonban Marie és Pierre újbóli találkozása sem várat magára sokáig.

A sztoriban nagyjából ennyi a “drámai töltet”, szerintem a Pajzán kíváncsiság ennél sokkal inkább azt a ma már csak főleg romantikus filmekben tetten érhető szabad, de mégis szemérmes, intim légkört kísérli megidézni, mely a XIX. század végének művészekkel és művészetpártolókkal teli budoárjait, és a már szinte közhelynek számító szegényes tetőszobácskáit lengte be. Szerintem ez sikerül is neki, amihez nyilván szükséges is volt Pierre Louÿs és Marie de Régnier fennmaradt levelezése, de főleg azok a fényképek, melyeket Pierre készített Marie-ről, valamint más nőkről. A film így sokkal inkább hangulatok, érzetek, illatok és fények laza szövedéke, valamiféle lírai elmélkedés, intim évődés, mint kerek, egész történet. Viszont benne van az, amit a cikk elején írtam és ami ma már kiveszni látszik a világból: a szégyenlős, elfojtott, de minden pillanatban kibuggyanni kész vágy, a test szépsége iránti gyöngéd csodálat, a tiszta, érzéki erotika. Szép kis film ez, melyet kissé faramuci módon helyez közel a mai korhoz a merészen választott kísérőzene. Arnaud Rebotini zenéje minden hangjegyében, ritmusképletében mai, így a film korához képes tökéletesen anakronisztikus, mégsem válik le a filmről, hiszen tökéletesen eltalálja a hangulatokat, aláfesti azokat, s ha azt nézzük, hogy Pierre szeánszain vendég volt például Claude Debussy is, akire tudvalevően nagy hatással volt az indonéz gamelánzene, akkor Rebotini intelligens elektronikus zenéjében hallható gamelánmotívumok direktben is kapcsolják a zenét a filmhez. (Tudom, ez egy kisit sznob okostojáskodásnak tűnhet, de nekem nagyon tetszett a film zenéje… 🙂 ) 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. június

Ízig-vérig – 1. évad (Season 1., 2019-) – Nem mondható túlírtnak a Viasat3 saját gyártású, Herendi Gábor és Szilágyi Fanni által rendezett sorozata, és ez jó. A szerteágazó, túlbonyolított cselekmény helyett így egy nyugis, kerek, szerethető kis történetet kapunk, melyet simán elvisz a hátán a két főszereplő (Gryllus Dorka és Simon Kornél) közötti dinamika. Éva és András között szikrázik a levegő és sistereg a kémia (végül is, Dorka és Kornél civilben is egy pár…), mindketten szakácsok, amellett, hogy valamikor házasok is voltak, csak éppen András, a szupertehetséges, ám ehhez mérten vállalhatatlanul link séf és pedáns, törekvő és szorgalmas Éva, akit András vezetett be a konyhaművészet rejtelmeibe és titkaiba ma már tűz és víz. Közös Balaton-parti fine dining éttermüket Éva viszi tovább, míg András a hegyen, egy borospincében nyitja meg a konkurenciát. Van aztán a képben még Sanyi, a gátlástalan helyi vállalkozó (Száraz Dénes) és Miss Ezotéria (Pokorny Lia) Éva körül, valamint Tunya, a helyi alkesz csősz (Badár Sándor) András mellett – karakteres, színes figurák, miközben Sári (Schmidt Sára) a közös gyermek a lakmuszpapír a fortyogó kondérban. Szakácsok, konyhalányok, éttermi vendégek és más Balaton-parti arcok. Aranyló lankák, szépen fotózott csúcskaják. Könnyed, ízletes, üdítő romantikus komédia. Jó nézni és bele lehet feledkezni, mint egy hűvös rozéfröccsbe és a naplementébe a fonyódligeti strandsétányon. 7/10

A galaxis őrzői, Vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2, 2017) – Ez a második rész cselekményében azért jócskán alulmúlta az igen szórakoztató első rész által egyáltalán nem magasra helyezett mércéjét, szerintem kifejezetten bugyuta lett a sztori, de látványban, a karakterek (többségének) sokféleségében, az egész Guardians-galaxist átszövő felelőtlen és görcsmentes lazaságban hozza a szintet. Vicces volt egy jó kis vasárnap esti punnyadáshoz. Ezeken a zenéken nőttem fel, a Fleetwood Mac Rumours című lemezét rögvest elő is vettem. Perverz asszociáció, de ez van: Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! 😀 7/10

A Térség – 3. évad (The Expanse – Season 3, 2018) – Szóval, a lényeg a részletekben rejtőzik, illetve, nem is annyira rejtőzik, hiszen a környezetből, a háttérből, a mellékmotívumokból, a mintegy mellesleg elejtett félmondatokból egy olyan, meglepően komplex jövőkép bontakozik ki, mely azért éppen eléggé elgondolkodtató egy átlag sci-fi sorozathoz. Még egy csipetnyi filozófia is “horogra akadhat”, ha hajlamosak vagyunk elmélkedni az elkövetkezendőkön. Tetszett ez is, még abból a protomolekulás katyvaszból is sikerült elegáns módon kikeveredni. A színészeken csúszik meg a sorozat itt-ott. Shohreh Aghdashloo (Avasarala szenátor) például. 8/10

A nagy Lebowski (The Big Lebowski, 1998) – Úgy gondolom, Joel és Ethan Coen (tök mindegy, melyikük szerepel éppen a stáblistán – ők együtt alkotnak) ezzel a filmmel Tarantinót parafrazeálják. A bizarr bűnügyből kibomló groteszk, abszurdba hajló cselekmény, a furcsa, lökött, de feltétlenül emberi karakterek, a kecses női lábujjak premier plánja, a sztorizós meseszövés, a parttalanul egymásba folyó, sokszor párhuzamos monológszerű párbeszédek, a markáns zeneválasztás mind QT-t idézi – mondjuk azt, ez a film pacsi Tarantinónak. Coenék tudnak ilyet is. Nem véletlenül alapfilm ez a teke-játékosok számára, a white russian nevű koktél kedvelőinek, a perzsaszőnyeg-mániásoknak, de a Coen-testvérek rajongói, illetve azon emberek számára is, akik legszívesebben egy fürdőköpenyben, a semmit téve töltenék el egész életüket (a képen Jeff Bridges a címszerepben). 8/10

A 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) – Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztályról szóló történeteinek talán legerősebb filmverziója ez, pedig a korábbi darabok (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), mondanám, hogyha elfogadjuk a skandináv krimit afféle alműfajnak, akkor ez annak egyik csúcsa. Perfekt, fordulatos, mindvégig izgalmas, emellett olykor még kifejezetten érzelmes krimi ez, stabil lábakon állva a valóság erkölcsi és etikai értelemben ingoványos talaján. Mörk nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) még magának valóbb, Assad (Fares Fares) pedig szimpatikusabb, mint valaha. Van kiért szorítani. 8/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése