Babilon Berlin – Season 1 (Babylon Berlin – Season 1, 2017) – Egy rendkívül érdekes helyszínen játszódó igen érdekes bűnügyi történetet mesél el Tom Tykwer szép kiállítású német tévésorozata (illetve, annak elő évada). A múlt század húszas-harmincas éveinek Berlinje minden szempontból izgalmas hely volt, s az e történetben is. Még nincsenek hatalom a nácik, de már szervezkednek és ott ülnek a törékeny demokráciát elkeseredetten védő szabad, sőt, szabados, liberális Németországban. Az első világháborús vereséget még alig heverte ki a társadalom, ám mégis tombol az életenergia a városban. Üvölt a jazz, folyik a pia a féllegális mulatókban, sokan már kísérleteznek különféle narkotikumokkal is, a hatást, illetve az okozott károkat ellensúlyozandó. Emellett Sztálin által elüldözött trockista orosz emigránsok is szervezkednek. Egy Szovjet-Oroszországból érkező tehervonat egyik vagonjában gigászi aranykincs lapul, míg a többi halálos mérget szállít. Az erkölcsrendészet két nyomozója egy pornófilm szereplője után nyomoz. Ráadásul, mindezek összefüggnek egymással… A sorozat erény a pompás kiállítás mellett a valóban érdekes, szövevényes cselekmény, az extremitásokban tobzódó, fílinges berlini hangulat érzékletes megteremtése, hátránya viszont  a nem elég erős szereposztás (amin a rtika gyenge magyar szinkron még többet ront). Eszünkbe juthat párhuzamként a remek A sebész című sorozat éppúgy, mint magyar vonatkozásban a mostanában mozikban futó Budapest Noir mellett a szép sikert aratott Félvilág is. Simán jön (az HBO-n) a második évad is. 7/10

Elfeledve – 1. évad (Absentia, Season 1, 2017) – A szerb anyától és horvát apától származó kanadai Stana Katić kvázi, ajándékba kapta ezt a sorozatot a Castle-sorozat Kate Beckettje után – tulajdonképpen ugyanazt a karaktert hozza itt is. Csak egy kicsit jobban összekoszolja magát közben… De a haj és a smink mindvégig a helyén. A történet azonban nem epizódok sorozata, hanem egyetlen sztori húzódik végig a szérián, és eléggé izgalmas: ha időben elkezdjük, akkor simán le lehet darálni egy unalmasabbnak ígérkező szombat/vasárnap este. Afféle üldözős, nyomozós, sorozatgyilkosos cuccal van dolgunk, a 24 és a Homeland nyomdokain, de minden különösebb eredetiség nélkül. Viszont tagadhatatlanul el tud kapni, ha hagyjuk magunkat és felül tudunk emelkedni az apróbb logikai bukkanókon. A végkifejlet alapvetően szépen fel van felvezetve, tehát csak akkor tudjuk a harmadik részben, hogy ki a gyilkos, ha mi magunk is pszichopaták vagyunk – azonban egy durva dramaturgiai hiba -itt elmondom, ha kijelölöd: az újságírócsajnak nem kellett volna rálőnie Nickre, hanem hagynia kellett volna, hogy elvigye Emilyt, mert az az életben nem mosta volna ki magát– kissé agyon is vág mindent. Így viszont van a végén a cliffhanger, ami jelenthet akármit is. 7/10

Megszállottak (1961) – Mai szemmel nézve már kissé vonalas moráldráma Makk Károly és Bacsó Péter drámája, mely két keményfejű férfi, a hidrológus (Pálos György) és az állami gazdasági igazgató (Szirtes Ádám) küzdelmét mutatja be a fafejű vezetőség és a bürokrácia ellenében, akik és amik minden eszközzel akadályozzák, hogy víz jusson a kietlen Duna-Tisza közi homokdűnékre. Két elsőrangú alakítás, valamint Illés György pazar fényképezése és Makk precíz rendezése azonban meglepően friss filmet eredményez. 7/10

Kincsem (2017) – Most, hogy elültek a hullámok és a magyarok már a Viszkisért rajonganak, megnéztem én is ezt a megelőző, meglepően nagy sikert aratott filmet (mert kijött a lemez, haha). Tök jó kis film ez, ha a mércét a hollywoodi típusú, romantikus, kosztümös filmekhez tesszük: szinte minden tekintetben megugorja ezt Kincsem. Nem nagyon láttam még ilyen jól vágott és ilyen látványos magyar műfaji filmet, és ez a teljesítmény most már valóban mérhető nemzetközileg is. Jó a sztori is. Nagy Ervinre mintha ráöntötték volna a főszerepet, Petrik Andrea szabálytalan karaktere is remek választás, mint ahogy elsőrangú az egész casting, tokkal-vonóval. Jó a CGI, izgalmasak a lovasjelenetek, szépen is van fényképezve az egész film (Szatmári Péter), a maga nemében közel hibátlan két óra szórakozás és izgalom a rászánt két óra (rendező: Herendi Gábor). Tényleg meg tudom számolni egyetlen kezemen a komolyabb kifogásaimat: pl. a báljelenet táncbetéte kifejezetten nevetséges volt. Értettem én a dialógban elrejtett posztmodern poénokat (a kocsmában a szelfizés, lóval beparkolás a kastély elé: De karcolás ne legyen rajta! – adja a lovászfiú kezébe Blaskovich gróf a kantárt, stb.), amivel semmi baj nem lett volna, ha ez alapkoncepció lett volna a filmben. De így, hogy csak néha, váratlanul sült el ilyenből egy-egy, inkább volt zavaró, idétlen, mint valóban vicces. A szintén nem éppen korhű jelmezekkel viszont semmi bajom nem volt, jól néztek ki. 7/10

Miss Sloane (2016) – John Madden igencsak valósághű politikai drámájában az amerikai törvényhozás egy újabb ismeretlen szeletére derül fény. A lobbisták azok, akik -mondjuk azt- segítenek bizonyos gazdasági, jogi vagy más érdekeket érvényre és törvényre juttatni a szenátorok hathatós -és általában törvényes- meggyőzése által. Jobb esetben amolyan kommunikációs szakemberek ők, akik ezen kívül még egy csomó fontos dologgal tisztában vannak, rosszabb esetben olyanok, mint e film címszereplője is – vagyis, nem, de ebbe most nem megyek bele. A film kissé hosszadalmasan jut el a katartikus fináléig, ám érdemes végigdöcögni rajta, mert igen sok tanulsággal szolgál az amerikai, de minden más demokráciát illetően. Formailag inkább tévéfilmről beszélünk, nem véletlenül adja az HBO. Jessica Chastain úgy teper a címszerepben, hogy nekünk, nézőknek is kapaszkodni kell, hogy tudjuk tartani a ritmust vele, de valószínűleg minket is megvezet a végkifejletre a bravúrosan megcsavart sztorijával. 8/10

Fény az óceán felett (The Light Between Oceans, 2016) – A jó nevű Derek Cianfrance (pl. Blue Valentine, Túl a fenyvesen), úgy tűnik, végérvényesen letette a voksát a melodráma, mint műfaj mellett. Új filmje hasonlóan emberöltőt ölel át, mint a Túl a fenyvesen-ben, újfent a szerelem és az egymáshoz tartozás metafizikáját boncolgatja és olyan egyenesen, szinte szemérmetlenül melankolikus, hogy tényleg meg kell a szívnek szakadni. Adott a férfi (Michael Fassbender, ó jaj), aki világítótoronyőr a világ végén. Komolyan. Adott a nő (Alicia Vikander), aki még ide is követi, mert a szerelem mindent túlél. A férfi hallgatag, lelkét a háború szörnyűségei edzették keményre, de erkölcse és a szíve a helyén maradt, a nő azonban mindent megtesz azért, hogy boldogságuk teljes legyen, egy valamit azonban ő sem tud… A filmet azonban nehéz teljesen komolyan venni, ugyanis szinte minden szereplője alapvetően jó ember és helyesen cselekszi meg azt, amit éppen. A kihívásokra adott válaszaikat, reakcióikat igazából nem lehet kritizálni, morálisan, sőt erkölcsileg is indokolt minden tettük, így csak a sors kegyetlensége az, ami agyon nyom mindent és ez nagyon szomorú. Hiányzik a filmből az alapvető emberi gonoszság (ami egy helyen, de még a film elején okozza a tulajdonképpen apropót a történethez), így az egész eseménytelenül, méla búban úszik el a végeláthatatlan semmibe, amibe csak az óceánból felkelő és oda lenyugvó nap hullámokon táncoló fénye hoz némi változatosságot. 7/10

Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver, 2017) – Alapvetően bankrablós akciófilmről van szó, illetve annak a “gengszterek sofőrje” címkével ellátott alfajáról, de annyi mégis biztos, hogy kevés jobb dolog történhetett ezzel a méltán/méltatlanul szétgyepált műfajjal, minthogy Edgar Wright hozzányúljon. A musical-betétekkel (!!!) színesített virtigli akciómoziban ugyan semmi olyan nem történik cselekmény-, illetve akciószinten, amit máshol eddig ne láttunk volna, de ahogyan ez az egész össze van rakva, azok a karakterek, azok a kis színes nüanszok, amitől valóban süt a cucc, az mindenképpen unikum. Remek zenék szólnak végig, nálam külön piros pont az üldözéses finálé alatt szóló Focusért és Golden Earringért. Az erős Pumped Gabó-allúziók ellenére is cuki karakter a címszereplő (Ansel Elgort – lásd a képen), cuki az élettörténete is, és ha a méltatlanul elkaszált Kevin Spaceyt a jövőben ilyen filmekben fogjuk látni, akkor fogdosson még sok feneket, mert kellenek a jó színészek a lenézettebb műfajokba is. Üdítő élmény volt a film. 8/10

Hipervándor (Jumper, 2008) – Nem lenne ezzel a tulajdonképpeni Hegylakó-variációval sok baj, még akkor sem, ha Hayden Christensennél kevés visszataszítóbb színész dolgozik ma Hollywoodban és Samuel L. Jackson is nagyon hülyén néz ki fehér hajjal, csupán azt kellett volna elmesélni benne, ami kimaradt a filmből: mi is ez az egész, kik azok a paladinok, kik ezek a vándorok, mitől megy a villamos, és hasonlók. Mert ezek nélkül viszont ez a film üres lufi. Ja, jó lenne most leugrani Balira – de azért ennyi pénzből valóban le is lehetne ugrani oda… 3/10

Egy szobalány naplója (Le journal d’une femme de chambre, 1964) – Octave Mirbeau híres regényéből Luis Buñuel allegorikus társadalmi szatírát gondolt (a regénynek amúgy több feldolgozása is létezik, az első egy 1916-os orosz, az eddigi utolsó pedig egy 2015-ös francia verzió). A történetből úgy bújik elő a két világháború közötti vidéki Franciaország társadalmi struktúrája, a különböző rétegek tipikus alakjaival (antiszemita, szélsőségesen nacionalista kertész, bigottan vallásos nemeshölgy, kangörcsös, vadászó földesúr, munkába belehaló szegények), mint pl Robert Altman Gosford Parkjában (vagy a Downton Abbey-ben) láttuk, azonban a nagy spanyol mesternek üzenete is van, ráadásul igen cinikus, keserű üzenete: a tekintélyelvű, populista lózungokat készpénznek vevő, saját, önös érdekét minden elé helyező vidéki társadalom ingovány, mely mindenkit magába temet. Celestine, a szabadságot ismerő párizsi szolgálólány (Jeanne Moreau) ezt a sorsot példázza. Buñuel filmje jellegzetes buñueli abszurd, de emellett akár krimiként is nézhető, s bár fekete-fehér és tempója mai szemmel kicsit komótos, de szellemében, látásmódjában a mai napig friss. 8/10

Karácsonyi rémálom (While She Was Out, 2008) – Mondanám, hogy ez tényleg az volt, amit a cím is sugall – de mégsem teszem. Tőről metszett zsékategória Susan Montford (egy nő!) menekülős thrillere, de olyan szórakoztató fordulatokban fordult ki sorozatban fonákjára az első blikkre képtelenül íróasztalszagúnak tetsző cselekmény, hogy képtelen vagyok utálni. Az ennél azért sokkal-sokkal jobb sorsra érdemes Kim Basinger alakította anyu karácsonyi ajándékot csomagolna, miközben férje részegen ül a fotelben a tévé előtt. Anyu felkerekedik, hogy találjon egy még nyitva tartó boltot, ahol vehet még csomagolópapírt – de a parkolóban megtalálja őt egy csapat részeg nyikhaj. Mivel menekül egy suhancok által megtámadott gyenge nő? Naná, hogy egy szép, piros szerszámos ládával… 😀 A franciakulcsot nem láttam, az valahogyan elsikkadt, de a keresztkulcs már a helyén volt, ahogyan a csavarhúzó is. Vártam még a kalapácsot, de helyette vészjelzőrakéta lett, de sebaj. Közben volt idő egy kis pisire (!!!) is, miközben anyu nyakában lihegett a vérszomjas, felajzott banda, de anyu győzi a karácsony terheit. Mikor sérülten, vérző karral és szakadt kabátban hazaér, részeg férje (még mindig a tévé elől) ordítva vonja felelősségre: Hol a ‘csába voltál ennyi ideig?! 😀 😀 😀 2/10 (Nem merek többet adni erre a filmre, de tényleg jól szórakoztam közben…)

A kém (Spy, 2015) – A karácsony például éppen erre jó, hogy ilyenkor kvázi “indokoltan” lehet megnézni olyan filmeket, amiket a szürke hétköznapokon -mondjuk úgy- nem illik egy finnyás filmsznobnak, mint amilyen e sorok írója is például. Ez a film is ilyen bűnös élvezet. Elementárisan szórakoztató kémfilm-paródia, melyben Paul Feig író-rendező a kémfilmek egyik jellegzetes mellékszereplőjét, a számítógépes adatbázisok előtt gubbasztó, általában kövér, randa “geek-csajt” teszi meg főszereplővé – és ezt Melissa McCarthy (Börcsök Enikő pazar szinkronjával) be is húzza, NBL-nyelven szólva. Ha láttunk már legalább egy James Bond-filmet, és túl tudunk lépni az olykor már tényleg túlzásba tolt trágárságon, akkor harsogva röhöghetjük végig a nagy részben Magyarországon forgott filmet. McCarthy öniróniában szinte már túltengő komédiázásához remek asszisztenciát nyújt két “profi” ügynök, Jude Law és Jason Statham (utóbbi ismét bizonyítja, hogy bármikor képes kilépni az akciófilmesek által rákényszerített szerepskatulyából). Végre új, friss és ropogós szállóigék! 8/10

Az (It, 2017) – Az év sikerfilmjének tartják ezt a filmet műfajában, a horrorban – rám viszont nem tett különösebb hatást. Oké, a bohócokban valóban van valami riasztó, talán groteszkségükből adódik ez, a sötét, dohos pincék, a szennyvízben tocsogó csatornák pedig tulajdonképpen műfaji toposzok. Stephen King is tud írni, amit ezúttal Andy Muschietti filmre is tudott alkalmazni. Jó a filmben az, hogy bár a gonosz alapvetően egy misztikus valami, ami 27 évente tör rá az idilli, Madison megyei kisvárosra – de valójában látjuk jól, hogy itt minden szereplő saját, belső félelmeivel, illetve valós külső fenyegetettségeivel küzd (meg). A jó horror a szememben mindig az, ami a rögvalóban gyökerezik, a misztikum csak mese. Jól néz ki a film, igényes a kivitele, de a második részre már nem vagyok kíváncsi. 6/10