David Lowery  alkotását többen a tavalyi év egyik legfurább filmjeként emlegették. A hazai forgalmazást elkerülte, ezért nincs is magyar címe, ha nagyon akarjuk, lehetne mondjuk “Kísértethistória”, bár – és épp itt van a csavar –  nincs sok köze a horrorhoz. Kizárólag intellektuálisan borzongat, abban viszont elsőrangú.  Legalábbis ha vevők vagyunk az ilyen lassan araszoló, megfejtendő darabokra, mert ez bizony egy szó szerint fájdalmas művészfilm. Fájdalmasan lassú, jóformán semmi sem történik benne, hasonlóképpen fájdalmas tartalommal: minden percét átjárja a melankólia. Már a bemutatón is megosztotta a közönséget: az a fajta mozi, ami egyiknek blöff, a másiknak katartikus élmény. Mondanom sem kell, én az utóbbiakhoz tartozom.

A cselekmény sovány, szinte jelképes. Adott egy fiatal pár, a nevüket sem tudjuk, csak annyit, hogy M (Rooney Mara) és C (Casey Affleck). Lakásukban néha furcsa zörejek hallatszanak, éjszaka csörömpölés, különös zajok a másik szobából… Ilyen kezdésből horrorfilm is kibontakozhatna, de a mi sztorink másfelé kanyarodik. A srác alig tíz perc után meghal autóbalesetben – magyarázatot ne akarjunk, itt minden csak jelzésszerű -, majd később a holttestét fedő kórházi lepellel együtt felkel az ágyról, „amúgy lepedősen” végigcaplat a folyosón, a jelenlétét pedig senki sem érzékeli. Egyszer ugyan megtorpan, de határozottan továbbindul, szó szerint árkon-bokron keresztül, vissza egykori otthonába. És ott marad. Ennyi a történet. A hangsúly a maradáson van. Áll a kísértet klasszikus szabású, szemkivágással ellátott fehér lepedőben, és nézi, ahogy az élet megy tovább – nélküle. Eleinte talán idegesít a figura, ám egy idő után megszokjuk, és egyre kevésbé találjuk röhejesnek. Nem zavaró mozzanat többé; igazából nem is őt figyeljük, hanem azt, amire a figyelme irányul. Önkéntelenül átvesszük nézőpontját, és vele együtt bámuljuk az idő kérlelhetetlen tovagördülését.

Múlnak a napok, M. leveti a gyászt, egy nap a házat is végleg elhagyja. Lakók jönnek-mennek, a szellem marad; emlékeibe rögzülve, makacsul kapaszkodva valamibe, ami már régen elmúlt. Bár nincs arca, nincsenek gesztusai, puszta testtartásából is a csüggedés árad. Úgy tűnik, az életben maradók könnyebben birkóznak a veszteséggel, az idő meggyógyítja őket. Ez a boldogtalan azonban másként érzékeli az időt, és képtelen tovább lépni.

A Ghost Story tekinthető egy szerelem történetének; vehetjük úgy is, hogy a gyász folyamatát dolgozza fel jelképesen, de legalább annyira szól az időről és az emberi létezés (érzelmek, anyag) múlékonyságáról. A leples alak mozdulatlanul fürkészi a körülötte zajló változásokat, hogyan lesz a ház – és annyi más – az enyészeté. Néma jelenléte arra készteti a nézőt, hogy szemlélődjék, kövesse a szellem tekintetét, sőt: eggyé olvadjon vele. A furcsán lekerekített szélű 4:3-as képkockák pontosan ez utóbbi hatást erősítik. Mintha takarásból, kémlelőnyíláson (netán a lepedő lyukain) át lesnénk a történéseket. Vagy mintha vetítést néznénk, amolyan régifajta házimozit. Mintha ott is lennénk, meg nem is.

A sokszor életlen, amatőr hatású képek borongósak, a történet szomorú, a film egésze ezzel együtt mégis végtelenül megnyugtató (amibe némi jóindulattal még egy-két zaklatottabb pillanat is belefér). Egyszerűen jó nézni. Békés lélegzetvételét hosszan kitartott statikus képek adják, alattuk csöndes hangfürtök, vonós hangzatok zendülnek, párbeszédet csak elvétve hallunk. A kép néha másodpercekre elsötétül, két mozdulat között olykor évek telnek el – esetleg évszázadok. Volna mit fejtegetni David Lowery művével kapcsolatban, kérdéseket fogalmazni, válaszokkal próbálkozni, nem is biztos, hogy mindent megértettem benne, de sebaj; ez nem az a film, amit pontról pontra magyarázni kell ahhoz, hogy élvezhessük.  (8/10)