Zseniális ötlet volt Carlo Bernardtól, Chris Brancatótól, Doug Mirótól, Andrew Blacktől és Dana Ledoux Millertől, hogy a Nobel-díjas, kolumbiai születésű Gabriel Garcia Marqueztől elhíresült mágikus realizmushoz kötik minden idők leghatalmasabb drogkartelljeinek pályafutását bemutató sorozatukat, ugyanis ép ésszel elég nehéz megérteni azt, hogy például Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo”, egy egyszerű paraszt műveletlen fia hogyan válhatott karrierje csúcspontján a világ 7. leggazdagabb emberévé, aki naponta (!) 60 millió dolláros profitot termelt. (Erre varrjon gombot Pénztáros Lőrinc…) Escobar ekkor a világ kokainexportjának 80%-át tartotta kezében. De ép ésszel nehéz felfogni azt is, hogy miközben Escobar a világ legkeresettebb bűnözője volt, ő gyakorlatilag királyként, élet és halál uraként élt a kolumbiai Medellínben, akinek zsebében volt tulajdonképpen az egész ország, tokkal-vonóval, hadsereggel és államapparátussal. A nép egyszerre imádta és rettegte őt.

A Narcos című három évadot (plusz egy mexikói ráadást) megélt, óriási kritikai és közönségsikert aratott tévésorozat első két évada Pablo Escobarról szól, aki valóban különleges pasas lehetett. Úgy vált elképzelhetetlen hatalmú drogcézárrá, hogy kisgyerek korától fogva ki sem esett a marihuánás cigaretta a kezéből, miközben olyan hihetetlen figyelemmel tartotta ujját az események ütőerén, hogy mindig minden ellene szövetkező külső (DEA, CIA, FBI) és belső (rivális drogbandák, bal- és jobboldali gerillák, helyi „szent” bűnüldözők, stb.) ellenség előtt járt több lépéssel. Eközben ráadásul, rendkívül szemtelenül, egy cseppet sem rejtőzködött. Még parlamenti képviselőnek is megválasztatta magát, sokszor hangoztatta, hogy egyszer majd Kolumbia elnöke kíván lenni és úgy tekintett magára, mint egy dél-amerikai Robin Hoodra. Többször szórt szét dollárkötegeket az utca emberei között, játszótereket, kórházakat, iskolát épített, Afrikából hozatott vadakkal népesítette be egyik birtokát (ez utóbbi mára komoly ökológiai vészhelyzetet is eredményez Kolumbiában), de közben felfoghatatlan brutalitással végeztette ki ellenfeleit, sőt, saját maga is gyakran ölt, akár puszta kézzel is. Külsőre egy joviális pacáknak tűnt, kidüllesztett pocakkal, furcsa, totyogó járással, akiről első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy ő maga el diablo.

Egészen delejes hatású, ahogyan a sorozatban Wagner Moura megformálja ezt a fickót, nagyrészt az ő alakításának köszönhető, hogy az első két évad szinte letehetetlen. Képes megidézni azt a megmagyarázhatatlan, mágikus aurát, amit Escobar gerjeszthetett maga körül, amivel megbabonázta a világot, miközben a végig pergő, tényszerű cselekmény izgalma, a nagyszámú mellékszereplők és a helyszínek hitelessége, a remek kísérőzenék önmagukban is magukkal ragadják a nézőt. Külön kiemelendő a mellékszereplőket alakító színészek szikár, de mégis dinamikus, indulatoktól fűtött játéka, melyben még sincs semmi nyoma semmilyen latin szappanoperás, operett-szerű ágálásnak. Eközben természetesen Escobar igen cizellált sötét oldalát is látjuk, a legborzasztóbb jelenetekkel együtt, amire ráadásul a tárgyalt események korabeli híradófelvételeinek sokkjával is rátromfolnak az alkotók. Tanulságokkal terhes, megdöbbentő, ütős mixtúra ez a két évad.

Az Escobar halála után hatalomra kerülő Cali-kartellel foglalkozik a harmadik évad, ami önmagában szintén nem gyenge eresztés, azonban Escobar színes karakterével, valamint az őt körülvevő, lepukkant utcagyerekekből és rossz sorsú lúzerekből, kitaszítottakból álló, mégis halálosan ijesztő hadseregével nem tudják felvenni a versenyt Cali elegáns, kifinomult üzletember-külsejű és üzletemberi tevékenységet is folytató maffiózói, még ha belül azok is épp olyanok, mint medellini kollégáik. Van még egy ráadás évad is, amely a mexikói „üzletrész” történetét meséli el – ezt még nem láttam.

A Narcos alapvetően egy dokumentált tényeken alapuló dokumentum-dráma, azonban az első két évad olyan ívet húz, olyan nagyszabású „királydráma”, hogy simán ott a helye a legnagyobbak mellett. És Marlon Brando, Al Pacino, Robert de Niro, James Gandolfini és Bryan Cranston között kitüntető helyet követel magának immár Wagner Moura is.