Szerintem nem sok brazil film nyert ennyi elismerést jelentős filmes fesztiválokon, mint
Kleber Mendonça Filho bő két és félórás alkotása, miközben azért az átlagnéző nem igazán tud mit kezdeni az élménnyel. Na, de le az alusisakokkal, szó sincs semmilyen összeesküvésről, nem a filmkritikusok maffiája győzedelmeskedik ezúttal is a fizetőképes közönség ízlésének kárára – bár a film Brazíliában egész szépen szerepelt a pénztáraknél is. Ott nyilván értették a történet minden másodpercét, AZT is. A titkosügynök cselekménye ugyanis a véres valóságon nyugszik. Ha figyelünk és nemcsak a szájunkat tátjuk az ásítozástól, akkor mellékesnek tűnő vágóképekből, korabeli újságcikkek bevágásaiból egyértelműen kibontakozik egy igen ismerős sztori, melyben egy katonai diktatúrában inkriminálódott férfi keres menedéket a rendszerellenes kevesek egyik eldugott rejtekhelyén, miközben a rendszer ezer csáppal kutat utána. Közben zajlik a karnevál.

1964 és 1985 között Brazíliát (nem először) félfasiszta katonai junta uralta, mely könyörtelenül üldözte a demokráciára vágyó keveseket (többségükben baloldali értelmiségieket), de még azokat is, akik csupán normálisan, szakszerűen szerették volna minkájukat végezni. A titkosügynök 1977 februárjában játszódik, egy hajdani egyetemi professzor szeretne eljutni a távoli Recifébe, ahol egy régi anarchista idős hölgy rejtegeti különféle autoriter rendszerek menekültjeit. Utazása, valamint megérkezése utáni álcázott munkavállalása képezi a film cselekményét, egy meglehetősen kusza, szürreális momentumokban is bővelkedő eseményfolyamot, mely -ha nem figyelünk- követhetetlen, de ha igen, akkor pontosan átélhetjük általa azt a paranoid, pszichotikus hangulatot, mely pompásan jellemzi, ahogy egy minden erköcsiségtől mentes, kizárólag a pénz és a hatalmaskodás mámora által tüzelt diktatúra szublimál a brazil karneválok hagyományosan halálos áldozatokkal járól őrületével. Bár a film az elmúlt években forgott, mégis megállja helyét kordokumentumként is – ruhák, autók, arcok, zenék, hangukatok, a genius loci, mind tökéletesen hozza a kort. Címszerepben a Narcos után csak ikonikusként jellemezhető Walter Moura, de inkább Udo Kiert emelném ki utolsó filmszerepében (’25 november 23-án hunyt el): röpke kis jelenetében egy Holocaust-túlélő német szabót alakít, akit a város kiskirálykodó rendőrkapitánya SS-tisztnek hisz, hiszen német, és naponta meglátogatja, hogy a szabó mutassa meg neki háborús sérüléseit (amiket a koncentrációs táborban szerzett…). Nyilván nem tökéletes, de minden pillanatában érdekes mozi ez, mely stílusában egyszere idézi meg a hetvenes évek krimijeinek hangulatát, Coppolát, Spielberget, az Óment, a Cápát, valamint azokat a grindcore mozikat, melyekre nincs is már betűje az ábécének. Közben meg egy teljesen egyedi, szuverén hangú mozi.