Silvio és a többiek (Loro, 2018)

Paolo Sorrentino új projektje eredetileg két, egymással lazán összefüggő, de külön levetítendő (egyenként 1 óra 40 perc körüli hosszúságú) filmből, a Loro 1-ből és Loro 2-ből állt, azonban forgalmazói nyomásra ezek egy filmmé összevágva, egy 150 perces monstre alkotásban kerül(nek) a magyar és nemzetközi nézők elé. Ezt a Loro-mixet, magyar címén Silvio és a többieket láttam én is, és így rögtön az elején le is szögezném: ha valamikor, hát most vagyok nagyon kíváncsi a majdani Director’s Cut-ra, azaz rendezői verzióra. Vagy az eredeti két filmre, mert ez a mix valahogy nem az igazi.

Természetesen, Sorrentino ezek után is a kortárs film egyik legfigyelemreméltóbb alkotója, szememben egyenesen Fellini egyenes ágú örököse, miközben vitathatatlanul mai, friss és ropogós; ez a filmje sem kudarc (a Rohadt Paradicsom kritikusai is bőven 80% fölé taksálják), csak éppen nincs egyben. Ebben azonban a producerek és a forgalmazók látszanak ludasnak, nem az effektív alkotó, persze, ők a pénzüket kockáztatják. Kézenfekvő azonban, hogy minek fektet az ember olyan dolgokba, amiben nem hisz? Sorrentinóról lehet tudni, hogy zsigeri művész, saját útját járja, s ezzel nem feltétlenül biztos, hogy mindig találkozik a nagyközönség igényeivel és ízlésével, bár ahhoz képest, hogy mennyire tartalmas, asszociatív és relatíve bonyolult gondolatiságú és szerkezetű filmeket készít, népszerűsége mégis igen nagy.

Másrészt pedig Sorrentino bizonyított már a manapság igen menő (mini)sorozat-formátumban is, sőt, már forgatja is Az ifjú pápa második évadát. Ez a Loro-projekt is alkalmasnak tűnik egy ilyen formában való feldolgozásra, bár erről nem ismerem Sorrentino véleményét. Nyilván akkor másként kellett volna forgatni, a forgatókönyvet írni, satöbbi, az azonban biztosnak tűnik, hogy az efféle utólagos beavatkozások sohasem szolgálnak egy film javára. Az mindig úgy van a legjobban, ahogyan eredetileg az alkotó kitalálta, még akkor is, ha nem jó, amit az alkotó kitalált.

Az tudnivaló, hogy a Loro-projekt valójában Silvio Berlusconiról, Olaszország II. világháború után leghosszabb ideig regnáló, igencsak megosztó személyiségű miniszterelnökéről szól. Viszont az is tudnivaló, hogy Sorrentino otthon van az olasz belpolitikában, elég csak a mélyen katolikus Olaszországban különös jelentőséggel bíró, már említett pápás sorozatra, vagy a korábbi olasz miniszterelnökről, a maffiával való kapcsolatairól hírhedt Giulio Andreottiról készített filmjére, az Il Divóra utalni. Egyszóval, nem értem ezt az utólagos kaszabolást…

A Loro-projekt első fele fő alakja Sergio, a szegénysorból magát a legfelsőbb körök kapujáig felküzdő strici és kokaindíler (Riccardo Scamarcio). Egy kiköpött “sebhelyesarcú”, csak nem annyira kegyetlen. Rengeteg lány veszi körül, akiket intenzív és főleg, ingyenes kokainadagolással láncol magához, s akik minden “javaslatát” lelkesen teljesítik is. Elnézve azt a kokainmennyiséget, amit csak ebben az első részben felszippantanak, érthetővé válik az a minapi hír, miszerint a Róma melletti Teveréből is mutattak már ki jelentős mennyiségű kokaint, érdekes módon egy hétfői napon (bulis egy hétvége lehetett…). Bár Sergio egyszerű srác, ambíciói nagyok és az említett tevékenysége folytán gyorsan is emelkedik a társadalmi ranglétrán. Bár a kilókban mérhető kokainon túl ennyi cicit és popsit még nem láttunk mainstream filmben, Sorrentino maró iróniája áthatja ezt a valójában nem túl érdekes sztorit: Sergio felemelkedéséhez kell az olasz felső-középosztály, ergo a helyi politikai és gazdasági elit mérhetetlen kéjvágya. Sajnos, egy olyan országban, ahol szabadon futnak, sőt, az ország vezetésben ülnek a kokainista kéjencek, ezen kevesen lepődnek meg és még kevesebben háborodnak fel… Nézve Sergio kapaszkodását, egyre nyilvánvalóbb e világ üressége, ami a nézőben enyhe unalomként jelentkezik. Persze, Sorrentino rendez itt is néhány remekbe szabott jelenetet, de nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy elaltassa a nézőket. A monoton technóra fáradhatatlan monotonitással vonagló csajok nem igazán érdekesek öt perc után.

Silvio második része már sokkal jobb, ebben nagy része van A nagy szépség után Sorrentinóhoz visszatérő zseniális Toni Servillónak, aki egyszerre alkotja meg Berlusconi realisztikus portréját (látjuk híres mániáit, pl. a rossz leheletet illető félelmeit), groteszk karikatúráját és személyiségének és magánéletének pszichológiai alaposságú analízisét. Bár a Berlusconiról szóló jelenetek nagy része tiszta fikció, mégis éles fénykörbe helyezik a pletykalapokból hírhedté vált “unga-bunga”-partikat, egyben a politikacsinálás ma ijesztően hatékonynak tűnő fortélyait, beleértve ebbe olyan populista pojácák, mint Trump feltűnését, vagy akár Orbán felemelkedését, az altright mozgalmak előretörését, a cinizmus, mint életfilozófia és a karrier ma egyetlen lehetséges útjaként való megjelenését, a politikai oldalaktól független, mindenhol jelenlévő korrupciót és egyáltalán, az emberi gyengeségek végtelenül széles palettáját. Servillo Berlusconija azonban valahol mégis egy szórakoztató figura, személyiségének minden nyilvánvaló árnyoldala mellett. Van stílusa, mely bár viccesen eklektikus (mondhatjuk csiricsárénak is), mégis kiemeli őt “kollégái” provinciális unalmából. Igazi olasz, nem véletlenül választottá meg őt az olaszok háromszor is. Szeretni, persze, nem fogjuk, erről is tesz Servillo. No, és Sorrentino is, aki érezhetően magasabb fokozaton pörög ebben a második részben (vagy ezt a részt érintette kevésbé az utólagos vágóolló…). Berlusconi szardíniai villájában történtek már egy igen éles politikai szatíra jegyeit mutatják, melyben valahol emblematikus az első részből ismert Sergio rövidke szereplése.

E mix legnagyobb hibája tehát az, hogy a két valójában különálló rész főszereplője között nem jön létre az az ezúttal nem szerelmi értelemben vett “kémia”, amely koherens egésszé olvasztaná a filmet. A párhuzamosok jelen esetben nem találkoznak, így a film féloldalasan biceg. Pontosabban futva száguldana, ha nem hasal el a rajt pillanatában… De azért ez mégiscsak egy Sorrentino-film, tele fantáziával, fantasztikus képekkel, nagy érzelmekkel és eredeti látásmóddal, no és egy ritkán láthatóan zseniális clown varázslatával. 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.