Számomra egyértelmű, hogy nincs a mai filmművészetben izgalmasabb pali Paolo Sorrentinónál, még akkor sem, ha már az első kockáról fel lehet ismerni, hogy amit nézünk, az biztosan Sorrentino filmje. Ergo, elsőre beazonosítható a stílusa, de mégis frissen vibrál, izgat és elvarázsol, bármit látunk tőle. Talán Terrence Malick jár még jelenleg hasonlóan öntörvényű utat, mint Sorrentino, esetleg David Lynch. Malicknak viszont gyakorlatilag nincs humora (és akinek nincs humora, az bármire képes – tudjuk ezt jól). Lynchnek van humora, viszont manapság többet foglalkozik saját imidzsével, mint az új Twin Peaks-sorozattal, vagy bármi mással. Sorrentino azonban alkot, méghozzá ezerrel és rengeteg humorral. Néha kifejezetten arcátlan, pimasz, provokatív humorral, de sohasem agyatlanul. Sőt!

A széles európai televíziós koprodukcióban készült, nálunk az HBO által bemutatott tévésorozata, Az ifjú pápa is zavarba ejtő, mind humorában, mind gondolatiságában, de mint tévésorozat is, ha műfaji kontextusban gondolkodunk. Már az első részből is kitűnik, hogy ez a sorozat gyakorlatilag semmilyen módon nem kapcsolódik a mai tévésorozatos trendekhez, az érvényes dramaturgiai, műfaji sztenderdekhez, miközben azért kacsingat is ezekre, de csak annyiban, hogy “tudom, nézők, most ennek és ennek kellene következnie, azonban ez nem az a tévésorozat, ahol azt kapjátok, amit megszoktatok”. A folytatásokban pedig egyre inkább nyilvánvaló, hogy ez Az ifjú pápa unikum, méz a szemnek, táplálék az agynak és szárnyak a szívnek.

Akár még lehetne ez egy szokványos melodráma is, mely kissé egzotikus helyszínen és rejtélyes környezetben játszódik, azonban erről sincs szó. A helyszín Vatikán, ahol a pápaválasztó konklávéban kialakult patthelyzetnek köszönhetően, rendkívüli módon egy igen fiatal pápát választanak meg Szent Péter helytartójává. Lenny Belardo (Jude Law) negyvenvalahány éves, szemtelenül jóképű és szemtelenül arrogáns pacák, akit még kisgyermekként adtak hippi szülei árvaházba, ahol egy nővér (Diane Keaton) nevelt belőle papot. A tehetséges ifjú aztán megállíthatatlanul menetelt a katolikus egyház legfőbb hivataláig: itt kezdődik a történet. Sorrentino már az első jelenetben, a pápa bombasztikus beiktatási beszédével jelzi, hogy ne üljünk be túl kényelmesen a karosszékbe. Ekkor azonban még úgy gondoljuk, hogy jó, oké, egy újabb nagy hatalmú rosszfiút látunk, valami hasonló fazont, mint Frank Underwood a szintén zseniális Kártyavárban, csak még pimaszabb, még sötétebb és még nihilistább kiadásban. Látjuk, az ifjú pápa cigizik, penetráns módon osztja a saját jelentőségteljességébe kövült bíborosi tanács ásatag aggastyánjait (akik itt inkább tűnnek holmi szicíliai maffiaklán nyugdíjasainak, mint szentéletű egyházfiknak), ott alázza őket, ahol lehet. A csini, de szintén igen fanyar humorú és metsző intelligenciájú marketinges csajt (Cécile de France) azonban bírja. Talán feltűnik nekünk, hogy mit keres Vatikánban, ráadásul egy ilyen felelős pozícióban egy ilyen szexi munkatárs, de hát Isten útjai nyilván kifürkészhetetlenek – az ifjú pápa is viszontbírja őt. Biztos lesz köztük valami – gondolhatnók. De Sorrentino kacsint. Adódik persze Lenny pápa -hivatalos nevén XIII. Piusz- számára más ördögi kísértés is. Az elégedetlenkedő bíborosi kar is áskálódik, a világ politikusai, de még a katolikus hívők is furcsán néznek az új pápára, aki viszont látványosan le se szarja őket. Közben persze, jönnek a római katolikus egyházat sújtó, közismert problémák is: a homoszexualitás, az abortusz elfogadásának kérdése, a papok alkoholizmusa, vagy akár a közismert pedofil botrányok…

Valójában azonban Az ifjú pápa egy színtiszta fejlődéstörténet, mely azt követi nyomon, ahogyan egy fiatalember belenő a neki adatott felelősségteljes pozícióba, hogyan küzd meg saját démonaival, kétségeivel, vágyaival és a külső támadásokkal, hogyan jön rá a saját maga, az általa vezetett és egyben képviselt egyház felelősségére, és egyáltalán, a hitre és Isten lényegére. Ebből a szempontból egy római katolikus gyökerű kultúrába született gondolkodó, kétkedő ember harcát ismerjük meg saját identitásával, saját vallásával és saját hitével-hitetlenségével, aki itt képletesen egy fiatal férfi, gyakorlatilag azonban Paolo Sorrentino, aki tulajdonképpen egyszemélyi szerzőként jegyzi a projektet. Nem siet sehová, hagy minket vele együtt elmélkedni a felvetett kérdéseken. Nem sugall egyedül érvényes, ex catedra  megoldásokat, viszont szembesít azok tarthatatlanságával, amiket ma megingathatatlannak tartanak. Provokatív a sorozat hangvétele, hiszen eléggé pikírten rajzolja meg a mai Vatikán szereplőit, Vatikán életét, ügymenetét, de mondjuk, a filmbeli olasz miniszterelnök sem semmi ez ügyben, a tizedik részére azonban még a legvallásosabb római katolikusnak is nyilvánvalónak kell lennie, hogy ez az ifjú pápa bizony a világ valaha volt legjobb pápája lehetne, ha lenne – és a valóságban is valahol ilyennek kellene lennie, ha fenn kíván maradni az egyház a továbbiakban, szerencsére, Ferenc pápa eddigi tevékenysége bőven ad okot a reményre.

Az ifjú pápa szemet gyönyörködtetően szép. Nemcsak Jude Law szép, amit ő maga is kimond: Tudom, hogy szemtelenül jóképű vagyok. Ez hozzátartozik a címszereplő jellemrajzához, hiszen ilyen öntelt, pökhendi, fennhéjázó és arrogáns figurát még képzeletben sem látott Vatikán. Simán gondolhatjuk az elején, hogy XIII. Piusz maga az ördög. Jude Law simán hozza a figurát, ebben nincs meglepetés, abban azonban sokkal inkább van, hogy milyen szépen rajzolja azt, ahová innen eljut. De izgalmasak a mellékkarakterek is, érdekesek a mellékszálak (Voiello szerelme, valamint éjszakai élete, Guttierez küzdelme a pedofil Kurtweil bíborossal, stb.). Szép a sorozat képi világa. Színpompás kosztümök suhannak a Vatikán lépcsőin, a végtelen számú szobáiban és a csodás kertekben. Luca Bigazzi képei egyszerre álomszerűek és reális, hiteles tér- és helyélményt keltőek (a felvételek természetesen, nem Vatikánban, hanem a Cinecittá hatalmas műtermeiben, nem kevés, ám igen ízléses CGI-használattal készültek).

Legjobban viszont Sorrentino pimaszsága varázsol el. Ahogyan vág, ahogyan zenét használ, ahogyan szinte kokettál, akár a legalpáribb kommersszel is, miközben a katolikus hit valóban legszentebb gondolataival birkózik. A terméketlen szüzet csodával kisdedhez segíti “az pökhendi, sátáni pápa”, aztán később, amikor a kisded szülei megkövülten nézik a tévében az X-faktort (!), ő szinte Madonnaként, arcán üdvözült mosollyal dajkálja a csecsemőt a háttérben végtelen gyengédséggel… Bár az utolsó jelenetben magasztos lezárást kapott a sorozat, én azért reménykedem folytatásban, amit Sorrentino nyilatkozatai is alátámasztani látszanak. 10/10