Először kattogtam egy picit azon, hogy mégis, milyen dolog élő emberről életrajzi filmet csinálni, de aztán hamar túl is léptem ezen. Részben, mert nem ez az első film a filmtörténelemben, amely kortárs híres embert állít cselekménye középpontjába, részben pedig az teljesen bevett dolog a római katolikus szentegyházban, hogy a jeles notabilitásokról, hát még a pápáról, még regnálása (regnál a pápa?) idején portré készül. Ma már a művésztörténet súlyos figuráinak számító művészek tették kézjegyüket anno domini az ilyen tárgyú portrékra, hovatovább, éppen eme műalkotásokból van egyáltalán valamilyen képünk arról, hogy nézett ki például X. Ince. Csak mondtam egy nevet. Az persze, már a sci-fi kategóriája, hogy ha Velázquez (aki X. Ince portréját festette) ma élne, akkor könnyen lehet, hogy nem bajlódna ecsetekkel, festékekkel, terpentinnel, meg azzal a sok maszatos ronggyal, hanem filmet készítene, mint ahogy teszi ez alkalommal Fernando Meirelles.

Persze, divatja is van a “pápás” filmeknek, hiszen Az ifjú pápa is hamarosan újabb évaddal folytatódik, volt a minap Van pápánk! is, egyéb más filmek mellett. A mostani pápáról, Ferencről is készült már film: a Ferenc pápa – Buenos Airestől Vatikánig pont olyan szerény, alázatos és korrekt, mint amilyennek Ferenc pápa tűnik, innen, az eklézsián túlról. Az imponáló, minőségi filmes tevékenységet folytató, brazil származású Meirelles szintén Ferenc pápát teszi meg filmjének egyik fő alakjává, azonban A két pápa csak részben vázolja Jorge Bergoglio életútját: a cselekmény valójában az előző pápa, XVI. Benedek regnálásának utolsó pillanatait meséli el, milyen körülmények, lelki vívódások késztették őt arra, hogy feladva szigorúan konzervatív meggyőződését a liberális nézeteiről híres, egyházi berkekben pedig hírhedt, bizonyos dolgokban kifejezetten radikális elveket valló, “Isten háta mögötti”, Buenos Aires-i érseket nevezzen ki informálisan utódjává. Az már Isten és a Szent Konklávé döntésén múlt, hogy Jorge atya valóban pápává vált.

Értelemszerűen, a film két, egymástól tökéletesen különböző mentalitású, életfelfogású címszereplő közötti személyes kapcsolatról szól, hosszas kettősökkel, melyben két megfellebbezhetetlen tekintélyű színészt láthatunk. Sir Anthony Hopkinstól (akivel Meirelles már dolgozott együtt a bravúros 360 című filmjében) eddigi alakításai okán nem meglepetés, hogy olyan mértéken tud azonosulni a már beteg Ratzinger bíborossal, azaz XVI. Benedek pápával, hogy a film végén, amikor feltűnik az igazi Benedek pápa, azon gondolkodom, hogy akkor ő most ki is? Jonathan Pryce-t megbízható, jó színésznek ismerhettük eddig, rengeteg filmben láthattuk, de olyan igazi, lehengerlő alakítást soha nem adott még neki filmrendező – mint amilyenekkel például Sir Anthony gyártott sorozatban. Ferenc pápa egyéniségéből fakadóan Pryce ezúttal sem hengerel, a szó szoros értelmében, viszont minden tekintetben állja a sarat Hopkinsszal, sőt, felülemelkedve rajta egy igazi, nagy formátumú személyiséget teremt, olyat, mint amilyennek Ferenc pápát is szeretjük hinni.

Anélkül, hogy mélyebben elemezni kezdjem Benedek és a későbbi Ferenc közti eszmecserét, ehhez sem teológiai, sem pedig “pápaság-történeti” tudásom nincsen, annyit azért muszáj leszögeznem, hogy bár ez a tulajdonképpen kétszereplős történet egy tévéfilm (hiszen az, gyártotta a Netfix), a két öreg civódásában mégis van annyi szellem, annyi báj és annyi humor, hogy egy percig sem unalmas: Pryce és Hopkins egyaránt lubickolnak szerepükben, a pazar helyszíneken és az Anthony McCarten által igen alaposan megírt, egyébként abszolút hitelesnek tűnő szituációkban. Meirelles a “valóban megtörtént és valóban így történt” tökéletes illúzióját teremti meg a filmben, olyan ügyesen vegyítve az eredeti híradó-felvételeket a filmbeli, megrendezett jelenetekkel, hogy tényleg a film végén bevágott igazi Benedek és igazi Ferenc pápák voltak talán a legvalószerűtlenebb szereplők. Az a jelenet például, amikor a Sixtus-kápolna egyik oldalsó helységében, egy hajnali találkozót követően bennrekedt két főszereplő, teljes pápai, illetve bíborosi ancúgban megpróbál keresztülvágni az időközben a kápolnába beengedett turistatömegen, a tökéletesen civil(nek tűnő) látogatók szemében feltűnő döbbenet, majd elemi erővel kitörő szeretetáradat, ahogy szembe találják magukat a pápával (vagy Sir Anthony Hopkinsszal, mindegy), az valami frenetikus.

Egyébként is rendkívül szórakoztató ez a film, témája és bő kétórányi vetítési ideje ellenére. Meirelles bátran mer viccelni a pápaság intézményével, illetve annak szereplőivel, a vatikáni rendszabályokkal és más mereven rögzítettnek tartott dolgokkal, miközben mindvégig képes megmaradni emberinek, igazságosnak és sohasem tiszteletlen. Ügyesen használt zenei körítéssel, látványos külső felvételekkel, valamint Vatikán és a pápa Castel Gandolfói nyári rezidenciájában, és más, titkos belső terekben játszódó jelenetekkel teszi még élvezetesebbé a két öreg szeretetre méltó diskurzusát – a világ jobbításának reményében. 9/10