Nem tagadom, eléggé idegenkedem a még élő személyekről készült életrajzi filmektől, főleg ha azok “nagy emberekről” szólnak. Elég nehéz objektíven beszélni erkölcsi, vagy más természetű hatalmasságokról, ha az történetesen még él, szubjektíven meg minek? Tettekről lehet, de személyekről nem. Elképzelni sem tudom, milyen lehet például egy olyan embernek megnéznie egy saját életéről készült filmet, amit nem ő rendezett és nem ő játssza benne saját magát. Tudathasadásos állapot lehet… Mindamellett a Szentírás is mintha beszélne valami olyasmiről, hogy ne készíts magadnak festett/faragott képet Isten teremtményeiről, amibe mi magunk is beletartozunk, ugyebár. Persze, készülnek ilyenek.

Szinte minden modern pápáról készült film (bár például a jelenlegi Dalai Lámáról is), így a ma regnáló Ferenc sem úszhatta meg a megfilmesítést. Viszont én, mint -mondjuk úgy- Istennel vitás viszonyban álló ember, aki semmi szín alatt nem tartozik a római katolikus szentegyház hívei közé, még én is meglepődtem azon, hogy ezúttal egy kifejezetten vállalható, szimpatikus figura öltötte magára a hófehér pontifex maximusi gúnyát. Jorge Bergoglio már eddig annyi jó dolgot tett életében, mint kritikusai egész életükben együttvéve sem, és nem valószínű, hogy ő, vagy az általa vezetett pápai intézmény bármiféle útmutatással élt volna e filmet illetően. Az alkotók (Elisabetta Pique könyve alapján Beda Docampo Feijóo) tulajdonképpen elmesélik Ferenc pápa Vatikánig vezető útjának főbb kulcsmomentumait, illetve bemutatják magát, az embert. A Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig, bár idézőjelek között, de pont olyan korrekt filmnek mondható, mint amilyennek tárgya, főszereplője is tűnik.

Értelemszerűen és reálisan szemlélve a dolgok folyását, nem várhatunk különösebb kritikai megjegyzéseket e filmtől, ez nem a Habemus papam! szarkasztikus világa. Inkább érzek valami büszkeséget, amit egy argentin nemzetiségű, nem feltétlenül gyakorló hívő ember érezhet akkor, ha a történelemben először, éppen az ő távoli országából választanak egyházfőt a világ egyik legnagyobb vallási intézményének élére. A film cselekménye is ezt támasztja alá. Egy félig spanyol, félig argentin identitású, vallási kérdésekben agnosztikus újságírónő készít többfordulós nagyinterjút az akkor még magát Jorge atyának nevező Buenos Aires-i bíborossal, aki elsősorban a tiszta, tiszteletreméltó embert látja, láttatja a szegények és elesettek gyámolításában jeleskedő papban, vallási, világnézeti kérdésekbe nem megy bele, mint ahogy nem célja őt támadnia sem, bármilyen szempontból.

Természetesen, egy ilyen szentéletű egyházfi élete viszonylag kevéssé akciódús, még akkor sem, ha az illető pályája nagy részét drogosok, kitaszítottak és kizsákmányolta lelki ápolásával töltötte, helyenként a politika (az argentin katonai junta) életveszélyes fenyegetésében. Másrészt sok újat sem tudhatunk meg, amit eddig ne tudtunk volna meg Ferenc pápa, amúgy igen jól működő sajtójából. Ez a film mégis nézhető, még azok számára is akik nem rajonganak Ferencéért, hiszen minden vallásos bűbájt levéve róla, ő minden bizonnyal jó ember, példamutató élettel. De még vallásos egyházfiként sem mond olyan dolgokat, amik ne lennének érvényesek egy becsületes, ám netán ateista néző számára. A film nem emeli az egekbe, csupán megmutatja emberi nagyságát, mely egyben megejtő módon egyszerű, jámbor is. Habemus papam. Asanisimasa: 7/10