Mikor már azt érezzük, hogy maga alá gyűr a mohó, műveletlen tahók kaján, fennhéjázó uralma, mikor már úgy hisszük, hogy annyira kifordult körülöttünk a világ saját magából, hogy sikeres csak az lehet, ki tehetségtelen, nem ért semmihez, ám elvei sincsenek, amikor már azt hisszük, hogy a művészet, a líra, a tudás már inkább bélyeg, mint erény, akkor nézzük meg Jim Jarmusch új, Paterson című filmjét, aminél jelen pillanatban elképzelni sem lehet bűbájosabb, cukibb, édesebb, bölcsebb és szeretetre méltóbb mozit. Tehát nézzük meg most, mielőtt vége a világnak, mert benne van minden, amiért élni érdemes, de benne van az is, hogy ezt az egészet hogyan érdemes átélni.

Paterson (Adam Driver) buszsofőr New Jersey állam Paterson nevű városkájában, a 23-as járatot vezeti nap, mint nap. Egyszóval, egyszerű, szürke átlagember a napi robotban. Reggel felkel még édesen pihegő felesége mellől, bekanalazza zabpelyhét, bebaktat munkahelyére, elvégzi a számára kiszabott napi penzumot, hazamegy, megcsókolja feleségét, elviszi sétálni kutyáját, közben megiszik kedvenc kocsmájában egy sört. Utána nem marad még egyre, hanem mindig hazamegy, megcsókolja feleségét és lefekszi aludni. Nap, mint nap. Felesége (Golshifteh Farahani), mialatt férje dolgozik, kutyát sétáltat és sörözik, tele tervekkel várja őt otthon, de sosem tétlenül, folyamatosan tevékenykedik, a lakást csinosítja, süt, főz és fest. Repked, ugrál és vibrál, mialatt férje, Paterson (a buszsofőr, akit Adam Driver, tehát Sofőr Ádám alakít…) sztoikus, ám derűs nyugalommal gurul végig az időn. Paterson és neje két külön világ, ám imádják egymást, mint két galamb nagymamáink konyháján, a falvédőn – csak éppen ők igaziak, nem hímzettek.

Paterson költő, aki kis titkos noteszébe írogatja nap, mint nap verseit, melyekben általában a lehető legbanálisabb témából, egy doboz gyufából, a szélből, az esőből kiindulva néhány félmondat alatt galaktikus méretű allegóriává nőve áramlik a parttalan, mindenható szeretet és szerelem felesége irányában, aki -miközben mindent feldíszít, kicsinosít, átfest, lerajzol és megsüt- érzékei milliónyi csápjával fogad magába mindent, mit férjétől kap és azt azonnal sugározza is vissza rá. A csendes, kissé ügyefogyottnak tűnő Paterson és energiától lüktető, csodaszép felesége idilli párt alkotva élnek boldogan. Az ő szürke, monoton életük hét jelentéktelen napját bemutatva mutatja meg nekünk Jarmusch szelíden áramló, gyengéd szeretettel teli filmjében, hogy milyen csodás az élet, ha az ember megtanulja jól megélni azt, hogy megtanul szeretettel viseltetni saját maga, a környezete és embertársai iránt.

Nincsen semmiféle hamis magasztosság azonban a filmben, nincsenek nagy szavak, nincs pátosz, még didaktikus tanítás sem, nehezen is lehetne ilyeneket elvárni, és fájó lenne látni effélét Jarmuschtól. Nemes egyszerűség, finom, fanyarkás, de sohasem bántó élű, soha nem szarkasztikus, ám mindig bölcs és együtt mosolygásra késztető humor, szinte már idealisztikusan normális, ám éppen ebbéli tulajdonságukban furcsa karakterek jellemzik a filmet, aminek -szinte természetesen- nincs hagyományos dramaturgiája, hanem pontosan úgy árad, mint az idő, és mint a szeretet (ahogyan John Cassavetes Szeretetáradat című remek filmjében megfogalmaztatott). És ahogyan a filmbeli Paterson is pici, hétköznapi témákból bontja ki verseiben a galaktikus méretű szeretet-üzenetét, pontosan úgy tesz Jarmusch is: hétköznapi átlagemberek hétköznapi, szürke monoton életét meséli el, hogy ők hogyan élik azt meg boldogságban, szeretetben, az apró-cseprő nüanszokban, amiket mindenki jól ismer és amik mindenkinek csak a nyűgöt, a küszködést, a boldogtalanságot jelenti, éppen ezekben mutatja meg az emberi lét szépségét, meghitt boldogságát, tehát a legszebb, legnagyobb dolgokat. Teszi ezt lazán, természetesen, magától értetődő barátsággal, apró gesztusokkal saját korábbi filmjei, emblematikus barátai felé. Ebben a világban, ilyen emberek között jó élni és a film üzenete szerint ez alapvetően mindenki számára lehetőség. Csupán ki kell nyitni a szemünk, az érzékeink és észrevenni mindazt a rengeteg kis apró csodát, ami körülvesz minket, akár még a legnagyobb bajban is.

Legutóbb szerintem Amélie csodálatos élete kapcsán írtam ilyet, hogy ezt a filmet receptre kellene felírni depressziósoknak, olyan jó. Tizenhat év múltán, a Paterson szintén egy ilyen film, mert megtekintése után egyértelműen jobb élni, mint előtte. 10/10