A dicsőség zászlaja (Flag of Our Fathers, 2006)

Clint Eastwoodról mindig két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy olyan mint a jó bor, minél idősebb, annál zamatosabb, kiérleltebb és gazdagabb. Filmjei, amelyeket manapság már inkább rendez, mint játszik is bennük, jó hosszú, veretes, masszív alkotások, olyanok valóban, mint a bor. Élvezői hosszan, lassú kortyokban fogyasztva élvezik ki minden ízét, testességét a nedűnek, nem felhajtják gyorsan, mint egy felest a pultnál, csak a hatás kedvéért. Sokan persze éppen ezért fanyalognak tőle, hogy ódivatú, vontatott, blablabla. Nekik mondom, nem muszáj megnézni egy filmjét sem.

A másik dolog, hogy éppen olyan ez a pasas, mint amilyen Jó volt, a Rosszal és a Csúffal szemben. Összehúzott szemöldöke alól tekintete szúrósan mélyedt belénk, egyenesen, teketória nélkül, hogy kétségünk se legyen, kinek van itt igaza. Pisztolyforgatásban lehet, hogy vannak nála gyorsabbak, de precízebbek nemigen. Minden lövés halálos. Párbaj közben nyoma sincs szenvedélynek, dühnek vagy vad bosszúvágynak, Clint száraz és kimért. Mint a filmjei, éppen olyan. És mint a bor…

Szóval abszolúte önazonos ez az idén 77 éves pali, nem tagadom, az egyik hollywoodi kedvencem ő. Kedvence a szakmának is, bizonyíték rá a könyvespolcnyi Oscar-díj, amit eddig összenyert élete során, s amit most még gyarapíthat, hiszen így korosodóban elkövetett egy filmtörténeti jelentőségű tettet: egy igazi amerikai mítoszt, legendát, toposzt jár körül két ellentétes szemszögből, két nagyszabású filmalkotásban, egyenesen, tisztán és keményen, ahogy szokta.

Miről van szó? Ugye, Amerika egóját a valós és kitalált legendák tartják magasban, ennek a fiatal, de nagyra törő államnak létszükség a hősök és nagy diadalok állandó “megteremtése”. Az egyik ilyen a II. világháború egyik ütközete volt, a távoli japán Iwo Jima szigetén, ahol egy fotós elkapta, ahogyan hat tengerészgyalogos kitűzi az amerikai lobogót. Híres kép lett, annyira híres, hogy vitatták hitelességét, azt állították a kétkedők: beállított a kompozíció. Ettől függetlenül a kép jelképpé vált, a zászlóállítók a kép alapján márványba is rögzültek, a tengerészgyalogság emlékműve megtekinthető Washington DC.-ben. Eastwood az Iwo Jimai vérfürdőről készített két filmet, egyet az amerikai, egyet a japán nézőpontból. Nézzük itt az amerikait.

A film alapja J. Bradley és R. Powers hasonló című bestsellere, amelyet Steven Spielberg produceri közreműködésével rendezett filmmé Clint bácsi. Spielberg neve, Eastwooddal együtt, záloga az igényes kivitelezésnek. A monstruózus partraszállás szélesvásznú tablóképei, a csatajelenetek véres naturalizmusa a Ryan közlegény megmentésének update változata. Elképesztő grafika, lélegzetelállító képek. A csatában leszakadó végtagok, a kiömlő belek, szétloccsanó agyvelők látványát csak addig látjuk, míg felfogjuk, míg a hatásuk az agyunkba fészkel, a kamera nem pásztáz hosszan, pornografikus alapossággal és gibsoni kéjjel az elképesztően hiteles maszkmesteri munkákon/a vérben tocsogó, leszakadt végtagú katonákon. A film irodalmi alapanyaga precíz műnek tűnik, európai szemmel nézve is ízlésesen árnyalt. Ennek köszönhetően Eastwood filmje is nélkülözi a témában megszokott tipikusan amerikai nacionalista pátoszt, sőt. A véres háború hasznát a békés és elérhetetlen hátországban lefölöző figurák kivétel nélkül undorító patkányok a filmben. De nem tűnnek szimpatikusabb figuráknak a katonákat vezénylő tisztek sem. Egyedül a tiszta tekintetű fiatal fiúk, akik ott haltak meg a világ végén, akikről Eastwood az egyik túlélővel (akit már otthon nagy ünnepléssel és médiacsinnadrattával kiáltottak ki hősnek) ki is mondatja: Ők az igazi hősök!

Szimpatikus, emberi vélemény, bár nyilván didaktikusan hathat a cinikusabb nézőkre. Ők transzponálják a filmben látott szituációt földrajzilag és történelmileg közelebbi szituációba, és változni fog véleményük. Gondolják azt, hogy azok a fiatal magyar fiúk Donnál, vagy Corvin közben, sorolhatom… Ebből a szemszögből nézve Eastwood filmje rájuk is hatással lehet, hiszen a háború nemzetkarakterisztikai jellegétől megfosztva mindenhol ugyanaz és benne sosem azok halnak meg tömegével, akiknek a háború kirobbantása érdekében állt. De azért leng a szélben a Dicsőség zászlaja. A filmben, mintegy mellesleg, de egyáltalán nem mellékesen, az indián Ira Hayes (Adam Beach) tragikus figurájában az amerikai földrész őslakosainak is megadja a nagyon kijáró tiszteletet, ami szintén nem tipikus (fehér)amerikai aspektus. Oscart ezúttal viszont e film párja, a Levelek Iwo Jimáról fog kapni… (ps: nem kapott)

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

11 hozzászólás a(z) A dicsőség zászlaja (Flag of Our Fathers, 2006) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem (Bury My Heart at Wounded Knee, 2007) « asanisimasa

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat « asanisimasa

  3. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Péntek | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  6. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

  7. Visszajelzés: Amerikai mesterlövész (American Sniper, 2014) | asanisimasa

  8. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  9. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa

  10. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa

  11. Visszajelzés: Dunkirk (2017) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.