Sokan nyilván nem értik, mire föl kapott meg ez a film tavaly szinte mindent a jelentősebb filmes díjakból, beleértve ezek közé az Oscart és a cannesi Nagydíjat is. Sokan nyilván mondják, hogy persze, mert egy bennfentes sztori a filmesekről, színészekről, na ja. Joachim Trier pedig valójában olya dologról mesél, amit mindenkinek érteni kellene és szerencsére, a film van is annyira jó, hogy azt mindenki érteni fogja, aki előítéleteit lerázva meg is nézi: az Érzelmi érték valójában az őszinteségről szól. Hogy ehhez pont egy olyan családot helyez a történet középpontjába, melyben a híres filmrendező apa régen különél a neves pszichológus anyától, valamint két lányától, akik közül az egyik tehetséges színésznő, a másik viszont bár felnőve történész, de gyerekfejjel apja egyik nagy filmjének volt a főszereplője, ez valójában kézenfekvő, hiszen a színháznak, a filmnek, valamint a színész munkájának lényegi része a legmélyebb érzelmek feldolgozása és minél tisztább, őszintébb kimutatása – a pszichológuséról nem is szólva. De valójában ez mindenki életében így van, illetve ha valamennyire nem megy, az probléma.

Persze, a skandináv “néplélekben” igen mélyen gyölerezik a lélek bugyraiban való kutakodás, saját rögeszmém, hogy ez a hosszú, hideg téli estéken való összezártságból fakad, abból az időből, amikor még nem járt senkinek az énidő. Trier (aki a másik híres Trier, Lars távoli rokona, de igazából semmilyen szoros kapcsolat nincs köztük, semmilyen tekintetben – a lélekvájkáláson és a filmkészítésen kívül) Bergman útját követi, önreflexív történetmesélésében, de szerencsére sokkal inkább játékosabban, finom humorral, mondhatni szeretettel mesél, mint Ingmar, pedig egy gyereknevelés helyett hivatásának élő apa iránti dühről, egy gyermekeit önző módon elhanyagoló, de idős korára ezt megjavítani akaró apáról, egy öngyilkosságba menekülő anyáról, egy rendkívül érzékeny, folyamatos depresszióval, megfelelni akarással, illetve kétségekkel küzdő fiatal nőről szól a történet. A fim azonban legkevésbé sem depressziós, “érfelvágós”, lenyomó gyötrelem, sokkal inkább felemelő, szép, helyenként finom humorral átszőtt mélyen emberi történetet tár elénk. Ennek titka pedog az, hogy Trier magát a filmet is azzal a tiszta, őszinte érzelmi értékkel telve készítette el, melyről maga a sztori is szól.

Ehhez járul még egy igazi, skandináv precizitással megalkotott szerkezet, melyet a családi ház, mint szimbólum képezi, a többszöri átépítéssel, átfestéssel, amit a finálé fanyar humorú fordulatával válik mindenki számára kézzel fogható valósággá. Elle Fanning egyik kedvenc színésznőm, itt sem csalódtam benne, de ő ebben a történetben csak mellékszereplő, mondhatni, fénydublőre Renate Reinsvének, aki a színésznői ambíciókat dédelgető, majd beteljesítő lányt alakítja, mintegy eljátszva alakljában a film már fentebb jelzett érzéelmi értékeit. Tökéletesen hétköznapi lány, akiben mégis ott van egy csomó személyes ismerősünk: a kedves idősebb lány a földszíntről, akibe kamaszfejjel szerelmesek voltunk, a kollegina a munkahelyről, akivel mindig összekacsintottunk a főnök újabb idióta utasításán, az a szimpatikus pénztárosnő a Lidliből, de benne van az a tehetséges színésznő is, aki annak ellenére is sikereket ér el, hogy Nyina monológját a Sirályból mondta felvételijén, majd első premierje majdnem elmarad, mert bepánikolt. Az apa szerepében Stellan Skarsgård tökéletesen hozza az érett, nagy skandináv férfiszínészek minden attribútumát, hiszen ő maga is érett, nagy skandináv férfiszínész – mégha helyenként itt nagyon emlékezet minket Szabó Istvánra, aki viszont nagy magyar filmrendező, akinek ehhez a filmhez semmi köze (bár nyilván nagyon szereti, mert olyan). Az Érzelmi érték nem nagy film, olyan értelemben, hogy nem vág fejbe bunkósbottal, majd mázol szét a falon, ellenben idővel még többször meg fogjuk nézni, mert jó. (Vicces, hogy tele van Netflixes utalásokkal, de az HBO-n látható…)