Igaz történet (True Story, 2015) – A film valóban igaz történeten alapul, amit színdarab formájában is bemutatott Rupert Goold, a rendező. De az igazán lényeges ebben az, hogy a történet lényegében az igazság mibenlétével foglalkozik, etikai és picit filozófiai értelemben is. Két szereplője van a sztorinak: egy sikeres újságíró, aki egyszer, a közvetítendő üzenet érdekében, némileg átírta az üzenetet közvetítő anyag valóságtartalmát. Kvázi hazudott, s ez gyakorlatilag karrierjének végét jelentette (Amerikában így megy ez). A másik főszereplő egy gyilkos, aki a vád szerint kiirtotta a családját. A narcisztikus pszichopata elfogásakor az újságíró nevét mondta a rendőröknek – így jött létre kettejük találkozása. Az újságíró karrierjének újraindítását reméli a gyilkos valódi személyiségének feltárásától, amit szándékai szerint egy könyvben jelentetne meg, a gyilkos viszont médiumként viselkedik és körmönfont, intellektuális játékban reprezentálja számára az “igazság” sokféle természetét. A nézőket nyilván megtévesztette a szereposztás, Jonah Hilltől (aki az újságírót alakítja – jól) a tőle amúgy megszokott kakapisi poénokat várták,  vagy nem tudom, James Francótól meg talán akciókat (a képen Hill és Franco) – ez a film azonban résztvevő gondolkodást kíván, még ha nem is jut messzebb a témában, mint Truman Capote a Hidegvérrel, vagy Norman Mailer A hóhér dala című műveiben. De azért egy jó darabig eljut és addig pontosan is fogalmaz… 8/10

A tanítónő (The Kindergarten Teacher, 2018) – Bár a tananyag céljaival nehéz vitatkozni, a módszer, a metódus annyira naiv és didaktikus, hogy a tartalom valószínűleg így sohasem, vagy csak igen-igen nehezen jut el a tanulókhoz – jelen esetben a nézőkhöz. Az tiszta sor, hogy olyan régimódi értékek, mint a költészet csodája ma már igen nehezen találja meg az utat a kor népéhez, azonban ezt nem hiszem, hogy úgy kéne tálalni, mint azt Sara Colangelo filmjének címszereplője (Maggie Gyllenhaal) teszi. Főleg, hogy ez így önmagában sem igaz teljesen, hiszen a költészet igenis él mai is, legfeljebb nem abban a formában és időmértékekben, amit az egyetemen tanítanak (lásd pl. slam poetry, rap). Diplomás pedagógusként még azt is hozzátenném, hogy nem tudom elfogadni azt a tanári attitűdöt, mely egy saját, speciális értékrendszerben képes csak elképzelni a tanítványok fejlesztését, megfejelve azt kudarcos, meghiúsult személyes ambíciók tehetséges tanítványokon keresztüli erőszakos megvalósításával, illetve annak kísérletével. E történetben pedig pont ezt látjuk. Szerencsétlen továbbá az is, hogy a tehetséges kisdiákot egy 5 éves kisfiúra osztotta az író/rendező. Nyilván a gyerekszáj és gyerekelme képes olyan random szóhalmazok spontán összeállítására, melybe egy, a téma iránt fogékony felnőtt (a gyerekénél már jóval fixáltabb, fáradtabb agytekervényeivel) esetleg egy leendő zseni által költött komoly verset érezhet bele, de az egyáltalán nem életszerű, hogy ez valóban olyan komoly irodalmi teljesítmény lehet, ami előtt meghajlik a teljes amerikai irodalom (ahogyan azt ebben a filmben látjuk). Főleg, hogy a filmben hallott “versek” annyira nem is acélosak… Lehetett volna ez a film Jarmusch tündéri Patersonjának ikerdarabja is, azonban e fentiek miatt, de banális és logikátlan cselekményszövése és jellegtelen vizualitása miatt sem lett az. 4/10

Ezerszer is jó éjszakát! (A Thousand Times Good Night / Tusen ganger god natt, 2013) – Szeretem Juliette Binoche-t, az egyik legtermészetesebben játszó színésznőnek tartom. Gyakorlatilag ezt a filmet is elviszi a hátán, puszta jelenlétével, tekintetével, de menteni alig tudja. Értem, persze, mit akar elmondani ezzel az igaz történeten/történeteken alapuló filmmel a norvég Erik Poppe, azonban az általa alkalmazott melankolikus, fénypaszmagoláson és hosszan kitartott maga elé bámulásokon, fejfájdítóan modoros filmnyelv inkább taszít tőle, minthogy megragadna. Logikátlannak, hihetetlennek, sőt, hiteltelennek tartom a keretként felhasznált élő bombagyártás két különböző szekvenciáját is – miközben például sokkal nagyobbat ütött az az indoklás, ahogyan megtagadta a megrendelő sajtó a filmbeli riporternő képeinek közlését… Miközben a háborús fotóriporterkedés etikai problematikája is megért volna egy ennél erősebb, feszesebb filmet. Ez a langyos családi melodrámába fordulás szerintem tévút. Kudarc. 4/10

Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya? – 1. évad (Mindhunter, Season 1., 2017) – David Fincher bábáskodásával született meg ez a sorozat, ami így önmagában garancia a minőségre. Nem is indul rosszul a széria, de különösebb “forradalom” nincs benne, már formai értelemben. De nem is ezt várhatjuk Finchertől. Viszont -csak a cím alapján- vér is alig van benne. A hangsúly a pszichén van. De még így is meglepő, hogy mennyire “tudományosan” épül fel a sorozat, mely tulajdonképpen az FBI-on belül megalakuló viselkedéstudományi tanszék csoport történetét meséli el, a valóság tényein keresztül. Igazi perverz pszichopaták, sorozatgyilkosok agya kerül terítékre a hetvenes években amúgy forradalminak számító kriminálpszichológia úttörői, és ügyük iránt hitetlen környezetük előtt – ez így szóban elmesélve is épen elég rettenetes. Nem is kell ide látványos brutalitás… Jók a színészek, a mellékszerepekben is. 8/10

Vadon (Wildlife, 2018) – Végül is, ha nem is baromi erős, de azért tisztességes, becsületes alkotás a színészként már figyelemreméltóan tehetségesnek bizonyult (pl. Szökés Dannemorából, Az ember, aki mindent tudott, Ifjúság, Love & Mercy) Paul Dano rendezői bemutatkozása. Csinálhatott volna ugyanis sok minden mást, látványosabbat, provokatívat, bombasztikusabbat – mint például ez a közepes Tennessee Williams-utánérzésnek bizonyuló Richard Ford-melodrámát. Nyilván látott az alapanyagban valami személyeset, talán saját ifjúkori énjének életével való párhuzamot (Ed Oxenbouldban tökéletes fiatalkori alteregóját találta meg), a banális kisember-történetben valami általánosat, szinte globális érvényűt, hiszen ezek tulajdonképpen benne is rejtőznek a filmben, csak éppen nem bújnak elő. Érezni lehet a lehetőségét egy nagy, komoyl filmnek, de sajnos ez csak megmarad a lehetőség szintjén. Szolid, kissé didaktikus történet ez a széthulló, de a problémákat inkább csak a szőnyeg alá söprő, nagyot nyelő és különöseb megrázkódtatás nélkül továbblépő amerikai emberekről, akik akkor is optimistán mosolyognak a kamerába, ha belül már teljesen üresek. Persze, szépek a képek (Diego Garcia) és jók a színészek is: Carey Mulligan és Jake Gyllenhaal, csak lehetett volna ez a film, még ebből a sztoriból is, egy igen durva dörrenés. De nem lett. 6/10