Van szerzője a “műnek”, Florian Henckel von Donnersmarcknak hívják, akinek nevét elsősorban A mások élete című remek film kapcsán illik ismerni, amiért egyből Oscar-díjat is kapott – ez volt Donnersmarck rendezői bemutatkozása. Erős lett. Sajnos, a folytatás egy méretes bukás lett, ugyanis az egyből megkapott hollywoodi lehetőséggel nem tudott élni. Az utazót nem ajánlom senkinek, a világsztárok és Velence ellenére sem. A fiatal német rendező esete iskolapéldája annak, ahogyan a szórakoztatóipari szörny felfalja a tehetségeket… Megviselhette a kudarc Donnersmarckot is, hiszen 8 évet kellett várni a következő filmjére, amivel viszont visszatalált arra az útra, amit nagy visszhangot keltő bemutatkozásával elkezdett.

A Mű szerző nélkül több mint három órás vetítési ideje első blikkre rettenetesen hosszúnak tűnik, főleg, ha tudjuk, hogy egy festőművész életrajzáról lesz szó. Mit lehet két normál mozifilmnyi időben beszélni bárkiről is, aki élete -vélhetően- érdekesebb részében fest? Nos, rengeteget, persze így, ahogy Donnersmarck csinálja. A történet főszerelője Kurt Barnert (Tom Schilling alakítja igen hitelesen) kitalált figura, akit azonban, bevallva-bevallatlanul, a világhírű német festő, Gerhard Richter alakja és művészete ihletett, aki viszont rögtön el is határolódott a filmtől. Ő nyilván tudja, miért, mert e filmbeli Kurt nevű piktor tök szimpatikus figura, akit sorsa a világtörténelem legrettenetesebb córeszén hajtott végig, ám ő ennek ellenére, túlélt mindent tragédiát. Élete tulajdonképpen hihetetlen sikertörténet, azonban nyilvánvaló az is, hogy ez csak apropó Donnersmarcknak arra, hogy a diktatúra, illetve, ez alkalommal diktatúrák és az ún. szabad világ művészetre, valamint az alkotó művészre és magára, az alkotásra, mint teremtő művészetre gyakorolt hatásmechanizmusáról értekezzen. Ahogyan A mások életében az értelmiségről, úgy most a művészekről.

Mindeközben a film megmarad egy fiktív, de mégis teljesen valóságos és hiteles eseményeken felfejlődő művészéletrajznak is. A végletekig precízre csiszolt, logikusan építkező, epikus cselekmény szinte végigrepít a mintegy negyed évszázadot átfogó történeten, mialatt Kurt Németország elismert festőművészévé válik. Közben tanúi leszünk az ideológiák kötelező stílusirányzatait leküzdő művészi útkeresésének, magára találásának, de magánéletének is, melyet szintén alapjaiban sző át a történelem. Minden összefügg mindennel, minden ok-okozati összefüggésben van egymással – ahogyan az ifjú Kurt is megfogalmazza a világról alkotott első megvilágosodását. Így van a filmben is, valóban minden összefügg mindennel, a jó és a rossz is elnyeri méltó jutalmát…

Hiába három óra a film, nincs egy felesleges perc sem benne. Mértanilag hibátlan szabad kézzel rajzolt kör, sehol egy elejtett festékpötty, tiszta, világos vonalak. Művészéletrajzok tipikus buktatója, hogy az azokban megmutatott alkotások, minőségüket tekintve, legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek a valódi műalkotásokkal. A zenészek fogalmatanul babrálnak hangszereiken, a festők kezében úgy áll az ecset, mint amit akkor fog először… Itt minden a helyén van, még azok a jelenetek is, melyek egy műalkotás konkrét létrejöttét mutatják meg. Annyira hitelesnek tűnik minden, hogy szinte dokumentumfilmet látunk, egy hiperrealista portrésorozatot (Gerhard Richter egyik híres korszakát megidézve). A Mű szerző nélkül azonban mégsem mű, a szó művészi műalkotás értelmében. Donnersmarck biztos szakmai tudással, mondandóját alaposan átgondolva, a filmkészítés szabályait messzemenőkig tiszteletben tartva (kivéve tán a vetítési időt, de hát nem ez lesz az első háromórás mozi a filmtörténetben…) készítette el filmjét. Tökéletes mestermunka ez, a film műfajának egyik csúcsteljesítménye, a szó szakmai értelmében, mely azonban ezzel együtt, a belépő szintet jóval meghaladva, képes érvényes és általánosítható megállapításokat is tenni művészettörténeti, művészetfilozófiai és művészetelméleti kérdésekben. Élmény volt látni. 10/10