Mindennél jobban jelzi a rockzene nagy korszakának végét, hogy sorra jelennek meg annak fontos alakjairól szóló életrajzi filmek. Kézenfekvő ennek logikai magyarázata: vannak életművek és vannak, voltak fontos személyiségek, akiknek életét, sikereit és bukásait, valamint a fontosság felé vezető hosszú és legtöbbször gyötrelmekkel teli utat muszáj elmesélni az utókornak, hogy azok is okulhassanak belőle. Az utóbbi években került elém Johnny Cash, T-Bone Burnett, James Brown, Jimi Hendrix, Phil Spector, vagy éppen a Jersey Boys sztorija, többségükben kifejezetten jó, tartalmas, emellett élvezetes filmek, melyek még akkor is hatnak, ha a témájául szolgáló előadó zenéjét netán nem annyira szeretem. Pontosan ez a helyzet a Beach Boys, vagyis inkább a zenekar dalszerző zsenijének, Brian Wilsonnak életét bemutató Love & Mercy című életrajzi filmmel is. A Beach Boyst világéletemben amolyan tinglitangli, sálálálá-bandának gondoltam, melynek minden slágerét hallottam már ezerszer, de igazán mégsem ismertem. Erre jöttem rá legalábbis e filmből, mely egy valódi, nagy formátumú zseni alakját mutatja be.

A kaliforniai szörfös bandaként elhíresült Beach Boys annak idején, fénykorában a Beatles népszerűségét is ostromolta, olykor meg is előzte, tehát ez már önmagában “nem semmi”. Aztán náluk is bekövetkezett az, amikor a zenekar agya, Brian Wilson megunta az egyszerű, fülbemászó slágerek termelését és mélyebbre, messzebbre merészkedve saját gondolatvilágában, olyan forradalmi hangzásvilágot alkotott meg a ’66-ban kiadott Good Vibrations kislemezzel, valamint a szintén 1966-ban kiadott, minden Minden idők legjobb lemeze-szavazáson dobogón szereplő Pet Sounds című albummal, de leginkább a maga korában kudarcnak tartott, azonban évtizedekkel később rajongással fogadott SMiLE projekttel, hogy azóta is attól kódul a rock- és popszakma magára valamit is adó krémje. Wilson volt az első a könnyűzenében, aki hangszerként használta a hangstúdiót, különleges hangzásokat kikeverve, olyan hangszereket (pl. theremin, csemballó), zajkeltő eszközöket (pl. biciklicsengő, természeti hangok, beszélgetéstöredékek) felhasználva, megelőzve olyan előadókat, mint a Beatles, vagy Pink Floyd, alkotott korszakalkotó, egyben örök érvényű mesterművet.

Bill Pohlad ügyesen szerkesztett filmje sokszor elidőzik az ifjú Wilson (Paul Dano) stúdiómunkájának bemutatásán, ami elsősorban azoknak lehet érdekes, akik már túljutottak a zeneélvezet azon fokán, hogy táncoljanak az ütemre, vagy fütyüljék a dallamot, de azért pontosan mutatja Wilson személyiségének jellemző vonásait is: például, hogy miért gondolták kortársai, hogy ezzel a fiúval van valami baj. Merthogy ezt gondolták, és ezért is kapott később, idősebb korában (John Cusack) maga mellé egy erősen pszichotikus pszichomókust (Paul Giamatti), aki nemes egyszerűséggel paranoid skizofrénnek tartotta az amúgy nyilvánvaló zsenit. Wilson nyomás alatt tartását támogatta a Beach Boys menedzseri teendőit is ellátó, elképesztően korlátolt apa meggyőződése is, aki erőszakkal verte ki Brianból, valamint a zenekar további törzsét jelentő, további két Wilson-testvérből, illetve egy unokatestvérből a heti egy slágerlistás -egyszerű és könnyen megjegyezhető- normát. A film egyik idősíkja a fiatal, 1966 körüli időkben alkotó Briant, míg a másik jó tíz évvel későbbi, már erősen leszedált, hajdani rocksztárt mutatja be, aki minden erejéből küzd saját boldogságáért, valamint az őt már-már végzetesen betegre gyógyszerező, kókler orvosa ellen.

Mindamellett, betekintést nyerhetünk a hatvanas évek közepének kaliforniai életstílusába is, amikor szárba szökkent a szabad szerelem és mindenki be akart fordulni, rá akart hangolódni és ki akart ugrani. Látjuk azonban azt is, hogy voltak sokan, akik aztán benn is maradtak, és sokszor tényleg csak a vakszerencsén múlt, hogy valahogyan kikecmeregtek. Brian Wilson végül nem fulladt medencébe vagy hányadékába, nem lőtte át magát a halálba és nem lett öngyilkos. Élete legyen példa mindenki számára, akik éppen feladnák… Asanisimasa: 8/10