Az rendben van, hogy ha Peter Greenaway jelentkezik egy filmmel, akkor az meg is kapja a kötelező jelölést valamelyik művészileg elkötelezettebb (rendszerint ez a Berlini) filmfesztiválon, nyerni már nagyon nem fog, hiszen még a legelvakultabb rajongók is elsősorban a Szakács-Tolvajt, a Számokba fojtvát és a többi, több évtizedes műveket emlegetik titkos szeánszaikon, melyen gyertyafény mellett, rothadó almák és Leonardo anatómiai rajzainak másolatai mellett hallgatnak Michael Nymant, vagy Wim Mertenst, miközben közben meztelen lányok és fiúk testéről nyalják a kaviárt és a háttérben 16 mm-es vetítőn pereg az angol mester valamelyik opusza.

Pedig Greenaway folyamatosan filmez, valódi művészként életművet alkot. A kétezres években -egyebek mellett- volt egy nagy bőröndprojektje, feldolgozta Rembrandt alakját és művészetét, mostanában pedig Eisenstein, a nagy orosz filmrendező van nála felfeszítve a boncasztalra. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy Greenaway elfáradt, kiégett volna, mr csak azért sem, mert ő nem az a égő fajta. Precíz, steril, szinte tudományos igénnyel rendszerező művészete (hiszen nemcsak filmes, hanem író, videoművész, performancer és egyáltalán, all round képzőművész is), végtelennek tűnő, enciklopédikus tudása, filmes korlátokon átívelő, erősen szimbolikus és rendkívül összetett jelentésrétegekkel operáló projektjei mellett már régen elszáguldott a hagyományos mozivilág csiricsáré ekhós szekere. Azért, akinek neve még mond valamit, és főleg, ha azt is tudja, ismeri, ki volt Szergej Mihajlovics Eisenstein, az nyilván megnézi ezt a filmet is – legfeljebb egy idő után úgy távozik a vetítésről, mint ahogyan arról a vetítésről is távoztak elvileg értő, de legalábbis sokat látott kollégák, amelyen én láttam az Eisenstein Mexikóbant.

Greenaway-el kapcsolatban nyilván nem igazán érdemes cselekményről beszélni, de itt Eisenstein mexikói (guanajuatói) tartózkodásáról lesz szó, mely során az ország történelméről forgatta Qué Viva Mexico! című filmjét, amit végül is botrányos körülmények között nem fejezett be: csak jóval később, már bőven Eisenstein halála után, 1979-ben restaurálták a félbemaradt filmtorzót – érdemes megnézni a link alatt, mert az Eisenstein Mexikóban pont az a film, amire egyáltalán nem árt felkészülni. Eisenstein minden filmje megtalálható amúgy a youtube-on. Szépen el is mesélődik a sztori a filmben, ezért nem is ragoznám, főleg, hogy Greenawayt sem az érdekli, hogy effektíve mit forgatott az orosz Mexikóban, hogyan jutott oda, vagy miért vonta meg tőle a támogatást Upton Sinclair; ő elsősorban Eisenstein figuráját, másodsorban az alkotásban külső (pénzügyi, politikai, vallási, ideológiai, piaci, stb.) okok miatt akadályozott, öntörvényű művészt kívánta reprodukálni. Nos, erre a zsidó származású, kommunista, orosz, homoszexuális, néha idegesítően infantilis, máskor szemérmetlenül excentrikus, legendás Eisenstein kitűnő alany. Rajta keresztül természetesen alkalom nyílik egy igen alapos művelődéstörténeti videoesszére is, melynek tárgya a némafilm és kora, de Greenawaytől kicsit meglepően, egy meleg férfiszerelem olykor kifejezetten romantikus pillanataiba is betekintést nyerhetünk. (Máskor ugyanez a szerelem kifejezetten obszcén módon is megjelenik, nyilván ez az oka annak is, hogy igen sokan akkor távoznak a vetítésről, amikor igen explicit módon kúrja seggbe az orosz zsenit termetes farkú latin szeretője.)

Nincs ok azonban hőzöngésre, Greenaway ezúttal sem öncélú. Az Eisenstein Mexikóban minden, szemlátomást precízen megtervezett képkockája, minden azon megjelenő, rajta ábrázolt gesztus, érzet, motívum és érzület, simán visszavezethető Eisenstein óriási hagyatékában fellelhető képi, grafikai, vagy éppen írott dokumentumokra. Grenaway most sem blöfföl, nem is éri meg belekötni, mert kis munkával bárki fellelheti az interneten az odavágó bizonyítékokat, melyek azt fogják igazolni, hogy Szergej Mihajlovics bizony, éppen ilyen fazon volt. Az pedig, hogy Greenaway merev hímtagot mutat a nézőinek, ne lepődjön meg senki, állított már ő ki több mint száz péniszt is, nem is akárhol, hanem például Bécsben, a nem éppen tekintélytelen Albertinában (ha jól emlékszem). Nőjünk már fel.

Attól még meglehet, hogy valakinek nem tetszik a film. Vannak emberek, akiknek nincs szeme, agya a művészet befogadásához, vagy éppen adott pillanatban mások a prioritásai, mittudomén. Hallottam olyan emberről, aki végigállta a sort, hogy láthassa a Mona Lisát, aztán csalódva távozott, hogy “nem gondolta volna, hogy ilyen kicsi”. Nyilván otthon kell lenni abban a világban, amiről Greenaway most éppen beszél, és ezzel együtt, az ő saját, szuverén világában is képben kell lenni, és érteni kell az ő nyelvét. Nem elég vágni, ki volt Frida Kahlo és Diego Rivera, miért fontosak ők, de azt is tudni kell, ki volt von Stroheim, Torquemada, Mary Pickford vagy éppen Upton Sinclair. Nem könnyű, de hülyének műveletlennek lenni uncsi.

A film, legalábbis Greenaway mércéjével mérve, kifejezetten konvencionális. Az első kockáknál még meg is ijedtem, hogy most ez ilyen hagyományos, történetmesélős izé lesz, de gyorsan megnyugodtam. Persze, az osztott képernyő nem valami underground dolog ma már, és a cselekmény is lineárisan halad előre az időben, mégis egy minden kockájában különleges, egyedi filmet látunk. Sorban jönnek elő Greenaway jellegzetes motívumai, a szimmetrikus képszerkesztés, a végtelenül hosszú kocsizások és az így megjelenő, végtelenbe vesző, bonyolult belső snittstruktúra (mely élesen reflektál Eisenstein híres montázstechnikájára). Ezúttal nem hallatszik Nyman zakatoló, repetitív, újbarokk zenéje, de minek is, hiszen Eisenstein képeihez, aurájához kiválóan passzolnak Sosztakovics, vagy Prokofjev súlyos, teátrális dallamai.

Szólni kell aztán arról is, hogy Greenaway isteni pacákot talált Eisenstein figurájára. Elmer Bäck, a maga kövérkés testével, féktelen temperamentumával és exhibicionizmusával, a hosszan kipergetett r-betűivel, széles gesztusaival plasztikusan hozza az orosz filmzsenit. Külsőleg is, de belsőleg is. A film után már senkit nem érdekel, milyen lehetett Eisenstein, mert biztos lesz abban, hogy valójában pont ilyen volt.

Az más kérdés, hogy ma érdekel-e egyáltalán valakit, hogy ki volt Eisenstein, vagy hogy mit csinál épp Greenaway… Mondjuk, engem igen, de én ritkán járok arra, amerre a tömeg vonul. Asanisimasa: 8/10