A filmezés csimborasszója, amit művel Paolo Sorrentino új, de máris Európa-, és sok más díjas, Golden Globe-ra, Arany Pálmára és nyilván Oscarra is jelölt Ifjúság című mozijában, olyan könnyed, de nem felszínes, költői, humoros, mégis drámai, fantáziadús, szabad, sőt mer szabados is lenni, miközben sohasem válik öncélúvá, ám mégis minden pillanatában egyedi, karakteres, utánozhatatlan, elképesztő, gondolatébresztő, szórakoztató és megható. Mércéje a mindenség, de legfeljebb a legnagyobb halandók. Szóval, nem egy Star Wars-féle tömegtermék, így hajlamos provokálni is a véletlenül betévedő, oktalan és gondtalan nézőket (lásd: “sznob faszság”, “csöpögős giccs”, “vontatott dögunalom”, stb.). Sorrentino felnőtt, gondolkodó, művelt nézőknek készíti filmjeit (pl. A nagy szépséget, a Helyben vagyunk-ot, az Il Divo-t), akiket partnernek tekint (lásd: “minimum remekmű”, “a legmagasabb rendű művészet”, stb.).

Miközben tényleg magas művészetről beszélünk, az alig 45 éves, tehát bőven alkotóereje teljében lévő Sorrentino ezúttal is nagy kanállal merít a popkultúra feneketlen bugyrából. Sőt, legalább annyira támaszkodik rá, mint amennyire Thomas Mannra, Fellinire, az egzisztencialista filozófusokra, vagy a zen-buddhizmusra. Egyik jellegzetes motívum például egy meglehetősen roskatag férfi a filmben, hátára tetovált Marx-portréval, aki gyanúsan emlékeztet egy hajdani, Diego Maradona néven közismert focistára, aki amúgy talán két szót és három dörmögést ejt el mindössze a filmben, de ezzel sem járul hozzá semmivel a tulajdonképpeni narratív fősodorhoz. Egy vendég csupán a film cselekményének helyszínéül szolgáló, Thomas Mann Varázshegyét idéző, decens svájci szanatórium lakói közül. De egy másik, kvázi-Maradonánál lényegesen fontosabb karakter (Paul Dano) egy világhírt egy robot alakításával szerzett színészt alakít, míg a Harvey Keitel játszotta filmrendező többször is elmondja, hogy egyetlen jó filmet sem csinált életében. Eközben a film másik főszereplője (Michael Caine) elismert, komoly zeneszerző, akinek veje egy szexis videóival, mintsem énektudásával nevet szerző nőciért hagyja ott feleségét, a zeneszerző lányát (Rachel Weisz); a cselekményt pedig a szanatórium kulturális műsorát adó popzenei produkciók taglalják. Feltűnik aztán egy igazi szépségkirálynő is, szóval, igen színes kompánia kavarog a történetben, jóval színesebbek, mint amilyet egy valódi, “magasművészeti” alkotástól elvárnánk. Sorrentino éppen annyira mai, friss, sőt trendi és dizájnos, mint amennyire klasszikus, “mély” és “magas”, mint amennyire akadémikus.

Mégis éppoly színes ez a társaság, mint amilyennel Hans Castorp is találkozott volt a már említett Varázshegyben. Fred Ballinger ugyan nem olyan fiatal, sőt, valójában már nem is pályája elején, hanem annak végén jár, de majdnem ugyanazt az utat járja be filmbeli barátjával, Mick Boyle filmrendezővel, mint Hans, Joachim nevű unokatestvére által. A film cselekménye is szinte ugyanez. Ballinger életunt, világtól elfordult művész, aki barátjával tett hosszú séták, beszélgetések (és lánya szakítása, valamint más tragikus események) útján, pályája végén is meg tud változni, újraértékelve egész eddigi életét.

Ballinger pályavégi útkeresése, vagy inkább a méltó lezárás vágya Sorrentino másik nagy mesterét, Fellinit is csatarendbe állítja, hiszen az öreg zeneszerző mintha az öreg Guido Anselmi lenne a Nyolc és félből. Még a vastag, fekete szemüveg is Mastroianni karakterét idézi, itt azonban Michael Caine tovább tud lépni, bár Sorrentino befejezése épp olyan kétfenekű, mint Fellinié. Mintha egy valódi, alkotó művész számára az állandó alkotói válság, a kiégés fenyegetése, a tépelődés, önmeghasonulás, a vívódás az élet természetes, de egyáltalában nem szeretett része lenne…

Bár erősek, vaskosak az allúziók, az Ifjúság mégis eredeti mű. Például azokért az emlékezetes jelenetekért, melyek azonnal és kitörölhetetlenül az agyunkba vésődnek: a völgyben a tehenek bőgéséből és kolompjainak hangjaiból szimfóniát varázsló zeneszerző mozdulatai, a medence tükörsima vízében Vénuszként elmerülő szépségkirálynő testében gyönyörködő két öreg arca, a masszőrlány furcsa, groteszk tánca közbeni tekintete és a többi – szinte a film összes jelenete. Sorrentino emellett a sokszor szégyenlősen, vagy éppen merev embertelenséggel, rideg racionalizmussal elrejtett érzelmességet is képes magasabb piedesztálra emelni. Boyle, a filmrendező ki is jelenti egy helyütt: Ha érzelmek nincsenek, semmi sincs.

Micsoda képek, vágás, micsoda álomszerű, szakadatlan hömpölygés… Végtelen időkig képes lennék nézni ezt a filmet. Asanisimasa: 10/10